Part 5

A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a padlásablakon kidugva két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán.

A kovács egy kis pohár bort kér.

– Hát mért nem kettőt parancsolsz ki? A cimborának is.

A kovács legyint.

– Nem iszik ez. Török ennek a vallása. Tilos ennek a bor.

– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög szódavizzel kezelték.

– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun knyáz.

A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre, hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha kedvük van hozzá.

A kovács odatolja a poharat a tatár elé:

– No. Kóstold mög.

A knyáz határozott kézmozdulattal tolja vissza a poharat az asztalon s keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a fogolytartó gazdának:

– Ne treba. Nem szabad.

A kovács erőszakoskodik.

– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja:

– Ne treba, ne treba.

Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki:

– Tessék. No ne. Ne no.

Egyet kivesz a tenyérből.

– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő férfiu.

Még egyet elvesz, szalutál a tányérsipka alul. Mondja neki a kovács:

– Mondd, hogy köszönöm. Ugy mondd, hogy: kö-szö-nöm.

A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen és kitartóan szalutált.

Közben mondja a kovács:

– Dolog van. Gyere tatár. Ma még negyven patkót föl köll verni.

A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz.

A dohány nagy ur.

Mindenek változnak.

Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki. Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja van ezekkel a mostani állapotokkal.

János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az ágyon.

Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal, szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a birka adózik be neki a subával együtt.

Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át, szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.

Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek bekivánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.

Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét szokni, amit az ember amugy sem felejtett el.

Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan. Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már megérzi az ember.

Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat, vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.

Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra, azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván: ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele.

Halbőr csak neveti a sok értetlent:

– Hiszen tudom én, amit tudok – mondja nekik magyarázólag.

A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.

Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a lábonjárók után.

Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető. A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy kelljen a mezőn gurigálni.

Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése előtt.

No, köszönés után:

– Hát János bácsi, hát mire végzi?

– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam.

– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat benne?

– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort, csak ha csárda mellé ér.

– Mög ha ögyébb alkalom előadódik.

– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.

– Aztán mirül jó?

– Hát – mondja Halbőr – most ez a tanya.

– Tanya? Guruló tanya is van.

– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja, kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem birok pihenni, no.

– Hát aztán a hordó?

– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban alszok.

– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.

– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én akarom…

… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a többi lábasjószág után.

Ötvenesek.

Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken, a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép legény lehetett valamikor.

A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel: ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de azért ez az ember sem most először katona.

Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás, hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól, nézik, hogy merre száll?

A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé taszitja a másikat. Izlelik.

Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét. Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.

A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban.

Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s odatolja a görbehátu elébe.

A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz, amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot, de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.

Amaz nézi.

Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály ötvenesnek:

– Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a virághagymát, nini.

A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz. Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.

Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a skatulya oldalát.

Lángra kap igy és a sasorru nyujtja a tutajbajuszunak a tüzet a pipába.

Biccentés. Visszabiccentés.

Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállu:

– Gyarló vagyon most nagyon a disznó.

A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.

A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ, hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.

– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó nem beótott disznó. A disznó szöröncse.

Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint. Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes, akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán?

Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt mondja:

– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása, hogy elpártol az embörtül.

A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit, hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban. Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket, azután azt mondja:

– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert negyvenhatot tartott.

A sasorru kérdezi:

– A háboru utától fogva?

Most meg a görbehátu hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja:

– Nem. Csak a tavalyi esztendőben.

Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet, hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami. Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hivta a király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési igazsága, aki csámpás?

Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a görbehátunak:

– Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele.

A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:

– A tokja ódalát huzzad végig a fejin, kis fiam.

Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat, amiben tudja.

A szenvedélyről.

Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó, hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:

– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát, akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá.

– Nono – mondja a másik. – Hát hiszen, ami aztat illeti.

– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt mondok.

– Hát hiszen – mondja megint csak amaz – senki se kételködik benne.

De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen, pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:

– Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe?

Azt mondja emez:

– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.

– Csakugyan?

– Hát…

Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal. Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:

– Hát hun szolgált kend, sógor?

Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy mondják ezt, hogy félagyarra vágja) s csak ugy odavetőleg feleli:

– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka?

No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:

– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.

– A Klágenfurtba – igazitja ki emez.

Amaz legyint a kezével.

– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?

Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:

– Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon én hozzám. Mi az a baka? A szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul, szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul, szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi az az igazi katona szenvedéj?

Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj – mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:

– Maguknál, tisztölt úr, hogy fujták a maródivizitöt röggel?

– Micsodát?

– A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe.

Azt mondja az egykori huszár:

– Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rulla.

Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem ismeri.

– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van. Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de be-teg va-gyok…

A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja:

– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj…

Etal és Tóni.

A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő embert a régi katona-tréfáival.

Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett, vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni:

– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált utasitást a könyveiben.

Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle. Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte.

Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen észjárások között élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri. Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan gyors és sebes, mint az ünő szarvasé.

Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban, ahol láthatta Etalt is.