Part 11

Ez a terem a budai vezér nappali pipázó szobája; itt ül alacsony kerek divánján a délutáni meleg órákban két vendégével, az egyik Ihánzáde Mehemed, a jeruzsalemi főimám, a másik Petneházy Ferencz, fiatal kuruczvezér.

Abdurrahman, vagy mint rövidített névvel szokták hívni, Abdi basa, eredeti typusa a török fajnak; hosszukás, barna színű arcz, hosszú fekete szakállal; nyugodt, hideg tekintetü szemek; szenvedélytelen sas tekintet. Az imám, a dervisek egyszerű szőrköntösében, a II. Szulejman által annyira üldözött török mystikus költők egyike, arcza csupa ráncz, szemei mélyen beesve összenőtt szemöldei alatt, szakálla göndör, fehér, melynek havát itt-amott egy-egy fényes fekete szál zavarja még meg. A kuruczvezér könnyelmű, délczeg fiatal arcz és alak; Tököli után divatozott rövid nyírott bajuszszal, mely barnapiros arczához olyan jól illik; gesztenyeszín hajfürtei homlokon és két oldalt hármas üstökbe csavarintva, a hogy a kuruczok akkoriban viselték – az allonge parókák daczára, miket gonosz betegség hozott magával divatul Francziaországból, a megkopaszitott fejek takarójául.

Ez a három férfi sajátságos mulatsággal van elfoglalva.

A kerevet előtti szőnyegen áll egy nagy üveggömb, valami fehér nedvvel megtöltve. A gömbnek felül kis szűk nyilása van. Az imám térdelve áll a gömb előtt s egy kezében tartott phiolából koronkint valami sárga, sűrű, nyúlós nedvet csöppent az üveggömb nedve közé; a csepp egyszerre zöld színt kap, aztán mentől jobban üllepszik a gömb feneke felé, annál több színt vált, átmegy a kékbe, sötét-lilaszínbe, míg végre a feneket érve, egészen pirossá válik s mint valami veres felhő marad ott libegve s e közben mindenféle tüneményes alakzatokra oszlik szét, majd gomolygó füstfelhőket képez, mikből soktornyu városok emelkednek ki, majd zavargó atomokba zilad szét, mintha bomló hadseregek ütköznének meg egymással, s a kuszált chaoszból apró vörös gömböcskék hullanak gyorsabban alá: tán idő előtt elhullottak fejei? Majd meg szép zöld ligeteket képez, sötétzöld erdőket, hajló pálmafákkal; keleti síkságot, tarka sátorokkal, mint egy valóságos tábor. E tüneményes jelenetekből aztán jóslatokat mondanak az azokhoz értők. II. Szulejmán szultánnak is ez volt legkedvesebb foglalkozása; de a mióta Szilihdár aga lett a szeralyi kegyencz, ki vannak tiltva a kabbalisták a szeralyból, mind a kik jóslatokat mondanak. Pedig ezen az úton sok igazat meg lehetett mondani a szultánnak; hanem az utóbbi évek óta jobb volt neki nem tudni, mit hozhat a jövendő?

Petneházy először vett részt e mysteriumokban. Mint református és akadémiákon utazott ember, nem tartotta az egészet egyébnek mulatságos vegykémleti tréfánál, s ezt a meggyőződést nem is igen iparkodott titokban tartani. Neki sok szabad volt, mert vitéz kurucz létére szerették a török urak; sőt tán Abdi basa még azt is feltette róla, hogy egykor vejévé teheti. A fiatal ember nagyon szerelmes volt Abdi basa egyetlen leányába, Tellibe; a basa tudta ezt és nem bánta nagyon: vitéz és eszes ember előtt fényes út van nyitva.

Ihánzáde jósló figyelemmel nézte az üveggömb nedvében terjengő bűvészi alakulásokat s beszélt belőlük Abdi basának egész komolysággal.

– Látod ezt a sárga kört, Abdi? ez itt Buda várának a sáncza; köröskörül kék reczés felhők tódulnak feléje minden oldalról; ezek a keresztyének seregei. Ostromra jőnek.

– De a sárga körön nem bírnak keresztültörni.

– Hétszer visszaveretnek! de most nézz oda, egy vörös vonal támad, mint egy hosszú kigyó a kék felhő között; az behatol a sárga körbe.

– De a feje ott szakad, s maga visszazsugorodik.

– Most ismét egyesül a fejével s keresztültör, az egész kör lángvörössé válik: a gyöngyök mind lefelé szállnak, felfelé egy sem. Meglátod Abdi, hogy az idén elveszíted Buda várát és nem menekül meg belőle senki, s te fogsz lenni az utolsó basa Budán.

Abdi basának egy vonása sem rándult meg e szóra.

– De el fogok esni vitézül?

Ihánzáde összevont szemölddel nézett az üveggömbbe:

– Az a czikázó csillag, mely legtovább ellenkezik a vörös felhő gomolyagában, te vagy. Lassan mulik el; azután egy világos kék csepp hull sebesen a fenekére; az te voltál. – Abdi fejével bólintott csendesen: helyeselte a magyarázatot.

Petneházynak nagyon mosolyoghatnék volt azon, hogy két komoly, tekintélyes állásu férfiú ilyen gyermekjáték felől olyan komolyan beszél. Megszólítá Ihánzádét:

– Hát én hol vagyok ott, imám? nézz utánam, ha megtalálsz.

A dervis száraz, reszketeg ujával odamutatott az üvegre.

– Te vagy ott annak a vörös kigyónak a feje: első fogsz lenni, a ki a budai sánczokra mászik s a magyar zászlót kitűzi rájuk.

Ekkor a kigyónak a feje másodszor is elszakadt s czikázva hullt alá a bűv-csoportozatból. Ihánzáde hirtelen megrázta az üveggömböt, arra egy szürkés köd lepte el az egészet, melyben nem látszott meg többé semmi alakzat.

– Ha Allah úgy rendelte, legyen úgy, szólt Abdi megindulás nélkül.

– Úgy fog lenni, monda rá Ihánzáde s azzal felvette az üveggömböt, köpenye alá rejté s a papucsait előkeresve a kerevet mögül, eltávozott.

Petneházy nem állhatta meg, hogy nagyot ne nevessen, mikor egyedül maradt Abdival.

– Mehemed apó egy kissé eszelős.

– Az eszelősökön Isten lelke van, fiam, felelt rá Abdi; azokban idegen szellem lakik, a kit nem jó megcsúfolni.

– Tán csak nem hiszed, a miket itt jósolt?

Abdi sokára felelt rá valamit.

– Valóban, Érsekujvár elvesztét is megjövendölé és a Bécs alatti vereséget; megjósolta egy évvel előbb Ibrahim szultán trónról leestét. Sztambulban, a hol az emberek napfényben fürdenek, rémül tőle minden főúr; azért is kellett neki onnan eljönni ide és Budát nem szabad elhagynia.

– De ha te mindent elhiszesz, a mit ez mondott, akkor azt kell tenned, hogy engemet rögtön lefejeztess, mint a ki szerinte első lennék Budavár falain.

Abdi basa nyugodt arczczal viszonzá reá:

– Isten kezét senki se előzze meg. Ha te lészsz az első, te lészsz; ha más lesz, más lesz; azért a mi meg van írva, ki nem lesz törülve.

– De ha most engem lánczra veretnél, ugy-e bár, nem lenne semmi Mehemed jóslatából?

– Beteljesülne az mégis. Én pedig egy hajad szálát sem görbíttetem meg, hanem olylyá tartalak, mint édes fiamat, a kire rábízom a fejem őrzését, mikor alszom.

Petneházy forrón szorítá meg az eléje nyujtott kezet s föltette magában, hogy rögtön utána megy a dervisnek; számon kérendő tőle, honnan veszi e képtelen jóslatokat, a mik olyan messze vannak a teljesülés lehetőségétől, mint az ég a földtől.

Petneházynak nem volt tovább maradása Abdi basánál; nyugtalan, izgékony kedélye sietteté Ihánzáde felkeresésére, kinek a Szent-György téren levő templomban volt lakása; ez a szép, márványkővel kirakott templom egy része ugyanis török mecsetté volt alakítva, másik része pedig elfalaztatván, fegyvertárnak használtatott; a sekrestyében volt az imám lakása.

Petneházy sokszor ment már e templom udvarán és hosszú folyosóin keresztül, de soha sem tetszett neki oly felötlőnek, hogy a fülkékbe faragott martyroknak le vannak verve a fejeik. A bolond török még az arkangyal lábai alatt heverő sárkánynak is letördelte a fejét, mintha az is valami szent állatjuk volna a keresztyéneknek. Petneházynak máskor nem jutott eszébe, hogy felsóhajtson, mikor az eléktelenített bolthajtások alatt végigment.

Az imám nem volt szállásán, hanem a csausz, ki a fegyvertárra őrködött, mondá Petneházynak, hogy előre meghagyta neki, ha majd a fiatal keresztyén bég jőni fog és kérdezősködik utána, küldjék hozzá a könyvtárba.

Tehát már azt is előre tudta, hogy Petneházy őt keresni fogja.

A kurucz hadnagy ment utána a könyvtárba.

Mátyás király világhírű könyvtára volt az: egykor a palota főtermében, melyet faragott tornáczokon kellett körüljárni; fehér eres kék márványból voltak a falai; karzatait aranyozott oroszlánok emelték; hanem abban a teremben nem maradhattak a könyvek; egyrészt azért, mivel minden jövő-menő követ, tolmács és alkalmatlankodó idegen folyvást lopta a javát; a kurd őrök egy pár ezüst pénzért a legbecsesebb kéziratokat el engedték czepelni; de nagyobb baja volt a könyvtárnak az, hogy a mint egy ágyugolyó valaha a réztetőt behorpasztotta, azon lassankint keresztül ázott a padmalja s a könyvekre csorgott az eső, úgy, hogy mire észrevették, csupa penész és gomba volt valamennyi. Akkor aztán, hogy a maradékot megmentsék, kiszedték szép fehérre festett, aranyozott szekrényeikből, lehordták az alatta levő pinczébe, ott halomra hányták s ha jöttek kiváncsi német tudósok megnézni Mátyás király könyvtárát, oda vezették le őket; a kik is aztán örültek, hogy mentől hamarább kiszabadulhattak onnan. Néha pecsétet is ütöttek az ajtóra, mikor valami babonás várparancsnok elhitette magával, hogy abban lakik a keresztyének minden bölcsesége, a mihez, ha egyszer hozzáférhetnek, megint visszafoglalják Budavárát.

Mikor Ihánzádét a mysticusok üldözése napjaiban Budára száműzték, az lőn rábízva, hogy szedje rendbe Mátyás király könyvtárát, s a mi Törökországot érdeklő iratokra talál, azokat válogassa külön s küldje fel Sztambulba. Azt hitték, hogy e munkába majd belehal. Azonban már akkor a negyvenezer kötetből álló könyvtár alig állt négyszáz foliansból, az imám régen elvégezte a reábizott munkát s sürgette hazabocsátását; azonban otthon szintoly régen el volt felőle határozva, hogy soha se lássa meg többé az «édes vizek palotáit».

Petneházyt egy őrt álló jancsár bebocsátá a vasajtón, mely a pincze bejáratát őrzé, s onnan harmincz lépcsőn levezeté egy alacsony bolthajtásos terembe, melynek dohos szagát dohányfüsttel iparkodott elverni a benne dolgozó imám.

A félablak nem adott annyi világot kivülről, hogy a mécset nélkülözni lehetett volna; nappal is ott égett az Ihánzáde asztalán, ki az ifjú kuruczot látta jönni, s megkínálta, hogy üljön le kerevetére, meghagyva a jancsárnak, hogy a míg együtt vannak, senkit se bocsásson be hozzájuk.

Mikor egyedül maradtak, Petneházy szemrehányásokat kezde tenni az imámnak.

– Tudod-e azt kedves barátom, hogy te engemet a mai hókuszpókuszoddal a legbolondabb galibába hoztál? Én nem hiszem a jóslatodat, te magad sem hiszed; de hitelt ad neki Abdi; s ha most ő nem szeretne engemet annyira személyesen, könnyen megérhetném tőle azt a tréfát, hogy a fejemet a tenyerembe téteti.

Az imám keserű gúnynyal tekinte a könnyűvérű ifjura.

– S bizonyos vagy-e a felől, hogy Abdi basa azért, a miért olyan nagyon szeret, egy este nem adja ki a parancsot, hogy másnap reggelre lemessék a fejedet, ha eszébe jut tőled félni? Oh én sokkal kedvesebb fejeket is láttam már a földön végig gördülni, a miknek homlokát az előtt egy órával a szultánok csókolták.

– No annyival inkább veszedelmes helyzetbe hoztál bolondos jóslatoddal. Én itt most a miatt szüntelen az életemmel játszom.

– Nem fogsz vele játszani, ne félj.

– Hogyan nem?

– Mert el fogsz szökni Budáról három nap alatt, s nem jösz vissza másképen, mint a hogy mondám: «fegyverrel a bástyarésen».

– Hogy én három nap alatt elhagyom Budát? Azt nem éred meg, jó imám. Először is már egyszer kurucz vagyok s hozzátok vagyok kötve, itt kell győznöm, innen várok minden jót szegény népemre; – másodszor meg – szerelmes vagyok az őrülésig.

– A mi a csillagokban van írva! – szólt Ihánzáde ihletett arczczal.

– Ne állj nekem elő csillagokkal, imám; én kálvinista vagyok: a mit hiszek, azt erősen hiszem, hanem azután erős dolog is velem valamit elhitetni. Előttem az auspiciumok, constellatiok, horoskop felállítása, szellemidézés mind szemfényvesztő mesterség; jó megcsalni vele a köznépet meg a nagyurakat, de felvilágosodott ember arra nem ad semmit. Én pedig, tudd meg, hogy Wittenbergában jártam akadémiákon; azért én bizony a török jövendöléseiteket sem hiszem, akár az abadir mondta is azokat neked, akár a takimi vekai-ból olvastad, akár elhagytad magad temettetni félholtan s ismét felásatni, hogy azalatt a más világon a prófétával beszélj. A jövendőkbe nem láthat be emberi lélek, mert az a teremtő titka.

Ihánzáde figyelmesen hallgatá a fiatal protestáns szavait s néha helyeslőleg inte rá fejével.

– Igazad van, fiam. Az abadir, a magától iró nád, a takimi vekai: mind szemfényvesztés, a csillagokban nincsen semmi irva; az eltemetett dervis álomitalt vesz be, attól lesz tetszhalott; a kettős látás nem egyéb, mint két embernek összebeszélése, hogy ha a kérdező mondatát ez vagy amaz igével végzi, amannak mit kell rá felelni; mikor a pergamentre hintett fekete porzó a kérdező szavára egyszerre elkezd betűkké alakulni, s feleletté válik, az nem egyéb, mint vaspor, mit egy rejtett mágneshegy a pergamen alatt járva, emberi akarat után alakít.

– Tehát csak játék.

– És még sem játék; a meztelen igazmondás olyan utálatos alak, a mit meghajigálnak sárral, de ha beburkolják a jóslatok titkos fénykörébe, bejárata van a császárok és padisák palotáiba is. Mikor a becsületes emberek, az igaz férfiak, mindnyájan száműzettek a szerályból, vagy az eunuchok parancsára éjszaka megfojtattak, hogy a nagyoknak, a hatalmasoknak ne legyen többé a ki igazat mondjon, a ki a szultán kezét megfogja, midőn az saját országai vesztére felemeli, akkor nem volt más eszköze az igazságnak, hogy szavát hallassa, mint a hazugság palástját venni fel magára. Ki mondhatta volna meg Ibrahim szultánnak, hogy mik történnek egész országában? a ki szerálya belsejében, nyusztprémmel kivert szobákban ezerötszáz rabnő énekétől, bortól és ámbra-füsttől ittasan hevert, s mikor kiment a városba, az utczákon embernek nem volt szabad látszani sehol. De a Mehlewi mégis odaveté magát lova lábaihoz s beszélt hozzá; és nem bántották, mert őrült. S ha a két Khaszéki szultána közül valamelyik, tán a Szadzsabaghli (a felkötött hajú), vagy a kegyencz rabnők, a Shekerpara, vagy a Shekerbuli (czukorfalat, czukorlabda) unták magukat s játékul, mulatságból bebocsáták a vén dervist, ki az abadirból rejtélyes jóslatokat tud nekik mondani, akkor a szultán is odajött, ő is mondatott magának jövendőt. S a szemfényvesztő olyankor nem saját hasznáért beszélt, hanem a közromlás miatt. Ez úton sok veszély elhárult az ozmán birodalom felül; sok rossz ember végit érte; a jósok, a verseket író bohóczok sok kegyenczet megbuktattak, kiknek a diván-tanács minden gyűlölete még csak fejfájást sem okozott. A szultán egykori kegyencze, a szilihdár aga, végre meg akará törni e rejtélyes befolyást, mely egyedül volt rá nézve veszedelmes. A költőket, kiknek csípős verseit a szerályban oly örömest olvasák, száműzeté Sztambulból; a jósokat a Jedikulába vettette; a kitünőbbeket megfojtatá s a rabnőknek nem volt szabad többé a jóslatokkal foglalkozni. A szultánnak azt mondták, hogy ez csak játék, mely hozzá nem illik, mert csak gyermekeknek és tudatlanoknak való. A siketlelkű bohóczok felvilágosodásról beszéltek a bölcsek ellenében. Mi elmentünk számüzetésünk helyeire; a kegyenczek nem hallják jóslatainkat többé. De hallják, a mi azoknál rettenetesebb: a jóslatok beteljesültét! Elveszett Érsekujvár, elveszett Esztergom; mit mi Dsigerdilennek neveztünk, keresztyének szivét átjárónak, az most ránk nézve lett dsigerdilen; elvették tőlünk Váczot; tavaly megostromolták Budát s a basa a védvívásban lelte halálát. Ezt meghallják Sztambulban is, s valahányszor egy ilyen rémhírt hallanak, utána mondják: ezt megjósolá Ihánzáde Mehemed! s mindannyiszor egy kegyencznek a feje aláhull, mindaddig, míg egy van, a ki Ihánzáde és a padisah szive között áll.

– Ebből annyi kiderül, hogy a jövendőmondás nálatok szép és üdvös intézmény, de még az nem, hogy igaz dolog-e s legkevésbé az, hogy minek keversz te engemet bele, mikor én nem vagyok a szultánodnak se kegyencze, se fővezére.

Ihánzáde hagyta beszélni a tüzeskedő ifjut, nem vágott szavaiba.

– Édes fiam, ha az ember csak azt tudná, a mit szemeivel lát, akkor a kutyánál valamivel alávalóbb állat volna, mert az megérzi a földrengést előre és elfut világgá. Az embernek ilyen ösztöne nincs, de van helyette esze. A ki ötven évig a magas kapu udvarában élt, ki tolmács volt sok ideig a divánnál, s Európa minden hatalmasságánál levő főurakkal, tudósokkal ismeretséget kötött, a ki tudja, hol és mi végre, ki ellen és mi mellett kötnek szövetséget: annál sem hazugság, sem csudatétel, ha évekkel előre biztosan meg tudja mondani, minő országos változások fognak történni a világon? Nem kell álomlátás hozzá, hogy tudjam, mi történik Sztambulban és Edrenében. A szultán történetirója Abdi, nem jegyzé-e fel napról-napra azon eseményeket, a miknek kimaradhatlan gyermeke a jövendő? Ha egy terhes nőt látsz, nem megtudod-e jósolni, hogy gyermeket fog szülni, s ha apja szerecsen volt, nem megmondhatod-e előre, hogy gyermeke mulát lesz? Ilyen terhes anya az idő és a születendő jövőnek épen ilyen fekete apja van. Az ozmán birodalom belől régóta rohad már és ellene régóta szilárdul össze egy ellenséges hatalom a világ minden keresztyéneiből; ízről-ízre fogják rólunk letépni a hatalom karjait, miket dicsőbb elődök növesztének a törzsre. De ez javunkra válik. A szerencse, a gazdagság, a fényűzés elpuhított bennünket; mindenki csak saját gyönyörűségére gondol; kell, hogy nagy csapások érjenek, hogy saját kapuinkon dörömböljön az ellenség vaskeze: hogy felébredjünk az átkozott álomból, melybe a kéj, a mámor sülyeszte mindenkit; mert míg egy kéjpalota van az édesvizek mellett, addig nincs gyógyulás az ozmanlik számára; de majd ha a padisah ismét rászorul arra, hogy azon a tevebőrön üljön, melyen Omár khán aludt a pusztában, akkor ismét új nap fog sütni Törökországra.

Az öreg dervis egészen tűzbe jött e szavakra; épen ilyen szavakért húzták karóba azelőtt egy héttel Mohamed Lárit a Valideh khan előtti téren. A szultán lóhátról nézte a kivégzést s hallotta, mit beszélt hozzá a rajongó.

– Édes fiam, folytatá az imám, Bécs felszabadulása óta nekünk nincs maradásunk Magyarországon többé. A háromkezü birodalom most nem három karral támad, hanem három karral védi magát. A karok még erősek, de a fő, de a szív rossz, erőtlen. A hadsereg virága nem harczol, hanem Sztambulban lázong; vezéreket, ulemákat emelget és buktat: ki hogy fizet. A főpapok versenyeznek a basákkal a fényűzésben, a rabnőkkel való mulatásban, a nép zsarolásában; – maga a mufti, sheik Vani, megy rossz példával elő. Egyszer, midőn arról prédikált a népnek, hogy a korán szerint kárhozatba jutnak azok, a kik igazságtalanul szerzett vagyonból rabnőket, nyalánkságokat vesznek, megkérdém tőle: hát te magad nem igazságtalanul szerzett vagyonból vásárolsz-e? Nevetve felelt rá a mufti: az nem úgy van; én ha rabnőt vásárlok, hitelbe veszem; tehát azzal a pénzzel még tartozom, a min vettem, csak később szerzem azt meg; tehát az irás szavai ellen semmikép sem vétek. Hát maga a szultán, a birodalom feje? egy olyan fő, melyben nincs gondolat. Egész életét vadászatban tölti; egész hadseregek indulnak ki vele dámvadakat, medvéket hajtani, s estenden Abdinak azt kell jegyezni, hány vadkant és szarvast ejtett el a szultán saját kezével? Ez üres, lélektelen hajhát félbeszakítja néha egy ünnepély, mindenféle oktalan alkalomra; például: ha a Validehnek egy tulipánja kinyílt, ezt meg kell ünnepelni egész Sztambulnak. Ilyen eseményekből áll most az ozmán birodalom története, mit Abdi az utókor számára megír. Nyujtsd mosdótálamat, Abdi! a szultán megmossa kezét szappannal. Ird fel a történetkönyvbe, hogy én megmostam kezemet szappannal. Ilyen nagy dolgok vannak ez évben fölírva Törökország történetében. Egy napon kérdezé a szultán Abdit: mi van ma beirva a naplóba? Valóban, szólt a történetiró, mai nap semmi sem történt. Erre Mohammed felkapott egy dsiridet s hozzáhajítá, hogy a dsirid hegye végighasította Abdi vállát. No már most van mit beirnod a naplóba: történt valami. És ugyanazon napon történt az, hogy az ozmán hadat kétszer megverték, tengeren és szárazon.

Petneházy gondolá magában: ez ugyancsak malecontentus egy vén török, aligha valami ivadéka magyar nem volt.

– Hanem hát lásd, kegyes imám, én nekem semmi bajom a te bajoddal, nekem a szultánod nem szultánom, én nem akarok Sztambulban divántanácsnok lenni, sem szandsák-főnök a tartományokban; én nem verekszem Törökország jóvoltáért, hanem harczolok a magam hazájáért, s minthogy ti is épen az ellen harczoltok, a ki ellen én, így találkozunk egymás oldala mellett, de sohasem egymással szemközt. A basák, kik fegyverszövetségeseink, nem kedves emberek: de legalább őszinték a gorombaságig; a mit meg lehet fogni, azt elveszik, de a láthatatlanokhoz nem nyulnak; s azért, a mit hiszek, vagy nem hiszek, nem visznek gályákra.

Ihánzáde e szókra felállt vánkosáról, és egy vasládát felnyitva, abban egy csomó penészes iratot mutatott Petneházynak.

– Itt vannak Mátyás királytok s a budai kormányzó basák irattárának legtitkosabb okmányai. Olyan levelek, a mikről, ha kibeszéled, hogy szemeiddel egy pillantást vetettél beléjük, az elég lesz arra, hogy a magad fejét és az enyémet elveszítsd; de meg kell látnod őket, hogy megtudd, mit jelent rátok magyarokra nézve a basákkal való szövetség. Im itt ez összekötött könyvben vannak foglalva a Mátyás király és Dsem herczeg közötti alkudozások. Ez volt az alkalom, hogy a magyar a török nemzettel egy kalap alá kerüljön, mint van egy részben most. A boritékra Mátyás kezével látod felirva e sorokat (minő erőteljes vonások!): «A ki ellenségével szövetkezik, saját testébe veri a kést». Emitt vannak Kara Mustafa levelezései egy római birodalombeli nagy államférfiuval; csak az aláhúzott vörös sorokat lásd, a mik ezen kezdődnek: «Legyen a magyar a czethal gyomrában, de egy helyen: s nem fogja semmi megemészthetni; de oszszátok kétfelé s tegyétek két külön paradicsomba, és el fog veszni!»

Sok volt ott még megirva, mik új dolgok voltak az avatlanok előtt, de miket Petneházy csak vállvonva hallgatott.

– Mind tudom én ezeket, Mehemed; én sohasem reméltem semmi jót a török barátságból, de tudod, van egy elv, a mi néha dühödt ellenfeleket is egy sátor alá hoz; ezt így hívják, hogy «idem nolle» (ugyanazt nem akarni). Ez tart bennünket itt; ha az betölt, akkor következik a határozottabb jelszó. Akkor különválunk, de addig maradunk. Látod, nem vagyok kevésbbé őszinte, mint te vagy. Titkaimat mondom ki, a mikre nagyon jó ez az ölnyi vastag boltozat itt.

– És ha ezeket a titkokat már tudnák az ozmán főurak is? ha jól tudnák azt, hogy a magyar nem harczol a római császár seregében levő magyarok ellen, sem azok ő ellene; hogy a magyar segédcsapatok, a honnan csak lehet, elkésnek a csatából, miben a török fogyasztja magát!…

– Azt mondanók rá: nem igaz, fényes példák igazolják az ellenkezőt s helyén maradna mindenki.

– Egy bizonyos napig.

– Az itéletnapig.

– Azt mondtad, hogy őszinte vagy; azt mondtad, hogy kálvinista vagy; egyik sem vagy! van egy jel, melyre mindnyájan meg fogtok futamodni a török táborból. Midőn vezértek, a mindnyájatoknál eszesebb és merészebb Tököli, utoljára hadnagyait összehívá, nem azzal vált-e el tőletek: «a török holdja fogyóban van, félő, hogy veszteségeinek okát bennünk találandja, én közéjük megyek bűnbak gyanánt, de ti vigyázzatok arra, ha hirét halljátok, hogy engemet valahol elfogtak: akkor mindenkinek ott jobb, a hol a bőre nem ázik». Nem ezt mondta-e Tököli?

Petneházy bámulva intett fejével igent. Valóban így volt.

– No tehát, tudd meg, hogy Tökölit négy nap előtt elfogatá a nagyváradi basa s fogva küldé Istambulba, te pedig el fogsz szökni Budáról még ez éjjel.

Petneházy könnyű vérét nagyon megzavarta ez az utolsó hír. Szeretett volna benne kétkedni, lehetetlennek találni, hogy Tököli Imrét, kit maga a szultán tett királylyá, magyarok fejedelmévé, most egy török szeraszkier elfogja és lánczokba veresse; azonban jól tudá, hogy Ihánzáde a szüntelen kóborló mehlevi dervisek útján mindenről, a mi a török birodalom határai között történik, jól szokott értesülve lenni, és utoljára – a török rendszer mellett ez sem volt lehetetlen, kivált miután a szeraszkier Sátán Ibrahim s a nagyvezér Fekete Ibrahim Tökölit személyesen, a magyarokat pedig általában gyűlölték.