Part 7

Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről. Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert. Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja. Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is, revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, csak nekem ugrik és megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek, hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve.

Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával, amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám, ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a Mannlichert megint bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica.

Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni, háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fütőfa annyi van, hogy mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt, egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött.

A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját szabaditja föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe, a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No, és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik. Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról, akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s a különös világban különös, régi élet, mintha az a mindössze hétnapi, a pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson. Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül, hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet, uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt, hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből hordta aztán lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart.

De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani.

A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel. Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben, meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása, akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák, elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt elkölteni), ingyen kidukált a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra valót.

De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi, csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert máskülönben befagyott.

Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang, melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki: gyere asszony szolgálatba…

Napról-napra jobban elmosódó emlékek ezek.

Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban…

István a nótájára talál.

Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“ Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla, de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire, mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem.

István tánchoz késziti magát, a két kezét a derekára teszi és illeg a szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van.

No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi, ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre. Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma, mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja nyugalmasan, kedvére.

– Hej – mondja –, hogy nincsen ilyenkor itten egy kocsiderék cigány.

– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem lönne elég?

– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne.

– Azért mondom – szól az asszony –, mert éppen jön kettő.

Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele, mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg a Jakab ócskazsidó.

– No, hogy van kend, István bácsi? – kérdezi Salamon.

– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy, Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok, pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e!

István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika az, hanem barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok volna hermónikát!

István már nem billeg. Búsan áll a szoba közepén.

– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk.

– Üm! – üti föl a fejét István –, tudtok is ti danolni.

– Hát kend tán tud?

István mérges.

– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok. Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni. Köllene tudni, értitök?

Salamon kérdezi:

– Hát aztán nem tudunk?

– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának nincsen érdeme… Az uj nótát nem hivják sömminek. Az csak olyan sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta.

Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben áll Salamonék előtt.

Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon, hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon?

Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon szegény, azért löttem én is juhászlegény.

István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán, amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá, akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván:

– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm szükségöltetik.

A sas utja.

Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével. Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe, ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja:

– Vengerszka. (Magyar asszony.)

A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor szabad megsimogatni a magyar zászlót.

… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz. Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió jelvényét a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még.

Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban, a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt, láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte, hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas.

Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a srapnelszilánkok lesodorták a büszke sasról az orosz császári koronát, azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett.

A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi.

Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt, vihette.

Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián, bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott a magyar alföldi tájak felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert eladta a muzeumnak.

No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd, idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen, az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban.

„Őrmestör ur!“

Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta, mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen, csak ugy maga elé:

Őrmester ur, adjon Isten.

Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni kellene, de nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát:

– Adjon Isten magának is, komám. Hát mire végzi?

– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk.

– Tanálkozunk? Hát hiszen most is tanálkoztunk, komám.

– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem odabent.

– Hol?

– Hát ahun majd fölőtözünk.

– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint én.

Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a lóhajtó-ülésben, mint a szobor.

– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd elmönyünk.

Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen, ellenvetésül:

– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek.

A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani világ.

– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni? Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni.

No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne, mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak, hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután mindjárt meglódul minden, fiatalok segitségére, ország használatára, rég letett fegyvereknek ujból való viseletére.

– Hát akkor mögyünk, komám?

– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk a fölőtözködésnél.

Hát jól van. Csak a balszemével egyet kacsintson az öreg ur…

A kraszniki csata.