Part 2

Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas nagy kapun, a sürü hóesésben…

Fázott a lelke legbeljében, mi lesz?

Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál.

Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt.

Álmosan olvasta el a levelet.

Gondolkodott.

Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá:

„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“

Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor nagyot, harsogót kacagott.

– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját, amilyen egy mokány gyerek vagyok én!

Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált.

– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást.

Avval férefitult a feje s már aludt is.

ÁRKON-BOKRON SZALAD A SZÁN.

Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami az övé, ami elvinni való.

Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának.

Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a bánattól s igy szólt:

– Azér mindenre vigyázzon Borcsa.

– Igenis tekintetetes asszony.

– Hogy baj ne legyen.

– Igen aranyom.

– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra vigyázni kell.

– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre.

– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában, akkor nem hagyja el a tojást.

– Igenis, drága gyémántom.

– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni.

– Igenis, angyalom.

– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember.

– Igenis, édes violám.

Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek csak annál bővebben buzogtak.

– Fognak már?

– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak.

Ujra hallgattak.

– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony.

– Mi kell, Borcsa?

– Drága aranyom.

– No.

– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes urtul.

Pólika kissé meglankadva sóhajtotta.

– Mi az a _böllönködés_, Borcsa?

– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen.

– Fölösleges fáradság volt, elég _kelletős_ volt ő nekem igy is.

– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik ki a kövér menyecske!

– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg én kihizlaltam őtet kövérre.

– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset.

– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem…

– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más!

– Ha tudná mit irt benne!

– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten, levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe vót.

Pólika minden bánata mellett elnevette magát.

Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején, meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete gubája az ülésre.

Kalap levéve jött be.

– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e?

– Ezeket.

– No Zsuzsi, csipd meg csak.

A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül, harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü uton!

Végre ez is meg volt.

Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka, ugy kellett letörülgetni.

– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek, hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni.

– Igenis, rubintom.

– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát, Borcsa…

– Igenis, édes angyalom.

– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza… Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek!

A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban.

Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány nyakán a kis madárfejét.

Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából darab cukrot adott nekik.

Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták, mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon.

A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom.

A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon.

A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük, hogy fogják őt fogadni.

Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem kapja meg olcsón a bocsánatot.

Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel valahol, megszólalt suttogva.

– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben.

Kis idő mulva ujra szólott.

– Két fekete lúval.

Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában.

– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre nagy szemekkel.

– Egész banda! – kiáltotta.

S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót.

– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram!

Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás.

– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten szerelméért meg ne álljon, Gergely!

– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az ostorát.

De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük.

Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik szánkóba.

Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is vacogott.

Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte.

– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva.

Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó szemmel mérte végig az urát.

De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot.

– Szép asszony, pénzt, vagy életet.

Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit, csak kacag a szeme közé a feleségének.

– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!…

– De menjen.

– Nem én.

– Gyülölöm önt.

Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete, husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké.

– Gyülölj, csak csókolj meg.

– Szégyelje magát! Komisz paraszt!

– Paraszt!?

– Komisz paraszt!

Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát.

– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!… Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre az útból, hé!…

A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az utról, hogy szabaddá tegye.

Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul.

– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom kisérni amerre megy, ahová lép…

– Nyomorult.

– Az.

– Arcátlan.

– Van szerencsém.

– Utálatos.

– Le vagyok madzagolva!

– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek.

Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a gazdájára engedelemért.

– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a vén gonoszra.

Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt, aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél.

Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri dombokon, fel a nyiri kaptatóknak.

Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező szélen át is a fülükbe.

Áthaladtak az első falun, Bényen.

Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon, hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul ez!

Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem látta, hogy összetartoznak.

Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges, könnyü szélben.

Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után kémlelt s egyre suttogott az asszonyának:

– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra.

– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi már nem birta a munkát.

– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten…

– Fogd be már a szád, nem akarom hallani.

De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy tapasztalatain tul ne adjon.

– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni…

– Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett volna hátra lesni, de nem mert.

– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van, mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az ujjuk…

– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után, csörgő láncon.

KIKÉRT HALT MEG AZ UR JÉZUS KRISZTUS?

A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a világgal. Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne pletykáljanak róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, mosolyogva nézett a világba. Körül a falun. A parasztok, akik felbámultak rájuk, azt hitték, hogy az urak farsangolnak. A Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s összecsapta a kezét, mikor felintett neki.

Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott fel rá.

Aztán tovább ment a szánkó.

– De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a bundát… Milyen szomorán áll a szája…

Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, hogy mit csinált? Akkor jó. Meg volt elégedve magával.

Már Bodony alatt voltak.

– Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, behajtatunk a nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok utólérnek, már a kapunak is be kell zárva lenni!

– Ne tessen félni, tekintetes asszony!

S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a lovakat s egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt.

Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is tették a kapuszárnyat maguk után.

Már akkor Pólika a tornácon volt.

– Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a rohanó, menekülő menyecskét.

– Néni!

– Ach te lány!

– Jaj nénikém, drágám. Végem!

– Ach!

– Otthagytam az uramat!

– Ach!

– És üldöz a gazember!

– Ach!

– Mentsetek meg tőle.

– Ach!

A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett össze.

– No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, a Mina kisasszony s fekete keretü pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a kis hugát.

– Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni s fehér kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a könyeitől.

De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, szigoruan vizsgálgatta a kis Pólika arcát.

– Nézz rám! – mondta szigoruan.

Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően piros ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru nénére.

– Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani néni.

Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt nagy muzsikaszóval állott meg.

– Itt az uram! – pityergett Pólika.

– Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni.

– De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul.

Aztán igy szólt

– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket.

Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája.

Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent nincs szükség.

Megállott a verandán.

Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol. Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus.

Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az ajtófélfához.

Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva.

Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál.

– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives emberséges hangon.

– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. – Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét, lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani, ha meghallja.

Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér, hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól.

– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen látott, aligvárt vendég.

– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs két nagy pracliját, amit az orra elé tartott.

Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják odabenn a szigoru öregek.

Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy fehér ajtóig s ott benyitott.

– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg kezével maga előtt kapkodott, – na!

– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon!

– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni.

– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál.

– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé.

– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék ideadni a kezét, édes jó Pepi néném.

Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább, hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon gyerekek.

– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan.

– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit.

– Hiszen esküdözni tudunk.

– Uri szavamra!…

– Na!… Sokat adok a te uri szavadra…

– De komolyan…

– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán megfázunk…

– Hát nem tetszik kiverni a házból?

– Na. Megérdemelnénk pedig…

– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit.

– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a dolog.

– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő.

– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér kenyeret hozott.

– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött belőle Balázsnak.

– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol.

– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után ujra teletöltötte a poharat.

Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni.

– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét, aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen kolbászt enni!

Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott ráncokban.

– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá volna téve valami…

– Becsület istenemre!

– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten.

– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy esküdöztem.

– Csúf szájú… Hát ez mi már megint…

– Micsoda?

– Ezzel a…

– Mi?

– Mintha nem tudná… No, a feleséged…

– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom!

– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene venni a virgácsot és megseprüzni!

– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj, de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér. Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném.

– No.

– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok.

– Ach.

– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni, nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik!

S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi néni kimeredt szemmel nézte.

– Ne bolond ne.

– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném.

– Elég kár.

– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel, csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra.

Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője.

– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet eszed.

– De ha nincs.

– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is megokosodik.

– Meg! Az biztos, hogy meg!

– És te is meghiggadsz.

– Soha. Pepi néném, én soha!

– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még te puha is… Ne félj…

– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz, okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal fenyegetem az Istent, Pepi néném…

– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy!

– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én… De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem…

– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek…

– Az a!… Mér lettek asszonyok!

– Osztán mivel fizettek érte.