Part 3

– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt… Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya. Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát, én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel, de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza, olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a menyországbeli angyalt! Abbizony!

Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott hozzá az omlós bélü puha kenyérből.

Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül, tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét.

– Jaj, rossz csontok, rossz csontok…

Ebben a percben nyilt az ajtó.

Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni.

BORZALOM.

A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az ajtóban.

Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és összetette.

Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni hiu volt és olyan vénkisasszonyos.

– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki.

– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott.

Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas nevetéssel kiáltott fel:

– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép brossot nem is láttam!

Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt. Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria Theresia előtt egy udvari bálon.

De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából. Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján:

– Tisztelt ecsémuram!

– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten?

Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni, csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára.

Pepi néni oldalba bökte Balázst.

– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz.

– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott, mintha vasat kalapáltak volna.

– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint a büntársától, kérdezte Mina nénit:

– Nagy baj van odabe?

Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát és veszedelmességét jelezni.

– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs.

– Hán?

– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni idegesen.

– Tessék besétálni, – szólott Mina néni.

– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett.

Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott, ha rájuk nézett.

Azzal beléptek a harmadik szobába.

Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt. Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly, magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött.

– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga után.

Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni.

Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta.

– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca.

Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön s akkor nevette el magát:

– Hű az anyád piros viganóját…

Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy kicsit.

– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek…

Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak…

– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni, szék lesz még ebből, sose tessék busulni.

Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani, hogy ne vegyék észre a bajt.

Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant.

Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte, puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép metszésü sasorra szigoruan meredt.

Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg.

Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel intett. Tessék várni.

Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe, amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek, hogy foglaljanak helyet.

Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága, édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is.

Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt.

– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged…

– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve.

– A feleséged ide menekült hozzánk…

Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit.

– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén! Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza!

– Hű! – mondta Balázs.

– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt… És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz!

– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni még helyet sem ad!

Egy pillanatra csönd lett.

Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb hajtotta a fejét.

– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás.

Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre látszott mintha imádkoznék.

– Mit felelsz erre?

– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék az én feleségem szavában.

– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja! Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat. Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura, hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték, nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a büdös parasztok…

Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót. Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint.

– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni, kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a talpára…

Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot.

Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott.

Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak.

Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját.

– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy?

Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta:

– Be.

Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi ellenmondás…

– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs.

Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét, Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy szót sem az egész beszélgetésből.

– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs?

– Miiiit?

– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen, mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot!

– Én?

– Hát ki?…

– Ő!

– Ő? S miért?

– Amért én komisz voltam hozzá!

– Ach, hisz ez egy kötni való bolond!

– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs.

– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé.

– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki! Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű vett el engem?

– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!…

Zsani néni erélyes hangja fölcsattant.

– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem visszaél a helyzet adta jogával…

Balázs olyat orditott, mint egy bika:

– Pólika!

Szinte megfagyott a vér mindenikben.

– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy nem?

Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott, mint a jérce a napra.

– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos! Te gyalázatos!

– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz?

Pólika nem mozdult.

Balázs kihuzta magát.

– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má, szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból! Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat!

Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről.

Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni. Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is elakadt.

Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját, aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak:

– Alászolgája!

A TEGNAPI BÉLES.

Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket.

– Az a pernahajder, az a pernahajder.

Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta túllicitálni Solymosi Eszter históriáját.

Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot.

Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség.

– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni…

– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én?

És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta.

Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá, olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok, nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után.

Ugy kell a kutyának.

– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan semmije sincs.

– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából.

Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban.

Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a szobájában.

– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni.

– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt:

– Pepi.

– Na.

– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt?

– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát.

– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni.

– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem értett a beszédjükből.

– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá boszusan Pepi néni és kiment.

– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit sem tudok!

– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni. Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt. Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé!

Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik odakinn.

Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva, mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg.

Aztán Pólikához szalad be.

A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér párnák közé.

– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni, ilyen lustán…

Pólika elnyujtózik.

– Olyan jó itt!

– Jójó, de Zsani már brummol.

– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika.

– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép dolog.

– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok.

– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit.

– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen.

– Ki az oka?

– Én nem.

– Hát ki?

– Hát én nem is.

– Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment, rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle. Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az asszonyokon van.

Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott.

– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó, oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak! Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is, hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De majd megtanulod, ne félj…

– Én bizony nem.

– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész meg, ha legjobban van a dolga.

– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott huzatja a kocsmában.

– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény ember abba a rossz kocsmába.

– Haha.

– No csak ne vihogjál.

– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit eszik.

– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj lesz! Nézze meg az ember!

Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással…

Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel, közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz.

Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt a strapát.

Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s az otthonra gondolt.

Az otthonra.

Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség, mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától.

Egy perc alatt felöltözött.

Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére. Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét.

Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy szerette látni, babos fehér kendőben…

Rettegve nyitotta ki az ajtót.

A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja.

– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én, nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le.

Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben.

Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség.

– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától kezdve én leszek itt a konyhában.

Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról.

Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban.

Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen ült a helyére.

– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét.

Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika reggelijét.

Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki ilyen sorsra juttatta.

Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt, ha egy életet kellene itt töltenie.

De Zsani néni komoran szólott Pepire.

– Pepi!

– Ach, már mi kell megint.

– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak… És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?…

– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig…

– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!… Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi…

– Ach, ne faggass…

– De én tudni akarom…

– Ach…

– De nekem mondd meg!