Part 7

– De én értem, nem hiába vagyok hatósági ember. No én már régen gyanakodtam arra az emberre, hogy a csirkefogó nem olyan gazdag, mint amilyennek föltünteti magát. Majd küldök neki egy kis levelet, éntőlem, egy egész rövid levelet. Mi a véleménye. Hahaha, Istenemre…

De meggondoltam, a földesur nagyon hirtelen ember volt, lehetséges az is, hogy a kapitány nem volt hibás és az ujságiró volt vigyázatlan. Megkértem a gazdám, hogy engedjen engem irni.

– És menjen bele abba, hogy felezzen azzal a gazemberrel? Soha. Az egészet az én kezembe adja. Azonkivül maga nem is tudja olyan stilusban megirni, mint én.

De olyan sokáig alkudoztam vele, hogy megengedte, hogy az első levelet én irjam meg, mielőtt beleavatkozik. Papirt megint tőle kaptam.

De azon az estén nem lett az irásból semmi, a nap olyan mozgalmas volt számomra, hogy a belsőm még mindig csupa nyugtalanság volt. Töprengtem és azt gondoltam, hogy az asszony kedvéért nem irok egyenesen a kapitánynak, mert ez kellemetlenséget okozhatna neki, ellenben irok egypár szót Falkenberg pajtásomnak, hogy tartsa szemmel a gépet.

Éjszaka megint meglátogatott a halott, az a szomoru, ingbeöltözött asszony, amely sohasem hagyott nyugodni a koporsószeg miatt. Tegnap olyan sokáig dolgozott az agyam, hogy ezt megfigyelte és ma éjszaka eljött. Borzongó rémülettel látom, amint besiklik, megáll a padló közepén és a kezét előrenyujtja. Velem szemben, a másik falnál feküdt az erdei társam az ágyában és számomra csodálatos megkönnyebbülés volt hallani, hogy ő is nyöszörögve, nyugtalanul feküdt, és igy ketten voltunk veszedelemben. Megráztam a fejem, hogy már elástam a szöget egy békességes helyen és nem tehetem meg mégegyszer. De a halott csak ott állt. Kértem, hogy bocsásson meg; egyszerre elfog a méreg, dühös leszek és kijelentem, hogy nem akarok vele tovább tárgyalni. A szögét csak kölcsönvettem rövid időre, de az már hónapokkal ezelőtt volt s azóta már megtettem a magamét és megint elástam… Ekkor elsiklik körülöttem a fejpárnám mögött és megpróbál mögém kerülni. A felső testemmel kiegyenesedem magam és egy hatalmasat kiáltok.

– Mi az? – kérdezi a fiu a másik ágyból.

Megdörzsölöm a szemeimet és azt mondom, hogy csak álmodtam.

– Ki volt itt? – kérdi a fiu.

– Nem tudom. Volt itt valaki?

– Láttam valakit kimenni…

XXXI.

Egypár nap elmult és akkor megfontoltan és nyugodtan leültem levelet irni Falkenbergnek. Azt irtam, hogy van egy kis fürészszerkezetem, amely ott áll Ővrebőben és amelynek egyszer meglehet a maga kis jelentősége az erdőbirtokosok számára és ugy tervezem, hogy legközelebb eljövők érte. Legyen szives és tartsa szemmel, hogy baja ne történjék.

Igen szeliden irtam. Ez volt a leghelyesebb. Ha természetesen Falkenberg a konyhában beszélt a levélről vagy talán meg is mutatta, akkor az tökéletesen finom levélt volt. De ez nem volt csak szelidség és megint szelidség és semmi más, pontos dátumot is adtam, hogy mikor teszem meg komolyan: Hétfőn, december 11-én jövök és elviszem a gépet.

Igy gondoltam: ez a határidő közeli és bizonyos, ha a gép azon a hétfőn nincs ott, akkor történni fog valami.

Magam adtam föl a levelet és a boritékot megint egy sor bélyeggel ragasztottam át.

A mámorom még mindig tartott, én kaptam a világ legkedvesebb levelét, a zsebemben van, hozzám cimezték. Ne _irjon_. Igen ám, viszont jöhetek. És mindenek után volt egy gondolatjel.

Különben lehet, hogy annak az aláhuzott szónak nincs semmi rejtelmes jelentősége: talán csak azért huzta alá, hogy erősebbé tegye a tilalmat a maga általánosságában? A hölgyek olyanok, hogy aláhuznak minden lehető szót és gondolatjeleket használnak itt is, ott is. De ő nem, ő semmiesetre sem!

Néhány nap mulva befejeződik a munka a földesurnál, ez éppen jó, mindent kiszámitottam, 11-én Ővrebőben lehetek. Talán egy perccel sem volt tulkorán. Ha a kapitány valóban tervez valamit a gépemmel, akkor gyorsan kell cselekedni. Egy idegen nyerje el az én keservesen szerzett millióimat? Nem dolgoztam meg érte? Félig-meddig kezdtem sajnálni, hogy olyan szelid levelet irtam Falkenbergnek, jelentékenyen élesebb hangunak kellett volna lennie, most talán nem hiszi, hogy szigoru is tudok lenni. Meglátod, még tanuskodni fog ellenem, hogy nem én találtam föl a gépet. Hohó, kedves Falkenberg barátom, még csak az hiányzik! Akkor először is elveszited az örök üdvösségedet; de ha ez is kevés, akkor hamis eskü miatt följelentelek barátomnál és jóakarómnál, a földesurnál. Tudod, mi lesz akkor?

Természetesen el kell oda mennie – mondta az ur, mikor beszéltem vele. – És csak jöjjön vissza a géppel. Érvényesiteni kell az igényeit, itt talán nagy összegekről van szó.

Másnap a posta olyan hirt hozott, amely egy csapásra megváltoztatta a helyzetet. Falkenberg kapitány magától irt az ujságnak, hogy félreértésen alapult az, hogy az uj fürész megszerkesztését neki tulajdonitják. Ellenben a föltaláló egy férfi, aki annak idején az ő tanyáján dolgozott. Különben a gépről sem nyilatkozott. Aláirás, Falkenberg kapitány.

Az ur meg én egymásra néztünk.

– Mi a véleménye most? – kérdezte.

– Mindenesetre a kapitány ártatlan.

– Ugy. Tudja, mit gondolok?

Szünet. A földesur tetőtől-talpig hatósági személy és átlát az intrikákon.

– _Nem_ ártatlan – mondja.

– Nem volna az?

– Hozzászoktam az ilyesmihez. Most érdemeket akar szerezni. A maga levele óvatosságra intette. Hahaha.

Be kellett vallanom a földesurnak, hogy én egyáltalán nem fordultam a kapitányhoz, hanem ellenkezőleg egy kis levelet irtam a legénynek Ővrebőbe és hogy ez a levél még nem érhetett oda, miután az ujságot tegnap este hozták. Erre elhallgatott és nem is próbált többé keresztüllátni az intrikákon. Ellenkezőleg. Ettől a pillanattól kezdve kételkedni kezdett az egész találmánynak az értékében.

– Hiszen az a gép lehet valami vacak is – mondta és jóindulatuan nevetett hozzá –, azt hiszem, lehet rajta valamit igazitani és javitani. Hiszen látja, hogy a hadihajókon és röpülőgépeken is gyakran változtatnak… Megmarad ama szándéka mellett, hogy elutazik?

Ettől kezdve nem hallottam többé, hogy jöjjek vissza és hozzam el a gépet. De adott egy jó bizonyitványt. Nagyon szivesen megtartott volna tovább is – igy irta –, de a munkát meg kellett szakitanom, mert másutt kellett magánigényeket érvényesitenem…

Mikor másnap reggel indulni akartam, egy kis lány állt az udvaron és reám várt. Olga volt. Furcsa gyerek. Legalább éjféltől kezdve talpon kell lennie, hogy ilyen korán itt lehessen. Ott állt kék szoknyájában, meg bő kabátjában.

– Te vagy az, Olga? Kit keressz?

Engem keresett. Honnan tudta, hogy itt vagyok? Kérdezősködött utánam. Igaz-e, hogy neki adtam a varrógépet? Mert ezt igazán nem várta volna…

Igen, mondtam neki, hogy a gép az övé, cserébe adtam a képért és megkérdeztem, hogy jól varr-e?

– Igen, nagyon jól.

Nem sokáig beszélgettünk, mert nem akartam, hogy itt legyen, mire a gazdám kijön, nehogy kérdezősködjék.

– No, most menj haza, gyermekem. Hosszu utat kell megtenned.

Olga kezet ad s kezecskéjét az enyémbe temeti, ahol oly sokáig maradhatna, ameddig akarnám. Megint köszönetet mond, aztán elballag. És a lábujjai megint ki- meg bebujnak rossz cipőjéből járásközben.

XXXII.

Már a célom közelében vagyok. Vasárnap este lefekszem egy erdészkunyhóban Ővrebő közelében, hogy hétfőn korán bemehessek a tanyára. Kilenc órakor már mind fönn lesznek és akkor talán lesz szerencsém találkozni azzal, akivel szeretnék.

Nagyon ideges lettem és sok kellemetlenséget képzeltem el magamnak. Irtam ugyan egy csinos levelet Falkenbergnek és nem irtam benne semmi gorombaságot, de a kapitány mégis megneheztelhet azért az átkozott dátumért, amelyre a megérkezésemet jeleztem. Bár ne küldtem volna akkor el a levelet!

Mikor közeledem a tanyához, mindjobban behuzom a fejem és összegörnyedek, bár nem követtem el semmi bünt. Lekerülök az utról és nagy ivet csinálok, hogy előbb a szélső házakhoz jussak. Ott találom Falkenberget. Mossa a kocsit. Üdvözöljük egymást és a régi pajtások vagyunk. Kérdem, ki kell-e hajtatnia. Azt mondja, hogy nem, éppen tegnap este érkezett haza. A vasuthoz kellett mennie.

– Ki utazott el?

– Az asszony.

– Az asszony?

– Igen, az asszony.

Szünet.

– Ugy. Hova utazott?

– A városba.

Szünet.

– Egy idegen jött ide és a gépedről irt az ujságba – mondta Falkenberg.

– A kapitány is elutazott?

– Nem. Itthon van. Fintorgatta az orrát, mikor a leveled megjött.

Fölmentünk a régi padlásunkra, még volt két palack bor a zsákomban, elővettem és töltöttem belőle. Ó, ezek az üvegek, amelyeket oda- meg visszacipeltem mérföldeken és mérföldeken át és amelyeket vigyázva kellett vinnem, most hasznomra váltak. Nélkülük nem sokat mondott volna Falkenberg.

– Miért fintorgatta az orrát a levelem miatt? Megmutattad neki?

– Ugy kezdődött – mondta Falkenberg –, hogy az asszony a konyhában állt, mikor a postát hoztam. Milyen levél az, azzal a sok bélyeggel, kérdezte. Fölbontottam és azt mondtam, hogy tőled van és hogy 11-én érkezel.

– Mit mondott erre?

– Többet nem szólt. 11-én érkezik? kérdezte még egyszer. Igen, feleltem én.

– És pár nap mulva megparancsolták, hogy hajtass az állomásra?

– Igen, néhány nappal később. Igy gondolkoztam: Ha az asszony tud a levélről, akkor bizonyára a kapitány is tudomást szerez róla. Tudod mit mondott, mikor odavittem hozzá?

Nem feleltem, csak sokáig gondolkoztam. E mögött talán rejlik valami. Előlem menekült volna? Ostoba vagyok, az ővrebői kapitány felesége csak nem fog menekülni az egyik munkása elől, de az egész olyan csodálatos volt nekem. Azt reméltem, hogy megengedi, hogy legalább beszéljek vele, ha már az irást megtiltotta.

Falkenberg halkabban folytatta:

– Ha nem mondod meg te, hát szóval megmutattam a kapitánynak. Nem kellett volna tennem?

– Egészen mindegy. Mit szólt hozzá?

– Igen, mondta, vigyázz csak a gépre és fintorgatta az orrát. Nehogy valaki jöjjön és elvihesse, mondta.

– Most a kapitány haragszik rám?

– Nem a’, alig hinném. Többet nem hallottam azóta.

Egészen mindegy, hogy mit csinál a kapitány. Mikor Falkenberg jó adag bort kapott, megkérdeztem, tudja-e az asszony városbeli cimét. Nem, felelte, de Emma talán tudja.

Behivjuk Emmát, adok neki bort, beszélgetek vele mindenféléről, közeledem a tárgyhoz és végül finoman megkérdezem. Ő sem tudta a cimet. De az asszony állitólag karácsonyi bevásárlásra utazott a városba, még pedig Erzsébet kisasszonnyal, a pap leányával, ott talán tudják a cimet. Különben mit akarok vele?

– Szereztem egy régi kendőt s azt akartam megkérdezni, hogy nem venné-e meg tőlem.

– Hadd lássam.

Véletlenül szerencsém volt, megmutathattam Emmának a kendőt, amely meglehetősen régi, de csinos volt s amelyet az egyik hersaeti leánytól vettem.

– Ez nem kell az asszonynak – mondta Emma –, nekem magamnak sem kellene.

– Dehogy nem, ha megkapnád – mondom és tréfálni kényszeritem magamat.

Emma kimegy. Megint faggatom Falkenberget. Falkenbergnek jó orra volt, néha értett az emberekhez.

Kérdeztem, szokott-e még énekelni az asszony előtt?

Nem. És már meg is bánta, hogy itt állandósittatta magát, ahol, ugy látszik, mind több a sirás meg a gond.

– Sirás és gond? Hát a kapitány nincs jóban a feleségével?

– Istenem, hát „jóban“ vannak. Épp ugy, mint azelőtt. Mult szombaton is egész nap sirt az asszony.

– Furcsa, hogy igy van, hiszen olyan finomak és udvariasak egymás irányában – mondom és figyelem, hogy mit felel.

– De unják egymást – mondja Falkenberg valdresi dialektusban. – Amióta elutaztál, valósággal buskomorrá lett. Egészen sápadt és sovány.

Pár óráig fönt ültem a padláson és ablakomból szemmel tartottam a főépületet, de a kapitány nem mutatkozott. Miért nem jött ki? Reménytelen volt tovább várni, mennem kellett, anélkül, hogy bocsánatot kérhettem volna a kapitánytól. Még lesz alkalmam rá, hogy kifejtsem neki, hogy az első ujságcikk után nagyzási hóbortba estem. Amiben volt is valami. Most már csak össze kellett raknom a gépet egy csomagba és amennyire lehetséges, letakarni a zsákommal és tovább vándorolni.

Emma benn volt a konyhában és egy kis ennivalót lopott a számomra, mielőtt elmentem.

Megint hosszu ut állt előttem, először a paplakba kellett mennem – amely egyébként utamba esett –, és onnan tovább az állomásra. Valami kevés hó esett, ami megnehezitette a vándorlást, azonkivül nem cselekedhettem a magam kénye-kedve szerint, hanem minden erőmmel hozzá kellett látnom: a hölgyek ugyan csak karácsonyi bevásárlásra mentek a városba, de már jókora egérutat nyertek.

Másnap délután értem a paplakhoz. Kiszámitottam, hogy ez az idő a legalkalmasabb arra, hogy az asszonnyal beszélgessek.

– A városba készülök – mondtam neki –, viszek egy gépet, szabad-e a nehéz farészeit addig itt letennem?

– A városba mégy? – kérdezi az asszony. – De bizonyára csak holnap folytatod az utadat.

– Nem, köszönöm, holnap már a városban kell lennem.

Az asszony gondolkodik és megszólal:

– Erzsébet a városban van. Elvihetnél neki egy csomagot, amit itthon felejtett.

Most megkapom a cimet! – ujjongtam föl magamban.

– De előbb még valamit el kell készitenem – teszi hozzá.

– De akkor a kisasszony elutazhatik, mire odaérkezem.

– Nem, együtt van Falkenbergnével, egy hétig maradnak.

Ez örvendetes fölvilágositás volt, most volt idő is, meg cim is.

Az asszony áll és oldalról rám nézve, megszólal:

– Szóval ittmaradsz? Mert valamit igazán el kell készitenem…

A főépületben kaptam szobát, mert a pajtában már hideg volt. És amikor az emberek este lefeküdtek és minden csöndes volt a házban, bejött hozzám az asszony a csomaggal és ezt mondta:

– Bocsánat, hogy most jövök… de… te holnap bizonyára korán mégy és én még akkor nem vagyok fönn…

XXXIII.

Megint itt állok a város lármája, zürzavara, ujságai és emberei közepette és mivel sok hónap óta először, alapjában véve nincs is nagyon ellenemre. Egy délelőtt fölkészülők, veszek egy pár uj ruhát és elmegyek Erzsébet kisasszonyhoz. A rokonainál lakik.

Vajjon lesz-e szerencsém a másikhoz is? Olyan nyugtalan vagyok, mint egy gyerek. Olyan esetlenül szokatlanok a keztyüim, hogy levetem őket, de amikor fölmegyek a lépcsőn, látom, hogy a kezeim nem illenek a ruhához és megint fölhuzom őket. Azután csöngetek.

– Erzsébet kisasszony? Igen, tessék egy kicsit várni.

Erzsébet kisasszony kijön.

– Jónapot. Engem tetszik?… Nahát, csak nem maga az?

– Egy csomagot hoztam az édesanyjától. Tessék.

Lyukat szakit a csomagba és belekukucskál.

– No de ilyet, páratlan asszony a mama! A szinházi látcsövet küldi. Pedig már voltunk szinházban… De magát nem ismertem meg mingyárt.

– Ugy. Hiszen már jó régen találkoztunk.

– Bizony, de maga bizonyára másvalaki iránt akar érdeklődni. Hahaha.

– Igen – mondom.

– Nincs itt. Csak én vagyok itt a rokonaimnál. Ő a Victoria-szállóban lakik.

– Azért magánál is tiszteletemet akartam tenni – mondtam és megpróbáltam urrá lenni a csalódásomon.

– Várjon egy kicsit, éppen a városba készülök, együtt mehetünk.

Erzsébet kisasszony fölöltőt vett magára, bekiabált a szomszéd szobába, hogy viszontlátásra, aztán utánam jön. Kocsit veszünk és egy csendes kávéházba hajtatunk. Erzsébet kisasszony ugy véli, hogy érdekes dolog kávéházba menni. Csakhogy _ez_ nem érdekes.

Megint elmegyünk és a Grand Hotel kávéházához érünk. Már esteledik. A kisasszony a legnagyobb világosságba ül és tulárad a jókedvtől. Bort hozatunk.

– De hogy maga milyen finom lett – mondja és nevet.

– Ide csak nem jöhettem zubbonyba.

– A zubbony jobban állt magának.

– Nahát, az ördög vinné el ezeket a városi ruhákat.

Ott ültem és egészen más gondolatok szaladgáltak a fejemben és nem törődtem ezzel a fecsegéssel.

– Sokáig marad a városban? – kérdeztem.

– Ameddig Lujza s amig elkészülünk a bevásárlással. Sajnos, nagyon rövid ideig tart… – aztán megint fölvidul és ezt mondja –: Érdekesnek találta a mi vidéki életünket?

– Igen, nagyon kellemes volt.

– Hamarosan visszatér megint? Hahaha…

Bizonyára tréfált velem. Ugy látszik, meg akarta mutatni, hogy átlátott rajtam s hogy nem sikerült a szerepemet játszanom a vidéken. No lám, a kis gyerek, hozzám képest, aki sok mindenben szakember vagyok, de a tulajdonképeni foglalkozásomban éppen csak hogy megközelitem azt a jót, amelyről álmodoztam.

– Kérjem meg a papát, hogy ragassza ki az oszlopra, hogy tavasszal elvállal mindenféle vizvezetékszerelést?

Lehunyta a szemét és nevetett. Szivből nevetett.

Megszakadok ebben a feszültségben és szenvedek a tréfálkozása miatt, akármilyen jóindulatuan teszi is. Körülnézek a kávéházban, hogy magamhoz térjek. Itt-ott kalapot emelnek és én viszonzom a köszönést és minden olyan távollevőnek tünik föl előttem. Az embereket az a bájos hölgy tette rám figyelmessé, akivel ültem.

– Tehát maga ismeri ezeket az embereket, mert köszön nekik?

– Igen, némelyiket… Jól érzi magát itt a városban?

– Nagyszerüen. Két bácsikám van itt és azoknak is van néhány barátjuk.

– Szegény fiatal Erik most otthon van – mondom tréfásan.

– Hagyjon már békében a fiatal Erikjével. Nem, itt van egy másik, akit Bewernek hivnak. De egy idő óta nem vagyunk jóban.

– Majd elmulik.

– Gondolja? Különben meglehetősen komoly a dolog. Hallja-e, félig-meddig arra várok, hogy az illető idejöjjön.

– Akkor majd mutassa meg nekem.

– Arra gondoltam, mikor ide jöttünk, hogy maga meg én itt ülünk és féltékennyé tesszük őt.

– Igen, azt megtehetjük.

– Igen ám, csakhogy ahhoz magának egy kicsit fiatalabbnak kellene lennie. Ugy értem, hogy…

Kényszeredetten nevetett. Ó, ezt még tisztázni fogjuk. Ne vess meg minket, öregeket, véneket, mi egészen nagyszerü emberek lehetünk.

– Hadd üljek maga mellé a szófára, hogy a fiu ne láthassa az arcomat.

… Ó milyen nehéz is szépen és kedvesen megcsinálni a végzetes átmenetet az öregségbe. Mikor eljön a görcsösség, a remegés, a grimaszok, a küzdelem az ifjabbak ellen, az irigység.

– Kérem, kisasszony – könyörgök –, nem mehetne a telefonhoz és nem kéretné ide Falkenbergnét?

Gondolkozik.

– Igen, ezt megtehetjük – mondja könyörületesen.

A telefonhoz megyünk, fölhivjuk a Victoriát és összekapcsolnak az asszonnyal.

– Te vagy az, Lujza? Ha tudnád, kivel vagyok együtt… Kijöhetnél?… Az jó lenne. A Grandban vagyunk… Azt nem mondhatom meg. Tényleg egy férfi, de most már ur… Többet nem mondok. Jössz?… Nahát, most meggondolod magad?… Rokonok? Igen, tégy, amint jónak látod, de… igen ám, csakhogy itt áll mellettem… Persze, nehéz volna most ilyen hirtelen… Isten veled.

Erzsébet kisasszony letette a kagylót és csak ennyit mondott:

– A rokonaival kell együtt lennie.

Visszamegyünk és megint leülünk. Több bort hozatunk. Megpróbálok vidámnak lenni és pezsgőt inditványozok. És amint a legjobban ülünk, megszólal a kisasszony:

– Itt jön Bewer. Nagyon jó, hogy éppen pezsgőt iszunk.

Egy kicsit részeg vagyok és mert most meg kell mutatnom a müvészetemet és a kisasszonyt el kell kábitanom más javára, beszélek, de másra gondolok. Hiszen ez nem fog sikerülni. Képtelen vagyok a telefonbeszélgetést kiverni a fejemből. Falkenbergné biztosan megsejtette az összefüggést s azt, hogy én várok reá. Különben mi rosszat követtem én el? Az Isten szerelmére, hát miért bocsátottak el olyan hirtelen Övrebőből és miért fogadták föl Falkenberget a helyembe? A kapitány meg a felesége talán sohsem voltak valami angyali barátságban egymással, de a férfi mégis megérezte a bennem rejlő veszedelmet és meg akarta menteni a feleségét ettől a nevetséges bukástól. Ezért jött most ide és szégyenli, hogy a tanyáján voltam, hogy kocsisnak használt és hogy kétszer együtt evett velem utazás közben. És szégyelte a vénségemet…

– Nem, ez nem megy – mondja Erzsébet kisasszony.

Megint visszanyerem önuralmamat és bolondságokat mondok, mire nevetni kezd. Sokat iszom és bátrabb leszek, mig végül a kisasszony kezdi azt hinni, hogy saját magamnak akarom elbüvölni. Jobban kezd rám figyelni.

– Ugy-e, maga csinosnak tart engem?

– Legyen szives, hallgasson most, Falkenbergnéről beszélek.

– Csitt – mondja a kisasszony –, természetes, hogy Falkenbergnéről, ezt tudtam az egész idő alatt, de ne mondja ezt. Azt hiszem, már kezdünk hatni a fiura, csak folytassa ugyanigy.

Tehát még sem hitte, hogy a magam szakállára fáradozom. Mindehhez én már tulöreg voltam, az ördögbe is!

– De hiszen Falkenbergnét nem kaphatja meg – kezdi megint –, egészen reménytelen.

– Bizony, nem kaphatom meg. De magát épp ugy sem.

– Most is Falkenbergnéről beszél?

– Nem, most magáról.

Szünet.

– Tudja hogy szerelmes voltam magába. Az ám, odahaza.

– No, ez kezd érdekes lenni – mondom és közelebb huzódom a szofán. – Most meg fogjuk törni Bewert.

– Képzelje, esténként fölmentem a temetőbe, hogy magával találkozzam. De a férfiak ügyetlenek és nem látnak át a szitán.

– Ez most bizonyára Bewernek szól – mondom.

– Nem, való igaz, amit mondok. Én egyszer kimentem magához a mezőre is. Nem a maga fiatal Erikjének szólt a látogatásom.

– Lehetetlen. Nekem szólt volna? – mondom és elcsöndesedve fájdalmas arcot vágok.

– Ezt maga kedvesnek tartja. De ne felejtse el, hogy nekünk is kell valaki a vidéken, akibe szerelmesek lehetünk.

– Ezt mondja Falkenbergné is?

– Falkenbergné? Nem. Ő azt mondja, hogy nem akar szerelmes lenni senkibe, ő csak zongorázni akar és más effélét. De magamról beszélek. Tudja, mit csináltam egyszer? Nem is kellene elmondanom. Akarja hallani?

– Szeretném.

– Hiszen én egy kislány vagyok magához képest, igy tehát nem baj: akkor, amikor maga a pajtában aludt, egy délután besurrantam és rendbehoztam a takaróit és ágyat csináltam belőlük.

– Maga volt az? – mondom őszintén és kiesem a szerepemből.

– Látta volna, hogyan lopóztam. Hahaha.

De a kislány nem volt eléggé tapasztalt, kis vallomása közben állandóan szint változtatott az arca és erőltetetten nevetett, hogy elrejtse zavarát.

Segitségére akarok lenni és ezt mondom:

– Maga mégis nagyszerü nő. Ilyesmit Falkenbergné nem tett volna.

– Nem, viszont ő öregebb is. Maga azt hitte, hogy egykoruak vagyunk?

– Azt mondta Falkenbergné, hogy nem akar szerelmes lenni senkibe?

– Igen. Azaz, nem is igy, nem tudom. Hiszen Falkenbergné férjes asszony, amint tudja s ő nem mond semmit. Beszéljen most megint egy kicsit velem… És emlékszik rá, mikor egyszer nekünk együtt kellett a boltba mennünk? Mind lassabban és lassabban mentem, hogy maga utólérhessen…

– Igen, az kedves volt magától. Viszonzásul most én akarok magának örömet szerezni…

Fölugrom és átmegyek a fiatal Bewerhez és azt mondom neki, hogy nem inna-e velünk egy pohár pezsgőt az asztalunknál? Átviszem, Erzsébet kisasszony arca lángvörös lesz, mikor a fiu közeledik. Mikor szépen összeboronáltam a fiatalokat, azt mondom, hogy eszembe jut valami elintézni valóm és itt kell hagynom őket, amilyen gyorsan csak lehet.

– Maga, Erzsébet kisasszony, valósággal elbüvölt engem, de ugy érzem, hogy ugy sem kaphatom meg. Ami különben rejtély számomra…

XXXIV.

Lerohanok a Városház-utcába és egyideig a kocsisok között állva, szemmel tartom a Victoria kapuját. De hiszen ő ma este rokonaival van együtt. Erre bemegyek a szállóba és beszélek a portással.

– Igen, a nagyságos asszony idehaza van. Második emelet, 12.

– Tehát a nagyságos asszony nincs a rokonainál?

– Nincs.

– Hamarosan elutazik?

– Eddig nem szólt semmit.

Megint kimegyek és a kocsisok kocsijuk fedelét lehajtva, magukhoz tessékelnek. Kiválasztok egyet és beszállok.

– Hova parancsolja?

– Itt fogunk állni. Óraszám fogadom föl magát.

A kocsisok összesugnak. Az egyik ezt mondja, a másik azt. Hogy biztosan vigyázni fog a szállodára, a felesége biztosan bent van egy kereskedelmi utazónál.

Igen, vigyázok a szállodára. Egyik-másik szobában világosság van és hirtelen eszembe jut, hogy ő fönn állhat az egyik ablakban és láthat engem.

– Várjon – mondom a kocsisnak és bemegyek a szállóba.

– Hol van a 12-es szoba?

– A második emelten.

– És az ablakai a Városház-utcára nyilnak?

– Igen.

– Akkor, ugy látszik, mégis a hugom integetett – mondom és hazudom, hogy bejuthassak.

Fölmegyek a lépcsőn és nehogy vissza találjak fordulni, azonnal kopogok, amint megtalálom a számot. Semmi válasz. Még egyszer kopogok.

– A szobalány van kint? – kérdi valaki bentről.