Part 13

– Te vagy itt, Ibrahim? kérdezé. Petneházy a hangot is jól ismeré.

– Én vagyok, asszonyom.

– Tehát siessetek. Tudod már, hová?

– Tudom.

A delnő beült a gyaloghintóba. Petneházy még kérdezni akart valamit az imámtól, de az inte neki, hogy hallgasson, s maga elől emelve fel a hintó rudjait, Petneházyt hátra küldé.

A magyar ifju reszketett a leány miatt; hova viteti magát e leány ily késő éjjel, egyedül, ez alvó utczákon keresztül? Buda főutczáján még akkor szép tömött sorban álltak a házak, mint a királyok idejében, de a sok ostrom után össze-vissza lyukgatva már; a falak megrepedezve, a tetőzetek rongyosan, az ablakok hártyával beragasztva; több helyen betömve szalmával; mostoha gyermek alakja, kinek gondnoka rabló!

Petneházynak soha sem jutott még eszébe, hogy ezek a házak milyen rútak, milyen nem laknivalók!

Végre egy emeletes ház elé értek a félreeső Abdallah-téren; annak a háznak a földszinti szobái lóistállókká voltak alakítva, az emeletében pedig Ozman bég lakott, a mutefellikák agája, egy fiatal afrikai, kivel nem egyszer ült együtt Petneházy egy palaczk tiltott nedv mellett, s olyankor sokat eltréfálgattak szép asszonyokról, a kik olyan kedvencz tárgyai az ifjak beszélgetéseinek. Oh e tárgyban Ozmán bég tapasztalt vitéz volt!

A ház emeletének két ablaka ki volt világítva és sárga függönyökkel bevonva, jeléül, hogy ott még ébren vannak.

A gyaloghintó e ház kapuja előtt állt meg. A delnő hirtelen könnyedén kiszökött a hintóból, a kaput felnyitá egy nála levő kulcscsal s maga után ismét bezárta.

Petneházy nem kérdezett semmit, meg sem mozdult helyéből, ott állt a gyaloghintó rudjai közt, – melyen saját maga hozta a jól ismert kéjencz lakáig szive szerelmesét.

Nem sokára élénk kaczagás, vidám enyelgő beszéd hangzott a kivilágított szobákból; Petneházy jól felismerheté azokban Ozmán bég és Telli hangját. Azután mandolinjáték keveredett az enyelgő hangok közé, s a kuruczvezér hallá azt a mézédes dalt, Hafiznak azt a szép dalát, mely lelkét annyiszor ábrándos álmokba ringatá, melynek minden hangjához egy-egy szépen álmodott rege volt kötve emlékében.

Azután félbeszakadt a dal, a vidám nevetés; Petneházy látott a sárga függönyökön páros árnyékokat megjelenni, mik karöltve járnak, fejeikkel egymáshoz hajolnak, karjaikat egymás válla körül fonják.

– Megöljem-e ezt a némbert? kérdé fagyosan reszkető hangon Ihánzádétól.

– Dehogy öld meg; szólt csendesen, térdeire könyökölve az öreg. Még most keveset tudsz felőle, mert még most gyűlőlöd. Többet kell megtudnod, hogy megvesd, elfelejtsd, hogy rá ne gondolj többet; várd el a muezzim harmadik kiáltását, addig nem oly nagy az idő. Mindenekfelett azonban arra gondolj, hogy Budavára kapui rád vannak zárva s első gondod most, hogy a kapukon kívül légy; a mire bizonynyal mondom, itt az alkalom.

Petneházy erre lázas dühvel ezt mondá az imámnak:

– Ha olyan öreg volnék is, mint te vagy, ha olyan hideg volnék is, mint ez a kő itt lábam alatt, mégis meg kellene ölnöm szeretőmet, ha azt más karjai közt találom.

– Jól van, hát öld meg, hanem annyit tégy meg a kedvemért, ne öld meg most, hanem majd egy óra mulva. Veled van zsebórád.

Petneházy elővonta oldalzsebéből a türkizzel kirakott gömbölyded zsebórát, minőt főurak nagy fényűzés gyanánt hordoztak s a kivilágított ablakok derűjénél megnézte, hányat mutat? éjfél után egy óra volt.

– Jól van; éjfélután két óráig tudok tűrni; de azután hiába szólsz többet, meghal ő, és meghalok én. Nem kellett volna velem ezt tudatnod. Most már gyűlölöm az életet, gyűlölöm magamat, gyűlölöm az egész világot.

– Ezt tudtam én előre; hanem azt is tudom, hogy egy óra mulva azt fogod mondani: most már megvetem az életet és magamat, és az egész világot; és hidd el kedves fiam, ilyen emberek azok, a kik elsők szoktak lenni ostromlott várak falain.

A dal újra megcsendült, kétszer is abbamaradva, – mintha csók szakította volna félbe; azután kialudtak a lámpák a szobában, a kapu újra kinyilt, s Telli gyorsan suhant ki rajta, hirtelen, mint kit lopáson kaptak, elbujva a gyaloghintó függönyei közé; onnan susogott ki az imámhoz: «tudod már hová?»

A két férfi felemelte a palankint s az imám ment ismét elől.

Lekerültek a bécsi kapunak, egész bátran lehaladtak az őrházig; ott az őrszem megállította őket: «kik vagytok?»

Telli kinyujtá kezét a függönyök közül, melyen Abdurrahman talizmán gyűrűje ragyogott, az őr-basi a fáklyavilágnál megvizsgálta azt, ráismert s nem kérdezé a bennlevő nevét; sokszor történhetett már ez eset.

A vastag kaput kinyiták előttük, félig elfordítva nyikorgó sarkaiban; a palankin hordárjai kimenekültek a várból. Petneházy nem volt senki foglya többé. Szeretője által menekült meg, de azért most még inkább meg akarta azt ölni.

A vár alatt végig haladva, innen a malmos palánk felé tartottak, annak a tulsó partján állt, hol most a Horváth-kert terül, egy erősen körülfalazott majorlak, kapuja és falai hegyes szegekkel kiverve; maga a ház teteje rongyos, a vakolat körül lehullt róla. Ebben a házban lakott egyedül a vén zsugori Sejtán bég: egy mohamedánná lett zsidó, közel hatvan esztendős már, rút, fertelmes arczú majom, gazdag, de piszkos, hat lépésnyire nem lehetett mellette megállani.

Ennek a kapuja előtt tették le a palankint. Telli kiszállt a hordszékből és egy kavicsot véve fel a földről, azzal a zárt lak egyik vastáblás ablakát meghajítá. Erre a vastábla közepén egy kis kerek lyuk nyilt meg, s azon kiszólt Sejtán bég ismeretes hangja: «Ki van alant?»

– Én vagyok itt, felelt rá Telli. Én, a shekerbuli.

Ez a szó keresztül nyilallott Petneházy szivén. Ezt a nevet ő adta szerelmesének, egy boldog önfeledés pillanatában, ő szokta így nevezni: shekerbuli (czukorfalat).

A vén Sejtán nyájasan dörmögve jött le e szóra kapujáig, lánczra kötötte az ugató kutyákat, lekapcsolta a vasrudakat belülről, mikkel a kapu el volt rekesztve, kinyitotta a zárakat s akkora rést nyitva, a mekkorán Telli befért, kezét nyujtá elé s bevonta a házba. Vasrudak és lakatok újra csörömpöltek utána.

Petneházy az ámulattól nem birt magához térni; nem szólt az imámnak semmit. Csak állt ott elmerevülten, eszméinek nem bírva ura lenni.

Nehány percz mulva a majorlak belsejéből kihangzott a mandolin-pengés, s az ismeretes szerelmi dal, mire az ifju oly jól emlékezett.

– Mit jelent ez? kérdezé el-elfuladó lélekzettel.

– Mit jelent? riadt rá Ihánzáde kemény, dorgáló hangon. Ez azt jelenti, hogy nyomorult bolond vagy; ki egy mindennapi rabnőt angyalként imádsz, ki egy háremhölgy miatt elfelejted hitedet, hazádat és eljegyzett mátkádat, ki téged mindennap megsirat.

Petneházy megdöbbenve tekinte az öregre, e hang nem az volt, melyen az imám szokott vele beszélni. Azt hivé, valaki más áll előtte.

– Te vagy az. Ihánzáde?

– Helyén a kérdés! Én nem vagyok Ihánzáde, hanem Gábriel Péter barát; sok év óta Ihánzáde rabszolgája, annak holta után alakmása, ki téged gyermekkorod óta ismer, karjain hordozott, mikor még eszed nem jött meg s újra karjára vesz, midőn nem tudod eszednek hasznát venni.

Petneházy szemeit elborítá a köny: erőtlenül borult az agg férfi keblére és sírt, mint egy gyermek.

– Most már érted a talányt. Tudod mit jelent Abdi szava: «minden éjjel». Tudod, hogy kire pazarlád szived szerelmét? Ilyen a török háremek leánya. Megcsal, midőn vőlegénye vagy, egy ifjuért, a kit szintén szeret, s megcsal egy vén emberért, a kit utál, de a ki gazdagabb, mint te. Ugy-e szép dolog török férjnek lenni?

Petneházy szégyenlette, hogy sírt; letörlé könyeit.

– Akarod-e megölni?

Petneházy nevetett.

– Azt nem, de küldeni fogok neki egy erszény aranyat; – mert látom, hogy adósa vagyok, s nem akarok az maradni. Most siessünk tova. Fojt a levegő Budavár körül.

A barát, kinek török nevével többé nem lesz találkozásunk, azt tanácslá Petneházynak, hogy menjen előre a Gellérthegy felé, a hol Mihály püspök sírköve az útfélre vetve áll; neki még maradnia kell mintegy félóráig. Addig valami végezni valója van.

Petneházy szót fogadott, a láz gyötrötte azon ház közelében, a hol oly mélyen megaláztatott, mélyen, mert szivét érte a gyalázat. A barát egyedül maradt.

Azalatt a Sejtán házában folyt a dal, a dobverés, a csengetyűs nakara zörgése kihangzott az utczára. Telli a tánczhoz is értett, mint akármely utczai bayadér. A háremben úgy nevelték.

Hanem az mégis szívtelenség volt tőle, hogy szeretője előtt elhallgathatta, a mit atyjától megtudott, hogy annak csak egy napja van még élni.

A fukar ajtaján ismét zörögtek a lakatok és vasrudak; ő maga nyitotta azt ki Telli előtt, ő maga zárta be utána.

A leány kaftánja alatt egy erszényt rejtegetett: a fukar Sejtán bőkezű a bayadérek irányában. Midőn a gyaloghintóhoz ért, sietséges hangon mondá az öregnek: «hol van társad? hívd gyorsan: a harmadik kiáltás előtt a vadaskert alatt kell lennem».

Az öreg tudta azt jól: Petneházy volt akkorra odarendelve.

– Társam nincs itt, nem is jő elő hamar – viszonzá, – az imént három tolumbadsi ment erre részegen, azok belékötöttek, összeveszett velük, az őrjárat aztán mind valamennyit bevitte a gömbölyü toronyba, onnan reggelig ki nem eresztik őket.

Az oldaliszk nagyon megijedt e szóra.

– Mit tegyünk? Nem lehetne-e itt valakit találni, a ki helyette a palankinhoz állna?

– Ha sokáig keresgélünk, legfelebb tolvajokra akadhatunk, a kik bennünket kifosztanak. Nekem ugyan semmim sincsen, de neked…

– Hogyan jussak így be a várba vissza? nőruhában feltűnök; mindent kitudnak.

– Tanácslok valamit, a hintó ülése alatt van egy csomagba kötve férfiruha; gazdája ott feledte; azt vedd magadra, így visszamehetsz a várba, ha a basa gyűrűjét mutatod; azt hiszik, valami megbizott oglánja vagy, odáig majd én elkisérlek.

– De hol öltözzem fel itt az utczán?

– Hát eredj be a palankinba, ott senki sem lát meg.

Telli úgy tett; bement a palankinba és átöltözött. Nem is gyanítá, hogy azok Petneházy ruhái, a miket fölvesz. Mikor készen volt, az erszényt övébe rejté s ismét kilépett a palankinból.

Körülnézett: az öreg nem volt sehol. Kereste, suttogva hívta; nem felelt senki; egyedül volt az egész sötét utczában. Azalatt, míg átöltözött, a barát úgy eltünt a hintó mellől, hogy léptei hangját sem hallhatá.

Látva, hogy magára van hagyva, elkezde futni a vár felé; azt hivé, valaki fut utána, pedig csak a viszhang volt az, a mit a magas várfalak adnak. Elfulladva ért a várkapuig; mutatá az őrnek Abdi gyűrűjét; ha az őr kevésbé álmos, meg kellett volna ismernie remegéséből a nőt; így szabadon hagyá a kapun bejőni.

Az ismerős utczákon már visszatért az odaliszk bátorsága; itt többé nem rabolhatják ki; minden utczaszegleten katona állt, s az őrjáratok ellen megvédte Abdi gyűrűje. Sietett a vadaskert felé. A muezzim épen akkor kiáltott harmadikat, a midőn az alacsony kertajtón belépett. Hátranézett: nem jő tán épen e perczben Petneházy? vagy már talán itt is van? Ő türelmetlen szokott lenni. Mint a kik igazán szeretnek. Milyen kár érte, hogy már holnap meghal. Olyan szép ifju és meg kell neki halni!…

De minek mondaná ezt meg neki? minek rontaná el vele a mai napot? Hadd legyen még reggelig öröm, szerelem és mámor. Reggel úgy is ketté szakítja azt Abdi basa.

… Abdi basa azonban mást gondolt. A mint a piláf-árus történetét hírül vette, rögtön átlátta, hogy Petneházyt sokáig szem elől elbocsátani veszedelmes. Az ember ravasz, vagy legalább ravasz tanácsadói vannak; jobb lesz vele gyorsabban elbánni.

Azt tudta, hisz kegyes elnézése volt rajta, hogy Telli a vadaskert kioszkjában fog összejönni vélt férjével. Attól is tarthatott, hogy a nő elárulja férje előtt a veszélyt, mely feje fölött függ. Rosszúl ismerte leányát. Azért ezuttal megparancsolá Telli anyjának, hogy ma este leányát sehova se bocsássa; két mutefellikát pedig kiküldött a vadaskertbe, hogy rejtőzzenek el a kioszk ajtajánál, s a mint az éjjel egy fiatal férfi magyar köntösben az ajtón be akar menni, azt rögtön ragadják meg s vágják le a fejét.

Tellinek könnyen sikerült anyja tilalmát áthágni, ki nem volt előtte egyéb, mint egy megvénült rabnő, ajándékokkal, édes itallal épen úgy megvesztegethető, mint a többi. Ő az éjjel is kiment szokott kalandjai után, mik Abdi basa előtt mind Petneházy rovására mentek. A muezzim két kiáltása között pedig nem Petneházyé voltak a gyönyör órái.

A két mutefellika unhatta magát erősen a vadaskertben, rájuk levén parancsolva, hogy sem állóhelyükből megmozdulniok, sem egymással beszélgetniök nem szabad.

Mikor a muezzin harmadik kiáltása elhangzott, akkor hallatszott a kertajtó halk nyikorgása s utána közeledő léptek a kigyózó út porondján. A két mutefellika jól figyelt arra.

Néhány percz múlva a kioszkig érkezett a kire vártak. Egy karcsu ifjú magyar öltözetben. Arczát a sötétség miatt nem lehetett felismerni; – és nem is volt arra szükség.

A mint az ifjú alak a kioszk ajtaja felé nyult, hogy a kulcsot a zárba belétegye, egyszerre előugrott két felől a két mutefellika, egyik hirtelen hátraszoritotta az áldozat két karját, a másik épen olyan gyorsan lenyomta fejét, arczczal a föld felé, és egy handzsárvillanás alatt a fő hajfürtjeinél fogva a zsoldos kezeiben maradt. A holttestet félretevék a bokrok közé, a levágott főt beletették az érte küldött bársony erszénybe s korán reggel felvivék azt Abdi basához, ki épen akkor kapott Belgrádból, a fekete nagyvezértől egy megdöbbentő izenetet, mely tudatá vele, hogy az úgynevezett Ihánzádé Mehemet dervis nem egyéb, mint Gabriel Péter gyaur szerzetes, régi rabszolgája, a volt imámnak, ki míg Sztambulból száműzetése helyére Budára utaznék, egy kis faluhelyen meghalt; a rabszolga, egyedüli kisérője, felvette ura köntösét, titkos iratait, s most nem egyébért tartózkodik Budán, mint hogy a vár gyöngéit kitanulva, arról a keresztyén tábornak tudomást adjon, s a kurucz vezéreket, a kik még a portához hívek maradtak, elcsábítgassa. Vigyázzon Petneházyra, s a kémet akasztassa fel.

Abdi basa övébe dugá a levelet s asztalára helyezé a bársony erszényt a levágott fővel.

– Már vigyáztam reá; mondá, a levél szavaira felelve. Ez nem árul el senkit.

Azzal kifizetett a két mutefellikának kétszáz dinárt, megdicséré őket, s rájuk bízá, hogy most meg menjenek el az imám szállására, s a mint megkapják, minden szó nélkül vágják el a fejét.

Egy óra mulva jelenté a basa teskeredsije, hogy a mutefellikák visszatértek; az imámot nem találják sehol, hanem iróasztalán leltek egy levelet, az Abdi basának szól; tudja meg, mi van benne.

Abdi basa felszakgatá a levél zsinórjait s ezt olvasá belőle:

«Abdurrahman! Sem engem, sem Petneházyt többé ne keress; majd megtalálsz bennünket, a midőn nem óhajtanád. Mire e levelet olvasod, mi mind a ketten a keresztyén táborban vagyunk. – Barátod Ihánzádé Mehemed.»

– De Petneházy nincs ott… suttogá Abdi, megdöbbenve a levél tartalmán és sietett az asztalhoz, melyen a poronddal töltött erszényben a levágott fő állt, s felnyitva azt, kivette belőle a főt. – Telli feje volt az, szép borzas göndör fürteivel, – melyekkel úgy szeretett játszani a basa.

Abdi felordított dühében és fájdalmában. Majd a levágott fő ajkait, szemeit csókolá, majd átkokat szórt a barát és a kurucz hadnagy ellen; hasztalan, a lecsukott szemek és ajkak csókra fel nem nyilnak többé, s a menekülteket török átok utól nem éri ott, a hol vannak.

A basa véráldozatokkal gyógyítá fájdalmát; a két mutefellika, ki e rossz szolgálatot tevé, bámulhatott, midőn a jutalomnyerés után egy órával a vesztőkaróhoz hurczolák őket; az egész háremőrség fejével lakolt; Telli anyját zsákba kötötték, kigyók és patkányok közé, úgy hajíták a Dunába; hanem mindez hiába volt már; a kedvencz leány meghalt elárult kedvese helyett, s azt nem köté Budához egyéb többé, mint a megtorlás áloműző vágya.

* * *

Reszkettek-e Budavárnak falai, romlásuk előérzetében? hajladozott-e a lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben? nem égtek-e az aranyozott betűk a szerály ajtai fölött, valahányszor a szultán keresztül ment rajtuk? nem recscsent-e mindig egyet a trón, midőn fellépett rá? közeleg a végveszély Budavára ellen!

Junius 3-án jött át a keresztyén sereg előcsapata a Dunán Esztergom alatt; azon szent hadsereg, melynek küldetése volt Budát, ezt a legszebb gyöngyöt kitörni az ozmán urak koronájából.

Kilenczvenkétezer és hatszázra ment a harczosok száma; a milyennel a török az ideig nem mérkőzött még Európában. Ezek között volt huszezer magyar, s a birodalmi seregen kívül az egész keresztyén világ minden nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztesháborúra Magyarország földére sereglettek. Spanyol grandok, Escalona és Vexas herczegek, Valero marquis, gróf Zuniga; brit dánok, franczia lovagok egyesíték zászlóikat, egy ügyért, egy lélekkel küzdve.

Társzekerek, ágyúk beláthatlan sora követte a fényes hadsereget; a roppant ostromszekerek halmaza fogalmat ad a hadkészületekről, melylyel e nevezetes táborozás megindult.

Tizenkét öreg ágyú, réslövő, gördült nehéz hengereken előre; tíz ökör birta húzni mindegyiket; ötven kisebb faltörő ágyú, harminczöt más tízfontos golyókat lövő; harminczhat csatakígyó; nyolczvan csataágyú rézből; a többi vas volt mind; tizenkét kő-vető haubicz, tizenkét mozsár, két mázsás bombákat hajító; nyolcz olyan, mely három mázsás bombákra volt számítva, nyolcz pedig négy mázsányi lövegeket hajított; kisebb bombákat hajító üstöt hoztak tizenkettőt. Ezekhez kétezer gyújtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tízezer harminczfontos, hatvanezer húszfontos, harminczezer tízfontos faltörő golyó, harminczhatezer csataágyúkba való, négyezer lánczos golyó, nyolczezer háromfontos szakállas gömb, tizenkétezer kartács: töltött bombák, két, három, négy mázsásak tizenháromezer, kisebb fajta ötezer; kézből hajítani való gránát nyolczvannégyezer; görögtűz ötven mázsára való, kétezer nyolczszáz mázsa ólomgalacsin a muskétákhoz; huszonnégyezer ásó és csákány tűzaknák vágásához, kétszázezer homokzsák az ostromsánczok készítéséhez, kétezer darab sánczkaró, falszorító lánczok, kapukat berontó petárdák, ötszáz ostromhágcsó, ugyanannyi tűzdárda, akkor még legújabb találmány, a törökök sohasem kóstolták még; ötszáz keresztvasas kasza; ötvenezer csatacsillag; kétszázezer vashorog, kétezer szurokkoszorú, öt mázsa terpentin, húsz mázsa olaj, gyujtószerekül, kétszáz mázsa salétrom, ugyanannyi kén; – egy egész pokol kiállítására elegendő készlet.

Hát a szultán mit csinált?

Őseinek nagy győzelmeit olvastatá fel magának a háremben. Konstantinápoly elfoglalását Mohammed által, a csaldiráni ütközet leirását Szelim alatt, Rhodus meghódítását, Belgrád elestét, s midőn őseinek nagy tetteire vére felhevült: akkor előparancsolá lovait, szolákjait, csokodárjait; megfuvatta a trombitákat, talpra állított hatvanezer gyalogot, tízezer lovast, és megindult velük – vadászni. Szüntelen vadászott; ez volt egyetlen nagyravágyása.

Vadász-kisérete egész hadsereg volt, vadászata egész utazás, hajtóvadászatai valódi csaták, a csataldsei vadászaton csak ember elesett harmincz; képzelhetni ebből a vadak számát.

Egyszer havas tél derekán egész udvarával rendre hajtotta a kirkkilcsei, aidósi és karinabadi erdőket; a kényelmes basa urak, háremnöveltek fáztak nagyon, utoljára könyörögtek neki, hogy menjenek már haza Adrinápolyba. Akkor meg aztán egy lovaglásban hazavitte őket, húsz óráig le nem szállt a lóról, sem ő, sem kisérői, fele az úton lehullott a fáradságtól. Ebben a vadászatban csak tizenkétezer embernek fagyott el keze-lába.

A magával hordott Dülbendagaszi jegyezte napról-napra, minő hőstetteket követett el a padisah e vadászatok alkalmával. Ezek foglalták el a török birodalom történetének lapjait. Voltak udvari költők, a kik versekben is megénekelték, ha a szultán nyolczvan lépésnyiről eltalálta a vadat nyilával.

A hajtóvadászatok kerületébe néha medvéken és farkasokon kívül bujdokló zsiványok is kerültek, azokat azután a vadászat végével különös gyönyörüségül szokták a szultán előtt karóba húzni; ez volt a legnemesebb vad.

Egy ilyen mulatság bele került néha «egy egyiptomi kincs»-be. A képletes keleti nyelv ezzel a kifejezéssel nevez meg hatszázezer aranyra menő összeget. A hadsereg pedig félév óta nem kapott zsoldot és kenyeret.

Mohammed nem gondolt semmire a vadászaton kívül. A népmonda azt tartá felőle, hogy valaha a trónról letaszított Szelim átkozta őt meg azzal, hogy soha nyugta ne legyen, mindig lovon üljön, s még se legyen belőle semmi dicsősége. Az átoknak csodafoganattal kellett birni, mert Mohammed később sérvet kapott, s fájdalmat okozott neki a lovonülés, mégis kénytelen volt vadászni s újra vadászni, mialatt a nemesebb vadak egyenkint estek el a keresztyének csapásai alatt.

Mikor az ozman birodalom minden oszlopa összeomlással fenyegetett, a szultán nem tett egyebet, mint vadászott. Hónapokat eltöltött Larissza környékén haszontalan olcsó vérontással; míg a harczmezőn egyik kudarcz a másikat érte. Mintha nem mint uralkodót, de még csak mint muzulmánt sem érdekelné a török birodalom sorsa. Ott az erdők között kellett őt felkeresni a külhatalmasságok követeinek, ott töltötte az időt csillagjósaival, a kik a legvastagabb nemével a szemfényvesztésnek mulattaták kevéssel megelégedő lelkét.

Egy ilyen vadászat alkalmával egy livornói kalóz majd elfogta a szultánt kisérőivel együtt; a tengerparton vadászva meglátták a török urak a közeledő tengeri rablót s dereglyékre kapva, rárohantak; ez azonban visszaverte őket s két napig ott maradt a part előtt, gunyolva a nagy Szolimán utódát, ki három világrészen uralkodott volna.

A Khazne kezelői beszedék a régi jó ezüst nyolczasokat, s a helyett eláraszták a fővárosokat értéktelen tartalmú pénzzel, mely miatt Sztambul, Brussa és Smyrna folytonos lázongásban forrott. A szultán azért csak vadászott.

A tartományokban a nép fellázadt az adószedők ellen a rendkívüli adó miatt (avarif) s megkövezte a kiküldött kadikat, muftikat és a jancsárok ezredeseit; a kik a népből panaszra akartak menni a szultán elé, azokat a kajmakámok börtönre vettették, felakasztották, mint a drinápolyi öregasszonyt, a Dsombaskizit, ki a szertelen ujonczozás ellen ment panaszt tenni; a szerencsétlen raják magok öldösték le saját gyermekeiket, hogy gályaszolgáknak ne vigyék őket; a kik merészebbek voltak, elszöktek a katonaság elől békés falvaikból, s megnépesíték az erdőket rablócsapatokkal; a szultán rájuk is vadászott. A kizsarolt nép parlagon hagyta földjeit, éhség, drágaság nyomorgatta az országot, egész puszták szántatlan, vetetlen maradtak. A szultán az üres ugarokon annál könnyebben vadászott.

Legjobb vezérei, legjobb státusférfiai elhaltak, elhullottak; irigység, vetélytársi cselszövény megbuktatá, száműzé őket, s kalandorokat, jött-menteket ültettek helyükbe, közzsákmány volt a kincstár, senki sem gondolt a holnapi napra, nem az adósságokra, miket a jövő évnek kell fizetni. A szultán vadászott.

Szegény szövetségesek, magyarországi alattvalók jöttek bizodalmas könyörgéssel a nagyúr köntöséhez folyamodni. A szultán kiajái, tolmácsai elárulták, kiszolgáltatták őket néhány erszény pénzért, mit maguk eltettek, elveték maguktól azt a drága kincset, a mi egy emberéletben egyszer kinálkozik csak magától, kétszer soha: egy nemzet szövetkező bizodalmát, rokonszenvét. A török porta hivatalnokaitól elárult magyar nemesek veszte óta nem volt a magyarnak senkit oly nagyon gyűlölni oka, mint kegyelmes védurát, a szultánt! – Pedig hisz ez nem tett egyebet, mint vadászott.

Azon a téren, hol ő könnyelmű kiséretével, hiú mulatsággal űzé a napokat, hajdan nagy szellemek végzetes tusákat küzdöttek jó és balsors fordulóra. A pharsalusi mezők, a Cynocephale martai, Ossa és Olymp havasai, mind férfilelkesítő emlékek viselői. Ott tölté Mardonius, Xerxes alvezére is egykor a telet, ott tanyázott Scipio a pharsalusi csata előtt; ott hajtá le Pompejus vesztett csata után balsorstól meg nem alázott nemes fejét; ott tört meg a persa uralom hatalma, s ott érte végét a római szabad köztársaság. Vérrel megszentelt föld, sóhajokkal terhelt levegő az ottan; – Mohammed nem tudott róluk semmit; a hősök hamvai fölött, a halhatatlan árnyakon keresztül, ő gyáva vadakat üldözött.