Part 5

Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta… De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni…

Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s maga viszi haza…

Végig gondolta, mit tesz, mit csinál…

– Hopp! Megvan!

Szinte fölkiáltott örömében.

Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban körül akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem lopnak-e, nem gazdálkodnak-e a maguk kezére?

És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni kuncogott és nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog vágni, ha meglátja Balázst.

– Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – No és mi azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs!

És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és megindul a beszélgetés és megtörténik a kibékülés…

Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek sok hajdani diplomáciai sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt.

Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl.

Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen szerfölött csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen ki akarta adni a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz az utcára s a másik pillanatban meghökkenve huzódik kissza.

Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt Balázs.

– No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép terv.

Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még alusznak a kora reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, mint akivel semmi sem történt.

Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé.

Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv…

Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a cigányokat s mindjárt muzsikáltatott.

Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra, csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs kivánta.

– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz hálni.

Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az arcát.

A MULTAKNAK LEVENDULÁS ILLATJA VAGYON.

De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre hangolta, hogy madarat tudott volna fogni.

Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg néni kedvességét.

Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van készülőben.

Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt senki a házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg vizzel eresztette föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén volt.

– Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika?

– Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, mindig veszek egy kis üveggel.

– Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak élni. Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy kell tintát csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész…

S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, mekkora flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja vármegyei főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye számára.

Végre készen volt a fekete lé.

– Ne most irjál…

Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a szobában.

– Mit irjak?

– Csak irjad, amit diktálok.

Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült.

„Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert oda vagy’k…“

Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve rászólt:

– No csak irjad, irjad.

– De hát én nem értem…

– Csak te ne beszélj, hanem irjad…

S tovább diktált.

„… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. Azután gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az ablakon át kiszököm…“

Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le.

A néni az orrára tette az ujját.

– Megállj, még valamit.

Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött.

– Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön…

Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette a perceket. A másik szobából behallatszott, ahogy Pepi néni fujta a kását. Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és ugy feküdt ott kis öreg testével a régi félvállu szép kanapén, mint egy öreg, kiszolgált macska. Neki lesz csak öröme, ha sikerül a dolog… pedig szegényke, erről sem tud semmit, csak mikor már régen kész lesz a csel…

– Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy nevetett: ird oda azt, hogy:

„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“

De már ekkor Pólika odairta, hogy:

„Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda a néni tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig olvashatóan.

A néni megnézte az irást.

– Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te Balázsodnak a markába.

Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a maga szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács után, hanem kiment.

Zsuzsit keritette elő.

– Zsuzsi.

– Tessen, tekintetes asszony.

– Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét a tekintetes urnak?

– Csak ide kell bizni!

– De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged ne is lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál fecsegni valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok nem beszélnek arról, hogy már tegnap is ott járt a Zsuzsi, mert azok nem fognak dicsekedni az ingyen ebédekkel.

Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan lány a Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának…

Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát.

Balázs egy sort küldött vissza:

– Megyek, cicám!

Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral.

Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek egész este. Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden percben irult, pirult, nevetett.

A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat nyitogattak, régi nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni bizalmasává vette Pólikát s a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni nagy csodálkozására minden régi kincsét kitárta.

Régi nemes selymekben és ruhákban válogatott. Öreg, sárgult, finom csipkék kerültek elő, régi menyasszonyi diszek, fiatal asszonyok ősi csipkés fejkötői. Mintha a régi mult mozdult volna meg egy percre.

Milyen jó, milyen kedves ilyen csodakincsekben vájkálni. Pólika el volt ámulva és el volt andalodva. A nénik boldogan élték vissza magukat a fiatalkorukba s minden tárgyról egész történeteket tudtak mesélni…

– Ez viselte kedves anyám a Sárujhelyi grófoknál. Az egész megyéből csak ő volt hivatalos. Nagy dolog volt az. Ezrekbe került az a mulatság. A pince be volt rendezve télen áfrikai növényekkel. Virágos oleanderek és citronfák voltak ott, csak ugy kézzel szedték róla a citront. De az egész megyéből csak anyám volt az egy, aki hivatalos volt az asszonyok közül. S az öreg báróné, akkor még az is szép fiatal asszony, druszájának hivta az anyámat s azt mondta neki: kár önnek édes Lenkám itt lenni. Mert boldog emlékü kedves anyám ugy a német, mint a magyar nyelvet folyékonyan és uriasan beszélte, azt mondta neki a báróné: Önnek csillagkeresztes hölgynek kellene lenni!… Ugy bizony, erre a mulatságra sem Bodonyból, sem a vidékről más nem volt hivatalos és mégis erre a mulatságra a bodonyi, meg a többi falukból az uri nők mind parasztruhába öltözve mentek el, csak hogy a kapu mellől leshessék a mulatságot…

Pólika elmélázva hallgatta a régi események különös, idegen illatu emlékeit.

– Mennyi ékszer, mennyi kincs! – kiáltott fel, mikor a néni az ékszeres ládikát kinyitotta s az alkonyati fényben kiteregette az asztalra a régi szép ékszereket.

Ó, az én boldog emlékü kedves anyámnak sok ékszere volt, sokkal több, mint amit itt látsz. De azért, mikor a kállói bálra bement, egyszer megtette azt a tréfát, hogy az összes rokonaitól, minden arany és ezüst ékszereiket kölcsön vette és a lárvás bálra ugy ment el. A két Majtisy-lány voltak a leányai, mert az ő lányai akkor még igen kicsinyek voltak, hát az árva Majtisy-lányokat ő adta férjhez. Tudod, azon a bálon jelen volt a bécsi Hirsch és megbirálta az anyámon levő ékszereket és azt mondta boldog emlékü kedves anyámnak: Az önön levő ékszerek meghaladják a negyvenezer forintot. És kérdezte kedves anyámat, hogy mer annyi ékszert viselni? Amire kedves anyám azt válaszolta, hogy jöjjön csak Hirsch ur közelebb, nézze meg a maga szemével, hogy ez az ékszer mind föl van varrva a ruhámra. És mivel én nem táncolok egyet sem, el nem veszhet egy sem.

Zsani néni visszasüppedt magába s könyes szemmel babrálta remegő ujjaival a szép emlékeket.

– Mért nem táncolt a nagyanya? – kérdezte Pólika s egész lelkét eltöltötte a szines multnak illatos emléke.

– Ah, az egy nagy fogadás volt, – mondta a néni.

– Hát összevesztek az atyussal, – szólt bele Mina néni.

– Ah, tudod is te, már minden pletykát szellőztetnek! – mondta Pepi néni idegesen a kötése mellől.

Pólika meghalt volna a kiváncsiságtól, ha el nem mondják a dolgot.

– Már Póli elég nagy, megtudhatja, – mondta Zsani néni, aki a család feje volt s a multak emlékeit is ugy adta át, mint az örökséget az unokákra. – Az a nagy dolog, fiam, – kezdte suttogó hangon. – Boldog emlékü kedves anyámnak sok irigye volt, a szépnek az egész világ irigye szokott lenni… Boldog emlékü szüleim házában 700–800 ember megfordult évente, mert kedves atyám a vármegye leghiresebb ügyvédje volt, még Szatmárból, Beregből, Biharból is jöttek négylovas kocsival az ő tanácsát kikérni és ha kedves atyám valamit mondott, azt mindjárt itéletnek is tartották és megnyugodtak benne. Bodonyban akkor is, mint most, olyan sár volt mindig, hogy ha az egész Nyirségben nem is volt viz a homokon, de itt mindig ki volt téve a falu végén a tábla, hogy: az utak járhatatlan rosszak. És boldog emlékü kedves atyám négy ökröt szokott kinn tartani a Csergető tanyán, hogy azokat a hintókat, akik hozzánk jöttek, azok bevontassák… Volt is kedves anyámnak olyan háztartása, hogy a konyhájára még a harmadik vármegyében is azt mondták, hogy: az ám zsiros konyha! Libája 1200–1500 megvolt a gunárokkal együtt és a gunárok csörgővel vezették haza a mezőről a nagy libanyájat. Tinóbinó marhából annyi volt, hogy ha ezer bankó forint árát eladtak, meg se kottyant…

Pólika visszafojtotta a lélegzetét, ugy figyelt. A régi dicsőségnek, gazdagságnak az érzésével volt megtöltve a lelke.

– De mit ért, ha kedves anyámnak a szépsége miatt annyi irigye volt, mint a fű a réten. A legelső irigye volt a tulajdon sógora, kedves atyámnak a testvéröcscse, a gazember, aki náluk lakott és gazdálkodott a birtokon, mert kedves atyámnak a sok ügyvédi munkája miatt nem volt ideje arra is, erre is. És a Józsep bátyánk egyszer egy setét este egyedül csak hazajött a csépléskor és bement a házba, ahol boldogemlékü kedves anyám volt.

Kérdi kedves anyám: Te mért jöttél haza, Józsep?

– Azért, hogy neked valamit mondjak, – mondta Józsep bátyánk. – Gyere csak be a kis szobába.

Azt mondta kedves anyám:

– Miért menjek én a kis szobába. Mondd meg nekem itt.

Azt mondja Józsep bátyánk:

– Nem bánom megmondom neked itt. Azt mondom neked, Lenka, hogy nem érdemel téged az a te urad. Vén ember te hozzád az urad. Én fiatal ember vagyok, én érdemellek téged.

Jaj, boldog emlékü kedves anyám meg volt rémülve. Csak megkapaszkodott az asztalba és rákiáltott:

– Ne beszélj ilyeneket, te orcátlan.

De Józsep bátyánk nem hagyta.

Közel ment hozzá és azt akarta, hogy legyen a szeretője…

Az öreg néninek kiszáradt a torka a belső izgatottságtól. Mindnyájan lihegő szemmel néztek össze és reszkettek a borzasztó eseménytől.

– Akkor, hogy Józsep bátyánk csak erőszakoskodott és nem hagyott békét, ahogy boldog emlékü kedves anyám kivánta, hát kedves anyám szétnézett és ott volt a tüzfogó, mert igen szép vörösréz tüzfogójuk volt és azt télen-nyáron benn tartották a kandalló mellett, disznek. És felkapta kedves anyám a tüzfogót és fölemelte Józsep bátyánkra.

– Igen, – mondta Mina néni, akinek mintha egy csapásra elmult volna a süketsége s minden szót megértett. – E miatt volt a mi kedves anyánk egy préda asszony. Mert a tüzfogót emelte rá a Józsep sógorára.

– E miatt, – mondta Zsani néni s az arca élén piros foltok gyujtak ki.

– E miatt, – állott fel Pepi néni is és idegesen mondta, – mert azt elmondta Józsep, hogy ráfogta Lenka a vaslapátot. De azt nem, hogy mért. Csak fujta aztán, hogy préda és mondták eleget kedves atyánknak, hogy hiába keres ő akármennyi pénzt, Lenkát nem győzi meg az isten se.

– Pedig kedves anyám épen olyan volt, mint én, épen ugy ki tudott jönni mindennel, mint én, – mondta Zsani néni.

– Keresztszeghyné volt az irigye, mert nem volt hivatalos a Sárujhelyi grófékhoz és a legjobb barátnéja volt kedves anyámnak, – kiáltotta fuldokolva Mina néni.

Pólika mintha egy résen belátott volna az elmult világba. Tisztelettel és csodálattal érezte összetöpörödni magát kicsinyre, semmivé… Valahogy leigázta és agyonnyomta az az érzés, hogy azok a tiszteletreméltó, azok az istennel egyforma megbecsülést és félelmet élvező ősök épen olyan gyarló teremtések voltak, épen ugy sirtak, nevettek, ettek és szerettek, mint ők…

Elandalodva hallgatta a besötétedő estében a homályos régi nagy szobában azokat a kis történeteket, amelyek valaha itt lezajlottak. Még ezek a butorok itt a tanuk, ezek a falak, ezek a tárgyak mind, mind. Ezek a csipkék és ezek az ékszerek, istenem, micsoda régi örömöknek, hiuságoknak, irigységeknek, pletykáknak, fájdalmaknak, rémületeknek a tanuságai…

A szoba lassan bealkonyodott, csak a tüz világitott szerte s ott ült az ő virágzó ifjuságában a zörgő, szelet termő, száraz öregek között…

– Bizony igy volt az régen, – mondta Zsani néni.

– Jaj de szép volt, – sóhajtotta Pólika, mintha mesét hallgatott volna.

– Azért mondtam el ezeket, hogy emlékezz rá… És válassz ezekből, kicsi lányom, válassz a nagyanyád smukkjaiból, hogy legyen valami, amiről emlékezz mindig a boldogtalan mártirra, aki öt lányt nevelt föl, de egyiknek sem érte meg annyi boldogságát, amennyit te kapsz magad Balázstól…

Köny volt az öreg nénik szemében. Félrefordultak, törülgették a szemüket, az orrukat s Pólika elszégyelte magát, hogy semmis kis bajával ide menekült ezekhez az öregekhez, akik egész életükben nagy bajokhoz voltak edzve… Karcsi bácsit még ő is ismerte… De a Mina néni férjének még titokzatos sötét hirét is csak ugy, hogy mindig valami Rinaldó Rinaldini-féle borzalom reszketett a neve mögött, amelyet a néni maga is letett s nem viselt, soha ki nem mondott… A Pepi néni két férjének is csak elvétve, kusza hireit hallotta egyszer-egyszer…

Sorra megcsókolta a kezüket s nem kérdezett semmit. Összeborult mindenikkel és sirtak egy sort.

Egy kis medájt vett föl az ékszerek közül egy kis vékony arany láncon, a legkisebb s legszerényebb ékszert a sok közül s a nyakába akasztotta.

A vacsorához hallgatagon ültek.

Kilenc óra előtt Pólikának be kellett menni a szobájába. Minden világot eloltottak a házban.

Nemsokára gyanus nesz volt a haz körül… Kocogtattak a Pólika ablakán…

Pólika kinyitotta az ablakát. S felöltözve, téli bundában kilépett rajta. Az ura karjába.

TAVASZI ÉJSZAKA ZSENDÜL.

A nappali olvadás mind felfagyott az éjszakában. A szán nagyokat farolt a csendes lejtőkön, a sima jég vékony tarja be-beszakadt alatta s a viz szétloccsont. Csipős szél csapott szembe s kimarta az arcuk élét, az ajkukat s könyessé tette a szemüket.

Vagy tán nem is a szél.

Mert ők ugyan most nem törődtek se széllel, se uttal, se a csillagokkal, se a lágy fényü holdvilággal. Nem törődtek a távoli hómezőkkel, amelyeknek szironyosan csillogott a szine, sem a feketén kanyargó uttal, amely, mint óriás kigyó, kanyargott előttük, mint hüséges kutya szaladt előre a távoli boldog otthonuk felé.

Összebujtak nagy téli bundáikban, egymáshoz bujtak s át-átlestek egymás arcába, mig a lovak csöngői egyformán zengettek s a kocsisuk, a fiatal Gergő, deres gubában ült előttük.

Egy merészebb kanyarodónál Balázs hirtelen átkarolta Pólikát, mintha féltené… Bár előre elhatározta, hogy nem fogja megölelni… De megölelte, Pólika, mintha idegen érintette volna, megrándult s a Balázs keze meggyengült a derekán.

De ott hagyta a karját. Megfogta a szán lécét s közelebb huzódva a párjához, játszatta magában a fantáziát, hogy idegen asszonyt visz, idegent rabol… Izgatta, uj kéjt adott neki, hogy a feleségét szökteti. De nem akart elfelejtkezni csalafinta terveiről, kemény, asszonyszoktató próbájáról.

Pólika soha sem tapasztalta az urát ilyen gyöngédnek. Mindig kemény marku volt, erőszakos, szilaj, most ugy meghuzódott mellette, mint egy jó diák. Ugy megült a szoknyája mellett, mint egy ábrándos kis szerelmes a nagy éjszakában.

Olyan boldog volt, olyan jól érezte magát. Ugy vágyott mindig a gyöngédségnek erre a mézére s most ugy elájult a szive attól az érzéstől, hogy az urát e titkos csellel egészen megjuhászitotta, magához kötötte.

Mikor Balázs a legközelebbi kaptatónál megint derékon fogta erős kezével, nem huzódott el, egy moccanásnyira beleilleszkedett az ölelésbe, amitől Balázs ugy megháborodott, hogy kegyetlen tüzzel szoritotta át.

– Nem esek le, – mondta Pólika affektáló drága kis hangján.

Balázs még jobban megszoritotta, aztán eleresztette. Fölvetette a fejét s tele tüdővel szivta a kemény, tűkkel bélelt szelet.

Pólika rálesett hosszu, sötét pillái alól. Ugy szerette ezt a marcona embert. Soha még ilyen lágynak és gyöngédnek nem érezte.

A szán szaladt le az uton, a lovak patája csattogott, gőzük felszállott a hideg éjszakában s a Balázs keze elhagyta, meg ujra kezdte a játékot. Ugy izgatta magát, olyan szelid és vérforraló idegjátékával. Mert csak ez a valódi kéj, a kéj szinét borzolni, a feleség nagy prémbundájának prémjébe tenni a borostás arcot, a vastag köpönyegen át érezni meg az izzó kis testet, az ujjakat belopni a kar alá, a puha, meleg, dárga mellecskék alá, csinyján lopni a szabadot…

Lassu trappolásban gyors órák tüntek el s a csillagok mintha erősebben haladtak volna a maguk araszos utján, mint ők a végtelen sikon, ahol egyik falut a másik után szalasztották el maguk előtt. A néma falukat, ahol apró házakban emberek aludtak, mintha halott világon száguldanának keresztül, egyedül ők ketten élők az egész teremtésben.

Ugy elernyedt a testük, ugy összeroskadtak végül, ugy összeborultak. Bundákon keresztül és a téli hidegen át és a csönd izgalmában érezték talán először egynek testüknek lihegő boldog mámorát.

– Nem esek ki, – suttogta Pólika s odaejtette kis prémsapkás fejét az ura széles mellére s odaadta magát, ott maradt a férfi ölén.

Balázs nézte, mohón nézte a felesége arcát. A hófehér bőrön meglátta a kis szeplőket az orr körül, a kilüktető nagy cimpákat s a fölcserepesedett izzó érzéki ajkakat. A nagy fekete szemek le voltak hunyva, vagy talán ébren zárultak be, hogy annál rejtelmesebbek legyenek a hosszu, csodálatosan szép pillák alatt s a drága kis nő forró, kerek arca ott párázta egy araszra, egy hüvelykre, egy pihényire az ő vágyó, forró ajkait. Mig rátapadt csókkal, forró, kemény, tüzes csókkal… S megette, mintha éhes farkas kap eleven csontot…

Ah, alig vették észre, hogy már itthon vannak.

Távolról már meglátták a faluvégi ákácost. A homokszakadékos uton felballagtak a kifáradt lovak az utcára. S végig kocogtak csendesen az ismert kis parasztházak előtt.

Pólika egészen kijózanodott.

Eszébe jutott a Kisvicákné beszédje. S rettegett, hogy fogja találni a házukat, a kastélyt.

A kastélyt, amelyre olyan büszke volt. A dupla tetejével, nagy, havas, kőoszlopos kapujával. A tágas, nagy udvarral az öreg, csapzott, mohos fenyőfákkal.

Felegyenesedett, sóhajtott. Nem mert szólani, kedvetlen volt és elbusult.

Átkozódó pillantással nézett a rongyos, náddal, szalmával fedett kis parasztházakra s gyülölködő, ellenséges pillantással nézte végig valamennyit. Bizony nem sajnálta volna, ha a föld nyeli el őket, a büdös parasztjaikkal együtt, akik ugy megbujtak bent, mint a pondrók a gyümölcsben.

Végre itt volt a kastély.

Már annak is megörült, hogy meglátta. Hogy teljes épségben feketéllett ott előttük, szemközt a holdfénnyel. Hiszen minden rosszra el volt készülve s legnagyobb izgalma volt, hogy még csak nem is kérdezősködhetett róla.

A kapu nyitva volt. Behajtottak.

Gergő nagyokat kurjongatott, ahogy befelé mentek, a lovakra.

– Hő Csillag, hé, a kutyák egyenek meg, má megbolondultatok! No, hiszen kiteleltetek! Ni, hogy vész a cudar, megájj csak… – s más effélét.

A nagy patáliára egyszerre csak megvilágosodnak az ablakok. Nyilik az ajtó s felzendül a muzsikaszó!

Pólika el van ámulva. A szeme kerekre nyilik s nyüglődő, csodálkozó, szemrehányó, gyanakodó hangon mondja:

– Nooo, mi történik itt…

Leszáll a szánról s feltipeg kissé elzsibbadt lábain a tornácra.

Hát ki áll előtte vidáman és mosolyogva és szineskedő arccal!

Borcsa, a szakácsné.

– Maga mit keres itt!? – kiált rá Pólika.

– Én, kezit csókolom? – mondja Borcsa elámulva. – Hát iszen várom a tekintetes asszonyt. Jaj, kezit csókolom, csakhogy már valahára meg tetszett jönni.

Pólika azt hiszi, valami álomországban jár. Magát is meglepi a hangja, mikor nyersen rákiált az öreg asszonyra.

– Hát a cigány-lakodalom!

Borcsa értetlenül bámul rá.

– Aa, tekintetes asszony, miféle cigánylakodalom?!

– Hát engem megcsaltak! – kiáltotta Pólika s körülnézett.

Balázs ott állott a cigányok előtt és kivágta a karját, ugy kacagott,

– Há, – kiáltotta – aranyat ér az a Kisvicákné! Holnap megkapja a süldőt!

Pólika leforrázva érzi a megcsalattatását. Valami nagy indulat hullámai kezdenek felgyürüzni a lelkében. A szeme villámokat ereget s a feje szinte szédül.

Balázs azonban elébe lép.

– No, szivecském… Hát bánt maga még engem?…

Pólika hallgat.

– Hát megérdemlem én, hogy bántson?… Hát illetlen vagyok én?… Hogy én hazacsaltam az én kis házi sárkányomat, hogy még egyszer megkérdezzem tőle, hogy… dalolsz-é velem egyet, Pólika?

Pólika összehuzza a szemét s lefelé forgatja.

– Csak egyet!

Pólika felszegi a fejét.

– Csak egyetlenegyet, Pólika!

Pólika mereven áll, mint egy jégszobor és mélyeket lélekzik.

– Pólika… csak egy picikét… csak egy ujjomnyit. Csak egy hangot, az anyád… piros viganó… ját…

A foga közül szürődött ki a hang s közben egy olyat orditott, hogy szinte megcsattant bele a torka… de aztán megint csak visszafogta magát.

Pólika meg sem moccant. Meg volt dermedve. Lihegve, fujva, csaknem nyögve lélekzett.

Balázs térdre vetette magát s átölelte a térdeit.

– Pólikám, szentem, ne veszits meg, ne veszits el, mert emberhalál lesz belőle, az istenit, valahol egy asszony van…

Pólika még ridegebb lett.

– Hej, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – ugrott fel Balázs, – hogy nincs anyád… Ha volna, az megértette volna veled, hogy… mit tegyél… Ott szakadjon rá a ház arra a három vén boszorkányra…

Pólika felsikoltott.

– Hogy még erre se tanitottak meg…

Pólikának minden vére a fejébe szaladt, aztán a szivére szállott s megértette, hogy mi a nénék vágya: a türelem, az álságos türelem, amely a mérget is lenyeli, hogy használjon vele…

S imbolyogva, szédülő fejjel emelte fel a karját és könnybe szakadó hangon kezdte:

– Az életem gyászban…

Nem birta tovább, kitört rajta a sirásdühe.