Part 10
Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856 óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz Csipkerózsika alussza mélységes álmát.
– Ezt akarod?
– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom, Betti néni.
– No, vedd ki.
Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint kinyitotta.
Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra, de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az idegen szók értelmét:
– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen édes: „Liebe, ohne Kuss!“
Betti néni sápadt lett, mint a fal.
A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált, nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba, élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen…
– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi, alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s rémülettel bámult maga elé és azt suttogta:
– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss…
II.
A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes elájulását.
– Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér tenyerét összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt.
– Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha most csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a cukorspárga, azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, mintha igazán megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos eset s ábrándos arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, semmi. No, ne ijedj meg kis bolond.
Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos magas fejebubján.
– Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis rendkivüli.
– Micsoda, drága Betti néni.
– A sors fiam, a sors üldözése kis Olga.
– Micsoda sors?
– Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a szerencsétlen kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette erős nagy kezével az asztalon heverő üvegdobozt.
– Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s féltve simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék fölött.
– Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros fedelü kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy legyet.
– Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött Olgácska, s a nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még azt sem, hogy mi van beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne Kuss!
– Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a szerencsétlen szót.
– De miért.
– Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, engem, az anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat.
– De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni!
– Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete szemei könyesek voltak.
– Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez szép!
Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a villanásban az egész testének ideges fölindultsága.
– No gyere, majd elmondom.
S odarántotta maga mellé a kislányt.
– Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, tudós ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan csodákat tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a birtokukat s csak azután haltak meg.
– Jé.
– Ne kotyogj bele…
– Csak azt mondtam, hogy _jé_.
– Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen halálos a betegsége.
– Igen?
– Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem gyerekkoromban, mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek és zsák lisztet meg kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett kötni az ólba, az volt a honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig nevet, annak még nagyon hig az agyveleje! Ezt szokta mondani szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a kobakját, már lötyög benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a szegény nagyapa; sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de különben az egész megyében csak négy orvos volt, de hozzá, kivált a szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor házasodott. Az első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez megszökött tőle, mert fiatal korában heves volt és nem birta ki a természetét. A második felesége volt a mi anyánk, aki először Kelemenné volt és mikor megesküdtek, már idősek voltak és szerződést kötöttek, hogy egyik sem költ a másiknak a vagyonából magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem járt szerencsésen a házasságával, mert akik addig szerették, mind hidegek lettek hozzá, mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem lehetett ugy kihasználni az özvegyasszonyi állapotát.
– De Betti néni, – hát a kotlibet?
– 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a butort, ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra azt a kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak nagytakaritáskor vette le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… Egyszer, mikor én tizennyolc éves voltam, és épen olyan félig-meddig kért lány voltam, levette szegényke a falról s azt mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott szerencsét, válassz belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét hoz!“ Én soká válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet, amelyre kék alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss!
– Jesszus!
– Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, ő szegény elsápadt s leültetett ide ebbe a fotelbe maga mellé és elmondta a történetét. De sirt és zokogott…
– Istenem.
– Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, okos ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, érzelmekre, az idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü kedves anyánk felnőtt, ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves nagyapa kiválasztott neki egy vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei Lövey Móricot, ki akkor Nógrád vármegye főszolgabirája volt és neki unokaöcscse és igen sok peres ügyeik voltak. Igy a két család elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves anyánkat, ő vele össze kell házasitani. De a jegyváltást is ugy csinálták, hogy mikor Móric bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott, egyszer nálunk volt, hát kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a gyürüd, fölmegy ez már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta s Móric bácsi felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert olyan nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. Hanem egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, hát tik mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi kedves nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – No, süsd meg, azt mondja nevetve kedves nagyapa, hiszen a minap jegyet váltott Móriccal!
– Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan bámultak.
– Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy gyermeke van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még olyan fiatal, még szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes abba a kopasz Löveybe… Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, – Kuss ohne Liebe! – a többi smarn!… (mer akkor még feles beszéd német volt, te meg egy szót se tudsz már németül, pedig jó, ha az ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el volt intézve a kedves anyám sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött fiatal asszony korában, ide felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss, ohne Liebe, aber Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók szerelem nélkül, hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül…
– Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék ideadni az én kis könyvecskémet!
– Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még szörnyűbb átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod…
III.
Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé.
– Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama engem ide hivott és azt mondta, válaszszak valami szerencsét a kotlibetből, én minden habozás nélkül választottam a kékaranylapocskát, amire kedves anyám jelmondata volt fölirva: „Liebe, ohne Kuss!“
Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem leszünk. Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a rossz záraival, a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér horgolt teritővel, a zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már betöltötték hivatásukat… és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a csodálatos udvari kamarába, a többi ócskaságok közé?…
– Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit.
De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, sóhajtott.
– Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… Amilyen szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, ugy tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem…
A szemében köny csillogott.
– Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele voltam a kedves anyám nagy bánatával… Tele idealizmussal, poézissel…
Alig birta folytatni a beszédét.
– Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… odakint ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves atyám, ki a város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek örvendett és gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi hárman voltunk leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden házi dolog én reám várt kedves anyám betegeskedése folytán. De bizony én akárhogy elbujtam a konyhába, két szempár mindig csak én utánam leskelődött. Én bizony nem mondhatom, jól esett ez, mert egy kis kacérság bennem is volt, mint akármelyik leányban, de azért szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába nézel rám.
– Én nem…
– Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, tulságosan is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok elmondani, hogy a két férfi közül, – mert remélem, azt már régen kitaláltad, hogy nem egy macska meg egy kutya szemepárja villogott felém, – hát tudod, a két gavallér közül az egyik egy hosszu siheder volt. Már volt egy kis bajusza, de a homloka és az orra tele volt pattanással és rövidre nyiratta a haját és a feje éppen olyan volt, mint egy forgó kefe, amilyen a borbélyoknál van. Jó nagy volt az orra is, a szája is, a füle is…
– Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot.
– Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti néni, – ami való, azt elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s néha oly szomoruan és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy szinte érdekes volt. És jó fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az utolsó évet és ha nem is várt rá valami fényes állás, de nagyon tiszteletre méltó uriembernek indult. Csak a nyakkendője, az mindig félre volt csuszva.
– De jól emlékszik, Betti néni!
– Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék?
– Hát a másik?
– A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon fiatal, meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, ugy volt… Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy fekete lombos bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete körszakálla, hogy nem is látszott tőle a feje. Különben szép magas ember volt, vidéki magyar uri ember, fényes vikszelt csizmában járt és magyar ruhában. De szelid ember volt, jó, békességes, türelmes. Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó ebnek, sürün pislogott és csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását… A másik, az ugy nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a legszebben?
– Nem.
– Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, finom barackbársonyos állát.
– Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt?
– Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. De én csak látszom ilyen cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények után sóvárgó kisleány voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult és csüggedt vénkisasszony vagyok… De hát nem kell azt világgá dobolni, nem, kicsim?
– De igen… azaz: nem.
– No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül jártam, anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák között, odakint az udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és tizenegy óra között… Ah, istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó feltünt előttem, azt hittem, elájulok… Egyszerre felujult előttem minden ostobaságom, amit ez a varázsmondás valaha felgyülesztett bennem. Hogy hittem én a szent és nagy Szerelemben, amely eggyé forrasztja a lelkeket és amelyet megfertőztet a testi érintés, a csók… Talán, ha az én két udvarlómmal jobb időben találkozom, az egyikkel később, mikor kifejlődött benne a komoly, okos, tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig igazán daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy, hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam volna értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat…
– Ah…
– Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt ajkaival a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a kettő meg akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam.
Gúnyosan mosolygott s elhallgatott.
A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a perceket.
– Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az lett tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon maradt és aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt többet kiváncsi a Kuss-ára.
Felállott.
Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus szavai alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát.
Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban összegyürte, összecsikarta a kis emlékjelt.
– Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a bölcseséggel, hogy Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt csókolja meg, akit szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát megcsókolni…
Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a porrongyát.
Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban lépett el az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy visszalebbent, ugy utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, hogy Betti néni nem győzte aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: „Hm, hm, kellene ugye egy kis Liebe, mit Kuss!“
VIDÉKI HIREK.
I.
Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.
A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:
– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák!
Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő gunnyal nézett az öreg urra s legyintett.
– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.
A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia…
Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a _Kotkodács_ cimü, maga alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi-dijat.
Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:
– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…
Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki _beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:
Uram, lángész lobog önben! Uram, önben nemkülönben.
Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.
Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd.
– Szervusz.
– Szervusz.
Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni készen.
Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:
– Grosz ur, tudja mi ujság?
– Mi kérem, doktor ur?
– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.
Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.
Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.
– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve.
A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.
Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya.
– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott idejárni soha.
– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:
– Grósz!
Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebébe öt forint.
– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves keserüségit, siket e?
Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a disznókereskedőkkel diskurál.
– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve.
Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.
A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett beszélgetni.
– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…
– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…
– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.
– Krem…
Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.
– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz.
Palya összerántotta a szemöldökét.
– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni!