Part 1
AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI
SZERKESZTI: KABOS EDE
MÓRICZ ZSIGMOND
NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL
BUDAPEST
LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL
IRTA
MÓRICZ ZSIGMOND
BUDAPEST
LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.
NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL.
BALÁZSNAP.
Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott ablakokon.
A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar tenni magáért. Már is harmadnapja tart.
A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba, kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának egymás után futnak ki a ropogós sima havon.
Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza!
– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján vissza adjátok a vizittet.
Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is elmegy.
De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik istenigazába szidni Tisza Kálmánt.
Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket.
– No, gyere már, gyere már.
– Elég volt már a jóból.
– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs.
– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki egy tapodtat se megy!
Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a cigányt:
– Mircse, a nótám!
És ezredszer fujja el a nótáját:
Az életem gyászban, Dobra verik házam… Elhagyott a galambom is végül: De! Nem élhetek muzsikaszó nélkül! Nem élhetek muzsikaszó nélkül!
Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegője.
– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta!
Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan, mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni.
– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza Kálmán.
Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására. Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a pénzüket s felpukkantja a honfibút!
– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat!
– Abcug!
– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar ellensige!
Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől, mikor tele tüdővel kieresztik a hangot.
Hirtelen zenebona lett.
Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni készült.
– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!…
S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára:
– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!…
– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot folytatott az urával.
– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne tessen már ilyen ellensigem lenni!
– Ugyan hiszen már mindenki elment.
Balázs felhorkant:
– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre.
– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult, mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög.
– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak egyet is el akar vinni az én vendégeimből.
– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment!
– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem!
S nagy mozdulattal ment a vendégei után.
A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru.
– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel, már majd megbolondulok.
S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt.
Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani.
A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös képpel állották az ostromot.
A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással, vendégkeregető marasztalással.
– No ne siessetek még…
– Muszály lelkem…
– Muszály?… No hát az más…
Balázs rontott be kivülről.
– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, – támadt a feleségére.
– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az asszonyka.
– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! – kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez még csak kóstoló volt a mulatáshoz!
– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára.
Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden.
– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok.
Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme.
– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon egyik pajtás.
– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok hagyni.
Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja.
Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei.
A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak volna.
Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott.
Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel.
Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége.
– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se innen!
Bekergette őket.
A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba, ahol a fiatal asszony már takarittatni akart.
– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?
– Én?… Mulatni akarok!
A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett. Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele.
– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is láttalak három napja!
Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse.
– No kérem, ne izetlenkedjék!…
– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!
Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát.
Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre kopott hangján, hogy:
Az én rózsám kis kunyhója, Többet ér mint Buda vára! Buda vára az országé, De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika!
Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.
– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…
– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme
Többet ér, mint Szabolcs megye, Szabolcsmegye az uraké, De a rózsám csak magamé!… Hijjuj! Hujjujujuj!
S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni veszekedetten.
De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon kellett, hogy emelje.
Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.
– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt.
– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel forditotta el az arcát.
Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának.
Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten.
– Mért bánt maga engem, Pólika?
– Mert megérdemli.
– Meg?… Mivel?
– A magaviseletével.
– Hát hogy viselem én magam?
– Illetlenül.
– Illetlenül?
– A legnagyobb mértékben.
– Hm. Mivel?
– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.
– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika!
– Nagyon természetesen.
– Na hát az anyád…
– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!
– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz nénéd Bodonyba!… Tudod!
– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.
– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!
– Csak tessék.
– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?
– Szó sincs róla!
– Egyet!…
– Egyet sem!
– Pólika: Csak egyet!
– Nem!
– Nem?
– Nem!
Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába.
– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát…
– Hagyjon békét!
– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok.
– Azt látom.
– Én ittam, Pólika! ittam!…
– Elég kár.
– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga… nóját…
– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!
Balázs felmagasodott. Kinőtt.
– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?
Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük.
– Danolsz, Pólika?
Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan.
Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán visszaszoritotta a gégéjébe a hangját.
– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába!
A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.
Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.
Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára vetette s kilépett a tornácra.
Végig nézett az udvarán.
– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…
Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a fáról zuzmarát rázott az ember arcába.
Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta, a vén kocsisuk.
– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani. De nem tette.
A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra, Balázs lehiggadt.
A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk…
Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt.
Egyszerre észrevette magát.
– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok kocsikázni!… Mars!
A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról.
– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a sonkátoknak!
Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul.
– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik.
Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele tovább szaladt a szán, mint a nyul.
– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a városba.
– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a kutya.
S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most megtanulja tisztelni az urát!
A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe.
FEKETE ÉJSZAKA TARKA KÉPEI.
Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az irtó hideg télen.
A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik a szoba.
Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke.
Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed és az egész teste végigreszket.
– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából, az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat.
Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja, piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet.
Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt.
Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni!
Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly közönségesek.
Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában:
– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon, ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét, meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak:
– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe.
Azért nem szégyenitette meg az urát…
És az igy bánik el ő vele…
A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe.
Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta.
Pólika felijedt.
– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit…
Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és duzmaszkodva ki akart menni.
– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek magamba…
Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta:
– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak odakinn?
– Igen.
– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már fáért?
– Nincs több a konyhába.
– Mii?
– Nincs több fa.
– Hát?
– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi.
– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?… Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában. – Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg annak a bitang gazdátoknak!
Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a szobában.
Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával mérgesen surolta meg az orrát.
– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél egy perc alatt…
Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván és bánatosan el kezdett sirni.
– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy a sonkákat a büdös parasztoknak…
Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig rabszolgaságban tartották őket a férfiak.
– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog, hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan vendéggel…
Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának szelid vibrálását.
– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott, átment a másik szobába.
Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy megfagyott a lélekzet.
Gondosan bezárta.
Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen, hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni…
Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is ott táncol majd az Arany Bárányban…
Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott. Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét.
Csak azért is ott maradt.
Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet virágjában…
Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott.
Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette…
Hirtelen iszonyu harag fogta el.
Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!…
– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond leszek itt megfagyni neki. Ohó.
S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába.
Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége.
Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát.
– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem birt elég erélyes hangot adni…
– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még volt egy kicsi fa, hát azt behoztam!
– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba!
Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből.
– A városba?
– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is. Megy az urhoz.
Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki.
Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment.
Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő.
Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta:
„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“
El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez.
Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk…
Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy:
– … „a nénikhez, Bodonyba!“
Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol szerető feleséged, Pólika.“
Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó.
Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött.
– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is.
– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra kancsalitva mérgesen.
– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő?
– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja.
– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet.
– Eztet?
– De el ne veszitse!
– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki.
Aztán hozzátette.
– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába, akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet…
– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit…