Part 4
– Ach!
– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi?
– Hát el no…
– De hova?…
– Hát a kocsmába.
– A kocsmába?…
Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól.
– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek?
– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény fiunak!…
– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?…
– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó kosztján?
Pepi néni hátat forditott mérgesen.
– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a fülembe… Ach, még ilyet!
Felállott és nevetett.
– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett.
– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja.
A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN.
Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett magyarázni, mi történt.
– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi!
Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan.
– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te csak meg tudsz nevettetni, Pepi…
Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a szabadba.
– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!…
– Ach!
– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi.
Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon mulatott együtt Zsanival.
– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta.
– És mióta csinálod ezt, Pepi?
– Mit?
– Ezt a küldözgetést.
– Mióta, no.
– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi?
– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még.
– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod! Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál.
– Csak ne szekirozz már, mert megszököm.
– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi!
– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle… De sajnálja azt a kis ételt!
– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!… Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet… Legyen szerencsénk…
Pólika csendesen kisurrant az ajtón.
A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s kiment a kertbe.
Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé s itt-ott még csapzott volt a fagyban.
Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe boritotta a lelkét.
A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők.
– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika.
Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte az életkedvetlenséget.
Élni, csak azért, hogy éljen az ember.
Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni, tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát, rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel, vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni: élni!…
Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte…
Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el?
Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig… Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A föld az eget is megeszi lassan…
És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait, amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen, akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát, azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre…
– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá…
Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a föld…
– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül…
Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével.
Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta. Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé.
Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár, amilyenek a fü között mászkálnak.
– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült.
– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet el, mert nincs itt.
– Micsoda?
– Nincs itt.
– Hol?
– Hát a kocsmába!
– Nincs a kocsmába?
– Nincs a.
– Hát hol van?
– Hát azt nem lehessen tudni.
Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni…
De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett tőle.
– Hallod? – intett a lánynak Pólika.
– Öhö. – mondta Zsuzsi.
– Hát ott muzsikáltat magának.
– Aha.
– Na hát!
– Hátsz azér ő nincs ott.
– Hát hol van?
– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni!
– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon.
– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra, osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak.
Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte elszédült.
Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult…
Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe.
Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának támaszkodni.
Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész, de most ijesztő lett.
Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta… Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen embernek az irgalmán.
Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki, amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között…
A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat, mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán…
Pólika sirt, sirt.
Aztán tovább szidta az életet…
Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a sárba, csak ugy elterült a pocsolyában…
Összébb huzta magán a kendőt.
Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki, mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak véginségéről.
Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele…
Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől.
Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az ijesztő vég…
Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot…
Hangos kiáltás hallatszott le hozzá.
– Pólika! Pólika!
Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant.
– Póóólikaaa!
Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött, távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott, gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána:
– Póli, Póli, Pólika!
Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány…
– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!…
S már itt volt mellette maga Zsani néni.
Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg.
– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut Balázsnak a csinyjét!
Pólika lesütötte a fejét.
– Már tudod?
Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét.
– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut…
Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em… ber…
– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel, olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét…
De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten nézett maga elé, a vörös téglatornácon.
KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE.
Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás parasztasszony.
A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát. Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet, mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót.
– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket…
– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony! Hol jár maga itt, Kisvicákné?
Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban, alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott félrenyakkal.
– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek, hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon.
– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. – Be ne hozza a csizmáján a sarat.
– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg nagyságáék után.
– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg, hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a kegyes keziket, csak anyának nem…
– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani néni, – üjjön le.
– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó mellé, aztán megint bejött.
Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az asszony.
Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát.
A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában.
– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra, mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát…
– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától.
– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival.
– Mégis mondjon valamit, ha már itt van.
– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt.
– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el?
– Hát itatták, osztán elszaladt.
– Mikor szaladt el?
– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul.
– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul?
– Igen, el…
– Hát hogy ment el? Az istenért.
– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba!
– Miféle cigánylakodalom?
– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét!
– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen.
– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek…
Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé.
– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az én házamban! – kiáltott fel Pólika.
– De bizigen.
– Jézus Mária, szent József. Hogy?
– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa, kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek.
– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte.
– Hát osztán mi volt?
– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a tekintetes ur!
– Az ur!
– Az a!
– Jaj istenem!… Hát ő otthon van?
– Otthun a!
– Hála legyen az istennek.
– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul.
– Hála legyen az istennek.
– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné Borcsa a háztul!
– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt.
– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes erdőn.
– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak.
– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya…
– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá járt a szobában.
Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket.
Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett.
Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten.
Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor Balázs váratlanul lóháton betoppant.
Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény parasztot, aki megkapta a sörétet…
Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek neki reggelig.
Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment.
– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá, hogy visszavezetlek hozzá.
Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében, mint ma.
A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál.
Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába ölelje…
Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját…
Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a fiatalokat egymással.
Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje alól, de tenni nem tett semmit.