Part 14

Ilyen uralkodója volt Törökországnak, a midőn Európa legnemesebb népei szövetkeztek, hogy Magyarország fővárosát, az egykor oly fényes, aztán oly szomorú Budát, másfél százados rablánczaiból kiszabadítsák.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mielőtt a történet folyamát kisérnők, lássuk, mi történt Petneházyval és öreg védnökével, a baráttal?

Petneházy nagyon fiatal korában egy kassai főnemes leányába volt szerelmes, Kanizsay Borbálába. A nemes úr birtokai a Dunán túl feküdtek, a legnagyobb hadjárás útjában, ő maga gyöngén belekeverve a Zrinyi-féle ügybe; úgy, hogy okai voltak arra, hogy egy időre Kassára vonuljon félre, a mi kívül esett a török-járáson s a császári biztosoknak sem volt akkor kezük ügyében, s a honnan utoljára is üldöztetés esetére könnyebb volt akár Lengyelországba, akár Erdélybe átmenekülni.

Ilyenforma helyzetben sok főura volt akkor Magyarországnak, a ki birtoka jövedelmét évekig nem húzhatta, s azalatt távol menhelyen élt, s csak az akkori magyar világ, melyben tisztesség volt szegény embernek lenni, az általános olcsóság és a tárt szívű vendégszeretet, és egymáson segítni vágyás tevék lehetővé, hogy az ilyen földönfutók nem vesztek el nyomorban.

Petneházy maga sem volt gazdag ember s az ő birtokai is hasonló veszedelmes égalj alatt feküdtek, mely a legegészségesebb embert is meg tudta ölni, minden betegség nélkül.

Azonban fiatal ember előtt fényes pálya volt ekkor nyitva: a harczmező; Petneházy úgy vált el Borbálától, mint a ki hírt, nevet és vagyont szerezni indul, a mit hű kedvesével majdan megoszszon.

A hír, név és vagyon meg is termett; hanem az utóbbi ott maradt a török kezei között; a dalia egy teherhordó rongyos gunyájában szökve jött ki Budáról, nem maradt mit megoszszon régi kedvesével egyebe, mint a hír és név; mert az, mit szerelemnek hívnak, már akkor igen sok felé el volt osztva, török háremek festett szemöldökü virágai között.

Azonban megmaradt még a jó kard, s egy olyan kardot nagyra fognak becsülni a császári táborban is. Petneházynak csak meg kell nevezni magát a legelső tábornok előtt, kinek őrszemeivel összetalálkozik, hogy ismét azon a polczon álljon, a melyet másutt elhagyott.

Nem is csalatkozott: a lotharingi herczeg örömmel fogadta a hozzámenekülőket, s hosszasan értekezve velük a budai vár védeszközeiről, Petneházyt a magyar könnyű lovasság ezredes kapitányává nevezte ki. Gabriel barátot pedig megbízta, hogy menjen vele előre Komárom várába, s ott a mérnökkar főnökét, báró Mansfeldet, értesítse mindazokról, miket a budai vár erődítéseiről körülményesen kitanult; – azalatt Petneházy a megyékből oda érkező lovasbandériumokat fogja szervezni, minthogy Komárom környékén túl alig találna a lovasság számára elegendő szénakészletet.

Az áttért kuruczhadnagynak nagy meglepetésére szolgált, hogy eddigelé mindenütt oly szíves fogadtatásban részesült; s ezt a kellemes érzést fokozta azon férfias bizalom, melylyel Mansfeld báró legelső találkozásukkor megtisztelé. A derék német úr igen józan, emelkedett nézetekkel bírt, s értett más egyébhez is, nemcsak a hadmérnökséghez: belevegyültek a politikába is; Mansfeld lovagias őszinteséggel bevallá, hogy biz abból semmi jó sem származott eddig, hogy a magyar és német nemzetiségek örökös küzdelemben tartattak egymással, és hogy ennek bizonyára nem a két derék nemzet az oka, mert ha rájuk hagynák, ők egy óra alatt kiegyenlítenék egy század versenygéseit; hanem néhány fondor diplomata, kiknek önérdeke, nagyravágyása és gyülölete képessé tevé a magyart, hogy innen a földről a holdba meneküljön. (Igy fejezé ki elmésen a török uralomhoz pártolást). Hanem, hogy mind máskép lesz az ezután; csak egyszer Buda magyarhon fővárosának neveztessék!

A bizalmas beszélgetés után ott marasztá Petneházyt és Gabrielt magánál ebéden a báró. Azalatt bemutatá őket családjának, átvezetve mindkettőt neje szobáiba.

Midőn Mansfeld Petneházyt a báróné elé vezette, a fiatal vezér egészen zavarba jött; e hölgy arcza annyira hasonlított Kanizsayné arczához; bár az akkori franczia divatos viselet nem egyezett is az elébbi ős magyar főkötő és prémes mente emlékeivel. Nem merte ráfogni, hogy ő az, míg a hölgy meg nem szólítá magyarul:

– Petneházy régi ismerős. Sokszor járt hozzánk boldogult férjem idejében Kassán.

Tehát Kanizsay meghalt, az asszony visszatért birtokába s a legelső ezredeshez, ki megkérte, hozzá ment. Igaza volt; pártfogóra volt szüksége. Petneházy nagyot sóhajtott; hát a leányból mi lett?

Mansfeldné észrevevé a fürkésző tekintetből, hogy kit keres? megelőzé:

– Barbara itt van.

Tehát Barbara és nem Borbála többé.

E perczben a mellékszobából vidám beszélgetés közeledő hangjai vonák magukra Petneházy figyelmét. Ezek Borbála hangjai voltak; oh! de fájt, nagyon fájt azokat mégis így hallani. – Idegen nyelven beszélt – idegen férfival.

Megnyilt az ajtó, a hölgy és egy fiatal katonatiszt beléptek rajta. A kisasszony szép hajfürtei, mik egykor oly szerényen voltak a gyöngyös párta körül csavarva, most bóbitás toronynyá fodrosultak fején, repkedő szalagokkal fellobogózva, s a hófehér kebelnek, mit egykor a szemérmes vállfüző gyöngysorai oly szűzen takartak, most a kivágott derék titkait csábítva árulgatá. Mikor Magyarországon e divatot először meglátták, megdöbbentek rajta, nem gyönyörködtek benne!

A lányka udvariasan meghajtá magát illendő távolból Petneházy előtt.

– Ah, Herr von Petneházy!

A kuruczvezér, ki másként képzelte egykori ujratalálkozásukat, le volt hűtve. A világ nagyot változott, a mióta odakinn járt. Hanem hiszen igaza van mindenkinek: ő csaknem törökké lett; török sorban csatázott, török lányért hevült, miért ne történhessen hasonló egy leánynyal, ki német családba, német környezetbe jutott. Hanem az mégis szomorú dolog, hogy a magyar olyan könnyen hajlott valaha ide és amoda!

A hölgygyel jött fiatal tisztet Funkensteini Funk lovag néven mutaták be Petneházynak. A bizalmasság, melyet a család irányában tanúsított, éreztethette Petneházyval, hogy ez több, mint puszta látogató a háznál.

Jaj bizony, mikor valaki sokáig üresen hagyja a székét, mire eszébe jut visszatérni, elfoglalva találja azt.

Petneházynak nagyon rosszul esett ez a találkozás. A lovag ügyesebb udvarló, finomabb beszélő volt, mint ő, kiben a török basákkali érintkezés csak a nyers daczot erősítette meg; a török odaliszkok sem tanították finom udvarlásra.

A mellett a társalgás németül folyt, a mit ő csak törve beszélt. Már ez hivatása volt a magyarnak, hogy ha vendég, a gazdája kedvéért, – ha gazda, a vendégeért beszéljen annak a nyelvén.

Ebéd alatt Petneházy több mérget evett, mint sültet. Mentől tovább nézte Borbálát, annál szebbnek kezdte találni, s mentől tovább nézte a lovagot, annál jobban megerősödött abban, hogy ezt az embert neki meg kell ölni, vagy ez öli meg őt.

Borbála egyenlően nyájas volt mindkettőjükhöz. Jó nevelésű leánykáknak nem volt szabad akkor sem észrevétetni, hogy két férfi közől melyiket tüntetik ki jobban.

Ebéd után Mansfeldné férjének négy szem között megsúgta, mi viszony volt közöttük és Petneházy között első férje életében, s egyúttal azt is, hogy Petneházy igen szép vagyonnal bir s mint áttért vezér bizonyosan az udvarnál is nagy kegyben fog állani. – Ezért más szemmel kell reá nézni.

Mansfeld egyenes lelkű, becsületes katonaember volt, kinek apró cselszövények soha sem forogtak fejében. Azt igérte nejének, hogy majd elintézi ő azt a dolgot. Azt látta, hogy a két ifjú egész együttléte alatt folyvást kihívó pillanatokkal méregeti egymást, s bizonyos volt felőle, hogy mikor a hölgyek el akarnak távozni a teremből, annál a szokásos szertartásnál, hogy ki nyujtsa Borbálának a karját? s melyikét fogadja el a leány? a két vitéz között bizonyosan kitör a versengés. Ezt meg akarta előzni.

Midőn a hölgyek távozásra készültek, ő maga vette karjára nejét és mostohaleányát s a két ifjunak azt parancsolá, hogy maradjanak hátra.

Gabriel azalatt egy pillanatra sem hagyta el Petneházyt, attól tartva, nehogy valami balgaságot kövessen el ismert heves természeténél fogva.

Néhány percz mulva a báró is visszatért. Nyilt arczával lépett a két fiatal közé s mindkettőt kézen fogva mondá nekik:

– Kedves bajtársaim! Ti mind a ketten egy betegségben szenvedtek s szemeitek tekintetéből kitalálhatja az ember, hogy miben? Ti egy leányba vagytok szerelmesek, s mind a ketten jogot tartotok hozzá. Petneházy a leány megholt atyjától kérte meg Barbara kezét, Funkenstein pedig tőlem, ki az elébbi igéretről semmit sem tudtam. Derék lovagoknak békességes rendes időkben bizony alig marad más választásuk ilyen esetben, mint kardhoz nyulni s egynek a kettő közől elhagyni a szép világot; mert maga jószántából bizony az én időmben sem mondott le igaz lovag menyasszonya kezéről, senki jogáért. Mostani időkben azonban, midőn egy dicső hadjárat elején állunk, nem volna istenes dolog, hogy két derék, jó keresztyén vitéz, kiknek karja sereget számít a hitetlenek ellenében, egymás vérét fogyaszsza asszonyos kérdésben. Azért én, mint Barbara gyámja, mint nektek jó barátotok és mint parancsoló vezértek, a mondó vagyok: hogy e percztől kezdve egyitek se szóljon Barbarával, mindaddig, míg Buda várában török úr parancsol; akkor pedig azé legyen a lány, a ki kettőtök közül elébb lesz az ostromlott várfokon. Tetszik az itélet? Ha tetszik, adjatok rá kezet.

Petneházy első volt, ki kezét nyujtá Mansfeldnek. Ragyogó orczával tevé azt. Az ilyen mondás volt neki kedvére.

– Ráállok, vezérem. S most már úgy segéljen Isten, a hogy nem engedem másnak ezt a dicsőséget.

Durczásabb képpel nyujtá kezét Funk lovag, vállat vonva.

– Én ezt sem bánom; de – szólt halk dörmögéssel, – elébb el tudtam volna én ezt tenni láb alól; azután is következhetett volna a török.

Petneházy egészen felvidulva hagyta el a báró lakását Gabriellel.

– No páterem! – mondá neki könnyű szívvel, – most szeretném már, ha még Ihánzáde volnál, hogy gyönyörködhetnél jóslatodban; mert azt én beteljesítem.

Az öreg barát jószívűen felelt rá:

– Én pedig segíteni fogom beteljesültét!

* * *

Érzik már a halálszag Abdi basa palotájában! Közelget a kezdetnek a vége. Egy láthatatlan kéz vonul végig Magyarország térein s letörli onnan a török hatalmat, mint avatag irást, melyet nem érdemes olvasni az utókornak.

Pedig milyen mélyen hitték azt bevésni, midőn a nemzet szivéig bevágták a betüket! száznegyvenhét esztendeig voltak rajtunk, volt idejük nevüket megörökíteni. Gazdagok, hatalmasok voltak, azt tehették, a mi nekik tetszett, építhettek, ronthattak, megölhették, rabságra vihették, a ki ellenük szólt, övék volt az ország! Mi maradt meg belőlük? A rossz emlékezet. – Tüzet hoztak reánk, megolvadtunk-e benne? Vérünkből tengert csináltak, belefulladtunk-e? Nem örlötte-e meg a belső féreg a nagy ozmán birodalmat, melynek birtokában úgy volt elátkozva a kis magyar nemzet, mint a mumia szájába tett búzaszem. Azt pedig tudjuk, hogy kikel, és kalászt hoz ezredév mulva is.

A nagyvezérek sűrű változása jelenté, hogy az ozman hatalom válságai egymást érik. Hogy akar fennállni egy ország, melyben nem nevelik a legelső erényt, a hazafiúi becsületérzést? Minden főúr, ki a kormány élén állott, csak saját kincstárára gondolt, csak palotái ragyogásáról, háremei gyönyöréről álmodozott. A nagyobbakról vettek példát a kicsinyebbek, a diván uraitól lefelé mindenkinek csak magához hajlott a keze, a roppant hadseregeket fizetni nem volt pénz, azok éheztek, zúgtak; de azért a dsengelkői mellett egyik tündérpalota a másik után emelkedett s csalárd bizományosok elorzott milliókkal szökdöstek a határokon túl; s ha valaki panaszkodott, ha a nép siralmát a divánig merte vinni, azt lázadónak nevezték és úgy bántak vele. Így aztán széthullott lassankint a hatalom-alkotta épület; kedvetlen hadseregek futni tanultak megvetett ellenségek előtt, és összedugott kézzel nézték, hogy dűl le egyik oszlop a másik után?

Vén ember már Abdurrahman basa, közel megvan hetven éves; látott már mindent a világon, a mit látni szép és kedves; élvezte, használta az életet; – vitéz volt, dicső nevet szerzett: minek élne már tovább? Ő is látja jól a közelgő zivatart, ő is tudja jól, hogy annak nem fog ellenállhatni; de hiszen már hetven éves. Jelen volt Kandia ostromában is, akkor mint a jancsárok főagája, résztvett ama dicsteljes harczokban. Ilyen emlékekkel ki ne kivánna meghalni? Háremének örömei között csak leányának mosolygása volt már, a mi érdekelte: az pedig már nem mosolyog.

Egyik rossz hír hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbénél; ő azokat mind nyugodt arczczal hallgatja ki és nem mond rá egyebet, mint «dicsőség annak, a ki soha nem változik!»

Van abban is valami szép, a hogy egy öreg katona szemközt megy a veszély ellen, melyet őrjöngő kormányférfiak könnyelműen érleltek magasra; a hogy meghal egy zászlóért, melynek nincsenek hívei többé, csupán zsoldosai; a hogy eltemetkezik egy vár romjai alá, melyről császára megfeledkezék.

Midőn hirűl hozták Abdurrahmannak, hogy a keresztyén hadsereg egyenesen Budának tart, míg a nagyvezér Belgrádba vonult vissza: Abdi összegyüjté háremét, kincseit, drága paripáit s átküldé azokat a Csepel szigetbe. Tudta, hogy soha sem fogja azokat látni többet. Három nap mulva Batthyány Ádám a könnyű lovassággal elfoglalta a szigetet; a vezéri hárem és kincsek prédára jutottak; a harczosok sisakkal mérték az elfoglalt aranyat, ezüstöt és koczkát vetettek a régi gazdájukat nem sirató szépségek birtoka felett. Azt irják, hogy a zsákmányul esett kincs kétszázezer forintra ment. Mikor Abdi basa ily tetemes összeget kihajított a vár falán, akkor neki nagyon jól kellett tudni a végzetet, mely rá és a vele levőkre azon vár falain belől várakozik.

Pestet és Ó-Budát nem is védelmezé, minden fegyveres csapatját magához vonta Budára. Tizenhatezren voltak, azoknak legnagyobb része jancsár. A várat nem lakta akkor magyar nép; a törökkel csak egy nemzet kötötte még össze sorsát, a zsidók; azok Pestről és Budáról kincseikkel együtt mind ide takarodtak. A zsidóknak mindig fatumok volt: a prófétákat meg nem hallgatni, az idők jelenségeit meg nem érteni. Abdi basa kitűzette a vár négy falára a vörös zászlókat; jeléül, hogy készen áll a harczra.

A körülfekvő hegyeket elfoglalták az egyesült seregek, a hegyoldalokban felállították a nehéz lövegeket; roppant lovassági csapatok foglalták el a síkokat és mellékútakat; az erdők között mindenütt sátrak s lobogók látszottak.

A magyar hadsereg, a lotharingi herczeg Károly hadtestével a bécsi kapu előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választó-fejedelem seregei a Gellért- és várhegy közötti tért, a német birodalmi hadak a vízivárost.

A magyar seregek vezérei voltak: Eszterházy János, Miklós és Zsigmond, Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós, Nádasdy Tamás és Petneházy.

Petneházyt saját kértére Károly herczeg a gyalog hajdúság vezérévé nevezte ki; örömest is engedték neki ezt a helyet: tudják azt régen, hogy a convertita a legtüzesebb ostromló.

Gábor barát nagyra becsült férfiú lett a vezérek előtt; egy tudományos készültségű ember, mint ő, sokat ér az ostromló hadseregre nézve, mert úgy le tudta rajzolni a vár védműveit, hogy azon minden közkatona eligazodhatott volna; megmutatta, hol leggyöngébbek a védfalak, hol legkönnyebben hozzájárulható a sáncz? minő akadályokra találhatnak, ha az első erődítményeket elfoglalák?

Előadásából az derült ki, hogy a legkönnyebben megtámadható része a várnak a Duna felőli meredek, melynek védművei el vannak hanyagolva, s a hol az ágyúk nem sok kárt tehetnek, tűzaknáktól épen nem lehet tartani, leggonoszabb hely pedig a vérmező felőli nagy körfalak (rondella), melyet a többi várszegletek ágyúkereszttüze véd, s melynek előtere nagyon alkalmas tűzaknák készítésére. E felett van a lőporos torony is, melyről sokszor mondá Abdi basa, hogy ha már az ellenség a sánczon volna, kanóczot vetne bele s magával együtt a légbe röpítené. Ez tehát átkozott pont lesz az ostromlókra nézve.

Petneházyt épen nem lepte meg, midőn a haditanács után azt a rendeletet vevé, hogy hajdúival a nagy rondella ostromát fogja vezetni. Valamint az sem, midőn megtudta, hogy vetélytársa Funkenstein a bajor segédcsapatokhoz tétetett át, kik a víz felől fognak ostromolni. Kezdett már fatalista lenni s bízni a jóslatokban. «Ne búsulj, én is ott leszek!» biztatá őt Gábor barát; a mivel sok volt mondva, mert a tüzérség fővezére, Gonzales Antal, a ráczhegy felőli ütegek vezetését a leleményes eszű barátra bizta, kiben az első találkozás után olyan ismeretgazdagságot fedezett fel, a minőt csak egy hosszú élet és meghalni nem akaró boszúvágy tanulmányai adhatnak egy férfiúnak.

Junius 19-én (1686.) sütötték el az első ágyút a város falai ellen.[1]

27-én kezdtek el a nagy rondellán rést lőni. Előtte való nap jött át a keresztyén táborba három hajó budai rácz nép, kiket a német krónikairó «keresztyén magyarok»-nak nevez zárjel között, (ellenkezőleg a mostaniakkal, kik a jó óhitű magyarokból szerbeket csináltak nagy bölcsen); 23-án egy jancsár zászlótartó szökött át, ki felfedezte Gábor barát előtt a két tűzakna irányát, melyet Petneházy ellen ástak az ostromlottak; két ellenakna még azon éjjel megsemmisíté az elébbiek hatását, a felfedezett földalatti folyosókban rövid viadal támadt, mely a törökök veszteségével végződött.

29-én a Pest felőli futóárokban vívtak a brandenburgi segédhadak: e napon Gábor tüzes golyói oly égést támasztottak a várban, melyet öt óra hosszat nem birtak eloltani a törökök. A hadsereg nem nevezte már a barátot máskép, mint «Tüzes Gábornak», ez a név maradt rajta a történet lapjain is.

Augusztus 5-én már jókora rés volt lőve a nagy rondellán, ugyanakkor a két kisebb körsáncz is halomba omlott; e napnak éjjelén a bajorok támadást próbáltak a tört résen át, s sikerült egész a belső sánczkarókig hatolniok, a hol az elfoglalt helyet meg is tartották és rögtön eltorlaszolták; a csata folyama alatt azonban néhány vitéz vezértiszt is elesett; a mint Petneházy másnap hallá, azok között volt egy Funkensteini Funk lovag is. A becsület úgy hozta magával, hogy az elesett hős temetésén jelen legyen. A holtakat a Gellérthegy alatti temetőbe takaríták; Petneházy hajdúi adták nekik a végtisztelgést, hármat lőve sírhalmaikba. Itt látta Petneházy saját szemeivel, hogy a koporsó valóban a sírba szállt le, melyre fel volt írva: «Funkensteini Funk lovag» meghalt aug. 5-én; ő maga veté az első göröngyöt a koporsóra, nemes szivéből szánva a hőst, nem gondolva benne a vetélytásra.

Ebben a perczben valaki vállára üt hátulról s a mint Petneházy visszafordult, megdöbbenve látja ott állani megholtnak vélt vetélytársát, ki gúnymosolylyal szóla hozzá:

– Ne hányja olyan jó kedvvel a földet arra a koporsóra, bajtárs uram; nem én fekszem abban, hanem a bátyám; megboldogult Funkenstein Henrik. – A keresztnevemet persze nem tudta ön.

– Annál jobb, viszonzá Petneházy, ha ön még él; Budavárát majd annál hamarább beveszszük.

A következő napok szüntelen csatározásokban folytak le; majd a törökök rohantak ki éjjel az ostromlók ví-árkaira s leöldösék az ott alvókat, beszegezék ágyúikat, majd a keresztyének lopóztak a sötétben a szélső védművekre s leronták az ellenfél sánczkaróit; közben egy-egy tűzakna lobbanása rázta meg a harczolók lábai alatt a földet. A törökök tűzaknái többnyire szerencsésebbek voltak; a keresztyének által fúrtak rendesen visszafelé lobbantak el és saját népükben tettek siralmas károkat. A harczban elesettek levágott fejeit azután a törökök a várfalakra tűzték ki, az ostromlók viszonzásúl az ő halottaik fejeit tűzték fel lándzsákra s a ví-árkokat szegték be e rettentő jelvényekkel. A levágott fők mindkét részről egyre szaporodtak.

Különösen rosszul sikerültek a főrondella és a courtinafal ellen ásott aknák; e pontokon több veszteség volt, legkevesebb eredménynyel. Mint Gábor barát megjósolá: sokkal könnyebb munkájuk volt a bajoroknak, kik a Duna felőli meredek oldalt vívták, az ellenség ágyúitól és tűzaknáitól nem tarthatva.

Tizennegyedikén történt az első ostrom a rések ellen. Esti hét órakor minden ostromágyút kilőttek egyszerre, s arra elhallgatott valamennyi. Már csatarendben állt minden csapat, a spanyol önkéntesek és a hajdúk kezdték is az ostromot, midőn egy, a császáriak által ellobbantott akna oly szerencsétlenül csapott vissza, hogy kétszázötven embert eltemetett saját seregeik közül. Az erre támadt zavarban sok jó vitéz ott hagyta az életét; sebet kapott a bajor herczeg Bejár, az angol herczeg Zaimes és Piccolomini; csak Petneházy maradt sértetlen; pedig alig állt száz lépésnyire a boldogtalan tűzároktól. Elég baj volt rá nézve a sikertelenség.

A túlsó oldalon következő éjjel a bajorok a kis rondellát s a hozzá tartozó kettős kőkerítést elfoglalták, Funkensteinnak csak egy lépése volt még hátra a várfalig; Petneházy még az első lépéstől is hátra volt vetve. Lehetetlenséggel volt határos, hogy őt megelőzze ezen az oldalon.

És a mi oly hihetetlen volt, az másnap megtörtént. Délután Tüzes Gábor barát bombái olyan szerencsével jártak, hogy egy közülök a nagy rondellán levő lőportorony boltozatán keresztül törve, azt levegőbe röpítette.

Szemtanúk azt irják a lobbanásról, hogy az ég elsötétült bele, mintha rögtön éjszaka szállt volna a nap elé; süvöltő granátok, égő gerendák, széttépett hullák repkedtek mérföldnyi távolban szerteszét; s a képtelen erőszaktól a Duna hullámai túlcsaptak a pesti partra s elboríták egyszerre az egész várost. Azt hitte mindenki, hogy a föld szakadt be! Csak perczek mulva tértek az emberek magukhoz, s akkor látták, hogy a nagy rondella mi szörnyen elpusztult egy pillanat alatt; a mellékfalak húsz ölnyire le voltak döntve, kihányva alapjaikból; a sánczkarók összezúzva, az árkok betemetve. – Ötszáz török veszett el e lobbanás miatt; Tüzes Gábor maga egy csatát nyert a török ellen.

E viadal után a lotharingi herczeg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy adja fel a várat, mit úgy sem védhet meg többé. A török vezér azt üzente vissza, hogy a mint az eddigi ostromok előtt nem szólíttatott fel a vár feladására, úgy ezután se szólongassák, ő nem adja meg magát, nem is kénytelen vele. Az a vár az ottomán birodalom kulcsa, azt elhagynia nem is szabad. Bizonyosan tudja, hogy segítségére fognak jönni és felszabadítják s a keresztyének hiába rontják meg magukat, mint ezelőtt két évvel. Ő Mahomedre és a szultánra bízza magát, azok kisegítik. Inkább ajánl cserébe más várat, Egert vagy Sz.-Fehérvárt, de ezt nem adja.

E napon érkezett hire, hogy a nagyvezér ötvenezernyi sereggel átkelt Eszéknél a hidon, az ostromlott várat felszabadítani. A várban ez este nagy ágyúzás volt, s a törökök zászlókkal, énekelve jelentek meg a bástyákon; jeléül, hogy ők is megtudták kémeik által a nagyvezér közeledtét.

A fővezérek erre általános ostromot rendeltek, a huszárságot a nagyvezér csapatai elé küldve, ki hír szerint már Székesfehérvár falai előtt állt.

Abdi basa vitézül védte magát, az ostrom vissza lőn verve; a keresztyéneket oly hevesen támadták meg, hogy újra el kellett hagyniok az elfoglalt pontokat. Másnap, harmadnap csend volt a vívó felek között, negyednap visszaérkeztek a huszárok, jelentve, hogy a mi török seregek Székesfehérvár alatt vannak, többnyire csak felültetett néphadból állanak, mely a sokkal kisebb magyar sereggel sem birt megmérkőzni; hoztak belőle mutatványul foglyokat; hanem hogy a hegyek felől közelg sokkal nagyobb erővel maga a fővezér.

Másnap reggel jelent meg a török sereg egyik csapata Vörösvár felől. A keresztyének előőrsei, kik aggodalom nélkül, elszórva tanyáztak ott, hirtelen zavarba jöttek, s a magyar lovasság nélkül még nagyobb is lett volna a veszély néhány levágott főnél, mit a rendetlen tatárhad diadaljelül vitt magával. Délben tüntek fel a nagyvezér zászlói a budai hegyek között; épen a bajor, magyar és császári hadak ellenében…