Part 1

KNUT HAMSUN

_Őszi csillagok_

NORVÉG EREDETIBŐL FORDITOTTA

ÁCS GÉZA

ANONYMUS KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

„Világosság“-könyvnyomda rt. Budapest, VIII, Conti-u. 4. Müszaki igazgató: Deutsch D.

I.

Tükörsimán ragyogott tegnap a tenger és tükörsimán ragyog ma is. Vénasszonyok nyara van a szigeten – ó, milyen enyheség és melegség ez! –, de a nap már nem süt.

Sok-sok éve nem volt ilyen békesség a lelkemben, talán már husz vagy harminc esztendeje is van annak. De valamikor régen, talán valamelyik előző életemben éreztem már ezt a nyugalmat. Valami kis nótát dudolok, boldog vagyok és minden követ, minden füszálat szeretek s ugy látszik, ők is szeretnek engem. Ismerősök vagyunk.

Ha a fücsomókkal benőtt erdei ösvényen sétálok, földöntuli boldogság dobogtatja szivemet. Eszembe jut egy bizonyos hely képe, a Kaspi-tenger keleti partján, ahol valamikor voltam. Olyan volt ott is, mint itt, acélszürkén, csöndesen és komoran terült el a tenger. Az erdőt jártam, könnyekig meghatódtam és egyre mondogattam: Istenem, bár még egyszer idekerülhetnék!

Mintha már jártam volna itt valaha.

De akkor bizonyára valami más országból jöttem, ahol csak az erdők és az ösvények ugyanilyenek. Talán virág voltam az erdőben, talán bogár, mely egy akácfán éldegélt.

És most itt vagyok. Meglehet, hogy madár voltam és messzi tájakról röpültem ide. Vagy valami oly gyümölcsnek a magva, melyet egy perzsa kereskedő küldött…

Lám, most messze mögöttem maradt a város minden nyüzsgése, lármája, ujságai, emberei. Elmenekültem tőlük, mert hivott megint a magányosság, hivott az erdő, amelytől elszakadtam. Meglátod, milyen jó lesz, gondolom magamban és tele vagyok a legszebb reményekkel. Ó, hiszen már menekültem igy egyszer a városból és visszatértem megint. Azután ujból megszöktem.

De most szilárdan elhatároztam, hogy mindenáron kivivom magamnak a nyugalmat. Egyelőre beszállásoltam magam egy szobácskába és az öreg Gunhild a gazdaasszonyom.

Köröskörül a fenyőerdőben nemes kőrisfák ringatják biborgyümölcseiket. Ebben az időtájban éppen hullatják bogyóikat s a nehéz fürtök koppanva ütődnek a földhöz. Ezek a fürtök önmagukat aratják és önmagukat vetik ujból. Hatalmas bőség pazarlódik el minden esztendőben. Egyetlen fa alatt háromszáznál több fürtöt számláltam meg. És a dombokon köröskörül makacsul ragaszkodik az élethez néhány csupaszszáru virág. Sehogy sem akarnak meghalni, bár virágzásuk ideje már rég elmult.

De hiszen az öreg Gunhild ideje is régen elmult már és lám, ő sem akar meghalni. Ugy tesz, mintha semmi köze sem volna a halálhoz. Mikor apály idején a halászok javitgatják hálóikat, majd szurokkal kenegetik csónakjuk fenekét, az öreg Gunhild lesétál hozzájuk. Szemei kifejezéstelenül révedeznek, de agyában ravasz üzleti szellem lappang.

– Hogy a makrella, emberek? – kérdi.

– Annyi, mint tegnap! – hangzik a válasz.

– Akkor tartsátok meg!

És Gunhild sarkonfordul.

De a halászok jól tudják, hogy az öreg valóban elmenne, hiszen már többször faképnél hagyta őket anélkül, hogy hátranézett volna. Halló, megállj! – kiáltják utána és fölajánlják neki, hogy hét halat adnak egy féltucatra, csak azért, mert olyan régi jó vevőjük.

Igy vesz Gunhild halat…

A száritóköteleken piros szoknyák, kék ingek és szörnyen vastag alsóruhák lógnak. Mindezeket a szigetről való öregasszonyok szőtték és fonták. De finom ujjatlan ingek is száradnak a kötélen, olyanok, amelyekben kékre fagyhat az ember és finom gyapju ujjasok, amiket hosszu, vékony kötéllé lehet csavarni. Honnan pottyantak ezek ide? Hja, ezeket a leányok szerezték a városban. Ha ritkán és óvatosan mossák őket, talán egy egész hónapig eltartanak. És ha a lyukak nagyobbak lesznek, nagyszerüen érzik bennük a test meztelenségét.

Ezzel szemben Gunhild cipője éppenséggel nem előkelő. Bizonyos megfelelő időközökben egy vele egykoru és hasonló gondolkozásu halászhoz fordul, aki azután valami erős kenőccsel átitatja a felsőbőrt és a talpat ugy, hogy semmiféle nedvesség át nem szivároghat rajta. Nézem, amint ezt a kenőcsöt kotyvasztják a parton. Szurok, faggyu meg gyanta van benne.

Mikor tegnap apálykor a parton lődörögtem, az árban himbálózó fatörmelékek és kavicsok között egy picinyke tükörüveget találtam. Nem tudom elképzelni, hogyan kerülhetett ide, de olyan ebben a környezetben, mint valami tévedés vagy hazugság. Nem valószinü, hogy egy halász evezett vele ide, letette és megint távozott! Otthagytam, ahol feküdt. Közönséges, vastag üvegdarab volt, talán valamelyik villamoskocsi ablakából tört le. Régesrégen csak zöldszinü üveget csináltak és akkor ritkaság volt az üveg. Boldog idők, amikor még ritkaság volt valami.

A sziget déli csucsán füstfelhő bodorodik a halászkunyhók kéményéből. Este van, a kása a tüzhelyen sistereg. És ha elfogyasztották a vacsorát, sietve lefeküsznek a derék emberek, hogy hajnalhasadtával ismét fölkelhessenek. Csak a gondtalan fiatalok szaladgálnak egyik szobából a másikba és nem tudják, mihez fogjanak.

II.

Ma reggel egy férfi érkezett csónakján hozzánk, hogy bemázolja a házat. De mivel Gunhild már nagyon öreg és a köszvény is kinozza, előbb néhány napra való tüzelőfát aprittat vele. Én már fölajánlottam neki néhányszor, hogy fölapritom a fáját, de ő ugy vélte, hogy a ruhám tulságosan finom és sehogysem akarta ideadni a baltát.

Az idegen mázoló vöröshaju, simaarcu, alacsony, zömök emberke. Mialatt dolgozik a fán, az ablakból nézem, hogy hogyan végzi munkáját. Amikor pedig észreveszem, hogy közben magában beszél, odalopódzom és hallgatózom. Egyáltalán nem veszti el a türelmét, ha véletlenül mellé vág a baltával, de ha megüti a könyökét, dühös lesz és az ördögöt emlegeti. Az ördög vigye el! – mondja, de azután gyorsan körülnéz s halkan dudolni kezd, mintha mitsem mondott volna.

Óh, most már megismerem ezt a mázolót. Hiszen ez nem is mázoló, hanem Grindhusen, egyik volt bajtársam a skreiai utépitésnél.

Odalépek hozzá, megmondom ki vagyok és beszélgetni kezdünk. Sok, nagyon sok év mult el azóta, hogy Grindhusen meg én utépitőmunkások voltunk. A legzöldebb ifjak voltunk még, amikor szakadt cipőinkben az utat tapostuk és mindent megettünk, amihez csak hozzájutottunk, ha valami pénz csörgött a zsebünkben. De ha néha még ezenfölül is maradt valami fölösleges pénzünk, akkor az egész szombatéjszakát végigtáncoltuk a lányokkal. Utépitő munkástársaink körénk sereglettek és a ház tulajdonosnője annyi kávét fizettetett velünk, hogy meggazdagodott belőle. Azután egész héten megint vidáman és jókedvvel dolgoztunk és epedve vártuk a szombatot. De ez a Grindhusen ugy kergette a lányokat, mint valami vörös farkas.

Megkérdezem, hogy emlékszik-e még a skreiai szép napokra.

Rámpillant, néz, néz, hosszu ideig tart, amig közös emlékeink fölsorolásával le tudom győzni tartózkodását.

Óh igen, most már emlékszik Skreiára.

– És emlékszel-e még Anders Filára és a Spirálra? Hát Petrára?

– Melyikre?

– Arra, amelyik a szeretőd volt.

– Hogyne emlékezném, a végén is rajta ragadtam.

És tovább apritja a hasábokat.

– Ugy, hát megmaradtál mellette?

– No igen, nem lehetett máskép. De mit is akartam mondani! Ugy látom, neked fölvitte az Isten a dolgodat.

– Honnan gondolod? A ruháimról? Hát neked nincsenek vasárnapi ruháid?

– Mit fizettél ezekért?

– Már nem emlékszem rá, de nem sokat. Nem tudnám pontosan megmondani.

Grindhusen csodálkozva néz rám és nevetni kezd.

– Már nem tudod, hogy mit fizettél a ruháidért? – de aztán megint elkomolyodik, a fejét csóválja és igy szól: – hát az bizony meglehet. Igy van ez, ha az embernek sok pénze van.

Gunhild kijön a házból és amikor látja, hogy munka helyett elfecsegjük az időt, megparancsolja Grindhusennek, hogy fogjon a mázoláshoz.

– Szóval, te most festő lettél? – kérdezem.

De Grindhusen nem felel és ugy látom, hogy az öreg Gunhild jelenlétében ostobaság is volt ez a kérdés.

III.

Grindhusen bekeni a falat és néhány óra hosszat mázolja. A házikó csakhamar diszesen büszkélkedik és a tengerre néző északi fala pirosan virit. Ugy déltájban kiviszem Grindhusennek a pálinkás butykosomat, leheveredünk a földre, pipázunk és beszélgetünk.

– Hogy én mázoló volnék? Dehogyis vagyok az – mondja –, de ha valaki megkérdezi tőlem, hogy be tudok-e mázolni egy házat, hát persze, hogy be tudom és ha azt kérdezi, hogy tudom-e ezt vagy azt, hát én mindent tudok. De te, ez a pálinka nagyszerü ital ám.

Felesége és két gyereke talán egy mérföldnyire laknak innét, minden szombaton hazamegy hozzájuk. Két nagy lánya közül az egyik már férjnél van. Grindhusen már nagyapa. Ha Gunhild házának festését befejezte, meséli, akkor a paphoz kell mennie, akinek a kertjében kutat ás. A falukban köröskörül mindig akad valami munka. Ha pedig jön a tél és a föld keményre fagy, akkor fát vág az erdőn vagy a sutba fekszik és várja a jószerencsét. Most már kisebb lett a családja és majd csak lesz valahogy.

– Bár rendes ember volnék, vennék magamnak kőmüvesszerszámokat – mondja.

– Hát te ehhez is értesz?

– Nem, nem vagyok tanult kőmüves, de ha a kut meg lesz ásva, ki is kell falazni és az már nem nehéz dolog…

Szokásom szerint céltalanul kóborolok a szigeten és közben sok minden eszembe jut. Béke, béke, az erdő minden fájából árad az isteni béke. Lám, a kis madarak elköltöztek, csak egy csapat holló röpdös némán és telepszik le egyik helyről a másikra. És a bogyók piros fürtjei hullanak hangos koppanással a földre és elsüppednek a mohába.

Talán igaza van Grindhusennek, majd csak kialakul valahogy minden. Most már két hete nem olvastam ujságot és lám, kitünően érzem magam, lelkem nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyujtózkodom és esténként födetlen fővel szemlélem a csillagos eget.

A legutolsó tizennyolc esztendőben kávéházakban éltem és a villát visszaadtam a pincérnek, ha nem volt egészen tiszta. Láttad, Grindhusent? mondom magamnak, amikor pipára gyujtott, csonkig égette a gyufaszálat és mégsem égette el megkeményedett ujjait. Azt is észrevettem, hogy amikor egy légy mászik a kezefején, nem törődik vele, talán nem is érzi. Igy kell viselkednie egy férfinak a legyekkel…

Este azután eloldja csónakját Grindhusen és elevez. Én a parton kóborolok és énekelek, kavicsokat hajigálok a tengerbe vagy partra vonszolom a himbálódzó faroncsokat. A hold süt, csillagos az ég.

Pár óra mulva visszatér Grindhusen és vadonatuj kőmüvesszerszámokat hoz magával. Ezeket biztosan lopta, gondolom magamban. Hátunkra vesszük a szerszámokat és elrejtjük az erdőben.

Azután éjszaka lesz és mi lefekszünk, ki-ki a maga helyére.

Másnap kész a ház tarka köntöse, de hogy a nap kiteljen, Grindhusen vállalkozik rá, hogy este hatig fát vág. Én beülök Gunhild csónakjába és halászni megyek, nehogy itt legyek, mikor Grindhusen elmegy. Halat ugyan nem fogok, de fázom és gyakran előhuzom az órámat. No, most már biztosan elment, gondolom magamban és ugy hét óra tájban hazaevezek. Grindhusen már ott áll a parton és onnan int bucsut.

Mintha napsugár melegitette volna föl egyszerre a szivemet, mintha a mult, az ifjuság hivott volna, egy elmult emberöltő, a skreiai napok. Odaevezek hozzá és megkérdem:

– Ki tudod ásni egyedül azt a kutat?

– Nem, magammal viszek egy embert.

– Vigyél el engem – mondom. – Várj meg itt, csak visszamegyek és fölszedelőzködöm.

Mikor feleuton vagyok, Grindhusen utánam kiált:

– Nem… mindjárt éjszaka lesz. Meg aztán, ugy-e, nem is gondoltad komolyan?

– Várj csak egy percig, mindjárt itt leszek.

És Grindhusen leül a parton. Eszébe jut, hogy milyen nagyszerü pálinka kotyog a butykosomban.

IV.

Szombati napon érkeztünk a pap házához. Hosszu habozás után Grindhusen mégis fölfogadott segédmunkásnak. Elláttam magam élelmiszerrel és munkásruhával. Zubbonyban és hosszuszáru csizmában vártam a munka kezdetét. Szabad voltam, senki sem ismert, igyekeztem keményen lépkedni, a proletárkülső már amugy is megvolt régtől fogva az arcomon és a kezeimen. A paplakban kaptunk szállást és ebédünket is megfőzhettük a konyhában.

Azután hozzáfogtunk az ásáshoz.

Alaposan hozzáláttam és Grindhusen meg volt velem elégedve. Kemény fickó vagy te! – mondta.

Rövid idő multán a pap is kijött és mi köszöntünk. Idősebb, barátságos ember volt, megfontoltan beszélt és szemei körül sürün legyezősködtek a ráncok, az örökös szivélyes mosolygástól. Bocsánatot kért, hogy megzavar munkánkban, de a tyukok minden esztendőben tönkreteszik a kertet; nem javitanók ki legelőször is a kertfal egyik beomlott részét?

Grindhusen bólogatott, hogy majd rendbehozzuk.

Odamentünk és fölépitettük a düledező faldarabot. Miközben javában dolgoztunk, egy fiatal hölgy jött oda és nézte a munkát. Megint köszöntünk. Nagyon csinos volt. Egy fiatal fiu is jött, az is bámult és mindenféléről faggatott. Valószinüleg testvérek voltak. A munka csak ugy égett a kezünk alatt, mig a fiatalok figyeltek bennünket.

Azután beesteledett. Grindhusen hazament, én azonban ittmaradtam. A csürben aludtam.

Másnap vasárnap volt. Nem mertem fölvenni városi ruháimat, tulfinomak voltak és nem illettek volna hozzám, de alaposan kitisztitottam munkásruhámat. Tétlenül lődörögtem az enyhe napban az udvaron, szóbaelegyedtem a béresekkel és tréfálkoztam a cselédlányokkal. Mikor a templomharang megkondult, beküldtem valakit és egy zsoltáros könyvet kérettem, amit a pap fia azonnal ki is hozott. A legnagyobb béreslegény kölcsönadta a kabátját, melyet, bár nem volt elég nagy, de mikor mellényemet és zubbonyomat levetettem, mégis csak föl tudtam huzni valahogy. Igy mentem templomba.

És ekkor kiderült, hogy az a lelkinyugalom, amit a szigeten szereztem, mégsem elég nagy. Mikor ugyanis az orgona bugását meghallottam, elvesztettem lelki egyensulyomat és csak nagynehezen tudtam visszafojtani kikivánkozó könnyeimet. Fogd be a szád, ez csak neuraszténia! – mondtam magamban. Teljesen külön ültem és amennyire lehetett, elrejtettem fölindulásomat. De azért örültem, mikor vége volt az istentiszteletnek.

Mikor megfőztem a hust és megettem az ebédet, feketekávéra invitáltak a konyhába. Miközben ott üldögéltem, bejött a tegnapi kisasszony, fölálltam, tiszteletteljesen üdvözöltem és ő viszonozta köszöntésemet. Nagyon csinos volt, mert fiatal volt és a kezei is szépek voltak. Mikor már menni készültem, megfeledkeztem magamról és igy szóltam:

– Ezer köszönet a kedvességéért, szép hölgy.

Meglepetten pillantott rám, szemöldökeit összeráncolta és arca lassan-lassan biborvörösre gyulladt. Azután hátravetette a fejét és kiment a konyhából. Még nagyon fiatal volt.

No, itt ugyan szépen elrontottam a dolgomat.

Rosszkedvüen osontam el onnét, be az erdőbe és elrejtőztem. Ó, én fecsegő bolond, miért is járt el a szám!?

A papház mögött erdővel födött, laposhátu dombocska emelkedett. Mezőkkel, rétekkel tarkitott erdőség huzódott a messzi láthatár felé. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy a kutat tulajdonképen a dombháton kellett volna ásnunk és a vizet csövekkel bevezetnünk a házba. Szemügyre veszem a dombot és meg vagyok győződve, hogy a lejtő esése éppen kedvező volna. Hazafelé menet lemérem a távolságot is, körülbelül harmadfélszáz lépés.

Különben, mi közöm van nekem a kuthoz? Nem akarok mégegyszer abba a hibába esni, hogy müveltnek mutatkozzam és helyzetemhez nem illő dolgot mondva, megsértsek valakit.

V.

Hétfőn reggel visszajött Grindhusen és megint hozzáfogtunk az ásáshoz. Az öreg pap is odajött megint és megkérdezte, nem vernénk-e be egy cölöpöt a templom felé vezető uton. Szüksége van erre a cölöpre, mely, mielőtt a vihar ledöntötte, már régen ott állott, hogy plakátokat és hirdetményeket szögezzenek rája.

Fölállitottunk tehát egy vadonatuj cölöpöt, vigyáztunk, hogy gyertyaegyenesen álljon. Végül egy cinksipkát nyomtunk a tetejébe.

Miközben ezzel a sipkával bajlódtam, elküldtem Grindhusent, kérdezze meg, ne mázoljuk-e vörösre az oszlopot. Még maradt valami vörös festéke Gunhild házikójától. De mikor a pap mindenáron azt kivánta, hogy fehérre mázoljuk az oszlopot és Grindhusen is ezen a véleményen volt, közbevetettem, hogy a fehér plakátok és hirdetések jobban kiemelkednének a piros háttérből, a pap elnevette magát, szemei körül összefutottak a ráncok és igy szólt:

– Igazad van, fiam.

Nekem több se kellett. Ez a mosoly és ez a helyeslés boldogsággal töltöttek el.

A kisasszony is odajött, néhány szót váltott Grindhusennel, sőt tréfálkozva meg is kérdezte, hogy micsoda vöröskardinálist állit ide az ut szélére. Énhozzám nem szólt, sőt, amikor köszöntem, rám se nézett.

Az ebéd nagyon kemény dió volt számomra. Nem mintha az étel nem lett volna elég jó. Ó, dehogy. De Grindhusen olyan csunyán kanalazta a levest és a szája köröskörül fénylett a zsirtól. Vajjon a kását hogyan fogja enni, gondoltam ingerülten.

És amikor Grindhusen éppen ilyen zsiros szájjal végigdőlt a padon, hogy egy kicsit szunditson, akaratlanul is rákiáltottam:

– De ember, legalább a szádat töröld meg.

– A számat? – mondta, azután rám nézett és a kezével letörölte a száját.

Valahogyan el kellett ütnöm a dolgot:

– Haha, jól becsaptalak, komám.

Azért mégis nagyon elégedetlen voltam önmagammal és gyorsan kimentem a konyhából.

No majd megtanitom a kisasszonyt, hogy illendően köszönjön, gondoltam magamban. Rövidesen értésére adom, hogy müvelt emberrel van dolga. A vizvezetékre gondoltam. Mi volna, ha egészen kész tervet csinálnék? Csak egy magasságmérő hiányzott, hogy megállapithassam a lejtő emelkedését. Hozzáláttam ennek a müszernek az összetákolásához. Egy facsővel segitek magamon, amire két közönséges lámpaüveget ragasztok és az egészet megtöltöm vizzel.

Az apró javitások, amelyeket a gazdaságban el kellett végeznünk, egyre szaporodtak. A kőlépcső egyik fokát ki kellett javitani, azután meg kellett vizsgálni a pince egyik falát. Amikor pedig a csürre került a sor, alaposan rendbe kellett hozni a favázat. A tisztelendő mindent ki akart javittatni és mivel mi napszámban dolgoztunk, nekünk mindegy volt. De minél tovább tartott a dolog, annál kellemetlenebb lett a társammal való együttlét. Például nagyon kinos volt nekem, hogy a kenyerét egy mocskos kendőbe csavargatta, majd az inge elejébe dugta és a zsiros bicskáját, mielőtt kenyeret vágott, lenyalta. És emellett egész héten – egyik vasárnaptól a másikig – nem mosakodott. És reggeltől estig egy fényes csöpp lógott az orrahegyén. És milyen körmei voltak, szent isten, azután milyen csunyák voltak a fülei!

Ó, hiszen én is csak amolyan uborkafára fölkapaszkodott vagyok és kávéházakban tanultam a jómodort. De mivel nem tudtam elhallgatni véleményemet Grindhusen piszkosságáról, a viszony egyre feszültebb lett közöttünk. Féltem, hogy egyszer csak el kell válnunk, hiszen most is már csak éppen a legszükségesebbet mondtuk egymásnak.

A kutat még mindig nem ástuk meg, vasárnap lett és Grindhusen hazament.

Magasságmérőm elkészült, délután fölmásztam a főépület tetejére és fölállitottam. Rögtön láttam, hogy irányzéka jó néhány méterrel a domb csucsa alá mutat. Rendben van. Még ha egy egész métert számitok a kutban a viz szinéig, akkor is elegendő nyomás van.

Miközben ott fönt méricskéltem, a pap fia fölfedezett. Meltzer Harald volt a neve. Kiváncsiskodni kezdett, hogy mit csinálok odafönt.

– Minek méred a domb magasságát? – mondta. – Engedj engem is oda egy kicsit!

Később egy tizméteres zsinórt is kaptam és pontosan lemértem vele a távolságot a domb csucsától a lábáig. Harald segitett. Azután bementem a paphoz és előadtam neki tervemet.

VI.

A tiszteletes türelmesen meghallgatott és nem utasitott el azonnal.

– Azt hiszed? – kérdezte mosolyogva. – No igen, hiszen talán meg lehetne csinálni. De nagyon sok pénzbe kerülne. És miért csinálnók meg?

– A megkezdett kutig hetven lépés. Hetven lépést kell menniök a cselédeknek, akármilyen cudar időben.

– Ez igaz. De hát rengeteg pénzbe kerülne.

– Ha leszámitjuk a kutat, amit amugy is meg kell csináltatni, a vezeték a csövekkel és a munkával együtt néhány száz koronába kerülne.

A pap közelebb huzódott.

– Nem többe?

– Semmi esetre.

Minden válasz előtt gondolkozom néhány pillanatig, mintha ilyen lassu természetü volnék, bár magamban már jóelőre kigondoltam mindent.

– Hát bizony, nagy könnyebbség volna – vélte elgondolkozva a tiszteletes. – A viztartókat odakint a konyhában sohasem lehet elég tisztán tartani.

– No meg az a sok viz, amit mindennap föl kell cipelni a hálószobákba.

– De hiszen a hálószobákba ugy sem lehet fölvezetni a vizet. Azok a második emeleten vannak.

– A második emeleten is megcsinálnám a vezetéket.

– Ugy? A második emeleten? Hát elég erős volna a viznyomás?

Nem feleltem egy darabig, azután nagy önbizalommal mondtam:

– Felelek róla, hogy a viz még a háztető fölé is eljutna.

– Komolyan mondod? – kiáltott a pap. – Gyere, mutasd meg, hová gondolod a kutat.

A lelkész, Herald meg én fölmentünk a dombra. Megmutattam a papnak magasságmérőmet és bebizonyitottam, hogy a viznyomás több, mint elegendő.

– Majd beszélek erről a társaddal – mondta a pap.

– Nem szükséges. Ő ugy sem ért hozzá – feleltem és ezzel a felelettel végképen megdöntöttem Grindhusen tekintélyét.

Az öreg rámnézett.

– Ugy? – mondta röviden.

Lementünk a dombról. A pap maga elé mormogta:

– Igazad van. Egész télen cipelni kell a vizet. No és nyáron is. Majd beszélek a családommal.

Ezzel eltünt a házban.

Talán tiz perc multán fölhivatott a főlépcsőn, ahol az egész család összegyült.

– Te vizvezetéket akarsz csinálni? – kérdezte barátságosan a papné.

Lassan, meggondoltan vettem le a sapkámat. A pap felelt helyettem:

– Igen, ugy áll a dolog.

A kisasszony kiváncsian végigmért, azután elfordult és beszédbe elegyedett Haralddal.

A papné tovább kérdezősködött. Hogy igazán olyan vizvezeték volna-e ez, mint amilyet a városban látni, ahol csak egy csapot kell elforditani és a viz folyik magától. És ugyanigy lesz-e ez a második emeleten? És csak néhányszáz koronába kerülne? Igen, azt hiszem, meg kellene csináltatni – fordult a férjéhez.

– Azt hiszed? No akkor menjünk föl mindannyian a dombra és mérjük ki a távolságot.

– Milyen csodálatos dolog – mondta a papné, de a kisasszony egy árva szót sem szólt.

A pap hozzám fordult:

– És lesz-e majd vizünk is?

Komoly képpel feleltem, hogy hát bizony azt nem lehet biztosan megállapitani, de minden jel arra vall.

– Milyen jelek? – kérdezte az asszony.

– A domb anyagának a természete. És azonkivül itt füzek is nőnek. A füzfa pedig szereti a nedves talajt.

A pap bólintott:

– Ez az ember érti a dolgát, Mária.

Hazafelémenet aztán eszébe jutott a papnénak, hogy ilyen körülmények között egy cselédlánnyal kevesebb is elegendő lesz. Én meg helyeslőleg bólogattam:

– Főképen nyáron. A pinceablakon keresztül vezetünk egy gumicsövet, amivel azután az egész kertet meg lehet öntözni.

– Hallottál már ilyet valaha? – kiáltott föl az asszony.

És emellett a tehénistálló vezetékéről nem is mertem beszélni. Pedig kiszámitottam, hogy mégegyszer olyan hosszu vezeték kell és egy kis elágazással az istállóba is bevezethetnők a vizet és ezzel éppen ugy megkönnyithetnők a fejősleány munkáját, mint a szakácsnőét. De ez persze a költséget is megkétszerezte volna és nem volt tanácsos ilyen nagyszabásu tervvel megzavarni a tiszteletest.

A dolgok ilyetén állása mellett beleegyeztem, hogy várjuk meg Grindhusent. Meg azután a pap is aludni akart még egyet a dologra.

VII.

Elő kellett tehát készitenem barátomat, hogy a kutat a domb tetején kell kiásnunk. És nehogy gyanakodjon, a papra háritottam minden felelősséget. Neki jutott ez az eszébe és én csak megerősitettem a tervét. Grindhusen meg volt elégedve, azonnal megértette, hogy igy még több munkánk lesz, mert hiszen a vezeték csatornáját is ki kell ásni. Nagyon megelégedett arcot vágott tehát, mikor hétfőn reggel a tiszteletes ezekkel a félig tréfás szavakkal fordult hozzá:

– Bajtársad meg én elhatároztuk, hogy a domb tetején ássuk a kutat és a vizet csöveken vezetjük ide le. Mit szólsz ehhez a bolondsághoz?

Grindhusen ugy találta, hogy ez nagyszerü gondolat.