Part 3

A csizma földisputálása megint megkezdődött. A fülét is megnézik, hogy jól oda van-e varrva, a szárát, hogy egy bőrből való-e és hogy oldalt van-e varrva, vagy hátul, mert az különbség. Azután a torkát, a torkát a jó reggelét, mert ha a torokban spórolt a bőrön a mester, az kész veszedelem, mert akkor két ember kell a csizmához. Már hogy a levetéshez, meg a fölhuzáshoz.

Azonban a csizma, mintha valamely régi mester remeke volna, állja a szigoru birálatot. Csak Farsang-Virág János tesz némi észrevételt az orra ellen. Megvetőleg mondja felőle:

– Kácsaórú.

De hamarosan leszavallják, hogy hiszen nem mindenki a juh után él, mint Farsang-Virág. A juhászféle nép ugyanis nem barátja a kácsaorroknak, hanem a kecsegeorrokat szereti, mert az izlésekben mindig vannak különbözőségek.

E kisebb bajoktól eltekintve azonban, a csizma megállja a helyét a birálatban, amint kézről-kézre vándorol és csupa ujcsizmaszaguak lesznek tőle a népek. De hát az ára, az már mégis… Száz pengő! Két rossz lovat adtak érte valamikor. Hogy soha annyi marhát nem vágtak, mint most, soha annyi ló el nem pusztult, mint most – hát hova lett a bőrük, ha ilyen drága?

De a legény, vállára vetvén megint a csizmát, azt mondja:

– A régi időben is öt füzér paprika áráért vötték a csizmát. Most is öt füzér paprika áráért vöttem a csizmát.

– Hát akkor – mondja Révbeli András – eggy a kuckó a kemöncével.

Ez igy van. Hát. Egy öreg ember mondja:

– Az eggyik marja a másikat, a másik marja az eggyiket.

– Az – véli egy másik. – Aki tudja egymást maratni. Akinek van mivel. De akinek nincs mivel a másikat maratni?

Ez alighanem szőlősgazda. Ezeknek nem igen termett az idén. Nincsen mivel a másikat maratni.

– Hát pedig ez nincsen másként, – szól bele a beszédbe Dobszai Pál. – Még a maratás, az csak-csak. Hanem még abban is van furfang.

– Mert töszöm azt én a nyáron behoztam a piacra egy kocsi dinnyét. Ahogy mögállok a kocsival, azonnal körülrajzanak a kofák, hogy hogy a dinnye? Mondom: hetven forint. No, akkor mindjárt átkoztak. Azt mondták, rabló vagyok. Azt mondták, ögyön mög a fene. Már hogy engöm. Mondtam nekik, hogy ögyön mög a fene tiktöket, hát mért vagyok én rabló? Akkor azt mondták: azért, mert az vagyok. Hogy hetven forintot elkivánni egy kocsi dinnyéért, amikor azelőtt tiz forint volt egy kocsi dinnye.

– Hát – mondom a kofáknak – ne dumáljatok annyit, kofák, amikor ugyis tudjátok, hogy tik vagytok a rablók. Hát ne járjon a lepényleső. Tudom én, hogy tiz forint volt egy kocsi dinnye. De azt is tudom, hogy tiz forint volt egy pár csizma. Hát most már nem adom pénzért a dinnyét, rablók. Hanem aki hoz érte egy pár csizmát, azé a dinnye.

– Hát erre a szóra, ahogy kimondtam, ahány kofa csak volt, annyifelé szaladt, hogy ü lössz az első, aki hozza a csizmát. De azután utánuk hujántottam, hogy: – annak a csizmának nem köll egészen röndösnek lönni, de legalább olyan lögyön, hogy legalább egy telet kibirjon.

– Hát – fejezi be a beszédet Dobszai Pál – erre a szóra ahány kofa csak volt, mind mögállt a szaladásban, mert azt mondták: – Akkor nagyon drága lönne a dinnye.

A pipát a szék sarkához verve, mondta:

– Hát ilyen történetök vannak.

A nincsetlen szőlősgazda bólintgat hozzá:

– Maratás… hát maratás, ha mondom. Az egész világ nem csinál ögyebet, csak marja egymást. Csizmával, dinnyével, paprikával.

Azt kérdezi tőle Dobszai:

– Aztán azt hiszi kend, ha a fejit beleveri kend érte a falba, akkor másképp lössz?

A fémszóró.

Péter népfölkelő fent szolgál messze az oroszok országában, valahol a Sztochod mocsarai között, sokat kell utazni onnan, amig hazaér az ember, mint Péter is, aki most kétheti szabadságot kapott. Nem sok, de hát nem adnak többet, még jó szerencse, hogy nyolc napot külön adnak az utra, mert ha még az is benne volna a két hétben, alig maradna belőle itthonra csak valamennyicske is. De nyolc nap nem is kell egészen odavissza az utra, különösen ha a vasutak járáskelésben már kiismeri magát az ember, igy a nyolc napból is marad kettő spórungnak és a két hétből ilyenformán tizenhat nap válik. Ez is haszon, mert minden perc haszon, amit itthon lehet tölteni.

Péter szét is néz a maga kis gazdaságában, a földecske körül, elszórakozik a kiscsaláddal, miegymás. Azután két birkát, amik a tanyaház háta mögött nevekedtek az eperfák alatt, behajt a városba. El is adja, mert most kelendő a birkahus is nagyon, nem találja már a kényes izlés olyan faggyuszagunak, mint ezelőtt. Voltaképpen nem is faggyuszagu az, csakhogy a városon a gazdasszonyok nem igen tudnak vele bánni, nem tudják, hogy melyik faggyuja való az ételbe és melyik való gyertyának.

A bürgék hát eladatván. Péter fölkeresi a régi megszokott kisvendéglőjét, hogy majd eszik benne egy kis paprikás hust, meg iszik rá egy pohár bort. Péter azonban már régen kint van a táborban, nem ismerős az itthoni világi forgalommal; nem tudja, hogy éppen ma hus nélkül való nap van és igy a kisvendéglőben, ahol az étkek rendje egyedül a paprikás hus szokott lenni, ma nem főztek, hideg a konyhában a tüzhely, ami onnan is látható, hogy rajta ül a macska. Mert a macska mindjárt fölmegy a tüzhelyre, ha hideg, gondolván, hogy máskor ezt ugy sem teheti, mert megégetné rajta a talpát.

Igy Péter csak azon a kenyéren marad, amit a tarisznyában hozott, arra a bor sem csuszik, de nem baj, ha nem csuszik, mert ugyis drága nagyon, ennél már a harctéren csakugyan olcsóbban mérik. Szerencsére azonban jönnek oda más, öregebb tanyaiak is, akik már tudják, hogy mikor van hus nélkül való nap a városon, azok hoztak a tarisznyába hust meg szalonnát és fölismervén Pétert, kinálják a katonát. No hát, igy már jól van.

Azután beszélgetnek és kérdezik Pétert, hogy odafönt van-e hus nélkül való nap. Mondja Péter, hogy valamikor volt, ha a zárótüzben nem tudták a szakácsok a gödörbe juttatni az ételt, de mostanában nincsen. No, akkor mindjárt azt kérdezik, hogy milyen az a zárótüz, meg ha zárótüz van, van-e nyitott tüz is, mert az emberek azt képzelik, hogy az a tüz is olyan, mint a lakat, hogy be is lehet zárni, meg ki is lehet nyitni. Péter, mint afféle kevésbeszédü ember, vontatottan magyaráz, mondván, hogy:

– Hát az egyik emilyen, a másik amolyan.

Azután akkor azt kérdezik, hogy milyen az a gödör. Hogy igaz-e, hogy a muszkák országából egészen a törökök országáig egy vonalban van, mint a lénia. Akkor Péter elmondja, hogy az sem ugy van egészen, mert az görbén mén, aztán annyi van, hogy ugy van kiirva a sarkukra a neve, mint a városban az utcáké.

Ejnye, hejnye – csóválja a fejét egy hitetlen.

– De pedig az ugy van – mondja a másik öreg – mert ezt már más katona is mondta.

– Aztán olyan görbe – mondja Péter – mint töszöm azt, az ujjam högye, mög az ujjam völgye. Aztán ha az ujjam högyire esik a sraknel, aztán ott van három embör, hát akkor legföljebb annak a három embörnek esik baja. De aki másik három embör az ujjam völgyibe van, annak nem esik baja.

– Né! mondják az öregek – hát milyen ez a mostani kitalálás. A mi időnkbe, amikor odalent voltunk, hire se volt ennek.

– Hát – mondja Péter – mindig uj ki-kitanulások vannak. Hanem aki gazdáé az a föld, az ugyan nem tudom, hogy a háboru után mit csinál vele. Mert ugy mög van csinálva az a gödör, hogy azt ugyan szét nem hordja, ha csak bele nem ágyuzik.

Egy öreg kiváncsi kérdezi:

– Azután azt mondják, hogy van olyan is ott a gödörbe, olyan masina, akit ugy hivnak, hogy fémszóró.

– Van – mondja Péter büszkén, de olyan büszkén, mint amikor a gazda a terített asztalnál a vendégeinek mondja, hogy: Van itt mindön. – Van – ismétli Péter –, van olyan is.

– Aztán milyen löhet az?

Ugylátszik, hogy Péter nem igen lehetett még fémszóró közelében vagy legalább is, hogy a titkaival nem teljesen ismerős. Azt mondja:

– Hát az olyan, hogy az nagyon furfangos. Az olyan, hogy aki nem tud hozzá, az semmit se tud hozzá. Hanem aki tud hozzá, az csak fölizéli, aztán akkor izél.

Egy öreg ember elgondolkozva mondja:

– Csakugyan ilyesvalamiféle löhet. Mert a multkor is egy katona éppen akkorátosan ilyennek mondta, mint a Pétör…

A mamuty ára is fölment.

Egy régi, németországi latin könyv azt mondja, hogy van Magyarországon egy különös folyó, valami Tisza nevezetü. A különössége abban van, hogy a folyónak az anyaga nem egyfajta, nem egy részből áll, hanem háromból. Ebből két rész viz, a harmadik rész pedig hal. Rég volt ez, valami három-négyszáz esztendeje, azóta sok mindennek, a Tiszának a szokása is megváltozott, már nem igen van annyi hal benne, hanem inkább apránkint elfogy. Még ugyan Rákóczi Ferenc fejedelem urunk is azt irja a naplójába a szegedi vár ostromakor, hogy a lóitatóvödröt nem lehet ugy megmeriteni a Tisza vizében, hogy hal ne kerüljön bele a vödörbe a vizzel. De ez is régen volt, ennek is elmult már kétszáz esztendeje. Nagyon sok lovat itathattak azóta a Tiszából s a vödrök kiszedték belőle a halakat, mert most ugyancsak kevés van benne. A rétek is elmultak, amik táplálták a fiatal halat; azok a nagy halak, amiket ha a kocsira tettek, elől kinyult belőle az orra, hátul a farka, már csak a mesék birodalmába tartoznak. Nem ér már rá ekkorára megnőni egy sem, mert kikerül a vizből idő előtt. Nem olyan a halász élete, mint régente volt, akárhányszor hiába húzza egész nap a hálót, csak apró hal akad bele, amelyek közül némelyiknek „nincs is értelme“, a halász megvetőleg hajitja vissza a vizbe.

Húzzák a nehéz fenékhálót a halászok valahol Becse alatt, unottan, mert már nem sok eredménye szokott lenni. Azonban… ha! – egyszerre csak még nehezebbé válik a húzása. A parti húzók nekifeszülnek a kötélnek, hogy szinte majdnem végighasalnak a fövényen: húzd rá, a jó reggelét neki, nehéz a háló, alig mozdul, nagy hal van benne! Beleveresednek az emberek a húzásba, de megéri az alighanem, ami a hálóban van. Hogy mi, azt most még nem lehet tudni, mert a vizben van, hanem hát éppen azért csak húzd rá!, a bokorgazda is a kötélhez kap, hogy szintén rántson rajta. Izgalmas pillanatok ezek. Hátha valami nagy viza, amelyik följött a Fekete-tengerből. Hátha valami ős-harcsa, amelyik már száz esztendeje él a vizek fenekén és most éppen ennek a hálónak jutott ki az a szerencse, hogy elfogja a nagybajuszu mérges harcsakirályt. Hát csak húzd rá, feszitsd, hogy ki ne szabaduljon, jaj, csak a hálót el ne szakitaná. Húzzák hát ugy, hogy csaknem megfeszülnek bele, hiszen fertályesztendei munkát megér ez, ugy lehet.

Húzzák, egyszer csak enged a fenékháló, az emberek majd fölbuknak a nyomán, jön kifelé a vizből a háló, de nem hánykolódik benne semmiféle vizakirály, vagy harcsaóriás, mert az egész zsákmány csak egy nagy darab csont, valamely időtlen idők előtt élt óriásnak a lábaszárából.

Elszomorodva nézik a vizből élő emberek. Hát ezért kinlódtunk, ennyit ád a munkáért a vizecske? Biz az ezt ád, nem mást, mert a vizecske csalóka volt mindig, világéletében. Játéka van, és megtréfálja azokat, akik belőle akarnak megélni. Kegyetlen viz ez a vizecske. Csontot ád a hal helyett. Az egybokor halász elkomorodva nézi a csontóriást, amit a harcsakirály helyett adott a viz. Hejnye, a fene teremti.

A csodálatos nagy csont a mamutnak a lábaszárából való. Élt itt ezen a tájon ez az irgalmatlanul nagy állat is, jó egynéhány ezer esztendő előtt. Egy-egy csontja az ősi viz medréből előkerül nagynéha, esztendők is beletelnek, mig egyet előhoz a hajóról a fenékre eresztett vasmacska, vagy a fenékháló. Vagy néha partszakadás alkalmával a leomlott föld mögött a szirtfalban megmutatkozik, csak ki kell belőle feszegetni. De másutt nincsen, csak igy a viz mellett. Az elmélet azt mondja erről, hogy az ősi állatóriás, ha beteg volt, vagy ha megsebesitette a rávadászó ősember, a sebét hüsiteni a folyóba ment, ott érte a halála s ezért vannak itt a csontjai a folyó titokzatos mélyén eltemetve. Mindegy ez azonban most már, a halászok rábámulnak, mondván: de csunya apád löhetött.

A veszett fejszének a nyele az ilyesmi.

Behozták a városba, a muzeum talán majd vet érte valamit. Hát igen, persze. Mennyit kivánnak? Kicsit magasabb összeget mondanak, mint máskor szoktak.

– No, ez sok.

– Nem az, kéröm – magyarázza a viziember. – Nézze csak, a behozatalt is számitani köll, mert negyvenöt kiló. Azután ér is valamit. Azután összetépte a nagyhálót, három napig foldoztuk.

– De mégis – mondom –, éppen csak hogy egy kis ellenkezés lögyön, mert sohasem volt jó az a tulságosan nagy egyértelem.

– De kéröm – mondja a halász – mindönnek föl ment az ára. A közönséges tehénbűrcsizma ára tizenkét forintról ötvenre ugrott, hát akkor mönjön föl a mamutynak is az ára… kéröm.

Hát ez igaz, ez ellen nem lehet szólni egy árva szót sem. Itt, ha jól keressük a dolgot, voltaképen a mamuty a hibás, mert mért kivánkozott elő éppen ebben az elszilajodott tátorjános világban a vizből. Ha ötezer évig ott heverhetett, a nagy dolgától maradhatott volna lent még pár esztendeig. Lehet különben, hogy csak azért jött fel, hogy megnézze, miként pusztitják egymást azoknak az embereknek az ivadékai, akik valamikor a mamutyot pusztitották.

Ami nincs messze.

A városi ember nem igen szeret gyalogolni, minélfogva a kis ut is messze van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, hogy ott nincs villamos, mert, ugy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.

Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem volt sem villamoskocsi, sem lófejü vasut, a városi ember is gyalog járt. Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak inkább az olyan utasok használták, akik podgyásszal jöttek-mentek a vasuthoz vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen a bálokba sem ment kocsin az uri közönségnek az a része, amelynek nem volt magának kocsija. Abban az időben bálba, szinházba, koncertre a hordárok kisérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való kisérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.

A tanyákon nincsen se villamos, se lófejü vasut, a ló meg a kocsi is inkább gazdasági dologra való s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. Legfeljebb vasárnap, de kis utért akkor sem érdemes a lovat befogni, mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás járja, amit megszoknak a népek, ugy hogy azután ami a városi embernek messzi ut, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a tejet, leteszi, visszafordul s a tanyába érve meg sem pihen, hanem munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.

Igy azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak gunyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni, pedig nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az uton kérdezősködnek az irány felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? Messze van-e még?

– Dehogy van messze – mondja a magyar, akit megállitottak.

Hátrafordul s mutat visszafelé:

– Látják azt a három nyárfát ottan balra?

A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.

– Látják?

– Látjuk.

– No – mondja a tanyai. – Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél óra járás.

A kis fél óra néha azonban kinyulik egy órára is. Hát közönségesen ez az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval s találkozik ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az övék „nem messze.“

A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit sem lehet tenni.

Az öreg Veron azt kérdezi:

– Aztán a te urad is oda van messze a Szibériába?

Kata megnyugtatólag világositja fel Vera ángyát:

– Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.

Nem messze. Az Asztragánba. A Kaspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak arra felé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.

Lesz még virág a kalapon.

A vén csontok, a szentséges hős atyák, a borzasztó agg plenkerek, a király legöregebb katonái a mult héten még csak ugy szó nélkül nézték ezeket a sorozási dolgokat. Nem érinti még az ilyesmi a hadsereg őszi virágait.

– No, komám, hát kend? – kérdezte egyik a másikat.

A másik legyintett:

– Ugyan… hiszen még csak a regrutája mén…

Az. A regrutája. Ezek a fiatalabb népségek, negyvennégy, negyvenhat, negyvenhét évesek. Könnyü kis legények, ifju, „még meleg“ katonák, akik szintén viselték ugyan a fegyvert valaha, de csak itthon kaszárnyáztak, vagy legfeljebb a Fehértemplomon, vagy a Bécsben a Rossauban, vagy a Mariahilfen, de nem voltak odalent testvéri sorsban a bolond nagy hegyek között a török katonákkal. Szóval: még csak a regrutája mén. Aki itthon szolgált és a kaszárnyából parancskiadás után hazajárt szopni.

Miután azonban az idő eljár, idővel el fognak majd következni a negyvennyolcasok is, meg a kilencesek, továbbá a hihetetlenül borzasztó szent és hős atyák: az ötvenesek, akik őrizték a király pihenését téli éjszakákon a bécsi Burg várkastélyában is, de védték a trónját ott lent is… ott lent… ahun abba az időbe… mondja kend már, komám, hun is voltunk?

– Spanyolviaszkországban – mondja a koma.

– Ugy, ugy – hagyja rá amaz, de van is benne valami, mert a sok piros töröksipka miatt olyan spanyolviaszkforma visszaemlékezései vannak az embernek.

– Azután hát kend mén-e a sor alá?

– Én – mondja amaz büszkén –, hát én hogy mönnék? Hiszen kiváltságos embör vagyok én! Hát hova gondol kend, komám? Hiszen császári királyi műpatkoló vagyok én!

Emez az ember, a paraszti sertéssebészet mestere, azt mondja erre:

– Akkor én se mék, ha kend nem mén. Mert akkor én mög fönséges császári és királyi műmiskároló vagyok.

– Bolondok vagytok – véli a harmadik, hát már mit tréfáltok ebbe a komoj üdőkbe?

Azt mondja a negyedik:

– Már mért ne tréfáljanak, komám? Eggy a fizetés.

– Ugy, ugy – hagyják rá többen –, hagy játszuk mög magunkat. Mert lösz még egyször virág a kalapon, komák.

Várakozó Pál tépelődve néz maga elébe. Azt mondja:

– A fiam őrmestör, én mög káplár voltam, hát most én szalutáljak neki?

Nevetik, mert biz ez megtörténhet, ha egy századba kerülnek. De hiszen a régi időben is megesett a fegyvergyakorlaton, hogy káplár volt a makói szolgabiró, a hajduja meg őrmester. Nem baj az ilyesmi. Hát mikor közembör volt a vásárhelyi főkapitány, aztán a gödörben megrugta a lábát a hadnagy, mert nem volt a kilüvéshöz helyes fekvése neki, aztán a főkapitány nem szólt sömmit, hanem a manéber után párbajra szólitotta a hadnagyot? No aztán hát ez se volt baj. Mindegy az. Az ur karddal párbajozik, doktorral, a paraszt bicskával, doktor nélkül. A paraszti párbaj annyiban becsületesebb, mint az uri, hogy a gyógyitásnál a doktort a győző fizeti. Hát üssön bele a mennykő az egészbe. Nincsen itten mit tanakodni, hanem… hanem lösz még egyszer virág a kalapon. Aki rendes ember, még csak le se vetkőzzön, mikor a jövő héten a sor alatt a doktor elé megy, hanem csak azt mondja: katona voltam én, most is az akarok lönni én.

Engi Kispéter Imre, egy köhögős beteg ember, akinek a hátához van száradva a melle, felel erre a véleményre:

– Én is ugy töszök. Mert már nem győzöm pénzzel a doktort mög a patikát… Hátha odabe ingyen kigyógyitanak a katonaji orvosok…

Jó, francia dohány…

Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves, itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is istálló.

No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak, hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, Zakar tehát, mikor a tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki főzte.

Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha jönne valaki, aki beszélne.

Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt világéletében.

Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és odakiáltja az öregeknek:

– Adjon isten, tatámék.

No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja:

– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez, akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.

A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos francia dohány.

János rágyujt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok.

– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez francia dohány.

A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más, mint aki idevaló dohány.

– Hát hunnan szörözted te eztet, Fercsi?

Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli:

– Verdunbul.

Zakár mondja:

– Az messze löhet.

Fercsi mondja rettentő komolysággal:

– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a vasalót beletönni a zsebibe.

Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.

– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül, Fercsi?

Fercsi a lábára mutat:

– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu szanaszét katona betegek felett.

Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy ijedtségre. Aztán – –

– Aztán – kérdezi Zakar –, hogy gyüttél onan a Verdunbul haza?

Mondja Fercsi: