Part 1

Minden jog fentartva.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

NÉPEK AZ ORSZÁG HASZNÁLATÁBAN

A TÁLTOS KIADÁSA

BUDAPEST 1917

Ebből a könyvből 200 számozott példány készült finom meritett papiron.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet _ujság dedegtiv_, aki a szülével a városvégén alkudozzon, aki _igazlátóval_ megnézze a szegény asszony szive baját s aki a _gondolkodószékben_ ülve, ugy kiteremtse iráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a szegény, szomoru, bajos kis magyar életet… Ma temetik Tömörkény Istvánt.

Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem, siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp abban a percenetben feledhetetlen gyönyörüséget okozott egyetlen kis szindarabjával, a Barlanglakókkal… Ott állott a magas, sovány, kicsit horgas fejü szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován, magafeledetten, ott állott és sirt… A szivembe markolt ez a pillanat, ugy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiut: olyan boldog volt s a szeméből könnyek patakzottak: ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi élőszót hallott, amit leirjon…

Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ, amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megirni való drága magyar szót: igy nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, mint ez a szelidnézésü, rádermedő, gondolkodó pillantásu ember, aki minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta irni.

Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyüjtő szenvedélyével, a müvész ujrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.

Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette. Velek gondokodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ mindennémüségét. Ugy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki életükbe, ugy elbucsálódott, szinte maga is végiggyötrődött minden kis bajukon irásmüvészetének valóságában.

Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyüjteni. Egy életen át elkiséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez. Tömörkény minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszürt, aranyát lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szivéből jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a szemerebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.

Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, „esztrát“, a szebbet, a mutatósabbat, a gombostüre való finom bogarakat, a népmüvészet finom motivumait s hogy teleszórta velük az irásait, a könyveit: minden könyve versenyez egy-egy néprajzi muzeummal. Kint az életben csak itt-ott csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, igy összehalmozva, kicsit rajtuk van a gyüjtő karaktere, minden igaz voltuk mellett is a gyüjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett a gyüjtő ajánlása: már nemcsak a drága matériát szemléljük, hanem a gyüjtő belső izgalmának is tanuja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi munka volt az egybehalmozása.

De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyüjtő: müvész. S akik bizonyos szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg, micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes müvészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág: de valami csodálatos elixirt kaptak a vázában s ott bokorba szedve uj virágzásnak eredtek s örökre ez uj virágban élnek el tovább. Drága apró kis virágocskák: de isten szeme s a müvész lelke előtt minden igaz élet egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben.

Ebben a könyvében, amely utolsó, amit ő gabalyitott össze: (remélhetőleg még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmu irónak) ebben a könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháboru magyarját irja meg.

Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak uj ideák, de egészen uj világnézet, uj filozófia kezdi gyökeresen kiforditani a magyart régi sáncaiból.

Tömörkény István nem kisérhette el ezen az uton a magyar népet. Csak az elejét, a csirázását rótta fel emez uj időknek. Önkéntelen feljegyzője volt már is nagy pillanatoknak, amelyek megrenditően hatnak.

Bibliai egyszerüségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelet, de azt már nem tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagy csizmáiban a sövénykeritésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan. Attyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának irja a távolba: Ne tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…

Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nőtt ki Tömörkényben tiszta irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotivumokat gyüjtse föl, de érezte, ösztönszerüen rátapintott, ahol ügyébe esett. Irásait olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele van himezve, varrva, festve, rajzokkal, himzéssel, öröm elnézegetni, de feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és gyönyörüségesebb.

Titkokkal van tele ez a könyv, mint ahogy titkokkal van tele a ma.

S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment, mint annyi millióan ez években: igéretes életük teljességében.

Eggyel kevesebben vagyunk.

Budapest, 1917 április 26.

_Móricz Zsigmond_.

Tanyai asszonyok.

A földmüvelő-ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott, mert van ugyan már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyült nép, a gyóntatás pedig a szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a templom. Azután vannak kint jobbmóduak, akik a földjük előtt az utszélre diszesebb keresztet állittatnak. Az állittató a nevenapján itt misét tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen a szent aktust is a szabad ég alatt tartják meg utszélen. A pap miséz, amelyik kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az uton álló néphez csatlakoznak vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden fény nélkül s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve ujságolja otthon:

– Ott mindön vót. Mert még mozsárdurrogtatás is vót…

De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkivánja a maga munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is.

– Szépen köll vele bánni – mondják. – Mög okosan.

Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek s megszivlelik az öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapitják, hogy mekkora legyen a következő héten a napszám. Ez az egyezkedés békés szokott lenni s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás:

– De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a mult vasárnap már vereködött is a tánchelyen.

(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték… No de hát majd visszaadja.)

A vasárnap-délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van, hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig, szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Diszesebb holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák, tulipánok. A belső hátán domboru faragások, az ország cimere. Betük: „Éljen a kiráj!“ Továbbá: „Dobó István uramé.“ Ebből a székből szokás megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk isten segitségével a földben.

Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy mit hallottak a tanitó urtól, mikor lesz a vizsga? Hogy – ha az iskolából szabadulnak – segithessenek pásztorkodásban, babszedésben, a jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz, mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja:

– A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy furót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán akkor hogy mögyünk föl a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért, mög lámpaüvegért, mert már csak egy van.

– A bótba – mondja a gazda – majd a Marci mönjön el lovon, mert messze van.

Igy megy azután a közönséges napi munkás földmivesélet dolgainak meghányása-vetése szokás szerint.

Ma azonban más a szokás.

A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki, hogy tanácskozzon földanya megmüvelése felől. A gazda király szolgálatára, ország használatára „oda“ van. Mert „elő“ van az ember, ha a tanyában van, „haza“ van az ember, ha a városban van és „oda“ van, ha másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik. Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre és a Miska napszámosgyerekéket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a virtus. Másfelé „áll bennük az erkölcs“ és szép tanulmányokat szereznek rohamoszlopok elején fejbeverésekben.

De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy a kocsi halad, látni lehet, hogy birták vállalni ezt a gondot. Olyan szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica, a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő. Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbuzát használták, mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül fényesitik. Mert a kapavas akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele. Egy asszony áll, kapával a kezében az ut mellett a krumpliföldben:

– Adjon isten jó röggelt, Vera asszony.

– Adjon isten maguknak is.

– Ejnye, de gyönyörüséges a krumpliföldje, Vera asszony.

Szerény büszkeséggel feleli a tanyai:

– Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne.

Elneveti magát.

– Nagyon sok „ne lönne“ köllene.

– Az igaz.

– Csak mán – véli – a háborunak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör mög a fiu. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége?

– No. Majd. Idővel.

– Idővel? – kérdezi az asszony. – De jól biztat!

– Hát pedig most türelömkönyérön köll élni.

– Tudom – mondja Vera –, hiszen azon vagyunk.

S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit kiván. hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkivántatódik. Néha fölhuzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat termel. Van az ugy, hogy igy néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az idén másféle lesz a szokása.

Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Fölturták a földet, ahol csak lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kimélték, mert ugyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér rá az ember délután egy kicsit beleringatózni a félszenderbe.

– Ugy szunnyadunk csak délután – mondják –, mint az öreg Hódi szokott, míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel.

Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszu alvás ellen. Mert mikor a fába fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek mellett élt lehetősen hosszu életet és akkora földeket ragasztott meg, hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük állok, még a szél se érhet tőlük.

Bár persze, hogy az ilyen örökké huzó-vonó élet is, mint az öreg Hódié volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigoru világ van, hogy a Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt takarékos magyarok élete igy tanitja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben, mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban azt a más földet. Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a paradicsom. A tetején szines virágok, dus, haragosan duzzadó növények, amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik igy küldik az élőkhöz szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a föld alul, meg a föld fölül. Szép volna az ilyesmin sokáig elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját félresimitva, ujra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem igaz, hogy a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Oh, a lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rug a lábával, akkor üzenet ment rajta keresztül.

Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri hivatalhoz négy mázsa rozsbuza irányában. Jóljárttól elrekvirálták ugyanis a rozsot és Jóljárt ugy véli, hogy nem történt méltányos módon. Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt, sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy méter rozsbuzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is, meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő is. Utoljára – végzi a levelet Jóljárt – a malacok még csak öhetnek füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok… Zaporogi szabad kozákok irhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt ez is.

Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképen a babiloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában, hogy urfélék lépték át a tanya-küszöböt anélkül, hogy oda hivattak volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál alkalmasabb a kenyér, a háborus sorsok, életek, izgalmak világát annál kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései utódnak biztatásul fölfelé.

– Hát a János?

– Hát a Sándor?

– Möghalt.

– Itthon?

– Oda.

Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek sirások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De igy, mások előtt? A fogak összeszoritódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól fölpirult barna asszonynyakon s a szó, amivel a szivéből való darabnak elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók.

Meddig tart még?

Járnak-kelnek ezen a Valéria-téri piacon az emberek. Valéria-tér volna ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az ugy van, hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hinák, de mert rendőrnek nevezik, röndérnek hivják. Ösztönszerü eltávolodás ez mindattól, aminek hivatalos formája van.

Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehust, a csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak:

– Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac? Né!

– Hát – mondja Ozsvát az évődésre – én az adóban az egész város területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak elgyühetök.

– Nono – mondják amazok. Hát hiszen. Nini. Adjon isten jó napot.

– Adjon isten.

– Hát aztán hogy van?

– Hát el vagyok.

– Hát a fiak?

– Oda vannak.

– Aztán merre?

– Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész irást köll ruluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van.

Megint csak kérdezik:

– Hát mindön fia oda van, Ozsvát bácsi?

– Nem – mondja az idős férfi –, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant?

Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az ország használatára s irást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az irásba legközelebb beleiródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek postaszáma.

Egy özvegy asszony mondja a paprikászsák mögül:

– Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyerököm van oda. Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza leginkább. Tegnap is mind a kettő irt.

Nagybajuszu, öreg, sánta tüzérkáplár szól bele a beszédbe:

– Aztán jót irnak-e leginkább.

– Jaj – mondja a paprikásasszony –, jógyerökök azok nagyon. Mindig azt irják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickü, de hát azt mondják, ne busuljak, majd csak vége lössz a háborunak, akkor osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek ük mindönt, csak én ne busuljak.

Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszu, szőke tutajbajuszát huzgálja és bólintgatja a fejét. Ugy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat, mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidúródott a fejből. Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat.

– Ugy, ugy – mondja –. Az igazi fi nem is ir haza szomoruságot. Mert mit szaggassa vele a szülőanya szivét, mikor az ugy sem segithet rajta? A maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság.

Ozsvát bácsi is beleszól:

– Az enyimek se terhölik gonosszal a levelet.

A sánta katona mondja:

– Ugy, ugy. Magyar fi ne panaszkodjon. Ugy se ér sömmit se az a nyávogás. Azután pedig… azután pedig… hát azután pedig majd csak hazagyünnek idővel…

Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad sirva. Hullanak ugyancsak a könnyei.

– Idővel… idővel sirja. – De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös két gyerököm!

Ozsvát bácsi elkomorodva mondja:

– Mög az én hatom…

Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér, botjára támaszkodva látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a szomoru dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy:

– Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborunak?

Ezt feleli rá:

– Nem köll ahhoz se metematikus, se manikulás, mert aztat én is mög tudom mondani.

– Hát maga tudja? – éledezik az asszony.

– Hát hogyne tudnám – mondja komolyan a tüzér –. Onnan gyüvök a harctérrül. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini.

– Tudom – mondja az asszony békülékenyen –, de hát ha tudja, mért nem mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborunak?

A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának is szokás nevezni.

– Hát – mondja – én mögmondhatom. Karácsony előtt vége lössz…

– Karácsony előtt? – kérdezi az asszony.

– Ügön – mondja a tüzér megnyugtatólag. – Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.

De biceg is már ugyancsak elfele, mint a féllábu szarka szokott a tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott, olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána:

– Kendbe is belebujhatna az a sánta obsitos ördög!

Ezzel azonban a plezuros ember nem törődik. Sirás helyett nevetést támasztott s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kinálja is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el, mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a nadrágban.

Vigasztalás.

Bottal és mankóval sétál a háboruból hazakerült ember. Már polgári ruhában van, annak a jeléül, hogy végkép eleresztették a katonaságtól, mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna lába bizonyságul, nem is kell hozzá irás és nagypecsétes levél. Bizony egy kicsit lassan sétál a szép barnaképü sebesült ember, még szokatlan neki a falábakon való járás.

Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült katonának. Hü kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert:

– Régen a gazdája, ugy-e? Mikor hazajött, bizonyosan megismerte.

– Nem – mondja a mankós. – Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Ugy látszik – tette hozzá némi borongással –, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár.

Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált.