Part 10

A bayadere piros, telt arczu leány volt, buja termetének minden hajlása kitűnt a vékony selyem kaftán alól, körmei rózsaszínüre voltak festve s szemöldei megaranyozva.

A dal, melyet énekelt, Asmai egyik balladája, tárgya Zuleicha, Putifár nejének szerelme a zsidó Jusseffhez, azzal a kis eltéréssel a héber traditiótól: hogy itt József és Zuleicha boldog szerelmesek, mindaddig, míg Zuleichát a szerelemféltés kínjai nem kényszeríték ama jelenést előidézni a kezében maradt köpönyeggel, mely mint az irás mondja, azon boldogtalan következést húzta maga után, hogy József tömlöczbe záratott, de a honnan ismét kiszabadult s Putifár holta után ő és Zuleicha ismét boldog szerelmesek lőnek, mint ezt már az irás nem mondja.

A dal sok költészettel van kidolgozva, a szerelmet és szerelemféltést tárgyazó helyek valódi inspiratióval és szenvedélylyel vannak felfogva, kevésbbé emelkedettek azok, hol az álomlátások jelenetei vannak.

Ez a kritikai phlegma csak későbben lepett meg a dal felől, azon pillanatban alig birtam egyébről eszmélni, mint az előttem éneklő és tánczoló bayaderről, kinek minden arczvonása, minden mozdulata áthatva látszott lenni azon szenvedélytől, mit a költő a dalba lehellt; a szenvedélyesebb rohamoknál vadul verte a feje fölé emelt nakarát, a csengetyűk bele zengtek forró énekébe, szemei szikráztak és piros arcza szinte megcsattant a rózsás hőségtől.

A költő arcza kéjtől látszott remegni az ének alatt, szemei mozdulatlanok voltak és merevek.

Ének végeztével a felhevült Alme szédítő forgással tánczolva maga körül, végre kifáradtan oda rogyott a költő lábaihoz, megragadta annak viaszfehér kezét, s ajkaihoz szorítva, ott maradt rajta csüngve; – a költő arcza reszketett, szemei a semmiségbe bámultak.

Ekkor a másik bayadere lépett elő, fiatal halavány gyermek, szende fordulással nehány kört vágva a szőnyegen, egy dalt kezde elénekelni, csengő, szelid hangon; a dal egy boldog nő éneke, kit férje bálványoz, benne Shirin a legszebb, a legjobb, a legboldogabb nő és férje: Chosru király, vannak megörökítve.

Dalát végezve az Alme, ismét nehányat fordult lábujjhegyen, s leült szeliden Ismael Asmai lábaihoz, annak másik kezét szorítva ajkához.

Az most lecsukta szemeit s az opiumi kéj után a legmélyebb, félhalott álomba merült el.

Ekkor lépett elő a harmadik Alme. Ég, minő alak volt ez!

Karcsú, lenge, ideges, – elhagyok minden hasonlítást, csufság volna őt fűhöz-fához hasonlítani; még angyalt nem láttam, de ha látni fogok, nem kivánom, hogy másforma legyen. Szemeivel megölt és megelevenített, ihletett és kábított, ajkain, homlokán elveszett az ember lelke.

S mikor kis finom kezeivel elkezdé a mandolin hurjait megszólaltatni, s ajkait énekre nyitotta, az ember szivét érzé tánczolni, a hangok mindegyike keresztül-kasul járta lelkét.

Asmai legszebb dalát éneklé az Alme, két csillag szerelmét egymáshoz, a hajnal és az esthajnal-csillagét, kik egymást szüntelen keresik s egymással soha sem jöhetnek össze.

A mi csak fokozat van indulatokban: gyöngédség, epedés, andalgás, kéj s annak előérzete, szerelmi düh, kétségbeesés, s mind ez egy csillag mennyei sphærájába fölemelve s egy túlvilági szépségű hölgy ajkairól lezengve…

Megesküvém, hogy soha sem hallottam e dalnál szebbet életemben.

Gyöngéden, enyészetesen, reszketve elhaló hangon végzé énekét a bayadere, a másik két leány zokogott, én elragadtatva érzém magamat, csak Asmai aludt az opiumtól mélyen.

Ha holt lett volna, tán fölébredett a dalra.

A bayadere kezéből kihullott a mandolin, karjait keblén keresztbe veté, lesütött szempillái alatt a gyönyör könyei ragyogtak, átszellemülten, alig érintve lábaival a földet, nehányat fordult, úgy látszék, mintha a lég maga forgatná, repülő fátyola glóriát alkotott feje körül, még egy fordulás, suhogó ruhája hozzám talált érni, szemei találkoztak tekintetemmel, – hirtelen elfordítám arczomat, hogy ne lássak rá többet, s azon perczben lábaim elé érzém őt hullani s érzém megragadott kezemen a forró, kisértő, megbolondító csókot.

E pillanatban eszembe jutottak Abu-Shirzad-Eddin utolsó szavai, mikkel elbocsátott: «ki az igért köveket birni akarja, annak szivében boldogság, szerelem, honvágy, az emberi lélek más gyarló indulatai meg nem fogamzanak soha, egyedül a nagyravágyás, egyedül a dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag!»

Reszkető vonaglással húzám ki kezemet a bayaderéi közül, s odább húztam magamat tőle, hogy ne érjek hozzá.

Reggelig ott feküdt a leány lábaimnál, egész éjjel zokogott, és én egész éjjel nem birtam szememet lehúnyni, arcza és csábító alakja mindig előttem lebegett, csak kezemet kelle kinyujtanom, hogy őt keblemre vonjam, – és én meg sem csókoltam őt.

Reggel kisírt és lesütött szemekkel távozott el az Alme, a másik kettő is elsuhant, nem sokára lehetett hallani az utczán dalaikat, mindig távolabb, mindig elhalóbban. Asmai még akkor is aludt.

Másnap ismét másik három bayadere jött hozzá látogatni, akkor megtudtam azon viszonyt, mely a költőt e különös lényekhez köti. Ők tulajdonkép finomított kiadása azon osztálynak, mely nálunk az utczákon az ujságokat árulja. Asmai verseket készít, de azokat nem adja el divatlap-szerkesztőknek, hanem rábízza e kellemes némberekre, azok utczáról utczára éneklik a dalokat, a hallgatóktól beszedik érte a fizetést, este elmennek a költőhöz a verseiért kapott díjt vele megosztani, mi közben még más gyöngédebb kegyosztalékban is részesítik s reggel ismét tovább viszik az új dalt, gondoskodva egyúttal a költő életéről, örömeiről és halhatatlanságáról.

Bizonyomra ott jobb dolga van a költőnek, mint minálunk.

. . . . . . . .

Harmadnap átadám Asmainak Abu-Shirzad-Eddin maaneejét, a küldő nevét említve hozzá.

A költő homlokához érinté a küldeményt, tisztelete jeléül, azután az átlátszó hólyagborítékon keresztül elkezdé annak tartalmát figyelmesen vizsgálni, megnézegeté sorba a halmozott virágleveleket, bogárszárnyakat, csigákat és kövecskéket, s mintha mindegyikről valami rám vonatkozót olvasna le, föl-föltekinte rám a maaneeről sötét, beesett szemeivel, s mikor az utolsót is megnézte, intett a szerecsennek, mit az megértve, asztalt terített előnkbe, felrakott rá tyúkot, halat, rizskását s más mindenféle eledelt, mik előttem nem ismeretesek, vajjal, fűszerrel és czukorral túlterhelve, azután kezeinket egy medenczében megmosva és megtörülgetve, mindenikünknek egy-egy fehér elefántcsont kanalat adott a kezébe, a többi evőeszközöket ujjaink pótolták; legutolsó eledelünk dióval töltött paprika volt mézes tejben kifőzve; evés után a szerecsen újra megmosdatott, megtörülgetett bennünket, tett elébünk zöldre főtt kávét czukor nélkül, egy-egy csibukot illesztett mindnyájunk szájába: – hallgatva ültünk ott, alkonyodni kezde.

A mint leszállt az est, a legközelebbi minaretben elkezde énekelni a muezzim, – ez eleven harangja a mohamedánoknak, – szomorú, egyhangú esti dala hosszasan hangzott el a város fölött; Asmai Mekka felé fordítva arczát, imádkozott, azután fölkelt, letevé pipáját, kardot kötött fel s inte, hogy én is hasonlót tegyek.

Künn az ajtóban a szerecsen várt bennünket két felnyergelt paripával, szép fehér arab ménló volt mind a kettő. Percz múlva útban voltunk az erdős hegyek felé. A fekete szolga egy csengetyűs szamáron ügetett utánunk.

III. ABKADILLA ALMAHAL.

A hold a láthatár egyik szélén, – másikon az esthajnal-csillag; középütt a ködfehér tejút, – és szerte a szikrázó csillagok ezrei, – az éj világosabb volt, mint néha éjszakon a nappal.

Az égi fények milliárdjai közül néha egy-egy csillag futott alá, fényes tűzutat rajzolva fenn az ég boltozatán s alant a tenger síma tükrén. Utitársam vallásos borzalommal mormolá mindannyiszor magában e szót: Massallah!

Körül emberhangtalan volt az éj, a városból a temetőkerteken csoportozó kutyák ugatása hallatszék; a mint a várostól távolabb s az erdőkhöz közelebb jutottunk, helyet adva az aranyfarkasok üvöltéseinek.

Eleinte a hegyek tövében viruló pálmaligetek közt vezetett el útunk, miknek alját gyümölcsös narancsfák, gránátalmabokrok s felfutó indájú, dinnye alakú gyümölcsök lepték el, a fák leveleiről csepegett a hűvös őszi harmat, a fényes szentjános-bogár késő lárvái mászkáltak itt-ott a fűben. Én már a mágus drága-köveit véltem ott ragyogni.

Később, hogy mindig feljebb-feljebb mentünk, mind inkább vadulni kezdett a tájék, a pálmák elmaradoztak, helyettök vastag iharfák jelentek meg, mik közt néhol irtatlan bozótot képezett az iszalag s a vadszőlő lombos venyigéje, az ágakon ugrált a czinczogó evet s szemeink közé nagy fehér éji pillangók vetődtek elvakultan, a hold itt-ott csillámlott csak keresztül a sűrű lombok között… Mindig feljebb mentünk, az erdők fái mindig feketébbé tevék az éjet, végre tökéletes vaksötétségbe jutottunk, s az a kellemes, mondhatni szívújító illat, mely bennünket körülvőn, tudatá velünk, hogy fenyvesek közt járunk.

Mintegy negyedóráig haladva e magas szálfák közt, miknek lombjai oly csendesen, oly rejtelmesen suhogtak az éjjeli szélben, egy nyilt tér kezdett előttünk kifejleni, melynek közepén sűrű ezüst-zöld olajfák közül egy épület tűnt ki, – egy templom falai.

Nem oly mintára épülve, mint a török mecsetek, alakja négyszegletű volt, a moshéek fényes kúp-födele helyett egyszerű zsindelyes tetővel volt födve s tornya nem hengeridomú, mint a minaretek, hanem négyszögű, mint a keresztyének tornyai szoktak lenni, de a kereszt helyett félhold volt rátűzve, egyetlen fényesség az egész épületen, a többi mind sötét, – falak, tetőzet, ablakok. A természet maga is segített a próféta zöld színével ellepni a templomot, a tetőt bevonta mohával, a falakat mindenféle felfutó növények nőtték be, s a toronyablakokból a vad-jázmin hosszú bokros ágai csüngtek alá, és minden repedésből, a téglák közeiből apró kis zöld füvecskék, kövi rózsák bújtak elő, szorgalmasan iparkodva eltakargatni az épület idegenszerű külsejét azon honban, hol a falakat nem festik fehérre.

Ez az épület a frenkdzsámi, – az idegen templom.

Utitársam itt leszállt lováról, inte, hogy várjak s maga előre sietett s nem sokára egyikén a templom nyilásainak eltűnt.

Percz múlva visszatért ismét s inte, hogy menjek közelebb.

A templom-ajtóban egy fehér alak állott; egy ősz férfi fehér palástban, hófehér szakállal.

Ez volt Abkadilla Almahal.

Semmi külszíne rajta a pórlelkekre ható ámításnak, öltönyén semmi cabbalistikus vonalok, semmi szemfényvesztés, – bűbájos öv, – varázspálcza, – abracadabra táblák, – mindezek nélkül, egyedül századokat élt lelke önerejével állott előttem a csodatevő vén, kit a világ minden bűvészei nagymesterökül fogadtak el. Inkább hasonlított egy philosophhoz a mórok idejéből, mint varázslóhoz.

Belépnem a templomba nem volt szabad, keresztyénnek tiltva van török templom küszöbét átlépni.

Elfogultan, szinte remegve járultam a mágusok vénje elé. Magas, csaknem öles alaknak látszott, a rásütő holdvilágban arcza oly fehérnek tetszék, mint az alabastrom.

Átnyújtám a maaneét, a küldő nevét említve. Homlokához érteté azt, komolyan végignézte tartalmát, azután rám szegezve tekintetét, monda: «jer – kövess».

Ismael Asmai ez alatt szolgájával tüzet gyujtatott a szabadban s egy leterített szőnyegre ledűlve, egykedvűen vevé csibukját s úgy látszott, hogy nem tartja hivatásának velünk jőni.

Én egyedül követtem a mágust.

Szivem sebesebben vert, a mint e rendkívüli lényt magam előtt láttam járulni; ki nemzedékeket látott születni és meghalni, új csillagokat tűnni fel az égen, régieket elenyészni, ki tán látta a czédrust sarjazni a Sion tetején, mely most terebélyes fává növekedett s emlékezik oly népek történeteire, kiknek neve is el van már feledve; ki tán egyenlően látja a jövendőt, a mit senki sem sejt, és a multat, mire senki sem emlékszik, ki olvas a csillagokból s az emberek szivéből, ki ismeri az Istent, nem féli a halált, s a ki sorsomat képes leend egy éj alatt megfordítani, oly hatalmas, oly bölcs és olyan vén!

Csendes hallgatással haladtunk egymás nyomában az erdők sötétében, nagy fekete bogarak dongtak bennünket olykor körül, láthatlan keringéssel, a sűrű berekből az aranyfarkas szemei ragyogtak elő zölden, veresen, mint páros phosphor-csillagok. Én már a mágus smaragdjait és rubinjait véltem ott ragyogni.

Éjfél után lehetett, midőn egy hegytetőre felértünk, a nyilt, világos térről szét lehetett látni a messze tájékra, alant feküdtek a csendes falvak, a legutolsó lámpavilág is kialudt már; a tenger felett libegett bűvösbájosan a teli hold, a gönczölcsillag egyet fordúlt az égen, s vele a többi csillagzatok mind, csak a kis gönczöl végcsillaga, a Rukkabah, a poláris csillag maradt egy helyen változatlanul.

Soha sem láttam annyi meteort lefutni, mint ezen az éjszakán.

November 13-ikának éje volt. A csillagászok ezt csillaghullás éjszakájának hívják, a törököknél akkor van a Ramadán 18-dik napja, a Thóra öt könyve ez napon szállt alá az égből.

A keresztyén, ha csillagot lát lefutni, azt kérdi, ki hal meg? a musulmán, ha csillagot lát lefutni, imát mond, s azt hiszi, hogy a mit akkor kért, teljesülni fog. Abkadilla Almahal, úgy látszék, nem osztá sem a keresztyének, sem a törökök babonáit; hidegen tekinte rám, a mint megálltam mellette a sűrűen hulló égitesteket bámulva.

– Ismered őket talán? – kérdezé tőlem.

– Nagyon jól, – felelém, – ezek égő vasdarabok, mik a lég villanyától meggyulladva, a föld vonzerejétől alá ragadtatnak.

– Tudod-e, miért hullanak ezek mind nyugatról keletre?

Nem tudtam rá felelni, a válaszszal azonban ő is adós maradt.

A hegytetőről ismét egy völgybe mentünk alá, a lombok összeborultak felettünk, az út elsötétült, az ég csillagai helyett újra a sakálok szemei világítottak körülöttünk. A fenyőfák évről-évre lehullott levelei puha párnául boríták a földet, a melyen jártunk; a szél, melynek rohama elől a hegytetőn a fákba kellett kapaszkodnunk, itt már csak a fák sudarai közt zúgott, mentül alább szálltunk, annál tompábban, enyészetesebben, míg végre a völgy mély torkolatában csak a távol erdők bömbölő zúgását lehete hallanunk.

Mire a völgy mélyébe leszálltunk, megvirradt. A fák lombjain át a kelő nap tűzszinű sugárai törtek itt-amott keresztül.

Sűrű, elvadult berek volt, a hova jutottunk. A szentjánoskenyér és a Krisztus tövisfája járhatlanná tevék e helyet szúrós galyaikkal még a vadállatoknak is. De a mágus jól látszék tudni a járást s a tövisrengetegen keresztül nem sokára egy nyilt térre értünk.

Három hegy lába ért itten össze, csak e hegyeken keresztül lehetett ide jutni.

Egy óriási czédrus-fenyő tövében valami omladék látszott, fehér, fekete és vörös kövekből, nagy gránit, bazalt és márvány darabok, össze-vissza töredezve s benőve sárga és zöld kőmohoktól; a vad repkény összevissza kúszott a rendetlenül heverő köveken.

Itt megállt a mágus, e kövekre mutatott és szólt: – Jőjj ide és láss.

Nyugtalanul siettem oda, szerettem volna már a czélnál lenni, képzetem vágyott látni a legnagyobb kincseket, miket egykor királyok, világhódító hadvezérek szereztek maguknak, s miket ezentúl enyimeknek fogok nevezhetni s untattak e feltartóztató kisértések.

Odaléptem; látszott az összehordott kövek alakjáról, hogy azok sirkövek voltak.

– Olvass! – szólt a mágus, ismét a kövekre mutatva.

Lehajoltam a legelsőhöz; fekete nyolczszögű bazalt volt az, minden szögletén összetöredezve. A kő egyik oldalán e név volt olvasható:

«HANNIBAL».

Összeborzadék.

A világhódító, az országreszkettető sirköve ez, ki annyi dicsőség után ide jött ez idegen földre, meghalni önkezei által, minden jutalma e meztelen kő, mely már nem is őrzi sirját…

– Olvass tovább! – mondá a mágus.

Túl e köveken egy kék márvány obeliszk eltört darabja hevert, meglátszottak rajta a ráfaragott római sasok, a bevésett trophæumok, eltördelve, megcsorbítva. A diadaljelek alá e név volt bevésve:

«SCIPIO ASIATICVS».

Azután törések és csorbák, – alább ismét nehány szó:

«INGENTI GLORIA».

A többit elfedte a kövi rozsda és a mohok…

Szivem szorult, – sejtém, hogy e kövek azok, a mikkel jutalmazza azokat a sors, kik nem nevelnek szivükben más érzést, mint a nagyravágyást.

– Olvass tovább!

Egy egyszerű szürke gránit sirkő, annak is csak egy darabja hevert lábam előtt, lehajoltam, hogy meglássam… Oh! a névnek is csak három betűje volt már rajta!

. . ÖL I. QVONDAM. REGIS. H VN . .

A többi lekopva, letörve; alább ismét:

. . . SVIS. ET. OMNIBVS . . .

Egyéb semmi… Semmi…

Elfedtem arczomat, hogy a megeredő köny ne lássék rajta; de újra hangzék a mágus kérlelhetlen szava: Olvass tovább!

Könyeimen keresztül egy fehér alabástrom lapot láték előttem, összetörve az is, csak e nehány szó volt olvasható rajta:

HELE . . . . . . . . . . . . VTROQVE, DIGNA. CONJVGE. . . . . . . . . . . . . . . . FORTEM. DEO. REDDIDIT. ANIMAM.

Ez is! Ez is itt van…

Még egy volt hátra, egy nagy fekete márványoszlop, hanyatt döntve a folyó füvek közé. – «Olvasd ezt is» – szólt a mágus. – Odatekinték. Megsemmisülve rogytam össze a kő előtt, könyeimmel a mohot nedvesítve, mely annak betűit benőtte.

… Mind itt vannak… Mind ide jöttek meghalni…

Ekkor oda lépett a mágus hozzám.

– Ím e köveket egykor fejedelmek viselték, világhódítók, országreszkettetők, dicsőségesen, embervéren, fáradsággal szerezték maguknak, ezeket cserélték koronáikért, és én összegyűjtém e földi istenek oltárait, az egy élő Istennek oltáraul. – La illah, il Allah. – Válaszsz közülök magadnak.

A borzalom elvette szavaimat, – hallgaték.

– Még e kő nem leend elég, az egy Isten gondoskodik oltáráról. Nagy emberek jöttek ismét e hazába, kik fejeikkel a csillagok között, s lábaikkal koronákon jártak, kik szereztek dicsőséget, neveiknek örök életet. Ők is ide jöttek, itt fognak meghalni, mint a többiek mind; sirköveikből megépül az egy Istennek oltára… Eredj te is, küzdj, nagy leendsz, nevedet bámulandja a világ, aztán ide jössz majd te is. La illah, il Allah! Az Isten hatalmas. Mások aranyból készítik oltárát, én a legnagyobb emberek sirköveiből építek neki azt. Légy nagy ember…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

* * *

A hír- és gazdagságkereső ifjú visszajött elhagyott honába s most egy félreeső egyszerű faluban mint közönséges földmívelő éli egyhangú napjait.

(Iródott az 50-es években.)

AZ UTOLSÓ BUDAI BASA.

(Történeti elbeszélés.)

Vedd fontolóra, magyar nemzet, e történetet, mit előtted most leirok.

Sokat vétettél önmagad ellen, sokat bünhődtél önmagad miatt.

Kerested a veszedelmet és megtaláltad; elhajítottad magadtól a jó szerencsét és nem találtad meg többet.

Terhedre volt a nagy hatalom, a mit Mátyás király hagyott rád, alig vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd; sok embernek jusson belőle, senkié se legyen.

Mikor végveszedelmedre esküdt ellenség jött határodra, akkor belháborút csináltál magadnak, abban vérzettél el.

Mikor eljött rád a válság napja, nem voltál rá készen; álmodból riaszta fel a jajszó. Egy hatalmas nemzet, mint te, egy maroknyi haddal jelent meg felkészült ellensége előtt; az ott elveszett, elhullott. Dicsőség legyen szomorú sírjaikon! A kik túlélték őket, irígyelhették tőlük a halál nyugodalmát.

A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét-lábát nagy urak szolgáinak, nagyságos úrnak hivta, a ki ráütött.

Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia kell.

Szép nagy országát elosztották két darabra; egyik tartozott a római birodalomhoz, másik ozmán tartomány volt, a szép ősi czimer, a négy ezüst folyóval kétfelé vala repesztve: egyik folyó ide szakadt, a másik amoda; a magyarnak csak a köztük levő véres mező maradt.

Erős, hatalmas ellenség tette nyakára vaslábát, a kiket ő megragad, három kézzel ragadja meg! (értve európai, ázsiai és afrikai hadait). És minden egyes keze erősebb volt, mintsem kiszabadíthassa belőle magát egy lánczra fűzött rab.

És ime a háromkezű óriás most kórágyon fekszik: beteg embert csináltak belőle az idők, végtagjait bántják gonosz gyuladások, egy-egy gyógyíthatlan részt el-elvágnak belőle bölcs orvosai, s tanácsot tartanak élete fölött s vitatkoznak – hátralevő napjainak számán.

Te pedig, magyar nemzet, élsz, és lélekben, gondolatban egészebb vagy, mint valaha voltál.

Haladsz csendesen, de biztos nyomon; – megszüntél önmagadat gyűlölni s ez nagy nyereség; – tanultál hódítani erősebb fegyverekkel, mint vas és tűz; – még azok is, a kik szeretni nem akarnak, tudnak becsülni.

Emeld fel szivedet.

Multad volt olyan, a milyet megérdemeltél, s jövendőd lesz olyan, a milyet megérdemelsz.

Nézz bele a történetnek e lapjaiba s gondold meg azután: mi voltál? mi vagy? s mi légy?

* * *

Ezerhatszáznyolczvanöt tavaszán épen száznegyvennégy éve volt annak, hogy Magyarhon fővárosát, Budát, Szulejman császár elfoglalta. Azóta hat ostromot kiállt, nyolczvan ozmán helytartó nevével ismerkedett meg s azon dicsőségben részesült, hogy a török történetirók által az ozmán birodalom városai között rang szerint tizediknek irassék. (Három első volt a három szultáni székhely, Sztambul, Drinápoly és Brussa, azután a három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a hasonlíthatlan; majd Damaskus, a paradicsomként illatozó; Bagdad, az üdv hazája; ez után következett Buda: az izlam védbástyája Európában, az ozmán birodalom zárja és kulcsa).

A város külső alakja is inkább azt mutatja, hogy ez a török birodalom végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.

Az ötfelé osztott város részeit kősánczok és védpalánkok különzik el egymástól, a zsidóváros szűk, szemetes utczái közt emelkedik a török mecset, hosszú fehér minaretjével, a Dunaparton áll egy tömör ágyustorony, melyből falazott sikátor visz fel a felvárosba; a Mária-templom nyolczszögű tornyán kívül még hat mecset tornya tükrözi magát vissza a Dunában, s a vársánczok apró tornyain mind aranyos félholdak ragyognak. A várszögleti körönd (rondella) terét egy vastag épület foglalja el, sárgára festett réztetővel, ez a hadiszertár, pinczéiben a lőporkészlettel.

Mátyás király palotája még áll, de a hatszori ostrom s a török helytartók restsége miatt az is omladozik már. Itt csak a külső bástyákra van gond. Az ős épület falai azon módon vannak, a hogy az ágyúgolyók beléjük ütődtek: némely kapu félig el van már borítva a koronkint legördült omladványtól, a domborművek megcsonkítva, néhol pusztára leverve, a nagylevelű falfüvek közt látszik még néhol a dicsőséges czimer: a gyűrűs holló; fölötte ott lengnek a basák lófarkas zászlói.

Az első bejáratnál valamelyik a sok helytartó közül pompás tornáczot kezdett építtetni keleti izlés szerint, a kit aztán időközben lefejeztek s a megkezdett mű félbenmaradt, az ajtók és ablakok veres márvány rámái még csak össze sincsenek a falakkal róva; úgy járnak rajtuk keresztül.

A legdicsőbb király pompás elfogadási terme most a csauszok őrszobájául szolgál; a szép fresko-festmények, mik a fő erények alakjait ábrázolák: a bölcseség, mérséklet, bátorság, hit, remény és erő jelképei, azokba most szegek vannak verve, mikre a török katonák aggatják tarisznyáikat és burnusaikat. Valamelyik ablak párkányára e név van késsel felkarczolva: Izabella regina, a rajta ülő ozmanok papucsai nem koptatták még le egészen.

Az innen nyiló terem a legnagyobb a várban, hossza 44, szélessége 18 lépés: az volt hajdan a trónterem. A padmalyra az égi állatkör jelképei vannak festve, a háttérben a négy oszlopon nyugvó boltozatos mélyedés, mely alatt a trón állt egykor.

E trónmélyedés kerek boltozatán van ultramarinnal festve az égbolt, ezüst csillagaival abban az állásban, melyben volt Mátyás király születése órájában; körüle e latin sorok irva:

«Aspice MatHIAE micuit quo tempore REGIS, Natalis Coeli, qualis utroque fuit.»

Az átelleni mélyedés boltozatán hasonló égrajz más csillagállással; ez Ulászló trónraléptének óráját jelezi. Mind a kettőt belepte már a füst (itt sokat dohányoznak); alig látszik ki az eredeti szín, az apró csillagocskákon s a mythologiai alakokon keresztül-kasul vannak irva a koránból vett mondatok, arab betűkkel, pirosan vagy aranyozva, miket a basák festettek oda.