Part 2

De mikor azután a terv részletesebb megbeszélésére került a sor és mindhárman fölmentünk a dombra, hogy az ásásra alkalmas helyet kiválasszuk, Grindhusen gyanitani kezdte, hogy mégis több közöm van a tervhez, mint ahogy mondtam és ellenvetéseket tett. Például a téli fagy miatt nagyon mélyre kell ásnunk a csatornát…

– Egy méter harminc mélyre – szakitottam félbe.

–… és emiatt azután drága mulatság lesz ez a vizvezeték.

– Társad ugy véli, hogy össze-vissza néhány száz koronába fog kerülni.

Grindhusennek fogalma sem volt egy munka árának a kiszámitásáról és csak azt tudta mondani:

– No igen, igen, kétszáz korona is szép pénz ám.

És én közbevetettem:

– Ennyivel is kevesebb kárpótlást fizet majd tisztelendő ur, ha elköltözik innen.

– Kárpótlást? De hiszen nekem eszem ágában sincsen innen elmenni.

– Akkor meg egész életében örülni fog a vizvezetéknek – feleltem.

Ekkor rámnézett a pap és megkérdezte:

– Hogy hivnak?

– Knut Pedersen a nevem.

– Hová való vagy?

– Föl északra.

De tudtam, miért kérdezi mindezt és elhatároztam, hogy többé nem használok ilyen választékos szavakat.

Végül is a vizvezeték elhatároztatott és mi munkához láttunk.

Szép napok következtek. Először is kiváncsi voltam, vajjon találunk-e vizet a dombtetőn és néhány éjszakán át nagyon rosszul aludtam. Mikor azonban ez a feszültség elmult, már tul voltunk a dolog nehezebbik részén. Viz volt elég, néhány nap mulva már ki is kellett merni reggelenként. A talaj agyagos volt és alaposan bepiszkitottuk magunkat az omlós lyukban.

Egy hétig ástuk az aknát, azután hozzáláttunk a falhoz való kövek robbantásához. Ezt a munkát még a skreiai utépitésnél megtanultuk. Azután megint egy hétig ástunk, mig végre elég mély lett a kut. A talaj itt már olyan lágy volt, hogy azonnal hozzá kellett fognunk a kikövezéshez, különben az agyagfal könnyen beomolhatott és maga alá temethetett volna.

Ástuk a gödröt, robbantottunk, köveztünk és igy mult el egyik hét a másik után. Hatalmas kut volt, szerencsés munka, a tiszteletes meg volt elégedve. Grindhusen meg én közöttem is egyre javult a viszony és amikor megtudta, hogy munkámért nem követelek többet, mint egy jó segédmunkást megillető bért, habár gyakran nekem kellett vezetni a munkálatokat, ő is fölengedett egy kicsit és viszonzásul tisztességesebben viselkedett az evésnél. Ennél jobban már nem is mehetett volna a sorom és eszem ágába sem jutott, hogy valaha még visszatérhessek a városba.

Munka után az erdőben csavarogtam, vagy pedig a temetőben. A sirföliratokat böngésztem és közben mindenfélén gondolkoztam. Egy koporsószöget is kerestem, de ez csak amolyan szeszélyes ötlet volt. Nemrégen ugyanis egy kis darab finom fakérget találtam és ebből egy ökölbeszoritott kézformáju pipafejet akartam faragni, a hüvelyk lenne a födele, amire, hogy annál természetesebb legyen, még körmöt is csinálnék, a gyürüsujjra pedig vékony aranykarikát.

Ilyen csavargások közben alaposan kiszellőztem a fejemet. Hiszen nem siettem, semmit sem mulaszthattam az életből ezekkel az álmodozásokkal. Az esték az enyémek voltak. Szerettem volna, ha némi kis áhitatot tudtam volna gyüjteni, meg halálfélelmet. Még emlékeztem régről, nagyon régről ennek az érzésnek mély misztikumára és szerettem volna megint átérezni. Ha megtalálnám a szöget, talán rámszólnának a sirokból: Az az enyém! Akkor rémülten elejteném és menekülnék.

– Milyen borzalmasan csikorog a torony szélén az a rozsdás szélkakas – mondta néha Grindhusen.

– Félsz talán?

– Hát nem félek éppen, de azért végigfut rajtam a hideg, amikor arra gondolok, hogy milyen közel vagyok a halottakhoz.

Boldog Grindhusen!

Egy szép napon Harald megtanitott, hogy miképen kell elültetni az apró bokrokat. Ezt a mesterséget nem ismertem, az én iskoláskoromban még nem tanitották. Hamarosan ellestem néhány fogást és attól kezdve vasárnaponként szorgalmasan ültetgettem a bokrokat. Viszonzásul én is megtanitottam Haraldot egyre-másra és lassanként jóbarátok lettünk.

VIII.

Igy hát minden rendben lett volna, ha a kisasszony nem lett volna. Minden nap szerelmesebb lettem bele. Eliseba, Erzsébet volt a neve. Nem volt éppen valami szépség, de kicsattanó piros szája, meg a kék szemének szüz pillantása megszépitették. Hej, Erzsébet, most ébredezik a lelked és szemedben egy uj világ nyilik. Amikor egyik este a szomszéd fiával, a fiatal Erikkel beszélgettél, édes érettség aranylott a szemedben…

Ezzel a Grindhusennel semmire se lehet menni. Fiatal korában ugy futott a szoknyák után, mint valami ördög. Még most is legényesen fejebubjára tolta a kalapját és peckesen kidüllesztette a mellét, ha valami szemrevaló fehércselédet pillantott meg. De azért csöndesen maradt, mint ahogy már ilyen korban szokás. Bizony, ez a természet rendje. De hát nem mindenki nyugszik bele a változhatatlanba és azoknak bizony rosszul megy a soruk. Itt van például ez a kis Erzsébet… illetve dehogy is kicsi, majd akkora, mint az anyja és éppen ugy domborodik már a keble is…

A legelső vasárnap óta többé nem hivtak kávézni a konyhába. Nekem is jobb volt igy és erre is rendezkedtem be. Még mindig szégyeltem magam. De egyszer csak elém áll az egyik cseléd és azt mondja, hogy azután vasárnap ne szökjem megint az erdőbe, hanem jöjjek be egy csésze kávéra. Az asszony akarja igy.

– Hát jó.

Fölvegyem városi ruhámat? Nem ártana, ha az a fiatal leány megtudná, hogy a magam jószántából hagytam ott a városi életet és öltöztem zubbonyba, holott alapjában véve technikai talentum vagyok, aki nagyszerüen ért a legnehezebb vizvezetékek elkészitéséhez. De amikor azután kiöltöztem és éreztem, hogy mégis csak jobban illik rám a munkászubbony, levetettem a jó ruhát és eldugtam a batyum fenekére.

De az igazat megvallva, a konyhában nem a kisasszony fogadott, hanem a papné. Sokáig beszélgetett velem és egy fehér kendőcskét teritett a kávéscsészém alá.

– Sokba fog kerülni az a tojással való büvészmutatvány – mondta nevetve –, az a gyerek már egy féltucat tojást elhasznált.

A mutatványra tudniillik én tanitottam meg Haraldot. Abból áll, hogy egy keményre főzött tojást keresztül lehet dugni egy palack nyakán, ha lent a palackban megritkitjuk a levegőt. Egyébként ez volt az egész fizikai tudományom.

– De az a kisérlet, amely szerint egy pálcát két papirszalaggal el lehet törni, nagyon tanulságos – mondta az asszony. – Én nem sokat értek az ilyesmihez, de… mondja, mikor készülnek el a kuttal?

– A kut már készen van, holnap hozzáfogunk az árokhoz.

– És az meddig tart még?

– Körülbelül egy hétig. Azután lerakjuk a csöveket.

– Igazán?

Megköszöntem az uzsonnát és kimentem. A papnénak van egy különös szokása, ami valószinüleg még fiatalabb korából maradt. Néha jelentőségteljes pillantást vet arra, akivel beszél, habár abban, amit mondott, éppenséggel semmi különös nem volt.

Az erdőben egyre szaporodtak a sárga levelek, a földből már párázott az ősz. Csak a gombák gyarapodtak egyre dusabban, mindenütt kibukkant egy-egy ilyen kövérre hizott kup. Hatalmas taplógombák terpeszkedtek korhadt fatörzseken, a füből szarvasgomba, csiperke, meg rizike kandikált ki. Néhol, mint a parázs, izzott egy-egy vöröskupakos pettyesfejü légyölő galóca. Csodálatos növény ez. Ugyanott terem, ahol a többi édeshusu gomba, ugyanaz a föld táplálja, ugyanaz az eső nedvesiti, növeszti – csak éppen hogy mérges. Egyszer valamikor régen gyönyörü legendát akartam irni erről a légyölő galócáról és azt mondtam volna, hogy egy régi könyvben olvastam.

Mindig nagy érdeklődéssel figyeltem a növények meg a rovarok önföntartó harcát. Ha a nap kisütött, föléledtek és élvezték az éltető meleget. Még a nagy, erős legyek is olyan élénken röpködtek, mintha csak nyár lenne. Egy ujfajta fekete földibolhát is találtam, amilyet eddig sehol sem láttam. Olyan apró volt, mint egy pont valami gyöngybetüs iráson. A füben megcsillant néha sárga háta, amint elugrott, ezerszer messzebbre, mint amilyen a teste volt. Milyen mérhetetlen ereje van egy ilyen kis állatnak! Ott egy kis pókocska uszik ezüstszálon, a potroha ragyogó gyöngyszem. Olyan nehéz ez a gyöngy, hogy az apró állat megforditva kapaszkodik föl a füszálakra. Ha valami akadályra bukkan, amin nem tudja keresztülcipelni potrohát, hirtelen szálat ereszt, lemászik a földre és uj füszállal próbálkozik. Egy ilyen gyöngypók talán nem is pók, hanem valami egész más. Ha elébe tartok egy levelet, rámászik, nagy bizalmatlanul tapogatózik egy darabig, azután riadtan menekül.

Hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Harald keres, aki a rendes vasárnapi leckét akarja kihallgatni. Néhány oldalt adott föl Pontoppidanból[1] és most kiváncsi, hogy megtanultam-e. Mélyen meghat, amikor a hitről magyaráz, éppen ugy, mint ahogy gyermekkoromban hallottam.

IX.

A kut elkészült, az árkot is kiástuk és a csőlerakómunkás megérkezett. Grindhusen segédkezett neki, én pedig benn a házban csináltam a vezetéket, a pincéből a második emeletig.

Egy napon, amikor éppen a pincében ástam, lejött hozzám a papné. Odakiáltottam, hogy vigyázzon, de ő egész otthonosan mozgott a homályban. Tán csak nincs itt valami gödör! – mondta felém mutatva. Egyszerre azonban félrelépett és lecsuszott a gödörbe, ahol én dolgoztam. Napvilágról jött és semmit sem látott, vakon tapogatódzott a gödör falán.

– Hát most hogy jutok ki innét – kérdezte nyugodtan.

Fölsegitettem. Egy csöppet sem volt nehéz. Karcsu termetén nem látszott meg, hogy már felnőtt leánya van, aki akkora, mint ő.

– No ez ugyan szép dolog volt – mondta és lerázta ruhájáról a földet. – Segithetnél nekem valamit fönt az emeleten. De meg kell várnunk, amig a férjem elmegy, mert ő nem barátja az ujitásoknak. Mikor készültök el ezzel a munkával?

– Körülbelül egy hét mulva.

– Hová mentek innét?

– A szomszédba. Grindhusen megigérte, hogy segit nekik krumplit ásni.

Azután fölmentem vele a konyhába és egy nyilást fürészeltem a padlóba. Időközben Erzsébet kisasszonynak halaszthatatlan dolga akadt ugyancsak a konyhában. Tudom, hogy nem szenvedhetett, de ugylátszik, erőt vett érzelmein, mert odalépett és néhány kérdést intézett hozzám. Egy ideig nézte a munkát.

– Képzeld csak, Oline – fordult a szolgálóhoz –, ha majd csak egy csapot kell elforditanod és annyi vized lesz, amennyi csak kell.

De Oline ráncos, vén arcán meglátszott, hogy egy csöppet sincsen elragadtatva, sőt a legnagyobb gyanakvással figyelte ezt az istentelen munkát. Husz éven át hordta föl a vizet. Hát most mihez fogjon?

– Kipihened magad – mondta a kisasszony.

– Pihenjek? De hiszen az ember azért született, hogy dolgozzon.

– No, majd dolgozhatsz a kelengyéden – tréfálkozott a papkisasszony.

Ez ugyan nem volt valami nagyon sikerült tréfa, de én azért örültem, hogy odajött és szóbaállt velünk, hogy megoldotta a nyelvemet az ő jelenléte, milyen gyorsan és találóan felelgettem. Akárcsak valami társaságbéli ifjonc. Még most is emlékszem minden szóra. De azután ugylátszik hirtelen eszébe jutott, hogy mégsem illendő ez a nagy leereszkedés és sietve kiment a konyhából.

Estefelé rendes szokásomhoz hiven elsétáltam a temető felé, de amikor a sirok között megpillantottam a papkisasszonyt, sietve odébbálltam. Később eszembe jutott, hogy valószinüleg meg lesz hatva szerénységemtől és azt fogja mondani: szegény ember, ez nagyon szép volt tőle!

Még csak az hiányzik, hogy utánam jöjjön ide az erdőbe. Akkor meglepetten fölugranék a kőről és üdvözölném. Ő pedig elpirulna és zavartan mondaná: Ó, csak véletlenül sétáltam errefelé, olyan szép ez a mai este… Hát te mit keresel itt? Csak üldögélek, – felelném ártatlanul. És ha megtudja, hogy ilyen későn az erdőben szoktam üldögélni, fölismeri, hogy egy mélyen érző, álmodozó emberrel van dolga és belém szeret…

Másnap este is a temetőben láttam és egy merész gondolat villant át agyamon: „Énmiattam jött ide!“ De ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy egy siron foglalatoskodik. Tehát mégse miattam jött. Továbblopóztam, elmentem az erdőbe, egészen addig a hatalmas hangyabolyig. Amig világos volt, megfigyeltem az apró állatok munkáját, meg az osonó őzeket, mikor pedig bealkonyodott, a hulló madárcseresznye és a fenyőtobozok koppanására figyeltem. Dudoltam, talán suttogtam is valamit és gondolataimba mélyedtem. Időnként föl kellett állnom, hogy föl- és lesétálással fölélesszem dermedt tagjaimat. Az órák multak, én szerelmes voltam, hajadonfővel kóboroltam az avaron és bámultattam magamat a csillagokkal.

– Hány óra van? – kérdezte álmosan Grindhusen, mikor visszatértem a pajtába.

– Tizenegy! – feleltem, pedig már hajnali három is lehetett.

– Igazán, azt hiszed, hogy ilyenkor van a lefekvés ideje? Az ördögbe is, minden tisztességes embert fölzavarsz.

Ezzel átfordult a másik oldalára, fülére huzta a takarót és a következő pillanatban már horkolt is. Ilyen unalmas legény volt ez a Grindhusen.

Istenem, milyen badarul viselkedik egy idősebb férfi, ha szerelmes lesz. Pedig én meg akartam mutatni, miképen szerezheti vissza az ember a lelki nyugalmát.

X.

Egy ember fordult be az udvarra, aki vissza akarta kérni kőmüvesszerszámait. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy Grindhusen lopta ezeket a szerszámokat. Milyen unalmas, szürke ember ez a Grindhusen! Semmi nagyszerüség, semmi különösség nincs benne.

– Te Grindhusen – mondtam neki –, te igazán semmi másra nem gondolsz, mint az alvásra. Egy ember van odakint, el akarja vinni a szerszámait. Kölcsönkérted tőle… Te szerencsétlen flótás.

– Szamár vagy! – felelte sértődötten Grindhusen.

De én, mint már annyiszor, megint csak kibékitettem. Tréfára forditottam szavaimat.

– Hát most mit csináljunk? – kérdezte.

– Fogadjunk, hogy te már tudod – feleltem én.

– Tudom? – csodálkozott.

– No igen, ha jól ismerlek, te már kifundáltál valamit.

Mire azután ravasz arcot vágott, mintha valóban tudná, hogy mitévő legyen.

De mikor délben levágtam a haját s azt mondtam neki, hogy meg kellene mosni a fejét, megint megsértődött.

– Milyen bolond lettél te – mondta megvetően –, pedig már benőhetett volna a fejedlágya.

És isten tudja, talán neki volt igaza. Neki még most is dus, vörös sörény van a fején, bár már nagyapa…

Kisértetek járnak a mi pajtánkban? Vajjon ki takaritotta ki egy szép napon ezt az odut? Mindkettőnknek rendes hálóhelyünk volt, én még két pokrócot is vettem magamnak, Grindhusen pedig ruhástul, ahogy egész nap dolgozott, ásta be magát a szénába. Most pedig valaki szépen összehajtogatta a két pokrócot, ugy hogy olyan volt, mint valami rendes ágy. Én ugyan nem bántam. Az egyik szolgáló valószinüleg meg akarta mutatni, hogy mi a szokás ilyen helyen. Nekem ugyan mindegy.

A második emeleten nyilást kellett volna fürészelnem a padlóba, de a papné megkért, hogy várjak vele még egy napig, mert a férje másnap átmegy a szomszéd községbe és akkor legalább nem fogom zavarni. De másnap reggel megint elhalasztódott a dolog. Erzsébet kisasszonynak néhány dolgot kellett bevásárolnia és engem megkértek, hogy kisérjem el és hozzam haza a csomagokat.

– Jó – mondtam –, csak menjen előre.

Kedves kislány!… hát mégis elszánta magát, hogy elviselje kiséretemet?

– Utánam fogsz találni? – kérdezte.

– Hogyne, már voltam a boltban. Mi is ott vesszük az élelmiszereinket.

Miután azonban agyagos, csatakos nadrágomban mégsem mehettem végig a falun, fölhuztam a városi ruhám nadrágját, a zubbonyt azonban magamon tartottam. Utána indultam. Egy mérföldön át körülbelül negyedóráig néha megpillantottam magam előtt az uton. Ilyenkor meglassitottam lépteimet, hogy utól ne érjem. Egyszer hátra is fordult, de én hasravágódtam és elbujtam az utszéli gazban.

A kisasszony egy barátnőjénél maradt a boltban, én pedig ugy déltájban hazaérkeztem a bevásárolt holmival. Meghivtak, hogy ebédeljek kint a konyhában. A ház egészen kihalt volt. Harald nem volt otthon, a cselédlányok fehérnemüt mángoroltak és Oline a konyhában foglalatoskodott.

Ebéd után fölmentem a második emeletre és hozzáfogtam a fürészeléshez.

– Gyere, segits most nekem idebent – mondta a papné és előrement.

Keresztülmentünk a tisztelendő dolgozószobáján a hálószobába.

– Szeretném az ágyamat odébbtolni – mondta az asszony –, nagyon közel áll a kályhához.

Az ágyat az ablak mellé toltuk.

– Nem gondolod, hogy itt jobb helyen áll? – kérdezte.

Véletlenül rápillantottam. Megint azzal a titkolódzó, különös oldalpillantással kérdezte ezt. Ohó! Éreztem, hogy a vér a fejembe tódul és megzavar. Hallottam, hogy azt mondja:

– Megőrültél?… Ne… ne, édes… Az ajtót!…

És néhányszor a nevemet suttogta…

A küszöbön ültem, fürészeltem. A papné egész idő alatt mellettem állt. Magyarázkodni, beszélni akart és egy darabig sirt meg kacagott.

– Azt a képet – mondtam –, ami az ágya fölött lógott, át kellene akasztani.

– Igazad van – felelte…

XI.

A vizvezeték elkészült, minden csap a helyén volt és a viz vidáman csobogott a medencékben. Grindhusen megint kölcsönkapta a szükséges kőmüvesszerszámokat, ugy hogy itt-ott át tudtuk lyukasztani a falat. Most bevakoltuk ezeket a nyilásokat, behánytuk a gödröt. Elkészültünk a munkával. A tiszteletes ur nagyon meg volt velünk elégedve. Fölajánlotta, hogy a vörös oszlopra kiragaszt egy cédulát és tudtul adja hiveinek, milyen ügyesek vagyunk mi vizvezetékek készitésében. De tekintettel az idő előrehaladottságára, hiszen a föld minden pillanatban keményre fagyhatott, ez egy csöpp hasznunkra sem lett volna. Megkértük tehát, hogy inkább majd tavasszal gondoljon megint ránk.

Átköltöztünk a szomszédba, hogy segitsünk a krumpliásásnál. A papék azonban megigértették velünk, hogy alkalomadtán még benézünk hozzájuk.

Ezen az uj helyen sok ember volt együtt. Csoportokba oszoltunk és vidáman folyt a munka. De láttuk, hogy ez a mesterség legföljebb egy hétig fog tartani, azután megint facérok leszünk.

Egy este átjött a tiszteletes ur és fölajánlotta, hogy szolgálatába fogad. Az ajánlat nagyon kedvező volt, gondolkodtam is rajta egy darabig, azután mégis visszautasitottam. Inkább megmaradok szabad embernek, gondoltam magamban, kószálok a világban, itt-ott dolgozom, ha éppen eszembe jut, szabad ég alatt tanyázom, ha nem akad más födél és várom, hogy mit hoz a holnap.

Itt a krumpliásásnál összeakadtam egy emberrel. Ezzel akartam összeállni, ha Grindhusentől elválok. Ez az ember éppen ugy gondolkozott, mint én, láttam dolgozni és tudtam, hogy derék munkás. Lars Falkenberg volt a neve.

A krumpliásásnál a fiatal Erik volt a vezetőnk. Ő fuvarozta haza a teli zsákokat. Csinos, 20 esztendős fiu volt, korához képest komoly és megfontolt és apja jómódja hamar kifejlesztette önbizalmát. Ugy látszik, volt valami közte és Erzsébet kisasszony között, mert a fiatal lány egy szép napon fölbukkant közöttünk és sokáig beszélgetett vele. Távozóban hozzám is szólt néhány szót és tudtomra adta, hogy Oline lassan-lassan kibékült a vizvezetékkel.

– Hát a kisasszony? – kérdeztem tőle.

Udvariasságból felelt erre a kérdésre is, de láttam, hogy nem szivesen beszélget velem.

Szépen volt öltözve, világosszinü kabátja pompásan illett szeme kékjéhez…

Erik másnap szerencsétlenül járt, a ló elragadta a kocsit, keresztülvonszolta árkon-bokron, végül is odacsapta egy keritéshez. Bizony, Erik alaposan összetörte magát, vért köpött még akkor is, amikor néhány óra mulva magához tért. Ettől kezdve Falkenberg vezette a munkát. Én is részvétet tettettem, mint a többiek, hallgatagon dolgoztam tovább és szomoru arcot vágtam, bár egy csöppet sem voltam levert. Hiszen nem volt semmi kilátásom a kisasszonynál, de most legalább ez a fiu is félre volt téve az utból.

Este kisétáltam a temetőbe és leültem egy sirkőre. Bárcsak kijönne, gondoltam magamban. Elmult egy negyedóra. Végre megpillantottam. Fölugrottam, mintha sietve menekülni akarnék, de már elkéstem és megzavarodtam volna, mert már egészen a közelemben volt.

– Képzelje csak – mondtam –, szegény Erik. Tegnap nagyon rosszul volt.

– Tudom.

– Elragadta a ló.

– Igen és ő lezuhant. De mondd csak, miért meséled ezt nekem?

– Azt hittem… nem… nem tudom.

– Nos?

– De hiszen majd meggyógyul hamarosan. Akkor megint minden jó lesz.

– Hát persze.

Szünet.

Mintha kigunyolt volna. Hirtelen elmosolyodott:

– Te nagyon különös ember vagy! Megteszed ezt a hosszu utat és ezután itten üldögélsz.

– Óh, már megszoktam. Lefekvésig itt töltöm az időt.

– Nem félsz?

Tréfálkozása visszaadta önbizalmamat és bátorságot öntött belém. Szilárd talajt éreztem a lábam alatt.

– Szeretném megtanulni a félelmet.

– A félelmet? Ugylátszik, te is olvastad azt a mesét.

– Igen, meglehet, hogy olvastam valamelyik könyvben.

Megint szünet.

– Miért nem akarsz beállni hozzánk?

– Nem nekem való – feleltem –, most összeálltam valakivel és együtt nekiindulunk a nagyvilágnak.

– Hová mentek?

– Azt még nem tudom. Keletre vagy nyugatra. Csak ugy vándorolunk.

Szünet.

– Kár… – mondta végre halkan. – Azt hiszem, hogy nem jól teszed… Mit is mondtál az elébb, hogy van Erik? Azért jöttem, hogy megkérdezzem.

– Beteg és bizony nagyon rossz bőrben van szegény feje, de…

– A doktor azt hiszi, hogy fölgyógyul?

– Igen, legalább nem mondta az ellenkezőjét.

– Jó éjszakát!

Istenem, ha fiatal, gazdag, szép, hires és bölcs volnék… Ott megy Erzsébet!…

Mikor a temetőből kifordultam, megtaláltam az ökölalaku pipámhoz szükséges körömszeget. Zsebrevágtam. Egyideig még álldogáltam, néztem jobbra meg balra, hallgatóztam…, de semmi sem mozdult. Senki sem kiáltotta: „Az az enyém!“

XII.

Falkenberg meg én utnak eredtünk. Este van, hüvös a levegő és az égboltozaton lassan kigyulladnak a csillagok. Rábeszélem bajtársamat, hogy menjünk a temetőn keresztül. Bolond fejjel azt hiszem, hogy talán megpillanthatok egy kivilágitott ablakot a pap házán. Hej, ha gazdag, szép és ügyes volnék…

Néhány órája cipeltük már sulyos batyunkat, még nem ismertük egymást teljesen és beszélgetni is tudtunk. Az első boltot csakhamar magunk mögött hagytuk és nemsokára elhagytuk a másikat is. Csakhamar fölmeredt előttünk az éjszakai égen a szomszéd község templomtornya. Régi szokásom szerint a temető felé igyekeztem. Bajtársamhoz fordultam:

– Talán megpihennénk itt valahol?

– Helyes – felelte Falkenberg –, ilyenkor már minden pajta tele van puha szénával. És ha elkergetnek, kimegyünk az erdőbe, ott még melegebb van.

Ő volt a vezetőnk.

Jól megtermett, izmos férfi volt, ugy 30 körül, bajusza hosszan csüngött le a szájaszélén. Felsőtestét kissé előregörbitette járás közben. Inkább keveset beszélt, mint sokat, a munka csakugy égett a kezei alatt, néha pedig még énekelt is szép férfias hangján. Nagyon szép nótákat tudott. Egészbevéve más ember volt, mint Grindhusen. Ha meg-megszólalt, tröndi, valdresi[2] és svéd szavakat kevert a beszédébe, ugyhogy nem lehetett megtudni, hová való.

Megérkeztünk a szélső házhoz. Az emberek még ébren voltak és a kutyák ugatni kezdtek. Falkenberg a gazdát kérte, mire egy fiatalember jött ki a házból.

– Van-e valami munka számunkra?

– Nincs.

– De hiszen a kerités kőfala félig leomlott. Talán kijavithatnók.

– Nem szükséges. Most ősszel ugy sincs egyéb munka, majd mi magunk javitjuk ki.

– Adhat-e éjjeli szállást?

– Sajnos…

– Talán a pajtában?…

– Nem lehet. Ott alusznak a cselédek.

– Hitvány fickó – morogta bajuszába Falkenberg, mikor odébbmentünk.

Keresztülmentünk egy kis erdőcskén és fekvőhelyet kerestünk.

– Talán gyerünk vissza. A lányok nem fognak kidobni bennünket.

Falkenberg gondolkozott.

– A kutyák ugatnának – mondta azután.

Egy rétre jutottunk, ahol két ló legelészett. Az egyiknek a nyakában csengő csilingelt.

– No ez ugyan derék gazda – vélte Falkenberg – a lovai a réten éjszakáznak, a szolgák meg a pajtában alszanak. Tudod mit, tréfáljuk meg egy kicsit. Menjünk egy darabig lóháton.

Megfogta a csengetyüs lovat, füvel és mohával betömte a csengőt és fölült. Az én lovam vadabb volt, de végül mégis fölkapaszkodtam rá.

Egyideig a réten lovagoltunk, aztán kikocogtunk az országutra. Az én gyapjutakaróimat használtuk nyeregnek, de kantárunk nem volt. Mégis nagyszerüen ment a dolog. Körülbelül egy mérföldet lovagoltunk, mikor a szomszéd faluhoz értünk. Hirtelen hangokat hallottunk magunk előtt az uton.

– Na, most galoppozzunk egy kicsit – szólt hátra Falkenberg.