Part 9

– Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – Nagyon csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a haszontalan fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de ilyet még nem! Hogy miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még iskolába kellene járni neki, de többet tud már, mint…

– Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég legyen! Én nem vagyok megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a kezem!

– Haha.

– Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá kell nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, derék lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda legyen a szép bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, amit csinálsz… Egy ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, amilyen te vagy… akinek már épen meg kellett volna jönni az eszének és végre házasságra gondolni, itt megalázza magát egy fruskához, egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd csak akkor fog lány lenni, mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény is voltál… Mondom neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény gyerek olyan becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy tiszteli, mint egy istent…

– Haha.

– Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?…

Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a szájából s megcsókolta az édesanyja sima homlokát.

Az anyjának köny gyült a szemébe.

– Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket.

– Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt.

A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a kocsisra, aki kalapot emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a gőzölgő lovakat.

– Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a kisasszonynak is szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem száz évig élhet.

– Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután.

– Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is lesz szánút.

– Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda dolog mosónét kapni?

– Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm.

Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket.

– Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a nyakadba vegyél kendőt, alá.

Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy szót sem, de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség volt.

– Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van gubózva! Hát anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a selyemhernyó, mikor begubózik! Felőle felfordulhat az egész világ!

Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál tulzó figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, aki a kapu előtt állt.

– Ülj be.

Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem volt, hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre.

– Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s megvillogott a szeme. – Az az én helyem.

Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából. Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy kocsiban s tavaly még a kisülésen volt az ő helye.

– Egy-kettő.

– No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a néni baljára.

Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült szembe velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni…

Lassan rendbe jöttek.

– No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak s a szán ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az álom. A város utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán kiértek a mezei utra s a csengős, pergős lovak röpitették őket a jó, sima, kissé recsegősen olvadó havon.

A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete szemei körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg volt most. Ugy meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már az életnek, hogy a fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, sőt mindig elforditotta, elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás megtámadta azt az illuziós, gyermekkori emlékképét, amelyet az édesanyáról a lelke egészében őrzött… most elsétált a tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány üde életberkére.

Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe csapja, már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan sima szemhéjak közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de szép és puha ajkai nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal az istenien szép, minden szoborszerüségnél tökéletesebb állacska fölött. Olyan szent nyugalommal, mint az alvó csecsemő, aki fölött izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és érinteni nem meri még földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak… csókolatlan biborság…

S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a vágytól.

És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, egyenesen szökik a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek többé, ez nő, ifju nő, a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü téltavaszi napfényen, a szüzi hó végtelen tengerében itt az első hóvirág.

De óvatosan nézte, olyan lopva, csenve, hogy az édesanyja ne lássa…

Egyszer csak zsibbadást érzett a jobb lábábna. Mindjárt mozdult, odább tette, helyet keresett neki. Csak akkor vette észre, mit tett, mikor halk mozgást érzett a lába mellett. Ágneska odább vonta a cipellőit.

Ettől rögtön megbőszült és eltünt a varázs. Rögtön nővé vált neki a lány s konok erőszakkal tovább nyomult a cipője és hozzá ért, hozzá simult, erőszakkal a lánycipőhöz férkőzött. Az még egy kicsit ijedten védekezett, szinte fölsikoltott a pokrócok közt, amelyekkel a kocsi ki volt bélelve, aztán ugyanolyan engedelmességgel, mint délben a levesosztásnál a kéz, megállt most a lábacska…

Pál a lábában érezte lüktetni a szivét… s ugy odatapadt, olyan forróan oda adta magát… ahogy a keze, a szeme, a szava nem tehette volna. Csak a cipője… aztán a sok, sok ruhán pléden át a térde…

Mikor a fürdőnél leszálltak, ugy nyujtott kezet a kis lánynak, hogy lesegitse a kocsiról, mint a középkori trubadur a hölgyének.

S e lányka irult-pirult, remegett, szemérmében fölzavartan.

Ahó, – mondta magában Pál diadalittasan, – a gubó kezd kibomlani.

III.

Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet, a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a kényeső.

– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább.

– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a kulcsaival.

Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen, röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron.

– Megházasodom, anyám.

Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki még?

Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt:

– Hogy jut ez eszedbe?

– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe?

– Most? Csak most?

– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá!

– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak…

– Megőrülök, ugy-e?

– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak s azután békén várom a halálomat.

Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit.

De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme, meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt.

– És fiam… hát kire gondolsz te?

– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál.

– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál, sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal…

– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, – rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no!

– Az már igaz!

– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne tudjon látni!

– Hát mit kellett volna látnom?

– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam.

– Az isten szerelméért!

– S tudja kibe?

– Fogalmam sincs róla.

– Haha.

Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a szeme pillantását.

– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!…

– De.

– Az nem lehet!

– Ugyan!

– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes!

Ágnes visszafordult, odanézett.

– Gyeride.

A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő.

Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el.

– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj.

– De anyám! – kiáltott fel a fia.

– Pfuj… Hallani sem akarok róla!

Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba.

Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén, zavarodatlanul állott.

– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt hittem… most más lesz…

A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt.

– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… _kértem_ meg…

A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó ajka s belesápadt…

– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos… kosarat kaptam.

A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult.

– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit gondolsz, mit tegyek?

A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld füvén. Kegyetlennek érezte a játékot.

– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a Dunának!…

Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a fájdalomtól.

– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz, Ágnes, te vagy az a leány!

Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle a szeme, hires, férfi szeme.

A leány megszédült.

– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott.

– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt.

Erre már egészen magához tért a leány.

– Én? – kiáltott fel. – Soha!

– Soha?

– Nem, nem, nem, nem, nem.

– Mit? Neem?

– Soha, soha, soha.

– Oh… miért?

– Csak.

– No… talán mégis egy kicsit indokolnád!

A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős.

Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a tacskó gyerekkel.

– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért?

– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen!

– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel.

– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza meg magát előttem!

– De Ágnes! Hol szeded te ezeket?

– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal.

– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában.

– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam… Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam… magáért…

– Ágnes… Ágneskám!

– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh…

– Édes, aranyos, kis Ágnesem.

– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja?

– Nem tudom, nem nem, nem.

– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom bizonyitani. Fogja.

A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A válaszolatlan hagyott levelek ciklusát.

Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét.

– Drága, drága, – rebegte.

– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet.

– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét.

– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul.

– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál.

– Azért.

S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély, válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét.

KOTLIBET.

I.

Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára.

Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’ szinte arcon törült valakit a porrongygyal.

Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt.

Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott:

– Ejnye…

De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási szándék nélkül, hogy:

– Pardon, nagysád.

Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett, látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne.

Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér kendővel hátrakötött fejét.

– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és elnéz.

Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá, hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a jövőben is.

Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu, összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az ablaküvegről ráverődő napfény.

– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok… ej, ej…

És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával…

Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait. Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze.

– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána.

S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe.

Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll.

– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után…

Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt.

– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján.

– Szabad bizony.

– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban.

S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés.

– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva.

– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be.

– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam.

– Bizony és most eladó leány vagy.

– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok.

Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva cuppogott a kis sárga dalárdista felé.

Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron. Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded _cárt_ leánykát. Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten.

– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még sohasem láttam.

– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a falon.

– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor még nem láthattam.

Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok, aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök, csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német, francia, sőt angol nyelvü feliratokkal…

– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose láttam…

Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a meghatottságtól…

– Na, válassz…

– Mit, Betti néni?…

Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra mondta:

– Válassz valamit.

Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora emlékeképen őrizte ezt a _kotlibetet_, szegény, azt mondta neki valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak válassz valamit, az talán szerencsét hoz…

A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol, hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt.

Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett.

– Ezt, ezt, – kiáltotta.