Part 4

Gyerünk babám, az oltárhoz, Kössük szivünket egymáshoz. Én leszek a vőlegényed, Tied szivem, ha szereted.

165.

Most két hete vagy három, Elhagyott a galambom. Hej! elhagyott, be bánom, Sohsem lesz többé nyugtom.

Még a szivem is vérzett, Midőn a sors ugy végzett, Hogy te tőled galambom, Örökre kell elválnom!

Csendes patak folydogál, Az én szemem sirdogál. Sirok érted, mig élek, Mig bennem lesz a lélek.

166.

Az ég alatt, a föld szinén Nincsen ollyan árva, mint én; Nincsen apám, nincsen anyám, Ki gondot viseljen rám.

Minden virág virágozik, Csak az enyím hervadozik; Hadd hervadjon, hadd száradjon, Csak az isten el ne hagyjon.

Várda város, kies belység, Benne lakni gyönyörűség; Akárkinek gyönyörűség, Csak én nekem keserűség.

Segélj meg, oh én istenem! Te légy nékem hű vezérem, Hogy egy társat találhassak, Kivel holtig maradhassak.

167.

Kisérj ki rózsám, siromig, Az örök nyugodalomig. Vess rám egy két kapa földet, Talán megérdemlem tőled.

Ha mégy a temető kertbe, Ird fel sirom keresztére: Itt fekszik egy hiv szerető, Nyugtassa meg a teremtő!

Siromra ültess egy fácskát, Vagy pedig egy bokor rózsát; Hadd lássa meg, a ki ott jár, Soha nem voltam csapodár.

Azt, hogy szerettelek mondd ki Bátran, ha kérdi valaki. De azután mást ne szeress, Több szeretőt el ne temess.

MÁSODIK KÖNYV.

LAKODALMI, ÜNNEPÉLYI VERSEZETEK.

168. HÁZASOK ÉNEKE.

Vőlegény.

Sokszor kértem én az istent, nagy szivem szerint, Hogy mutasson társat nekem, e világ szerint, Kivel holtig együtt éljek a törvény szerint.

Társul adtak, kegyes egek, téged én nekem, Hogy te lennél nyavalyámba nagy segítségem, Mindenekben ékességem, nagy tisztességem.

Egyetemben az ur isten soká éltessen, Gonosz hirtől, névtől minket megőrizzen, És egymással mind holtunkig megelégitsen.

Piros, gyenge, szép orczádra tekintetemben Vedd eszedben, mire intlek nagy örömömben, Hogy mind holtig maradhassunk tisztességünkben.

A te nyájas, vig személyed nálam igy kedves, Beszédemnek ha leendesz te engedelmes, Lészsz érette mindeneknél nagy dicséretes.

Nevekedik hirünk, nevünk, és tisztességünk, Törvény szerint szeretettel ha együtt élünk, Az istennek áldomása leszen mi rajtunk.

Vigan látjuk házasságnak drága gyümölcsét, Minden nemü jószágunknak nevekedését, Ha hallgatjuk szeretettel egymás beszédét.

Segít minket itt ur isten, e világ szerint, Nyugalmat ád holtunk után, más világ szerint, Ha most élünk az egeknek törvénye szerint.

Nálad hagyom az én hitem, drága zálogom, Szerelmemet egyetemben véle ajánlom; E mai nap már magamat neked áldozom.

Irjad el be vig szivedben, a mit most mondok, Mert nagy drága kincset most te nálad én hagyok, Kiről neked jövendőre nagy sokat szólok.

Legyen nálad én zálogom, mint egy rejtett kincs; A te két szép szemeiddel gyakran rám tekints, Intésemtől engem mindenkoron megemlits.

Akár én hol járjak, keljek e világ szerint, Noha bátor távul legyek szerelmem szerint, Vig szivemben nálad vagyok szerelmem szerint.

* * *

A virág igy szól viszontag szeretőjének: Kikről mostan neveztetett e kisded ének, Mert ők ketten isten szerint igy beszélének.

Menyasszony.

Nálam kedves és szerelmes a te beszéded, Drágalátos, tisztességes minden intésed, Hűv szivemben helyheztetem, mint drága kincset.

Nem akarom megbántanom te vig kedvedet, A miben megismerhetem te erkölcsedet, Ahhoz szabom én elmémet és életemet.

Az ur isten minket együtt soká éltessen, Minden nemü sok gonosztól megoltalmazzon, Házasságnak gyümölcsével meglátogasson.

A szent lélek adjon nekem ollyan malasztot, Hogy tehessek kegyelmednek olly szolgálatot, Kivel kivess vig szivedből minden bánatot.

Mennyből legyen mindenemben nagy segedelem, Hogy lehessen kedves nálad az én erkölcsem, Mindenekben engedelmes az én beszédem.

Bátorítsa én elmémet az istennek malasztja, Hogy lehessek bánatodnak vigasztalója, Szükségednek segítője, jó társ gyámola.

Oh melly szivem szerint kérem a nagy ur istent, Hogy éltesse együtt velem te kegyelmedet, Elérhessem mindenekben te erkölcsedet.

Kegyelmednek ajánlom hát e nap magamat, Szüleidnek holtig való szolgálatomat, Tanitsanak és viseljék minden gondomat.

169.

Farsangban kell vigadni, Örömjelt kell adni, Nem kell busulni, Sem könyvből tanulni. Hanem vidulni, Énekre indulni.

A kinek van jó kedve, Jól van nevekedve, Beszél vig szóval, Jár teli kancsóval, Vörös gyurkóval, És meleg fánkkal.

A kinek ma kedve nincs, Annak csöpp esze sincs; Meghült a vére. Menjen csak izére, Maga helyére, Meleg kemenczére.

Gondot ma le kell tenni, A fánkot kell enni. Mikor azt falom, Nagy hasznát találom, Mert tapasztalom, Hogy tőle van álom.

Mostan a bor ollyan kincs, Mellynél semmi jobb nincs. Az ő jósága, Eszünk okossága, Ifjak vigsága, Vének orvossága.

A ki a jó borral él, Betegségtől nem fél. Tréfál, mint pulya, Nincsen semmi búja; E nótát fújja: Haja, heje, huja!

170.

Jó napot, vitézek! ide hallgassatok. Ha tormás csukával engem jól tartotok, A szűröm ujjából majd nektek papolok, Ha penészes garast nekem bőven hánytok.

Csitt, patt! minden ember szónak békét hagyjon, Ha van jó gazdasszony, a konyhához lásson; Uri magam alá gazda hintót adjon, Hogy az utczára is gyalog ne fáradjon.

Eljártam, kerültem széles e világot, Helikon hegyéről néztem az országot, Hogy miként kaphatnék egy kis uraságot, Mendikások között kalefaktorságot.

Eljártam Ázsiát, nagy Branderburgiát, Hétszer absolváltam a filosofiát, És olly nagyon tudtam a napoknak számát, Hogy más mondotta meg a karácson napját.

Édes jó asszonyom, mit nevetsz szemembe, Tán belé szerettél uri személyembe? Hidd el, hogy nem juthatsz addig szerelmembe, Mig vagy harmincz garast nem nyujtasz kezembe.

Ama régi mezőn mikoron bujdostam, Tyukok, disznók között hogy sokat koplaltam, Sokszor himlőhelyes bőrömet megnyúztam, Kancza bocskoromat sokszor nyársra huztam.

A disznóugatást majd két nap kergettem, A nyulfekvést gyakran agyon is ütöttem, A veréb árnyékát halálra üldöztem, Vén fa csikorgását sokszor fel is szedtem.

Mikor a császárral én ebédet ettem, Hires nevezetes étket készitettem; Még a tört lencsét is a kucsmámmal szedtem, A csíkmakkot pedig tarsóra töltöttem.

Az első tál étel volt bagolynyerités, A második pedig üres szekérzörgés; Harmadik tál étel volt kemenczenyögés, Utójára sülve volt fecsketej-evés.

Mikoron a császár asztaltól felugra, Egy nagy bolond tallért nyoma a markomba, Kitől az erszényem megkócsagósoda, Ugy ugrándozék, mint egy nagy bolond bika.

Római ur vagyok, elég van tallérom, Rubintom annyi van, a gatyám sem birom. Uri személyemnek kankós a gallérom, Magam szép termetét sok ezrekre irom.

Teli boros kancsó légyen ti köztetek, Husz borjat fiadzék minden tehenetek, Csak azt nézni jöttem: van-e mit ennetek? De megengedjétek, hogy igy beszélgetek!

A ki ez verseket hallá füleivel, Márjást, vagy egy huszast nem ad kezeivel: Szerecsenországban baglyok temessék el, Hogy soha se lásson az ő szemeivel.

171. VŐFÉLKÖSZÖNTÉSEK.

A.

Kopogtató.

Vagyon-e e háznak násznagya, gazdája, Benyujtandó szómnak meghallgatására, A jó kivánságnak elfogadására?

Hogyha nékem annyi kegyelem adatnék, Hogy a kegyelmetek házába léphetnék, És ottan bővebben beszélhetnék!

172.

Első vőfél.

Becsületre méltó jeles gyülekezet, Férfi- s asszonyrendből álló felekezet, Kiket a szeretet összekötelezett: Halljon szót, valaki ez helyre érkezett!

Hadd szóljak csak hármat a szent házasságról, A páros életben való boldogságról, Azután az ágas bogas sógorságról, Ha meg nem ehültök, a szent komaságról.

A szent házasságot az isten szerzette, Mert még az Ádámot mikor teremtette, Éva szépanyánkat olly társává tette, Ki egész éltében hív legyen mellette.

Maga volt a vőfél az egek királya, A mint ezt Mózesnek szent historiája Bőven előadja, bár kiki vizsgálja, Ezt minden értelem bámulva csudálja.

E szent rendelése az egek urának, Tetszett Ádám atyánk sok maradékának; Mint patriarkháknak, evangyelistáknak; Páratlan életet kevesen tartának.

Mert egyedül élni igen unodalmas, De párosan is csak némellykor nyugalmas; Mert a rosz házastárs áspis kigyó fia, A kitől félhet ám minden ádámfia,

De a kinek vagyon igaz hitvestársa, Már annak ez a föld egész mennyországa, Széjjeloszlik minden baja és aggsága, Mindig gyarapodik öröme s jósága.

Bizony boldognak is lehet azt mondani, Kit az ur jó társsal szeret megáldani; Sok példát lehetne itt előhordani, Mellyel meglehetne azt bizonyítani.

Boldog, kinek vagyon hív s jó felesége, Mert a jó feleség a ház ékessége, Boldog, kit igy áld meg isten ő felsége, Ezt minden elhigye; itt versemnek vége.

Második vőfél.

Állj félre barátom! én is hadd beszélek, Még illyen legénytől, hidd meg, hogy nem félek, Magános éltemmel veled nem cserélek, Éljél te párosan, én egyedül élek.

Nem vala szent Pálnak soha felesége, A Krisztus kereszte volt gyönyörűsége, Ugyan a Krisztus lett az ő öröksége, Megadatott neki fényes dicsősége.

Soknak a házasság vagyon nagy kárára, Nem mindenik talál a kegyes Sárára, Nem szent Örzsébetre, Mária anyjára, Sőt talál sok ember hazug Delilára.

Amaz erős Sámson, hogy társa szavának Hitt, mézes beszédü rosz Delilájának, Halálos sérelmet okozott magának, Ez által vége lett élete napjának.

Jobb, pajtás, ha te is meg nem házasodol, Majd ugy a konyháról nem is gendolkozol. Kell a gazdasszonynak szita, rosta, kanál, Azt akarná, mindig száz ökröt hajtanál.

Még ott is vakarod, a hol nem is viszket, Ha a feleséged illy dologra kisztet.

Első vőfél.

Látom a garadra ugyan felöntöttél, A szekszárdi borból jól felhörpentettél, A házasság ellen azért beszélgettél, De hidd el, hogy engem te el nem hitettél.

Mert mit ér a férfi, ha asszonya nincsen! Nincs, ki bús sorsába rajta könnyebbítsen, Sok aggságai közt rá nyugalmat hintsen, Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!

Tudta ezt az isten; azért feleséget Szerzett a férfinak, ollyan segitséget, Ki férjének adjon mindig tisztességet, És ezzel megoszsza a bajt, vesződséget.

No hát ti uj párok! ti is ezenképen, Éljetek sokáig az ur kegyelmében. Legyetek holtiglan egymás védelmére, A mint esküdtetek, nem veszedelmére.

Igy leszen rajtatok az isten áldása, Ha egymásban leszen sziveteknek mása; Igy lesz házatokban, szemetek meglássa, Bor, buza, békeség, kukoriczakása.

173.

Szerencsés jó estvét adjon az ur isten Kegyelmeteknek, mind közönségesen. Valakik ez házba begyülekeztetek, Kivánom, az urtól áldottak legyetek.

Halljon szót, valaki itten jelen vagyon, Hogy gombóczczal még ma ne hajgáljon agyon. De násznagy uramat kérem igen nagyon, Hogy én beszédemnek ma itt helyet adjon.

Látom emberséges összegyüléseket, Férfiak s asszonyok telepedéseket, Ifjak, szűz virágok elérkezéseket, Nem tom mire vélni e végezéseket.

De a mi még nagyobb, vőlegényt is látok, Menyasszonyt mellette magam is ohajtok; Kivánom, hogy soha ne szállhasson rátok, Isten és embertől, semmi nemü átok.

Vőlegény, menyasszony, rólatok beszélek, Nehezteléstektől csakhogy igen félek, De mivel rólatok minden jót igérek, A félelmes sziven mégis mást cserélek.

Szólok vagy csak hármat a szent házasságról, A páros életben való boldogságról, Azután az ágas bogas sógorságról, Vagy ha várakoztok, a szent komaságról.

Ádámot az isten mikor teremtette, Az egész világon őtet urrá tette, De mégis unalmas volt egész élete, Mert egyedül élni épen nem szerete.

Ezt látván az isten, tehát azt mondotta, Segítőt rendelek, a ki vigasztalja, Az embernek, és igy őtet elaltatta, Addig, mig Ádámból az Évát formálta.

E szerint az isten akarata meglett, Mert az Ádám mellett szép menyecske termett. Bezzeg meglett akkor minden öröm mindjárt, Nem láttam, de talán rókatánczot is járt.

Ezzel későn, korán, mindig vele tartott, Vele nyájaskodott és vele mulatott, Mert illy hozzávalót e földön nem talált, Ezzel evett, ivott, és még vele is hált.

Elsőben is tehát ezt mondom ti néktek, Előttetek légyen, a mit ma tettetek. A jó isten, a ki igy rendelt bennetek, Áldja, boldogítsa egész életetek.

Mert, a kinek hív segítő társa nincsen, Nincs, ki bajaiban reája tekintsen, Nincs, ki bús sorsában rá nyugalmat hintsen, Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!

No valamint Ádám, ti is hát, uj párok! Holtig sziveteket egymásban tartsátok, És egymást igazán, hiven szeressétek, Hogyha fáztok, egymást megmelegítsétek.

Igy lesznek rajtatok az ur áldásai, Igy lesztek majd egykor mennyország fiai; Igy lesz nyugodt, csendes lelkisméretetek, Melly által egymásnak holtig örülhettek.

Egymás erejével dolgotok tegyétek, Hogyha elvégzétek, egymást öleljétek. Nektek lesz igy legjobb, ha igy cselekesztek, Mert csak igy lesz boldog egész életetek.

Igaz szeretettel a szép békeséget, Tartsátok fenn holtig, a szép egyességet. Mert a békeséggel jobb a száraz étek, Mint a sok kincs között, ha veszekednétek.

Mert van ám sok, a ki ördöggel viteti, Ha nagyon nem, lassan tüzessel ütteti, Halálát eszközli, nincs nyugta egy óra; Ez aztán nem egyéb, mint isten ostora.

Becsüljük a jókat, méltó is becsülni, Ki a józan életpálczán meg tud ülni; Kik között az egymást szeretés virágzik, Az illy pár akármilly időben nem fázik.

Ezt kivánom én is, hogy igy élhessetek, Kegyes gyermekeket hogy növelhessetek; Bor, buza, szalonna űzi a szükséget, Házatokból e nagy földi ellenséget.

Csak ugy lesz rajtatok az isten áldása, Ha egymásban lészen sziveteknek mása; Igy lesz házatokban – akárki meglássa, Bor, buza, békeség, kukoriczakása.

Forgács, mogyorófánk, laska levesestől: Ötvenöt pityerfej, vakand mindenestől, Pókaláb, saláta, szinte hogyan gőzöl.

Bokrétás szarkaláb, tejfeles buborka, Hát a sok vajrénye, mind tarka tyuk tojta; Három fontos gombócz kilencz vasfazékba, Harminczhárom asszony másnap azt forgatja.

Ezekután lészen gesztenye, turbula, Vadalmával együtt czitrom, netrebula, Timsó- bors- szegfűvel teli iskátula; Ki ezekből eszik: tudom nem lesz baja.

De ez még mind semmi, hátra az örege, Most pirul a nyárson hetvenhét czinege, Édesen fundálva kétszáz verebgége; Hát a sok kicsinált, becsinált csemege?

Hámozott kurumpli lészen a konfektek, Szent János kenyere, uri tök és retek; Mindjárt ételt hozok, ha nem haragusztok, De ha haragusztok: mindent máshá hordok.

174.

Szerencsés jó estét adjon az ur isten, Kegyelmeteknek mind közönségesen, Valakik ez házba bégyülekeztetek, Tudom hogy mindnyájan már meg ehültetek.

Be mégis halljunk szót, szólok igazságot, Mig előbeszélem a szent házasságot: Ádámot az isten mikor teremtette, A szent házasságot még akkor szerzette. Éva szépanyánkat olly társává tette, Ki egész éltében hív legyen mellette.

Maga volt a vőfél az egek királya, A mint ezt Mózesnek szent históriája, Bőven előadja, bár kiki vizsgálja, Ezt minden értelem bámulva csudálja.

E szent rendelése az egek urának, Tetszett Ádám átyánk sok maradékának, Mint patriarkháknak, evangyelistáknak, Páratlan életet kevesen tartának.

Bizony boldognak is lehet azt mondani, Kit az ur jó társal szeret megáldani, Sok példát lehetne itt előhordani, Mellyel meglehetne azt bizonyitani.

Mert a kinek hiv segítő társa nincsen, Nincs, ki bajaiba reája tekintsen, Nincs, ki bús sorsába rá nyugalmat hintsen, Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!

Ti is hát új párok! ezt jól megértsétek, A mig éltek, egymást mindig szeressétek. Néktek leszen legjobb, ha igy cselekedtek, Mert csak igy lesz boldog egész életetek.

Most jutott eszembe, mi akar itt lenni, Lakodalmat akar kiki ma tartani. Mindenik ki akar itt magaért tenni, De csak ugy, ha módja fog neki ben lenni.

Mert lakodalomban étel kivántatik, Ital is melléje nagy bőven adatik. De kegyelmeteknél semmi sem láttatik, A semmiből pedig senki sem ehetik.

De azok kik nekem könyörögni fognak, Egy két darab hurkát tudom, hogy kaphatnak; Kalácsot, pecsenyét tányérra rakhatnak, Tányéron a késsel eldarabolhatnak.

Kik pedig most nekem kedvemet keresik, Egy csútora borral torkuk enyhíthetik, A mellytől jó kedvök nekik érkezhetik, És igy kérésemet beteljesíthetik.

Mert a Repczét Győrig én jól megvadásztam, A csepregi erdőt Tömördig halásztam, Az acsádit pedig keresztül járkáltam, Mellybül fáradságom hasznát majd megmondom.

Azután hogy mentem Meszlen tájékára, Egy nagy vadat fogtam vendégim számára, A mellynek hat legény haza hozására Kivántatott, hogy behozzák a konyhára.

Vaj ki jó tyúkhússal fűszerszámos leve, Eczettel, bocsporral szárnyainak vége, A kik kóstolták már jól tudják, mi íze.

A nagyobb tagjai mind megnyúzattattak, Vastagabb részei nyársra huzattattak, Már ott kin forgatják, meg is pirították, Nagy munkával lett meg, mindenek tudhatják.

Jó étket főzettem abból a szakácscsal, Tálat is szövettem a sági takácscsal, A ki nem ehetik, üssük a korbácscsal, Felhordom, csak tessék, villával, kanállal.

Gazdagon főzettem, csak hozza mindenik, Vőlegény csörgére, majd mindjárt megölik, Meg is nyúzták immár a tyuk monyát félig, Megsült a kakuk is, csak a körme fémlik.

Nálunk ugrándozik sülve, hat nagy ökör; Annyi a sok sült tök, beérné vele Győr, Van harminczhat malacz, most fogta a vastőr, Sülve, töltve, főve leszen húsz ökörbőr.

Borjúbőgés sülve, pallérozott lencse, De mig több is leszen, most nyög a kemencze, - - - - - - örülj már Tót Bencze, Majd azt is megölik, jó hogy itt nincs pincze.

Czitromos czibere, tormás étel vagyon, Egy megdöglött tyúkot heten vertünk agyon, Ki borhoz nem szokott, vizünk jó, fris vagyon, Ki jól iszik benne, ballaghat a fagyon.

Zsákban hordjuk a sört, rostában a jó bort, Tudom, ki itt leszen, nem veszti el a sort, Megigyuk ma, ha lesz, a lakodalmi tort.

Én vizen, szárazon járó szegény legény vagyok, Hivatalom szerint mindennel jót tenni akarok. Engedelmet kérek, mindjárt hozzá fogok, Kötelességemben eljárni akarok.

Megbocsássanak, ha eleget nem teszek, Jó kivánságomnak, ámbár rajta leszek. De jól van a dolog, már mindenek készek, Igy tudom, mindennek majd kedvében lészek.

A módot, a dolgot ha el nem találom, Vétekül ne légyen; már csak megpróbálom, Násznagy uram nekem feleletet adjon: Hogy véghez vihessem, a mi akaratom.

No hát násznagy uram, ad-e engedelmet, Hogy immár felhordjam elhült étkeimet? És megelégítsem szép sereg népemet, A kik immár itten letelepedtenek?

Mert ha nem adatik ez a szabadságom, Minden ételemet a szomszédba hordom, Örömmel veszik ott, azt is már jól tudom, De kegyelmeteknek örömestebb adom.

Az atya ur isten áldjon meg már minket, A szent lélek isten szenteljen meg minket, A fiú ur isten szaporítsa eledelünket.

175.

Jó estvét, uraim, ide hallgassatok, Kedves asszonyaim, jól rá vigyázzatok. Ifjak, szűz virágok, ti se csacsogjatok, Rövid beszédemnek figyelmet adjatok.

Hadd szóljak csak hármat a szent házasságról, A páros életben való boldogságról, Azután az ágas bogas sógorságról, Hogy ha várhatjátok, a szent komaságról.

Ádámot az isten mikor teremtette, A szent házasságot még akkor szerzette. Éva szépanyánkat olly társává tette, Ki egész éltében hiv legyen mellette.

Mert a kinek hiv segítő társa nincsen, Nincs, ki bajaiban reája tekintsen, Nincs, ki bús sorsában rá nyugalmat hintsen, Nincs, ki igy biztassa: ne félj, édes kincsem!

De a jó feleség egész boldogsága A férfinak, kincse, s földi mennyországa, Ez által eloszlik baja és aggsága, Mindig gyarapodik öröme s jósága.

Tudta ezt az isten, azért feleséget, Rendelt a férfinak ollyan segitséget, Ki férjének adjon mindig tisztességet, És ezzel megoszsza a bajt, vesződséget.

Ti is hát uj párok! ezt jól megértsétek, A mig éltek, egymást mindig szeressétek, Terheteket együtt hiven viseljétek, Hogyha fáztok, egymást megmelegítsétek.

Csak ugy lesz rajtatok az isten áldása, Ha egymásban lészen sziveteknek mása, Igy lesz házatokban – szemetek meglássa – Bor, buza, békeség, kukoricza, kása.

Ti pedig, kik ez uj pár tiszteletére, Most összegyültetek ennek örömére, Hogyha seregteknek nem lészen terhére, Még csak kettőt szólok, aztán állok félre.

Uraink! asszonyink! kik ide gyültetek, Rózsaszinű szűzek! a kik leültetek, Kik asztalink körül letelepedtetek, Tudjátok-e, ide mért sereglettetek?

Nem azért ám, hogy itt versenyt aludjatok, Vagy menyasszonyunknak hogy himet varrjatok. Hanem a hurkákkal hogy itt birkózzatok, A sörös kulacscsal megbarátkozzatok.

Mert gazdánk asztalát már megterítette, Késeit, villáit ide helyheztette, Hetvenöt kenyerét immár felszegdelte, Száz akós hordóját husz csapra üttette.

De a még mind semmi, hátra az örege, A konyhában fülel kétszáz verebgége, A nyárson most pirul hetvenhét czinege; Hát a sok kicsinált, becsinált csemege?

Szarkaláb, nyúl farka édesen csinálva, Ürgéknek a nyelvek savanyón formálva, Kakas farka, tyuk is mézesen fundálva, Jó káposzta, disznó farkával póználva.

A sütemény készen, laska levesestül, Kukoricza prósza és málé belestül, Ableginy, szaladós vakarcs mindenestől, Forgács, mogyorófánk itt lesz seregestől.

Paszpa helyett lészen gesztenye, turbula, Vad almával együtt czitrom, netrebula, Tökmaggal, dinnyével teli iskátula, Ki ezekből eszik: tudom, nem lesz baja.

Mert jó borunk is van, mellyel enyhítheti, Elszáradt gégéjét kiki öblítheti; Szive bánatját is ez elfelejteti, A szarkatánczra is magát készítheti.

Azért jó uraim! immár hallhattátok, Kedves asszonyaim! ti is tudhatjátok, Ha szépen beszéltek, mi lesz vacsorátok, De semmit nem hozok, ha rám haragusztok.

A jó isten pedig, ki a házasságot Szerzette, és nem tilt tisztes nyájasságot, Adjon mi közinkbe csendes mulatságot, Üzzön ki közűlünk vétkes nyájasságot.

Áldja meg az isten szép mulatástokat, Adjon néktek minden lelki, testi jókat, Hosszú időt, s áldott magokat hozókat, Férfiakat, gyönyörű számos leányokat.

Áldja meg főképen atyákat, anyákat, Hogy nevelhessenek nekünk is másokat, A kikkel élhessünk szerencsés napokat, Hogy tölthessük vigan pályafutásunkat.

De tán jó volna már, ha versem végire Mennék, s ezt mondanám már itten végtére: Az étel és ital szálljon a gégére, Váljon mindeneknek jó egészségére.

Mikor az ételt hordják.

Itt van hát az első tál étel, behoztam, És hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam; A szakácscsal jól megfűszerszámoztattam Bors- sáfrány- gyömbérrel, és meg is sózattam.

Mikor a metéltet viszik.

Hogy a mi vendégink éhen ne legyenek, És üres gyomorral haza ne menjenek, Tehénhus-metéltet hoztam; hát egyenek, Isten áldásából megelégedjenek. Ez ám uraim! az a hosszas metélt, A ki két czigánynak kivágta a szemét.

A káposztárul.

Itt van, jó uraim, az áldott káposzta, Tudom a szakácsnénk eztet jól megsózta, Hogy erre jóizűn sokat ihassanak, Mint a menyegzőben, ugy vigadozzanak.

Riskásárul.

Felhoztam a kakast egész taréjával, Jó puhára főzvén apró riskásával, A ki ezt jóizűn eszi, meg nem bánja, Az a Repcze vizét inni nem kivánja.

Tormásrul.

A leves elfogyott, most hozzuk a tormást, Mellynek erejétől csókolgassuk egymást.

A rozmaringosrul.

Rozmaringos neve ezen eledelnek, Nem való ez minden pimasznak, korhelynek. Hanem tisztességes, jámbor embereknek, Ollykor a hasfájó öreg embereknek.

Süteményről.

Süteményt is hoztam, de nem csak egyfélét, Köszörülje meg jól kiki kése élét, De el ne törjék ám a tányérnak szélét. Huzza kend meg, bátyó, rekedt hegedűjét.

Felhoztam már a sülteket, Hogy ezzel találjam meg az ehülteket. E czinegeczombbal ki jól megbirkozik: Az, tudom, kedvére jobb izűn borozik.

Valaki kalánját e levesbe teszi, Kivánom, sok jóban legyen része neki, Szivvidámításra isten a bort adta, A mint a zsoltárban szent Dávid mondotta.

Azért is hordóját gazdánk kifuratta, Teli kancsó borát ide felhozatta. No hát jó uraim! e borból igyanak, E lakodalomban vigan mulassanak.

Köszönjük a kancsót; el ne aludjanak, De a vőfélnek is borocskát adjanak. A bölcs és az okos a bort azért iszsza, Hogy elment erejét adja neki vissza.

A szakácsnéról.

Halljunk szót, uraim! szomorú hir vagyon, A szakácsnénk tán csak meghal a konyhában, Mert a nagy fáradság erejét elvette, A tűz a jobb kezét nagyon elégette.

De nem is csudálom, illy szörnyű galiba, Nagyobb ez sokkal, mint a zsidó vak lova, A kit csak én tudok, nem más, az ebadta! Mert láttam, a mikor fogát csikorgatta.

Hogyha eszembe jut, sajnálom örökké, Mink vendégeskedünk, szegény ő szenved-é? De már régen azért sem vehetem szavát, Hogy a mult éjtszaka az urával nem hált.