Part 8

– Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi a vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, hogy mennyibe kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán, hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha irásbeli felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjutól őriztetnem a vetést. Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó komám igy nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy két hétig és folyt a levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem váltottam ki, igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való.

Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek ugy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert, mint a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S ezt ugy kell eltürni, mintha bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában!

Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen, barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek, parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben ennyire vidám és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kiván valami muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a gond, a baj, a futás és különösen az éhség.

– Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész váratlanul, oly egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj cipőt, mert a régi kilukadt.

– Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna.

– Üvegeset.

– Ne beszélj.

– Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne, mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. De én inkább nem megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá.

– Érdekés.

A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges hintó. Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene rajta a gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a zöld mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket. Üveges hintó. Már ez a két szó oly varázslatos. Tudja isten, miért zeng oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és cimer van ráfestve. Bercinek igen szép cimere van, egy kar három liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld mezőben. Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra nem szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines flörtök, ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomoru mát, az öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos hálószobát, a házban töltött szomoru és szürke napok végtelenségét… Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a két paripa. S az ember virágot tart a kezében, mig hátradől a plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott… vagy párosan. Kéz a kézben… Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek sima lesz az élete és boldog… Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak végződik, csak befejeződik azzal…

Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta:

– Fiam, gyerünk már haza.

– Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten a jegyző, aki most kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral.

A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek. Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony jelenlétében annak az urával beszél.

Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte magát, mintha nem ő volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyü, csak éppen nem bir ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely kárpótolni fogja egy hosszu élet minden türéseért. Látta a durván festett nagy szobát, látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők! hatvan krajcár egy liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó kacagó pusmogását:

– Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet.

– Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni – ihogta a kasznárék lánya.

– Gazdag legyen?

– Asse.

– Csak öreg?…

A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott.

– A fiatalok elesnek.

– Majd importálnak férjeket.

– Egy szép szőke angolt.

– A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának?

– Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani.

– Milyen jó dolga van ennek a diónak.

– Miért?

– Mézbe fürdik.

Édes kis semmi fecsegők.

Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó friss kedélyt… Ah, soha ezt nem nyeri meg többé…

Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött, nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a puha hájas testében, mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába.

A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, belekönyökölve a könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszu hálóingében az ágy tetején állott és grimászokat végzett, amin a két kicsi lány szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik árnyékfejét s azok ugy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az igazi fejüket kapná be.

– Még nem alusztok?

– Még apuka fog szépet mesélni.

– Jaj ti még arra készültök?

A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és ugy ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta.

Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól.

Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is lenne… A fiatalságot nem hozza vissza…

– Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne nevess Olgica…

– De ha nem lelem az ujjamat.

– Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka.

– Az atyának, és fiunak…

– Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne aludjál… hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk vétőknek…

Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges hintóban…

– Te óvtad éltemet… én istenem benned vetem… minden… reményemet… Már Olga alszik, no csak magadban Margit…

De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét… Szégyelli, hogy ilyen formája van a feleségének, mintha ő valami gróf volna… és nem ő volna az oka, hogy annyi gyerek…

– Adjon isten jó éjszakát… és a szegény katonáknak… Amen.

Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet… Akkor majd utána nézne, hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek… Minek élnek ezek is, szegénykék…

SELYEMHERNYÓ.

I.

Az öreg fát hozott be s nagy robajjal dobta le a nagy zöld kályha fakosarába.

– Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta.

A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és alaposan, hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája alól.

Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, akaratlanul belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis fekete szemét, hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s rendkivül szép gömbölyü, de makacs kis állát. Elforditotta a szemét, hogy ne lássa magát, haragudott erre a valakire, nem szerette, lenézte.

Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s köhécselt.

– Kisasszony! Kisasszony!

– Ssz…

– Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… az urfi házasságával?

Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy tartotta pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját.

– Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak olyan házasság, mint a többi…

Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s előbb lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. Hosszu, vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és rovátkos élein, de a félszeme kinn volt az utcán.

Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég egyszürke, a keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek zsebredugott kézzel és piros orrocskákkal topogtak a hóban; valamelyik hanyattesett a sima, lapos köveken s a többi annál jobban kacagott rajta, minél inkább visitott ez.

A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és kisurrogott a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a konyha előtt, ahogy csak lehetett.

Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, dus barna hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan feküdt a fején s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, hogy kinyissa az ajtót, mire a postásember megrántaná a csengőt.

– Kezit csókolom, kisasszonyka.

– Sz…

– Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. Pég jószagu…

Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. Olyan finom és suhogó, kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne kattanjon, bezárta az ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő léptekkel visszarepült a tornácra. A hóban ott maradtak hegyes cipőinek a nyomai s ahogy visszanézett, meglátta. Összeharapta széles és telt szájacskáját. Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem tudta, mért, de ugy megszurta most, megijesztette hegyes kis cipőinek ott maradt nyoma.

– Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és gyöngéden az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a tüztől, – söpörje el az utat.

– Most sepertem, kisasszonyka.

– Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy az öreg ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a havas, csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni…

Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett a szobába, hogy elvégezze a dolgát.

Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, aki komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak előtt.

Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet.

Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, két patent közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a papir kiszurja a bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon.

De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik szobába, a néni fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak egyszer szoktak egy héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett volna. Meg is rémült a házirend ellen való vétségétől, de a rossz lelkiismeret nem eresztette vissza. A fehér portörlővel kezében ott állott, állott s a legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van veszve!… Az öreg még bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, aki most azért jött ilyen korán haza, mert: a hivatalba kapott egy levelet attól a nőtől, hogy vigyázzon, mert otthon elfogják a leveleit… s most az utcán a postás megmondta neki, hogy ma jószagu levelet adott be… s csakugyan, letagadhatatlan, ott a cipő, az áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét… a néni azt mondja, nem tud róla… Most jönnek érte… már a szobában vannak…

Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis markába szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el nem égetheti, mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt nyitják ki… a fali papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy pillanat alatt kitalálta valamennyiről, hogy az egészen rossz, a legrosszabb hely s a pillanatok olyan gyorsan teltek… Halálveriték ütött ki sima, fehér kis homlokán… s megdermedve állott ott, kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte, hogy a teste akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a levelet…

Beszédet hallott.

– Nincs semmi bajom, édes anyám.

– De meg vagy hülve, érzem a hangodon.

– Nem. Kis nátha legfölebb.

– Muszáj visszamenned?

– Nem.

– Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért.

– De miért? Hazajöttem az ivekért…

– No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai sejtelmeimre…

– Hát… jó.

– No, igy…

– Levelem nem jött?

Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el.

– Nem.

– Sajátságos.

– Miért?

– Hát hogy nem jön semmi levél.

– Jobb is, hogyha nem vársz…

Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett s apró egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak.

– Nem várok.

– Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett suhogtatni, – látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok semmi… De most már legalább belátod, hogy igazam volt.

– Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia.

– Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az ilyen hangos, élnivágyó leányok nem valók feleségnek!… Ezek csak mulatni akarnak, szórakozni…

A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett pirult és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, de ha erre kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó…

– Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de nem mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor kézzelfogható bizonyitékai vannak.

– Anyámnak bizonyitékai vannak?

– Igenis.

– Ugy?… talán…

– Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, hogy mi jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… most egyszerre ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs jó helyen.

– Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a világon, anyámnak egy se felelne meg.

Az anya hallgatott.

– Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!…

– Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van talán szolid lány is!

Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz szó!

– Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – folytatta a néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem kinálja magát két kézzel, nem bánja, ha észre nem veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud szenvedni a szerelemért.

Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt hitte, elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, de bezzeg a háta mögött megdicséri!

– Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek nem szabad önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre nevelni. Hol van az igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál ingben vitt el a férje s akit, már nem is emlékszem, milyen próbáknak vetett alá, hogy az igaz hűséget kitapasztalja. Elvette tőle gyermekeit, börtönbe vetette, vadállatok közé űzte, nyomorban, szenvedésben szürte át, vele tartatta a fáklyát a lányai esküvőjén, de a női erény és a női hűség mindenen diadalmaskodott és végül olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen dicsőségben nőnek nem volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a szépért és jóért, addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz jelleme!

Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget érezte lelkében.

– Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha hallottam. Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy kinozza… arra a vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább megyek, egy olyan asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy inkább meghaljon, minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… ez nem érdemli meg, hogy egy férfi emberszámba vegyen… A nő ugyanaz, ami a férfi. Két ember. Mindenik önálló egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a közös nagy célért arra, hogy mindenik engedjen valamit…

– Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv…

– Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani nekem egy lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját…

– Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen volt az!

– Én tudom, ki az anyád ideálja?

– Ki?

– Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint egy kis fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, kaszálni… mig csak a csutkája marad meg…

– Nem tudom, kiről beszélsz…

Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És fejét ugy emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll a félig lekoppasztott eperlevelen.

– Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm szépen.

– De kivel!

– A maga Ágneskája, na!

– Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok dámánál különb az a kis lány.

Az Ágneska szemeit elfutotta a köny.

A bácsi dörmögött.

– Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… Nesztelenül jön-megy, tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a türelmes szenvedésnek ezt a határát…

– No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a bosszudat? Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt hiszem, az sem tetszik neked, hogy…

– De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s dörmögve tette hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen karaktertelen Grizeldisz… Kezét csókolom.

S elment.

A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is kiment a szobából.

Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta vékony ujjaival s szét akarta tépni.

Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét.

– Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta magában.

II.

– Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az anyjának a fiatal ember, – itt valami történt.

– Mért fiam?

– Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága az életünknek.

Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon volt föltornyozva piros, gömbölyü arca fölött. Aggódva nézett körül az asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér volt, a szervéták pontosan belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó is a helyén, a kés-villa szépen, szabályosan rakva a csillogó tányérok mellé… Semmit sem talált kifogásolni valót…

– Nem értem, fiam, mi hiányzik neked.

Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről sem beszéltek volna.

– Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk a fürdőig és vissza.

– Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély karikás sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a tányérára s összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. – Na hát te egészen megváltoztál, nem ismerek rád.

A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat.

– Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember karaktere ugyanaz marad.

– Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – mondta az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a madarat.

Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért nyult.

– Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd.

Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett, végignézte.

– Talán szednél!

Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte a tálat, hogy behozza a következőt.

– Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a tálat, odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda dolog ez? Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az embert ilyen komédiákkal.

– Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem vetted észre, hogy hogy megy a tálalás.

– Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi folyik!…

Idegesen kanalazta a levest.

Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia vonásait.

– Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte.

– Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos…

– Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra.

– Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt nekem a tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi ez magát én hozzám…

– Nonono, – szólt az anya, – ej, ej.

Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy fényes nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s leült a tányérához és nyugodtan, derülten evett.

Egy-két percig kinosan mély csönd volt.

– Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem tudom fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? Két ülésest?

– Nem tudom.

– Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, amelyiken a multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre való. Pedig remélem, te is kijösz…

– Lehet… – szólt Pál.

– Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska.

Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a leveses kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett föl.

– Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka arcába fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s metsző gunnyal tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre.

– De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában sem volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. Jön a mosóné…

Pál azonban meg volt dühödve.

– Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – Ezután kezet fogok neki csókolni.

Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska apró, sötét szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig megháborodott ettől a szelid és mégis fölényes, ettől a távoli érzéstől.

– És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a szánat, és a friss hóesést, a jó szánutat…

A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva ránézett s az arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami enyhe sugárzást, a rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő még jobban kigyult, mert önmaga előtt megalázva érezte magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel fiatalabb nála, ennyire fölötte tud maradni.

– Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked valami bajod van a hivatalban és most férfiak szokása szerint rajtunk töltöd ki a bosszuságodat.

– Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert a sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab pecsenyébe.

Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust és itta a pohár borát.

– Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról szivart vett, kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első füsttel igy vágta még oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy szánat rendeltem ide…

Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali készlet s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi zavarodottság, simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment ki.

– Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a lánynak angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja.