Part 2

A megkurtult lábfején már szép, fényesre tisztitott uj fekete bőrcipő van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges uton meg van hosszabbitva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már mégsem olyan szomoru, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe.

Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van igy, ha a falábak nem volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból jött haza.

Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen s hallhassa, hogy merre járt az a katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki oda van s már régen nem adott hirt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hirt magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi hiradással nem volt afelől, hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy tépelődések és szivszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a fiáról, levelezik a Vörös-keresztet, de az sem tud más választ adni, hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a Vöröskeresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor az apa elszomorodva mondogatja:

– Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hirt magáról – másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett.

De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani szokás: kétközben van a fiu, a vő, vagy a sógor felől. Az ilyen ember azután ugy van, mint a vizben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért katonát megszólit, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha… hátha tud felőle valamit… Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti.

Ilykép a padon pihenő volt katona mellett is helyet foglal egy-két ilyen szorongó öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak elmondja, de azután elunja s azt szeretné, ha a kérdések ostromával békét hagynának neki.

A kérdések leginkább igy kezdődnek: – No, hát hazagyütt? – Hát haza. – Ejnye, hejnye – mondja tovább a kérdezősködő – aztán ilyen nehéz állapotban.

A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit megtüzesedik. Azt mondja:

– Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember, azért, hogy mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak ugy dolgozhatok ezöntul is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki.

Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett, mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban, van még vigasztalás.

Muszka lelkek.

Mostanában vannak már erre is muszkák, – dologra. Leginkább az a vélemény felőlük, hogy jámbor, csendes népek, nem kell azoktól tartani semmit s dolgozik, amit éppen bir. Csak néha akad egy-egy köztük, aki nehezeli a mezei munkát, arról is kiderül, hogy otthon sem foglalkozott az ilyesmivel, vagy iparos volt, vagy kereskedő a foglalkozása és hát, ugy látszik, a cigány ott sem birja a szántást. Másként azonban el vannak rendben, nincsen rájuk különösebb panasz, a muzsik szive ugy lehet, most is olyan, mint Turgenyev idejében volt a Jermolájé. A multkor Algyőig hozott lefelé a vasut közülök egy nagyobb csapatot. A kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az eszükbe.

János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal maga mögé az alcserényre ülteti, mint a gyereket szokás, mert nem kell attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van, akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna itt maradni, de jól volna sohase menni haza.

Azt mondja a szomszéd a Jánosnak:

– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos hazájukba?

– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga jószántából mögy a vásárra.

Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet.

– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak, mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet különb kalappal, mint amilyen van neki.

Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár sort:

„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg bárki is utánuk!“

Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt, de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas gyereknek nézik.

– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott.

Jó azonban neki ott is. Leginkább…

Ajándékok a királynak.

Arról, hogy majd az öregebb népeket is behivják sorozásra, már ver a szó vagy félesztendő óta, de mindig csak ugy kétközben voltak felőle az emberek. Felhivás, hirdetés, összeirás, mind szép dolog ez, de másfelől pedig régi igazság, hogy a szó csak szellő, a kontraktus meg csak papiros. Az ehhez járó harmadik mondás az volna: a pénz pedig a fundamentum. Ezuttal azonban nem pénzről van szó, hanem a vén csontokról, különösen a vastagabbakról, amik még birják magukat valahogy. A csontok tehát, mikor látták, hogy a papirosüzeneteknek a fele sem tréfa, összeszedelőzködtek s mentek a mérték alá. Az egyik részük, aki nem volt katona, kissé elfogódva, a másik felekezet, a katonaviselt, azzal a nyugalommal, hogy hiszen nem uj dolog lesz az, ami vele most majd megtörténik.

– Csak éppen, hogy még egyször mögjátsszuk magunkat.

A népek naponta sorokban vonultak befelé az öreg palánki házba, ahol a sorozást tartják. Igen szép forgalom volt észlelhető, különösen annak, aki ráért elnézni reggelenként ezt a forgalmat, amilyen még nem volt, mióta egy helyben áll az ország. A véres kard meghordozása helyett piros papirosok röpködnek fel hivó madár gyanánt az utcasarkokra s onnan kiabálnak szerteszéjjel. A szavuk nyomán csak ugy megindult a nép, mint sok száz évekkel ezeknek előtte, azaz, hogy nem ugy, hanem még keményebben. Szép, nagy forgalmak vannak.

– Nini, hát csak beóvakodunk – nevetik egymást a vén-fiatalok.

Vén-fiatalok-e, vagy fiatal-vének, melyik szó illik rájuk jobban? Nem tudni, mert ebben sincsen okos ember. Az egyik ember még alig ugrotta át pár esztendővel a négy ikszet, máris öreg. Ránéznek s mondják csendesen:

– El van üdősödve.

A másikon pedig meg sem látszik az idő. Némelyiken az évek szinte nyomtalanul suhannak el. Ugyanazon esztendőben született emberek külső testállásában olyan különbségek vannak, hogy el sem lehetne hinni, hogy egyidősek, ha nem igy egyidőben kerültek volna sorra. Egy ilyen törődött magamentegetőzéseül mondja:

– Megtört a dolog.

Bólintanak rá, hogy ugy van. Csak mikor odább megy, hogy egy másik csoportban is keresse az ismerőseit, akkor mondja egy ember, utána nézve:

– Mög ám a subagallér…

A subagallér pedig nem olyan nehéz holmi, hogy az összetörné az embert. Az csak egy kis kacagány, a subán a fekete bárányka bőréből, a lábacskáival együtt és arra való, hogy rossz idő esetén felhajtott állapotában megóvja az ember nyakát a belehulló darától. A másik subagallér azonban nehéz dolog, az ráfekszik az emberre és megtöri. A nyakát lehajtja, a csontját behajtja, a mellét beszivja és a szeméből kiveszi a látás világát. Ez a másik subagallér: a pálinka. Sulyos gallér és akinek a nyakába került, nem birja onnan kikerekiteni.

Mondják ugyan annak, aki emezt megszólta:

– Ugyan ne beszéjön kend már ilyent.

Ránt egyet a vállán:

– Hát tudom csak talán, amit tudok. Nem dolgozott többet, mint én, soha világéletében. Nohát. A subagallér… aztán a subagallér. A nyaksz. A nyakolaj. A spiritusz… – s legyint.

Bár hiszen más egyéb dolgok is megtörik az embert. Betegségek, gondok, átélt veszedelmek. De azért mégis a nagy többség az, amely az emberi kor ugynevezett delét egészségesen viseli. Persze, ez is csak látszólagos. Mert hiszen, aki beleunt az élet viselésébe, már régen elhalt. Elment Ábrahám kebelébe, közanyánk ölébe. Mint a régi vers mondja: Letette testének romlandó sátorát, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja sötét boltját. És immár istenét, kegyes teremtőjét áldja örömmel.

Ilyenek már sokan kimaradtak a világi forgalomból. Az én sorozási napomon a negyvenkilencévesekből az ábécé betüinek a második fele került a sor alá. Elég alkalmas volt ekkor is az emberek „elődúródása“, még beszélték is, hogy többen vagyunk, mint az előző napokon. De abból a századból, amelyben huszonnyolc év előtt a szandzsákban szolgáltam, elég jó szétnézés közben is csak két emberre birtam akadni. Különösképen mind a kettő egykori „pucer“-om. Az egyikük most jómódu szabómester, a másik városi tüzoltó. Mind a ketten egészséges, pirosképü emberek, de az egykori nyurga, vidám szabólegényt az ülőfoglalkozása elkövéritette, mig a tüzoltó, akinek a testgyakorlás az állandó mestersége, most is fürge mókus és kemény, mint a vasék, a negyvenkilenc esztendővel. A sorozás után, ahogy az ódon ház előtt ácsorogva várjuk az eskütétel idejét, a legtöbb emberen fent van az őszi felsőkabát, némelyik még azt is fázósan huzza magán, a hosszu őszbajuszu tüzoltó pedig a nyári vászonkitliben fürgéskedik. Hát ez az egészség. Egészen el lehet hinni a vidám ember szavának az őszinteségét, mikor a tömegben elkapja a karomat s nagyot rántván rajta, kérdezi:

– Hát uram, mikor mögyünk vissza, lefelé?

No erre a kérdésre kissé nehéz feleletet adni, mert a mi lentjártunk óta az a darab föld már kétszer változtatott gazdát.

– Aztán csakugyan mönjünk?

– Hát mönjünk, – mondja.

– Aztán nem jobb volna, ha azok próbálnák, akik még eddig nem próbálták?

– Hát kéröm – véli a tüzoltó –, majd odamögyünk, ahova küldenek.

Hát ez az. A régi katonamondás: ur vagyok, nem parancsolok senkinek, oda megyek, ahova küldenek.

Ilyen tréfálkozások történnek lent az utcán, odafönt az ócska ház emeletén pedig áll a „szödés“, szedik a legények elejét. Hát egy kicsit nem egészen az eleje ugyan ez már, de jó azért ott, ahol más nincsen. Már valami rohamot ugy hegynek fölfelé, aligha birna ki némely része, még csak egy gyakorlatban is, mert nagyon szép sulyuak vannak köztük.

– Hát kend mennyi?

– Ugy szászhusz kiló körül.

– Ejnye. Akkor kendnek most disznónak kéne lönni, de jó áron elkelne kend.

De azért az ilyen beszédből nem támad semmi harag sem. Akik nem voltak katonák, kissé eleinte idegenül hallgatják ugyan, de a többi jókedve hamarosan rájuk ragad. A többi pedig, a volt katona, most is csak olyan mint valamikor, az utolsó fegyvergyakorlatra való berukkoláskor. A kaszárnya kapujáig akkor is meglett férfiak, komoly családapák, adófizető polgárok haladtak, akik között ott huzódott a polgári élet rangkülönbségeinek a zsinórja: az egyik napszámos, a másik urasági kocsis, a harmadik gazda, a negyedik ur, – a kapun belül, a kaszárnyaudvaron pedig egy csomó bolondos fiatalember, akik egymás hátára ugrálnak s az a boldogabb, aki elgáncsolhatja a másikat.

A hely tisztessége ugyan az ilyen játékot most itt nem engedi, de azért a tréfa csak járja a sok derékig meztelen ember között. A meztelenség egyformává tenné ugyan a népeket, de a barnára pörkölődött kar meg a barna csík a mellen, amit a nyitott ingen át beszürődő napfény csinál, megkülönbözteti egymástól a városit, meg a tanyait.

Ugyan a bajusz is, meg a haj is. A tanyaiban ritka a kopasz, ugyszólván alig találkozik köztük, eleven bizonyságául annak, hogy nem igaz az a mondás, mintha a kopaszságot a kalapviselet okozná, mert hiszen a tanyai csak akkor veszi ki a kalapot a fejéből, amikor vagy eszik, vagy alszik. (Nyáron abból áll a hajnali öltözködése, hogy fölteszi a fejébe a kalapot.) Ami pedig a bajuszt illetné, abban szintén különbségek észlelhetők. Fiatal korában városi is, tanyai is fölfelé kunkoritva viseli a bajuszt. De a tanyai ember idővel abbanhagyja ezt a kunkoritást, mondván: az ördög vergődjön vele. Amiből azután előszármaznak a különböző bajuszviseletek: tutajbajusz, varnyútnyeltbajusz, kefebajusz.

Járnak-kelnek a sorozóbizottság szobájának küszöbén át az emberek. Némelyik, ahogy kijön, nagyot kurjantva kiáltja, hogy:

– Mögént csak bentmaradtam, mint kisgyerök koromban.

A rendőr, szintén ugyanazon időbeli vén csont, rászól, hogy csöndesebben is lehet beszélni. Amaz megütődve feleli:

– Ugyan, komám, amióta csak a világ áll, mindig a regruta jogában állott a kiabálás.

Az igaz. Haj-haj, micsoda nagy kiabálások, orditozások voltak valaha a sorozások alkalmával.

Virágok, szines, hosszu selyemszalagok a kalapokon, mellcsokor a kabátzsinórban, hosszunyaku literes üveg, meg szijas kulacs a kézben: ezekből már mostanra nem igen maradt semmi. Ugyan egy gyerek, aki kosarában virágot árulva ténfereg az öreg bentmaradtak között, elég jó vásárt csinál.

– Tögyük föl, no, tögyük föl hát még egyször. Mint akkor, amikor legelsőbb hítt a király.

… Az emlékezések hirtelen visszaszaladnak a régi, napfényes, tarkabarka, kalandos, fiatalos időkre, már szinte elfeledett tájékokra. A sok egyszerü emberről ugy tetszik, mintha a harmadik határon se lett volna tul életében, pedig megjárták, fegyvernemek szerint, a monarchia minden vidékét, kit hogy merre vetett a sors. Mi, az egykori gyalogosok, jártunk török földön, Boszniában, Hercegovinában, itthon az „erdélyi országban“, azután Bécsben és ez az öreg juhász, innen, a fehértói kapitányságból, a bécsi Burg falai mellett őrizte a király ur pihenését hideg, téli éjszakákon, hideg fegyverrel meleg, hű paraszti kezében. Azután huszárok, trének, pontonérok mindenfelé voltak szerteszéjjel, a tengerészek a föld tulsó oldaláig, Japánig mentek és a szerteszéjjelségből mindenki hazakerült, hogy most, amikor megint bekiván a király, a szolgálatára megint együtt legyünk – nem különösen szép s a régi emlékeket szívbeli barátságba forrasztó dolog ez, emberek?

A sok meztelen testben, a szívekben szó nélkül azt lükteti a vér, hogy az. Csak együtt, mint egykor.

Bár azonban ne tessék gondolni, hogy a valóságban efféle poétázási gondolatok léteznének. Például jön ki a belső szobából Tököli Mihál, mondván:

– Hát engöm már mög lóvá töttek.

– Már miért?

– Hát ugy nézte a számban a fogakat a főorvos ur, mint a lóét a vásárban szokás, hogy mennyi idős.

Ugyan mindenkinek megnézik a fogát, mert akinek nincsen foga, az nem kell. Tudja ezt Tököli, nem is arról van szó, csak éppen Tököli el akarja sütni a viccet a komák részére, hogy nevessenek:

– Ajándék lónak pedig nem szokás nézni a fogát.

Bólintanak is, nevetnek is. De van Mihál beszédében valami mag is. Mert mink most ajándékul adjuk magunkat az országnak. Jakab Jakab, innen, a belsőzákányi kapitányságból (a hét nyárfa mellett kisvártatva mindjárt balkézt), szintén azt mondja:

– A fiak adása kötelesség volt… mink most magunkat ajándékba adjuk a királynak.

A város végén.

A város végén, a legszélső házak lábjában van most az uristen legszebb állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén három malac ül egymás mellett s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt, ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik és vágják egymást a szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómaga biró özvegy pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad rá, alighanem látott már különbeket s lehet, hogy tul is van már azon a koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott és a víz szélén sarat gyur: alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a sárpalacsintába és megsüti a kóró parázsán: a primitiv konyha Tubalkain óta nem sokat változott.

A víz szélére kirug a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa, legényvirág, mályva, miegyéb, a kerités mellett ki tudná mi szél idehajtotta fügefa, a kerités meggörbült lukas deszka, halászbárka oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros törött félmalomkő, ez meg vizimalomban „őllt“ valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy: „Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő, majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom.“ Azonban nincsen már csárdás kalap s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerités felé az udvaron át s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan:

– Adjon isten jó napot, kéröm.

– Adjon az isten jó napot magának is, szülém. No, hát mire végzi?

– Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan ki jár erre mifelénk itt a város végin. Urforma nem igen szokott errefelé.

– Csak talán a végrehajtó?

– Az, az, a jó isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm. Hanem valóságosan. Nincsen erre az urfélének járása. Mit is keresne itt, ugy-e bizony?

A szüle ezzel azt akarja mondani, hogy: hát te mit keresel itt?

– Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjártatom magamat.

– Ugy-ugy –, mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután gyanakodva pislog s azt kérdezi:

– Mondja már, ha mög nem sérteném: nem dedegtiv maga?

– Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az volnék?

Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja, meg kisimitja megint.

– No – mondja –, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant gondolok én.

– Másforma pedig nincsen, szülém.

A szüle tiltakozik:

– Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik. Az ujságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan ujságdedegtiv maga, kéröm?

– Nincsen olyan dedegtiv, szülém, már akármit mond is.

A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda beszéd ez? Nézd el, nézd.

– Hát csak tudom, amit tudok – szól megsértődve. – Van ujságdedegtiv. Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az ujságba az egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abban irva mindön.

– Ugy hát, szülém? Hát akkor az ujságiró volt.

– Az, az – esik nagyot a szón a szüle – hát az… hát hiszen éppen ezt beszélöm. Hogy mondom, nem olyan ujságdedegtiv maga, aki mindönt tud?

Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul szerkesztette ki az ujságba?

– Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém?

– Hát maga csakugyan az?

– Hát ugy, körülbelül… szögrül-végrül, ha éppen nagyon keressük.

– No, kéröm szépen – mondja most már vidámabban a szüle –, hát akkor azt mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan embört mennyi idő mulva eresztik haza szabadságra?

– Hát kit igy, kit ugy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tiz hónap után.

– No ugy-e – mondja diadalmasan a szüle –, ugy-e, hogy maga is ugy mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő igazságtalanság történik, nézze már!

– No?

– Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje oda van; aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem eresztik.

– Nem löhet az, szülém.

– De amikor ugy van, ahogy mondom, – erősködik a szüle.

– Nem esött el?

– Dehogy – véli a szüle –, nem szokott az elesni.

– Nem is beteg?

– Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad igy sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő? Hát van akkor isten az égben?

– Aztán hol szolgál ez a maga öccse, szülém?

– Hát hol szolgálna? – mondja a szüle –, hát Oroszországban szolgál. Ottan fogoj Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de nem eresztik haza.

Jaj, hát ez már más, ha igy van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a szülének hosszasan kell ezt magyarázni és csak nem érti meg.

– Nézze, kéröm – szól elszomorodottan –, ezt még neköm sönki eddig nem mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis… egy kicsit… a ház körül.

Könny csillan meg a szemében és a szüle csendesen itatni kezdi az egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket – a szüle is belesegit zokogva.

– Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza a mitüllünk valókat.

A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki szomorusággal:

– Hát akkor hiába is várom… Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva nem mondta mög sönki… hogy hiába várom…

A malacok ülnek a viz szélén, nézik az asszonyt és nem tudják mire vélni a dolgot.

Beszéd a csizmáról.

Fiatal surbankó legény viszi az uj csizmát a vállán, a két fülével összeakasztva, ugy megy vele be a vendéglőbe, amelynek az udvarán a tanyai kocsik megállani szoktak. A szobában sok a külső ember, mert éppen hetivásár van; az uj csizma tehát érdeklődés tárgya minden oldalról. – No, ez még meleg – véli az egyik. – A másik a bőrét vizsgálja, morzsolgatván az ujjai között és megállapitja, hogy az nem tehénből, hanem borjuból való. Egy ember, ahogy enné az asztalnál bicskával a paprikáshust, a bicskafokkal a talpát kopogtatja meg, mondván: – Hat telet nem áll ki, de egyet, azt bizonyossan – talán.

Megint egy másik ember rászól a legénykére:

– Hiszen jó még a csizma a lábadon, hát minek vötted?

A legény rángatja a vállát:

– Hát mért ne vöttem vóna. Azért viszik a piacra, hogy eladják.

Megint beleszól egy ember, aki alighanem ismeri a legényt:

– Futja a paprikábul, ugy-e?

– Hát – mondja büszkén a legény – futja.

Révbeli András megkérdezi:

– Ugyan eltanálom-e vaktában? Hetvenöt forint.

– Följebb – mondja a legény.

– Nyolcvan.

– Följebb.

– Kilencven.

– Még följebb.

– Hát száz?

A legény ráhagyja:

– Eltanálta kend. Éppen annyi.