Part 8

Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett. A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat, szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak, ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás.

Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt, noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja, hogy nem megy bele a por.

– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.

Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már nyert.

– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő – amikor már nyert.

– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig mögvönni, amig még nem nyert.

Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában.

A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja feltámasztani.

Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek:

– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez nagyon izléses most a vendéglőkben.

A bácsi mutat a falra.

– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt…

Mondják fejbólintva az öreg katonák:

– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti, hogy civil volt valaha.

A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának diadalmas védelme… ez a kraszniki csata…

Egy őrmester beleszól:

– Nézzük.

– Tessék – nyujtja át a kisasszony – ez a valóságos kraszniki csata.

A katona kissé eltartva magától a képet, nézi.

– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.

Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent féloldalt a fejével.

– Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata.

A kisasszony kérdezi:

– A vitéz ur ott volt?

– Hát – mondja az ember.

– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és müvészi kivitelben, kérem.

Az öreg katona visszaadja a képet, mondván:

– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a szoba falára is fölakgassam.

Azután elmosolyodva teszi hozzá:

– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm.

– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni arra, amig én magával üzletet csinálok.

A katonák az asztalra könyökölve, szótalanul nézik az asztalt.

Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást:

– Csak félóra hosszáig löhetnék én guta…

Esti ima.

Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven, aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra, kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az asszonyok a kvártélyra visznek nekik.

A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek.

S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő megérti egymást. Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők.

Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső, mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos.

Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek.

– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi oroszok…

Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, verekedő, ideges, ha kártyát keríthet, kártyázik.

Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették.

Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom, akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál, hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik.

Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét fujja:… és az Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé.

Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a jelzést. Semmi közük hozzá.

Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a takarodó: hátra, csak csendesen hátra…

Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván:

– Miatyánk, Isten, a hadban levő fiaimat áldó kezeddel óvd!

Alku a szülével.

A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek), vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral, továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni, magával viszi.

A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget, amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból.

– Adjon az Isten jó napot – mondja a szüle.

– Adjon Isten. Üljön le szülém.

– Köszönöm a szivességit – huzódozik – nem vagyok arra méltó.

– Már miért ne?

– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.

– Hát. Ahol a Géczy tanitó szokott tanitani a fás-iskolában.

– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy mért gyüttem?

– Majd megmondja.

Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.

– Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja.

– Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze.

– Nono – hagyja rá a szüle. – Mindig ezek szokták veretni.

A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd párnás-széknek mond.

– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz valamit?

– Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb.

A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja is megsértődve:

– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön járt.

– Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság.

Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…).

– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek.

A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik.

– Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni.

– Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér?

Azt mondja a szüle:

– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok kéthatosárát.

Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel.

– Hát akkor mi volna a kivánsága, szülém?

A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a kezébe, mondván:

– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a házba a magyar katonák levelit eltöszik.

– El hát.

– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát?

– El, bizony, nagyon. A többi közé.

– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.

– Ugy, ugy, szülém.

Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt, hogy kezet foghasson.

– No, az Isten áldja mög.

– Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával?

A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul.

– Csak maradjon – mondja – szivességiért…

Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti szót: madárlevél.

A föld és a bevonulás.

Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven, negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab tartozik ide.

Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik. Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra, olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A „vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a népeknél tapasztalható.

Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam – egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai embernél már egy-két pohár bor is megcsinál.

Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig, bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot, egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, mert minden úgy ment, mint a drótonrángatás.

Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége, szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a lelküket.

Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja:

– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink is behaladhatunk. Más itten a baj.

– Ugyan mi hát?

– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is beszélni.

– Nono… de hát mégis?

– Hát az a baj – tör ki Dékány –, hogy üresen hagytuk a fődet.

Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik.

– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen.

– Hát majd lössz talán még jobb idő is.

Hatan is beleszólnak:

– Mögötte a fene. Hiszen mán vasalni köllene.

A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél?

– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik ki. Ki vasal mostan?

Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit vigasztalásul a többinek, mondja:

– A tavaszra talán majd paprikát palántáznak bele az asszonyok.

Tűz az iskolában.

Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között:

– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé, jelentközni.

Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona. Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is, amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló, azután a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már ez a lovak erejéből futja.

Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a gyerekek, mert a tanító is elment katonának.

Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor: kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt: mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No, mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák kéményéből előjön és azután a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette. Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút, éleset sivít:

– Tüz van! Ég az iskola!

Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban, az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután lohol a vasvillával.

De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az iskola tetejébe is. Hát a kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával.

Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet.

A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda távol van.

A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki:

– Van-e még gyufád, Sanyi.

– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három szálat.

– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató.

Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa, azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába.

Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit segiteni. A gyerek azt mondja:

– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is, hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem kiabálni…

Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver el a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög:

– Hát most ki fizeti mög neköm ezt a kárt? – kérdezi.