Part 6

Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak.

Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni, amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.

Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a betegséget akarja elvenni.

Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona, aki kitalálta, hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb, erre hamarább.

A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak, akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal, hogy hol van.

Tudatja vele, hogy hol van.

Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából, hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a lelkében az életpárja iránt.

A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.

Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne, vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.

A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik.

Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy némely fa már ott is virágzik.

Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem lelkekből is lehet a sorok között irni.

Etal, mikor a mását küldi a levélnek, ezt irja benne:

– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök. Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…

Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a határon és Etal erősen áll a földeken.

Idegenek a jegenyék alatt.

Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó, elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal. Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit a külső nyelv buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén mosolyogva:

– Én nem lusta, csak magyarszki nagyon siet.

Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is, amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé.

Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a végtelen steppékről valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon, csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek, már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is.

Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen vutki.

Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést, amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez hiányzik.

Mondja nekik Oltványi János:

– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál, azoknak talán jobb dolguk van?

Egy idősebb muszka mondja:

– Ott is jó van fogoj. Talán jobb, mint itt van fogoj.

– Ugyan ne beszélj már, kételkedik Oltványi.

Azonban a muszka erősödik:

– De gazda… Ot nem ojan drága, mint it. Egy kiló hus husz krajcár ot.

Oltványi rámordul:

– Messzirül gyütt ember sokat beszélhet – talán bolondnak nézöl?

De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta azt az embert ide a császárja?

Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt kérdezi tőle:

– Hát ha olyan jó világ van ott, akkor mért gyüttél ide?

A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az, hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták magukat.

No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból:

– Aztán, hogy mén az a mögadás?

– Né! – mondja Oltványi János – tán te is mög akarod magadat adni?

– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend – mondja az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés, kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az a mögadás.

Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná. Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka hirtelen mondani kezdi:

– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe.

Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás. Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja:

– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal.

Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az ügybe. Most azt mondja:

– Miért sietnének? Tavaj se siettek, mégis kiteleltek.

Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet ellenük föltenni semmit.

Mári kártyái.

Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári, szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és azzal kereskedik. De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó.

Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a Márival is.

Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal cifrázva, mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el, mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja szerint belekiáltván.

Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább, amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije nincsen _oda_ s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban van?

Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten mondja:

– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya tudja, a kártya mondja.

– Ugyan, ne beszélj, Mári. Mit komédiázol?

– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól.

Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi. Bólint. Itt valami jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat, amik a papirosokra vannak festve.

– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz.

Mári rakosgat a kártyán. Nevet.

– Neked, aranyos kisasszony, vőlegényed van.

– Honnan tudod? – bökkenti ki pirulva a leány.

– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja: vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona, három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a mellin.

Márira csodálkozva néznek. Honnan tudja?

Mári meredten bámul a kártyákra. Egyet megkopogtat.

– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked van egy testvéred, egy testvérbátyád.

– Van.

– Az is katona.

– Az.

– Négy vizen tul van – mondja a Mári. – No, itt egy kis baj van. Nem én mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak…

Mári megint rakja a kártyát. Nézi tünődve. Azután nevet és fölkiált:

– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön!

… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott, miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit kivánhattak egyebet?

Pali – Pál.

Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső, pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró, egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A dolgok igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.

Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu, szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?

Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt, káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a pelikánmadár – az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság.

Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan volt, mint az ünőszarvas.

Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni, hogy:

– Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik.

Még sem volt Pali egészen Pál.

Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet mondani, hogy ne vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.

Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél, hogy lássam a kezed irását.

Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta, magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.

Rozál olvassa:

– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.

Ócska puska a sarokban.

Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is puska, hanem óragép.

Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, hogy akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint „Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét.

Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon, mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején, hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska, hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája. Az is hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt:

– Ugyan minek tartod a szobában ezt a porfészkes hitvány limlomot?

– Hagyjátok csak. Hagy beszélgessenek.