Népek az ország használatában

Part 4

Chapter 43,803 wordsPublic domain

– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön. De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó.

– Huj – mondja az öreg Mihály.

A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát, kérdezvén:

– Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba?

Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja:

– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet engedni, hogy mozoghassanak.

A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.

– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi?

Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia dohányt:

– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem ugy, mint minálunk a kórmán.

No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja Zakar.

– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.

– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt abban a Verdunban?

Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak… negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu… hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj és szól Mihály gazdának:

– Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya.

Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.

– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába!

Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált, hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét, miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a poháron.

Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok után a vendéglősné:

– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a Verdunban lött volna.

Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja:

– Szép eszmetöhetsége van neki.

Nyikuláj zörög az ajtón:

– Gázda…

Julis asszony levelez.

Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza, bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják sem elolvasni, sem megérteni.

Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett.

A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a szomszédokhoz, azok sem értik.

– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet mondani, hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más.

– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is rá van irva a levélre.

– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a vadkácsa-nyelvön.

Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira kedvetlen.

– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se mássát nem tudom küldeni a levélnek.

– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze van ugyan…

– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék.

El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében, mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a levelet. De nem sok szerencsével jár. A Papdi-tanyán van négy muszka is, de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul „habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan.

– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert mindig az egereket szeretné itatni a szömibül.

Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka csak a vállát rázza.

No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi muszka után, hanem menjen be a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre.

Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd eligazitják az ügyét valahogy.

– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még „választot“ is lehessen rá küldeni.

Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja:

– No, ezen könnyen segitünk. Van itt olyan orosz, aki elolvassa.

– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud magyarul.

– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül is tud.

– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se.

– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom magának magyarul.

Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz.

A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül, hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért?

– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul, aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen?

Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni. Elgondolkozva szól:

– Tudja az isten…

– De hát csak maga tudja, hogy mit akar iratni?

Julis mondja:

– Jobban tudja aztat a főorvos ur. Nem tudok én az ilyenhöz.

– De valamit mégis csak akar izenni az urának?

– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést…

Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért, mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a kezüket.

Régi huszár muszkasipkában.

Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja, hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis áldomást csinált valahol.

– Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi – kérdezi a gazdasszony.

Pista szinte elhülve döngi a reszelős mély hangon:

– Hát nem látják rajtam?

Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül, egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:

– Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is.

– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már igy is vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a gumilabda.

A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor valami különös mutogatnivaló az egész emberen?

– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –, hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök!

Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget, de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi fejiben?

– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e neköm?

Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet.

– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát hol szedte ezt a sipkát?

– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális. Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal, ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot. Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd csak.

Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a fejében a mihókot.

Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“.

Azonban Pista bácsi tiltakozik:

– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a hitvány vaslovon ne tudnék ülni?

Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn. Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni.

E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. – No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton, körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán… majd ott ereszti a füstöt a pipa.

Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka asztrakán mihókkal.

Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel mondta:

– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon a bolond sipkájába…

Jakab Jakab a diplomáciával.

Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját, hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van, annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt volna rajta, ha eső lett volna hozzá.

Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen. Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten. Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga? Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már, mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a combjukra akasztani, mint a szögre.

– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön soványodik, az embör is…

Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi:

– Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő.

– Hát persze, hogy kettő. Két ló is kettő.

– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után.

Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is, hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete. Lónak lenni nem jó.

– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. – Szégyönlet a világra ez a háboru.

Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.

A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem, amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár ló jön közelebb és rázza a fejét.

– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a szunyog.

– Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van?

Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert van neki még, szürke ugyan, de sok.

– Hát – mondja a kérdésre – mint a kutya a kutban.

Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral helyrehozattak.

Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a duda.

Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni.

Azt mondja Jakab:

– Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába?

Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak, hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni?

Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: – miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.

De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem cserélik csak ki a mentéket?

Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)

Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik.

– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?

Az ujságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi:

– Hát micsoda az a balkáni politika?

– Ezt nem tudja sönki.

– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához mönni? Hát mi az a balkáni politika?

Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.

– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a „svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól. Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok, hogy kakoje si ti jos?

Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz kapitány ur hunyadi Noáknak.

Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát.

A tatár.

A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos, alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a nyaka körül a legyek után:

– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még a legyek lába is mög van patkolva.

A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja, mutatván kézzel is:

– Ülj le.

A fogoly int s azt mondja:

– Ne treba.

Hogy nem szabad.

De a kovács csak lenyomja a székre:

– Ülj már le, hiszen eleget álltunk eddig.

– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a muszkáddal?

A kovács védekezik:

– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza. Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy?

A fogoly egy kicsit mosolyog s ráhagyja:

– Friskó.

Mások mondják:

– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az uraság ökre.

– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár.