Part 12

Azonban, hogy e felől bizonyosabbá legyen, visszament Abdihoz, kire félórát várakoznia kellett, míg a fürdőből kijő; azalatt szóbeszédbe elegyedett az előszobában ácsorgó csausz tisztekkel, s szóba hozta, ha nem kapott-e a basa Nagyváradról valami izenetet? Azok közül egyik azt felelte, hogy onnan nem, hanem Egerből. Rossz kedve volt-e, vagy jó az izenetvétel után? Bizony nagyon rossz.

A kijövő basa azonban most is szokott atyai nyájasságával fogadá Petneházyt, mint szokták szives atyák fogadni leányuk bevallott szerelmesét, a kiben ők is meg vannak nyugodva. Behívta magához alvószobájába és szokás szerint kávét s pipát adott neki.

Petneházy többször megkísérté, hogy Tökölire vigye a beszédet, de a vén török vezérből e tárgy felől nem lehete választ kicsalni. Úgy tett, mintha ő tudna erről legkevesebbet s segített ő is találgatni ifjú vendégének.

Egyszer aztán azt kérdé tőle Petneházy: «Mi hír Egerből?»

Erre a kérdésre ránczba vonult a basa homloka, látszott rajta, hogy ez a kérdés boszantja.

– Bizony fiam, Egerből rossz hír jött. Ismerted a kassai kuruczparancsnokot, Petróczyt?

Ez Petneházynak testi-lelki barátja volt; azonban a török légkör annyira hatott már az ifju lelkére, hogy jónak látta, némelykor nem tudni azt, a mit tud.

– Nem ismerem, felelé közönyösen.

A basa gyanúsan nézett szemei közé; kávéját megkavargatá, egyet szürcsölt belőle fogain át, s hosszú vártatva kimondá:

– Ez a hitszegő kutya átadta Kassát a római császárnak.

Petneházyt ez a hír nagyon megrendíté; alig birta elrejteni fölindulását; hogy Petróczy, az elégületlenek legszívósbika, feladja a rábízott Kassát, felső Magyarhon kulcsvárát, a protestáns felek első védbástyáját: ez több mint árulás, ez árultatás! Most már bizonyos, hogy Tököli el van fogva, hogy a török porta a magyarokat a milyen magasra felemelte, olyan magasról ejtette le.

Petneházynak minden csepp eszére szüksége volt, hogy megzavarodását eltitkolja; most már ugyancsak örült rajta, hogy eltagadta Petróczyvali barátságát. Ő is elkezdte azt hűtelennek szidni a basa előtt. «Mit fog majd erre Tököli mondani?»

A basa megveregeté fiatal vendége vállát bizalmasan s azt felelé rá:

– Ezt majd megkérdheted tőle nemsokára magad.

Petneházynak erre a válaszra olyasmi jutott eszébe, mintha Tököli ezóta már a magas mennyekben lehetne s rövid nap alatt neki is utána kellene menni. Mégis több magyarázatot akart hallani.

– Hogyan gondolod ezt, Abdurrahman?

– Úgy, hogy Tököli ezóta Sztambulban van és rövid időn téged is oda foglak küldeni.

– (Értem, a fejemet. Gondolá erre magában a kuruczvezér.)

Késő este volt, midőn Petneházy odahagyta Abdi basát. Nyugtalansága nem engedte szállására menni, mintha érezné, hogy ott legkönnyebben rátalál minden veszedelem. – Egy hosszú mellvédes sáncz vezetett végig a vár keleti oldalán, melynek egyik végét a hajdani királyi vadaskert zárta el; a kuruczvezér ide jött ki fejét szellőztetni.

Innen a Dunára és a rákosi rónára lehete látni, jobbról a Csepel-sziget, balról a Margit-sziget, átellenben a gödöllői halmok adtak nyugvópontokat; Petneházy azt hánytavetette magában, vajjon a Csepel-szigeten át, vagy a dunai molnárok segélyével Ó-Buda felől lehetne-e biztosabban menekülni Hatvan felé. A dunántuli rész felé nem tanácsos, mert még ott tele van kóbor török hadakkal minden vármegye s a palotai és veszprémi agák portyázói hamar kézrekerítik az embert.

Csak az a kérdés, hogyan lehessen észrevétlenül eltünni a várból? Minden kapu zárva, a külső kapukon kettőzött őrszemek járnak, minden óranegyedben hallani tábori jelkiáltásaikat: «Jekhdür Allah!» (egy az Isten!) Egy kis merészség és leleményes ész azonban könnyen segít; a vadaskert ajtaja nyitva van, azon keresztül lehet menni, annak belső fala nagy fügefákkal van bevonva, azoknak a rostélyzatán fel lehet kapaszkodni a fal tetejére, a fal párkánya aztán lépcsőzetesen hanyatlik egész az alvárosi sánczig, onnan pedig csak egy jó ugrás s az ember meg van mentve.

Hogy a vadaskert ajtaja nyitva van, oh! azt Petneházy nagyon jól tudta, mert hiszen a szép Telli most ott várakozik rá; ő szokta kedvese előtt e kis ajtót nyitva hagyni, mikor mindenki aluszik a várban. Hanem ezúttal nem volt szándéka Petneházynak a szép Telli ragyogó szemeiben vizsgálni a csillagokat, sőt inkább nagyon örült annak, hogy az egész eget bevonta valami bárányfelhő, s az éj kezdett bizalmas sötétté válni; a mint az ismeretes ajtócskán belépett, gondja volt rá, hogy az ne nyikorogjon, azután meg szép óvatosan lappangott végig a szőlő-rácsozatos fal mellett, lépteire is vigyázva, hogy zajt ne üssön. Ha Tököli is így megérezte volna egy nappal előre a bajt, most nem ülne a Jedikulában.

Mátyás király híres vadaskertje már akkor csak névszerint volt vadaskert, őzek, vadkanok, aranyfáczánok kipusztultak abból, csak az apró fehér tengeri nyul szaporodott el, az futkosott minden lépten párosával Petneházy előtt, a kinek most nem sok gondja volt rájuk, sem pedig arra, hogy a kioszk, melyben Telli vár rá, belül mind ilyen fehér tengerinyul-prémmel van kiszőnyegezve, még az oldalai is.

Már elérte a fügefa-rácsozatot, midőn a kert belsejéből megcsendül egy ismeretes dallam, egyike azon szép török gházeleknek, miket a shirászi hölgyek olyan bűbájjal tudnak énekelni, hogy egész éjjel nem bír tőlük aludni, a ki hallja. És Telli shirászi leány volt.

Erre a dalra szétrepült minden józan gondolat Petneházy fejéből, elfeledte félelmeit, szökési tervét, Tökölit, Abdi basát, a Jedikulát és a selyemzsinórt; visszafordult, félrenyomta a süvegét és bokrokon, virágágyakon keresztül sietett a kioszk felé.

A leány meghallotta a léptek csörtetését és eléje futott, egy tövistelen sárga rózsabokor alatt találkoztak össze; azt a csókot, azt az ölelkezést ki tudná megszámlálni!

Tellinek nagy fekete szemei voltak, ezek még a sötét éjszakán át is tudnak ragyogni; picziny, gömbölyű ajkai: ezekre is rá lehet ismerni, bár milyen sötét az éj; de a miről még a kriptában is meg lehetne tudni, hogy ő az, az göndör, rövid haja volt, melynek puha selymében dúlni szerelmes újjakkal olyan gyönyör! Nem tudom, jutott-e eszébe Petneházynak e perczben a sírbolt, a hol olyan sötét van.

– Olyan sokáig várattál magadra, feddé a leány; forró ölelése bizonyítá, hogy a várakozás nehéz volt.

– Atyád tartóztatott vissza, Abdi basa.

– S te az apáért elfelejtetted a leányát. Beszéltetek háborúról, vezérek cselszövényeiről, elveszett várakról, megbukott főurakról; ezek tégedet érdekelnek nagyon, jobban mint Telli szerelme, Telli dalai, Telli csókja.

Petneházynak nehéz is volt, meg könnyű is e vádra megfelelni. Csókkal könnyű, szavakkal nehéz.

– Aggasztó hírek érkeztek atyádhoz. Magyar vezérek estek fogságba, mások átpártoltak a labanczokhoz.

– Tudom, szólt Telli, nekem is mondta ezeket atyám. Még többet is mondott, a mit neked csak holnap fog tudtul adni; a mit pedig én tőlem még ma tudsz; mit adsz érte, ha megmondom?

– Magamat.

– Azzal ne tréfálj; mert ha el találom fogadni, nagyon nehéz sorsod lesz, akkor nem lesz szabad tőlem eltávoznod soha, és akkor nem várakoztathatod Tellit magadra fél éjszakán át.

– Jól van, neked ajándékozom.

– Tudod jól, hogy csak cserélsz. Még jobban is megtudod. Atyám a délesti órákban, hogy rossz hirei jöttek, odahítt magához s azt kérdé tőlem, ha akarok-e nőd lenni? Gondolhatod mit feleltem. Elmondá, hogy a kurucz vezérekkel elégedetlen a díván, s rövid idő alatt nagy változások fognak történni, s hogy egy emberre van szükség, a kiben a magas kapu megbízhatik, a kinek vitézsége, hadvezéri ismerete bizonyos, és az senki más, mint te vagy. Szuleiman basa nagyvezér kérdést tett atyámnál, hogy kit ajánlana a magyarok közől Tököli helyére, s ő tégedet nevezett meg; két nap mulva várja vissza a kinevezési fetvát. Látod, Telli mennyire bízik benned; Telli elárulja neked, hogy három nap mulva nagy úr leendesz, a nagyúr kegye által első embere Magyarországnak; ezt Abdi basa el akarta titkolni előtted; elébb azt akarta, hogy légy férjem, attól tartva, hogy ha magas polczodon fogsz állni, Tellit akkor kicsinyleni fogod; de én nem félek ettől, s kezedbe adom titkodat; ha szeretsz, csak szivemért szeretsz.

Petneházy szive megtölt mámorral. A miket Telli beszélt, azok részegítő dolgok voltak; ki ne ittasult volna el beléjük?

– Abdi basa keresztyén szokás szerint akar bennünket összeesketni. Ma este felhívatta a hamzsabégi lelkészt, két óráig tanultam tőle a hiszekegyet és miatyánkot; meghallgatod-e?

Petneházy oda vette ölébe a leányt, ki ájtatosan összetéve kezeit, mondá el előtte a hitformát és az Ur imáját egész a megkülönböztető végszókig: «mert tied az ország!» a miről a reformátusok egymásra ismernek.

A kurucz vezér összecsókolá a szép török leány imádságos ajkait; s azontúl sem Ihánzáde bölcs jóslatai, sem társainak balesetei nem jutottak eszébe, csak arra hallgatott, miket beszél előtte a szép Telli? hogyan fog ő valódi magyar nő lenni, kit nem férje őriz, de erénye, ki nem játékszere, de hitvestársa szerelmesének, és hogy mindez milyen közel van…

Már hasadt a hajnal, mire Petneházy a vadaskertet ujra elhagyta.

Másnap reggel felkereste Ihánzádét Petneházy a könyvtár pinczeboltjában.

– Csodálkozol ugy-e, hogy még itt látsz?

– Szerelmetes fiam – én semmin sem csodálkozom; én azt mondtam, hogy ma fogsz elszökni, nem tegnap.

– Pedig látod, sem ma nem szököm, sem holnap; hanem itt maradok.

– Ne úgy mondd, édes fiam! «Itt maradtam» ezt mondhatod. De az, hogy «itt maradok», az a jövendők árnyékában van, s azokba te nem látsz. Tudom nagyon jól, hogy miért maradtál itt? Tellivel találkoztál, vele beszéltél, enyelegtél; tele vagy az ő szemeinek tüzével. Tellinek igen szép, édes hangja van, azoktól nem hallod a szót, a mit egy fejed fölé lehajló láthatatlan ajk, hozzád közel beszél; elfelejtesz miatta minden veszélyt, bánatot, a mi tégedet és hazádat fenyeget. Igen jól van. Azért a mi meg van írva, az meg van írva; de jusson eszedbe egyszer, majd mikor erényeidnek, hős szivednek jutalmát várod és – nem kapod meg, hogy ez büntetés rajtad, a miért egy időben az asszony miatt elfelejtéd a férfit.

– Ne vádolj, imám; hallgasd meg elébb, a mit nekem Telli beszélt.

– Édes fiam; nekem abból nincs mit tanulnom, a mit te tudsz. Tartsd meg magadnak. Nektek van egy hosszú hitformátok, melyben elmondjátok, hogy miben hisztek: egy Istenben, szentháromságban, bűnbocsánatban, örökéletben; pedig mindezekben összeséggel nem hisztek annyira, mint az asszonyok szavában. Nálunk ez a hit nincsen. A muzulmán őrzi az asszonyt s nem hisz a beszédének. Tegnap este, mielőtt Abdihoz mentél volna, a basa háremében felkeresé leányát, Tellit, ki gyermekei közt első kegyencze. Ez parancsol a többinek, még anyjának is, a ki különben egy tudatlan shirászi rabnő; senki sem ügyel rá. A basa ölébe vonta leánykáját s azt mondá neki, szép borzas haját még jobban felborzolva: kedves leánykám, szemem fénye, holnap reggel férjednek fejét vétetem.

– Micsoda férjének? kiálta közbe Petneházy.

– Épen ezt kérdezte Telli is: «Micsoda férjemnek?» Abdi elnevette magát: (háremében nevetni is szokott) kicsiny leánykám, lásd én jól tudom, hogy te Petneházyval titokban megesküdtél, nejévé lettél; magától a rabnőtől tudom, ki téged minden éjjel ki szokott bocsátani a háremből a vadaskert felőli ajtón; te magad mondád el neki.

– Minden éjjel? kérdé szorongó szívvel Petneházy.

– Ne az jusson eszedbe, hogy «minden éjjel»; hanem az, hogy fejedről beszél valaki.

– De az nem igaz; én hetenkint egyszer szoktam vele találkozni, egy rövid órára, és lelkemre mondom, e találkozás oly tiszta volt, mint mikor a napsugár és a harmat találkoznak.

– Az mindegy: a bölcs ezt nem kérdezi. Telli lesütötte szemeit, midőn apja azt mondá, s nem tagadott semmit. Kedves leánykám, férjednek meg kell halni. Telli azt kérdezé, miért? Mert áruló, felelt a basa. Mit vétett? kérdé Telli. Még nem vétett, de majd véteni fog. Kár érte, mert igen szép ember, mondá Telli; ne ölesd őt meg holnap; hadd éljen még egy hétig. Sokat kérsz, mondá a basa, annyit nem adhatok; de ha még gyönyörködni akarsz szép szemeiben, engedek egy napot és két éjszakát, egy napig, két éjszakáig nem öletem meg; addig örüljetek egymásnak. A dervis vállára ütött a bámulva hallgató Petneházynak. Kedves fiam, az egyik éjszaka már letelt!

Petneházy felrezzent ámulatából.

– Ez mese. Álmodtad ezt, elámított valaki, a kitől hallád. Hiszen, ha Abdi azt hivé, hogy Telli nőm, hogy bízta volna rá azt a titkot, hogy engem meg akar öletni, azzal az engedélylyel, hogy engemet még azután többször láthasson, velem beszélhessen? hisz azt csak képzelheté, hogy egy szerető hölgy figyelmeztetni fogja kedvesét e veszélyre, mely feje fölött függ, s azon lesz, hogy őt megszöktesse onnan, a hol fenyegetik.

– Pedig te előtted Telli nem árulá el e titkot, ugy-e bár? Egészen más dologról beszéltetek. Dicsőségről, stambuli útról, kitűntetésekről, aztán boldog szerelemről, vidám családi körről, a mikben a keresztyének annyi költészetet találnak? Telli mosolygott, Telli szemei ragyogtak, Telli boldog volt; tehette volna-e ezt, ha az igaz volna, hogy Abdi basa két nap mulva le akarja Petneházyt fejeztetni? Tudna-e ily képtelenséget összerímezni valaki? ugy-e bár?

– Ugy van. Ezt magyarázd meg.

– Szerelmes fiam: a süketnek éles szemeket adott az ég, hogy lássa, a mit meghallani nem bir; a vaknak finom hallást, hogy pótolja szemeinek látását; de te vak is vagy, süket is vagy; neked érezned kell; ütést kell érezned, kemény ütést, hogy magadhoz térj. Legyen meg az is. Jöjj el ma este, mikor a muezzim másodszor kiált a minareten, a győzelemtérre, hol a csigaszökőkút van: ottan találsz a kút fala mellé elrejtve egy gyaloghintót hordárok nélkül. Ott várj addig, míg én is megérkezem: a többit majd megmondom akkor, vagy talán nem is mondom, de meglátod magad.

Petneházy nem felelt, de arczából láthatá Ihánzáde hogy az ajánlatot nincs kedve elfogadni.

– Te csak a muezzim harmadik kiáltása után vagy a vadaskert kioszkjába rendelve, addig visszatérhetsz.

Petneházy meg volt lepetve:

– Honnan tudod ezt?

– Az idők kiszámítása, egyszerű összeadás és kivonás.

– Homályosan beszélsz.

– Annak, a ki nem gondolkozik, fölötte homályos az; – majd világosabban fogsz érteni, ha látsz. Nem akarod megtudni e kérdés magyarázatát: «minden éjjel»?

Petneházy fogva volt e szóval. Ihánzáde tudta, hogy a féltés foga erősebben megragadja a férfit, mint az oroszláné.

– Jól van. El fogok menni.

– Addig is két dologra kérlek: egyik az, hogy ne menj haza, egész nap ne légy szállásodon. Mikor az embert a veszély keresi, jó neki nem lenni otthon; az úgy is addig keres, míg rád talál.

– Kedvedért ráállok.

– Másodszor arra kérlek, hogy meg ne kisértsd a várnak bármelyik kapuján való kimenetelt, mert azt elhiheted nekem, hogy a parancs már ki van adva: bármerre akarnál eltávozni, rögtön elfogjanak.

Petneházy vállat vont, mint a ki ezt sem hiszi.

– Én kisegítelek e kelepczéből, a miben lánczczal és selyem hálóval vagy megfogva; de senkivel ne közöld titkodat. Hogy meggyőzzelek a veszély jelenlétéről, egyre figyelmeztetlek. A míg hozzám jöttél, hátad mögött egy édespiláf áruló török jött mindenütt, fenhangon kiabálva: «vegyetek piláfot, édes piláfot!» erre te eddig nem figyeltél; majd vigyázz reá, most itt áll az ajtóm előtt, s a mint kimégy, ismét utánad fog menni, fejére teszi kosarát, vállára veszi háromlábu asztalát s kisér, kiabálva mindenütt; a hol te megállsz, ő is megáll; ha valami házba bemégy, annak az ajtaja előtt lerakja sátorfáját, s méri a nádmézes rizspogácsát a jövő-menőknek. Ez a rád vigyázó kém. Egy átöltözött mutefellika, a ki fejével felelős a tiedről, s ezért mindenütt nyomban követ. Ha pedig egyszer valamelyik kapuhoz közelítenél, akkor ez a mutefellika egyszerre meggyorsítaná lépteit, eléd kerülne, elhagyna nehány lépéssel s az őrház előtt háromszor kiáltva: vegyetek édes piláfot! ez volna az, a kit az őrszemnek le kell tartóztatni. Ha kimégy, majd tapasztalod, hogy igazat mondtam. A süteményárus mindenütt kisérni fog. Meg sem intheted érte, mert hiszen neki az a kenyérkeresete, hogy a várost járja, s arról nem tehet, ha te is mind ott jársz, a hol ő. De ne is erőszakoskodjál vele, hanem légy ravasz, mint ellenfeleid. Itt vannak mindenféle kitömött állatok a régi Mátyás-gyüjteményből, a miktől a törökök irtóznak; ezek közül egy kis fekete patkányt rejts el mentéd ujjába. Mikor le akarod a kémet rázni nyakadról, fordulj oda hozzá s kérd, hogy engedjen a hátán levő kosárból piláfot választanod; akkor csusztasd a sütemény közé a kitömött patkányt. Azzal keress fel valami piaczot, a hol török nép van; ott menj be a kapu alá; a kém a kapu előtt megálland, a nép körülfogja, süteményét venni kezdi s megtalálja közte a patkányt. Arra mindenki «varázslót, hitetlent» fog kiáltani, a mutefellikát megrohanják; te az alatt, míg a kém felvilágosítja, hogy ő ki és mi, a zavarban nyomot veszthetsz s a kitüzött helyre siethetsz, onnan aztán az én gondom téged odább vinni.

Petneházy csakhamar meggyőződött felőle, hogy Ihánzáde sok tekintetben igazat mondott. A mint elhagyta a könyvtárt, mindjárt sarkában volt az édespiláf-árus, s azontul kisérte utczáról utczára; azt is megkisérlé vele, hogy mi fog történni, ha valamelyik kapuhoz közelít? a piláfárus ott gyorsított léptekkel eléje került s az őrterem katonái mind előjöttek a kiáltozásra, mintha ők akarnának legerősebben czukorcsemegéket vásárlani; Petneházy aztán felkerült a bástyáknak, a hol rajta kívül egy lélek sem járt. Arról már meggyőződött, hogy itt ebben a várban fogoly. De azt nem birta megérteni, hogy Telli tudhatta volna ezt már tegnap, és ne mondta volna meg neki.

Ebben az egyben mégis aligha nem csalódott a becsületes Ihánzáde. Aztán mit is vétett ő, a miért egyszerre a legmagasabb kegy fokáról a legmélyebb bünhődés padja alá essék? Elég-e Tököli kegyvesztése, a protestáns vezérek elpártolása arra, hogy minden magyar és református feje érett gyümölcscsé váljék a porta előtt?

Erre a kérdésre senki sem adott neki választ, pedig mögötte húsz lépésnyire voltak azok a nyitott szájak, a mik megfelelhettek volna rá: a bástyabörtönök alacsony ablakai, kettős vasrácsokkal, sűrű sodronyhálóval elsötétítve, csak azokhoz kellett volna fordulnia, azok majd elbeszélték volna, hogy lenn a dohos bástyafenéken most is száz meg száz jó magyar keresztyén alatt rohad a nyirkos szalma, kiknek minden vétkük abból áll, hogy népük szeretete kitünteté őket; a kik ott már hosszú évek óta sorvadnak, a nélkül, hogy valaha megmondták volna nekik, hogy miért? Néha egy-egy keresztyén udvartól jövő követ meglátogatta őket, adott nekik alamizsnát, de panaszkodniok nem volt szabad; különben őreik megverték őket. A sűrűen egymásután következő várkormányzó basák nem is igen tudhatták, miért verette azokat bilincsbe a megelőző parancsnok?

Hanem hát Petneházy e néma szájakra nem ügyelt, szive nagyon el volt foglalva azon talány fejtegetésével, a minek neve asszonyi szív; a börtönök pedig sokkal mélyebbek, hogy sem azokból lánczcsörrenés, epedő sóhajtás felhangzanék.

A bástyán volt egy nagy terebély fűzfa, Petneházy az alá leült, a piláf-árus nem messze tőle szintén lerakta sátorfáját. Petneházyt e nyilt szemtelenség nagyon ingerlé; ha a nő iránti szerelme bátorsága jobb részét el nem orozta volna, bizonyosan megdöngette volna az álczás mutefellikát gubacsfejű buzogányával, a kinek ezen a magányos helyen csakugyan nem volt semmi ürügye mézespitét árulni.

Azonban ez az egy gondolat nem hagyott nőni szivében semmi mást; e miatt nem látta az ős Buda templomain meredő minarékat, nem vette észre az utczakövek közt, miken végig gázolt, a püspökök és hadfiak síremlékeit, miket a templomokból, a sírboltokból kihánytak és kövezetnek használtak fel; csak Telli szemei felől kért magyarázatot a sorstól. – Azt is elfelejtette, hogy egyék; naphosszant ácsorgott a bástyán, várva, hogy este legyen; végre megszólítá a nyomában járó mutefellikát, hogy engedjen süteményéből választani, s míg annak háti-kosarából válogatott, a kitömött ürgét oda rejté a pogácsák közé. Azzal sietett a György-térre; ott betért egy földalatti lebujba, hol méhsert árultak, a mutefellika kívül maradt.

A csel sikerült, az őgyelgő népség rögtön észrevette a tisztátalan állatot a sütemény között, s nagy lármát ütött a mutefellika ellen; a ki azonban nem ijedt meg a zajtól, hanem elvetve kosarait, pisztolyt, handsárt huzott elő, s halállal fenyegetett mindenkit, a ki hozzá közelít. – Utoljára egy nagy kővel találták, arra összeesett; Petneházy közbeveté magát, hogy agyon ne verjék, beczipelte a csárdába, ott rábízta a csaplárosra, hogy vegye ápolása alá, s reggelig ki ne engedje menni onnan. Adott neki érte egy pár régi denárt.

Azután megszabadulva kisérőjétől, egy pár sikátoron át nyomot vesztett s a bekövetkező sötétség oltalma alatt eljutott oda, a hova Ihánzáde rendelé, a csiga-szökőkúthoz.

Egy nagy, márványból faragott tengeri csigahéj alakja volt az, mely a medenczét képezé; a csiga minden rovátkájába egy-egy tartomány czimere volt domborul kivésve, mik Magyarországnak hódolnak, közöttük volt még Ausztriáé is, a mi azt bizonyítá, hogy e szökőkutat Mátyás király Bécs bevétele után emelteté. Hajdan gazdagon csorgott e nevezetes csigateknő rovátkáin alá a víz, mit a budai hegyekből vezettek idáig égetett cserépcsövek; most már megromlott a vízvezető s a gyér nedv cseppenkint hull alá a czimerekről, mik nem tartoznak Magyarországhoz többé, mintha siratná a gyönyörűséges multat s a szomorú jelent.

A csigakút mellett ott állt már a gyaloghintó, egy kisded, egyszerű palankin, a minőkben a török világ idejében hordatták magukat a budai delnők. Csak egy hordár volt mellette, az is a gyaloghintó első rudjai között heverészett és kényére falatozott valami kenyeret és hagymát.

– Vársz valakire? kérdezé tőle Petneházy.

– Csak a muezzim második kiáltása után.

– Engedd meg, hogy én addig beülhessek a zsellyeszékedbe; én is akkorra várok valakit.

A hordár elfogadta a neki nyujtott fél tallért és megengedte Petneházynak, hogy addig üljön fedett hintajában. A kuruczvezér e helyen legjobban elrejtve érezheté magát; hogy jutna eszükbe üldözőinek őt ott keresgetni?

A várakozás ideje hosszú volt, Petneházy az alatt azt számlálgatá, hány könyet sír le ezalatt a csiga Magyarország czimere fölött.

Végre elkiáltá magát a muezzim a győzelemmecset minaretjéről: Lailla il allah! utána a többi tizenegy mecset toronyőre, míg az üvöltő hangok a viziváros tornyai felé enyésztek el; ez jelenté körülbelül az éjfélt.

Petneházy kitekinte a hintóból. – Még nem érkezett meg, a kire vársz?

– Még nem, felelt a hordár.

– Az sem, a kire én várok.

– De az már megérkezett; felelt a hordár.

– Hol van?

– Én vagyok az, szólt közelebb lépve s Petneházy most már bámulva ismerte fel benne Ihánzádét, ki nemcsak álköntöst viselt, de fehér szakállát is levágta s a helyett feketét kötött fel. Petneházy elgondolhatá, hogy ez mégis több mint tréfa, mikor egy imám saját szakállát levágja, hogy idegent kössön fel. Itt szakáll és fej között van választás.

– A kit várunk, nemsokára itt lesz; te addig, édes fiam, keresd meg a hintóban azt a csomagot, melyben számodra álruhák vannak, s cseréld el velük köntöseidet, hogy fel ne ismerjenek.

Petneházy szót fogadott, mint egy gyermek, a ki ujját elmetszette, az orvosnak.

Valami kopott köntös volt az, a mit magára kellett vennie, nehéz a zsírtól és foghagymaszagtól. Azonfelül Ihánzáde egy ollóval hosszú fürteit is levagdalá, hogy a turbán alól ki ne csüngjenek.

Petneházy kábult volt, engedett mindent történni az öreg kedve szerint.

Alig voltak készen az átalakítással, midőn a várkastély felől egy szürke palástba burkolt alakot láttak feléjük közelíteni; Ihánzáde megfogá Petneházy kezét.

– Most jól megnézd, ki ez?

Sötét volt, az alak palástba burkolva, messze is volt még; de Petneházy már a járásáról felismeré: – Ez Telli.

Ihánzáde megrántá kezét: – Ő az. Hallgass.

Az alak egyenesen a hintóhoz jött, ott megállt. A csillagfénynél jól lehetett arczát látni. Valóban ő volt.