Part 9

Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat, istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak, amik messziről az anyagot hozzák?

Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen.

– Aki csinálta, vállalja! – mondja mérgesen. – Pörölök.

Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a pör? Miből fizessünk? Honnan?

Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást mondani.

– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon.

– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam vigyázni…

A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán, hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“

Csend van most is a tájon, amikor a vasutról leszállva, az itélkezők haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő, itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot.

Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru csinálja-e ezt is?

– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem volt.

Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva az emberek között.

Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok a tanuknak és mindenkinek, aki csak soros az ügyben, még őfelsége arcképe is ott van a falon.

Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve, aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze.

– Hát te, kis lányom, mit szoktál őrizni?

– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy kecskét.

– Aztán jól őrzöd?

– Elég jól. Nincsen ellenöm panasz.

– Aztán nehéz az őrzés?

A lányka komolyan gondolkozva feleli:

– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt beleszalad a tilosba.

– Melyiket szereted jobban, a malacot, vagy a kecskét?

Semmi zavarodás nincsen a gyereken, még meg is mosolyogja a kérdést:

– Hát a kecskét! – mondja – mert azt mög is löhet fejni.

Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. Meleg is, szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat.

A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint aki jól megfelelt a vizsgáltatáson.

Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele. Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával oltani.

– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát, csak azután jött ide segiteni.

– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert – mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet csak ugy az ut szélin hagyjunk.

Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van. Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el.

No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem ment ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja.

Csak mikor Burkust kitessékelik, kerülhet sorra a fiu.

– Hát te fiam, cseléd vagy itt?

– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van katonának.

– Láttad a Sanyi gyereket a kamra körül?

– Láttam.

– Akkor?

– Akkor.

Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem? Tudja-e, hogy mit beszél?

– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon Magyarország?

A fiu a térképhez ugrik s végigsimitja a kezével:

– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit nem érök föl a kezemmel.

A biró folytatja:

– Kis fiam, milyen állatokat termel Magyarország?

A gyerek hallgat.

– No – mondja a biró – hát a ló, a tehén…

– Igön kéröm – feleli a fiu –, de az nem állat, hanem jószág.

– Aztán zsiráf van-e itten?

– Zsiráf itten nincsen, mert az Afrikában van.

– Hát csörgőkigyó van-e?

Azt mondja a fiu:

– Az van. Itt a szomszéd erdőben.

– Láttad?

– Én nem láttam, de a pásztorok mondták.

– Aztán te abból elhiszed, hogy van?

Gondolkozik a gyerek, hogy ugyan mit is feleljen. Utóbb azt mondja:

– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem is kérdözné…

S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz itt, uram Isten?

A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával maga mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet végrehajtását fölfüggeszti.

Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja:

– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával…

Az öreg Kereseti Mihály az asszony vállára teszi a kezét:

– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk odaföl a Galiciában.

Józsep a haranggal.

Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen idős süket hajósember:

– Mondja már kéröm… magának mögvan a füle…

– Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi.

– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni, mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll?

A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vizpartra nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.

– A városházán huzzák a harangot, Józsep bácsi.

– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek szól?

– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg király.

– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt kérdezte:

– Aztán a harang szóll?

– Hát.

– Aztán miuta?

– Van már vagy két fertály óra hossza.

Józsep néz. Kisvártatra megint csak kérdezi:

– Aztán nem repedt mög?

– Nem. Hiszen szól.

Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta:

– Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped.

*

Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról. Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb harang.

… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az életüket († in memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru dolgok láttára meghasadt.

A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek, mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban, hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik.

Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van, legalább tudjuk magunkat mihöz tartani.

Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak, évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre: megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig, amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint ismét meg kellett volna repednie.

Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia, hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám, Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért? Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik, örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá.

Német katonák.

Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák benne azt, amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él egészen tisztán csak igével.

Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram? Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván, tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák. Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez.

Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a háboru utánra tolunk.

Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is.

Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a könyv németre fordítva? Igenis, le van fordítva, zászlóaljvezető ur, tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg akarom hozatni ezt a könyvet.

Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot.

Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van nyomtatva a táblára, hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja.

… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban, bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást. Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel szolgálhatnánk?

Arra kiváncsiak, hogy Theodor Körner munkái megvannak-e? Hozzáteszik:

– A mi nagy költönké, aki a német szabadságharcban esett el.

– Megvannak, hogyne volnának. Olvasni akarják talán?

– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről.

– Igen, ez igy van.

– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt meg.

– Azokból bizony itten nincsen.

A németek összenéznek. Az egyik mondja:

– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten.

– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt Szulejman korában.

– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más hely? S messze van az innen?

– Elég messze. Tul a Dunán.

– Ugy, tehát… akkor az egészen más. Akkor bocsánatot kérünk.

Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek, mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a szivét.

A juhász meg a muszka.

Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért, hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való. Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára, mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a szomszéd.

Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak. Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a tengelyéből.

*

E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok elmondásához:

A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon, leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:

– Dicsértessék.

– Dicsértessék.

Mondja a juhász:

– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.

A káplár kérdezi:

– Hol urak adnak só népeknek?

– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz előtt is erre szokott lönni.

Mondja megint a muszka:

– Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra.

– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével jobbfelé.

– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz és ugy balra, bácsi. Nem tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod: csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra – Napolje!

– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a Tisza-partra.

A káplár bólint:

– Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek.

A juhász mondja:

– Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szivességit.

A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most?

Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.

A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet, azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja:

– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót népeknek?…

… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.

Mihály hazatér.