Part 6

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem szövetkezett régi és természetes ellenségeivel, Anglia nyomása alatt és kiszolgáltatva Amerikának, hogy Németországot tönkretegye.

Továbbá – ezt hallgasd meg! – láttam ott egy olyan olaszt, aki nem árulta el a szövetséget és nem tört rá gyanutlan államokra.

Továbbá láttam ott egy olyan románt, aki nem köszörült kést, hogy titokban hátbatámadja az ezer sebből vérző monarkiát.

Szóval a legfantasztikusabb állatok és növények hemzsegtek egymáson ebben az országban. Mit mondjak neked, ott például össze lehetett téveszteni egy oroszt meg egy magyart, mert volt olyan magyar, amelyiken orosz ruha volt és olyan orosz, amelyen magyar. Egyszer például – úgy-e furcsa? – láttam egy franciát, meg egy németet egyforma ruhában, – egészen jól emlékszem rá, egy magas, szőke német volt, meg egy kis fekete francia.

Kérlek szépen, ez egy egészen különös világ. A hegyek, meg a völgyek, meg az erdők, meg egyebek, egészen olyanok, mint nálunk, – de az a furcsa, hogy sehol sem lehet észrevenni, hogy egy országnak vége van és kezdődik egy másik ország – nincsen az egyik pirosra festve, a másik meg zöldre, hanem a hegy, ami az egyik országban kezdődik, folytatódik a másik országban, úgy hogy át lehet menni, gyalog, egyikből a másikba és észre se veszi az ember. Ugy-e, milyen furcsa, mintha azt mesélném, hogy a falon keresztül lehet menni. Továbbá ott a házakat alulról fölfelé építik és nem fölülről lefelé rombolják le.

Sokáig nem lakott ebben a világban apuka, nem neki való világ volt. Nagyon vad és műveletlen emberek éltek ottan, abban az időben – még most is végigmegy a hideg a hátamon, ha rágondolok. Tudod milyen vakmerő stiklikben lelték a kedvüket? Ilyen kis fiúknak, mint te, tulajdonképpen nem is szabadna még effajta idegrázó rémtörténeteket hallani – de a halálmegvető bátorság példájául mégis elmesélem neked, hogy ebben a világban, ha két ország határán találkozott egymással két ember, egyik az egyik országból, másik a másik országból – nagyon gyakran megtörtént, hogy nem lőtték le egymást, hanem kezet fogtak és bátran eldiskuráltak egymással és mikor elváltak, anélkül, hogy bántották volna egymást, még a kalapjukat is le merték venni egymás előtt.

A VIZCSEPP ÉS A GYUFASZÁL.

A gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent. Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak: nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett és kinyitotta száját, de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett és meggyőző hangsúlylyal halkan szörcsögni kezdett.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte enyhén gunyos árnyalattal – szerény nézetem szerint kissé túlságosan belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett és fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperantumos és – hogy is fejezzem ki magam – gyulékony természetének, de korántse vonjunk le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami különösebb jelentősége, vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom, két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké a jövő. Tisztelt barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: – nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uram, melyek nem nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajjon melléje állanak-e, rábiznák-e magukat s ha igen, merné-e ő vállalni a felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy mögötte sorakozzék.

– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen Dr. Gyufaszál.

– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási szervezet, melynek egyik szerény tagja és, önök előtt, képviselője vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat fentartani a világon, lesímítani a fölösleges dudorokat, kivájni a köveket…

– És megfojtani az embereket – lobogott közbe tüzes gúnnyal Gyufaszál.

– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp, – megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van, megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető forrongó és zavaros elemeket…

– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a víz alatt rend van!

– Az a fenyegetés tehát, – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vizcsepp, – amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni, egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem: törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvés merő képzelődés, gyermekes agyrém.

– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál – még fenyegetőzik? Az urak tanúk, hogy fenyegetőzött!

– Nem fenyegetőztem, – szörcsögött tovább szeliden Gróf Vízcsepp, – csak arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve, szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk, – csak arra figyelmeztetem, hogy nekünk módunkban áll…

– És ha én felgyujtom a házat? – ordított magánkívül Gyufaszál.

– Ez esetben ki fogom vezettetni, – szörcsögött nyugodtan és derülten Vízcsepp.

Az elnök csengetett, most doktor Gyufaszál felugrott és a padot verte.

– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!

A baloldalon nagy nyugtalanság támadt.

Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban nem hallotta a sérelmes kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után, tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb házszabályrevizió erre vonatkozó szakaszára, felszólította gróf Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.

– Eszemben se volt – szörcsögött Vízcsepp, – tisztelt képviselőtársamat megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.

– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat felgyujtom – jegyezte meg dr. Gyufaszál.

Erre különben se került volna a sor, mert e pillanatban a gyufaszál tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel gróf Vízcsepp is elpárolgott.

ÖTÓRAI ZÁRÓRA.

Mint megrögzött lump, már megint délután öt óra után vetődtem haza, pedig hányszor fogadtam már meg, hogy új életet kezdek és délután háromkor ágyacskámba térek.

Volt időm gondolkodni, míg kinyitották a kaput – van szerencsém tehát gondolataimat a közüdvi minisztérium szíves figyelmébe ajánlani.

Az ötórai záróra minden várakozáson felül bevált: az a cél, hogy öt óra után csak nagy nehézségek árán lehessen bemenni a kapun a házba, minden vonalon biztosítva van.

Továbbá várhatók a következő újítások:

Február elsejétől kezdve hajnali háromtól délután félkettőig mosdáshoz csak szappant lehet használni, vizet nem, a vízkímélés szempontjából – félkettőtől hajnalig pedig csak vizet, szappant nem, a szappankímélésre való tekintettel.

A gyufakímélésre való tekintettel a kormány kibocsát olyan gyufaskatulyákat, melyeknek, az eddigiektől eltérően, nem az egyik oldalán, hanem a másik oldalán van a foszfor, hogy ily módon az egyik oldal kímélve legyen.

A padlásra délután félháromtól este negyednyolcig csak a pincén keresztül lehet bemenni, a lépcsőkímélés céljából.

A betörések és fosztogatások csökkentése céljából a kormány új mosdótálakat bocsát ki, melyekre február tizenötödikétől kezdve tartozik mindenki becserélni saját mosdótálát. Az új mosdótálak úgy vannak szerkesztve, hogy ha a betörő, miután kifosztotta a lakást, esetleg meg akarja mosni a kezét, a lavor azonnal csöngetni kezd, felkelti a lakás tulajdonosát, aki tartozik az esetet azonnal telefonon bejelenteni a rendőrségen.

A telefon reggel nyolctól másnap reggel nyolcig nem használható – beszélgetést hivatalos esetben csak a postaigazgatóság engedélyezhet, ha a két fél, aki beszélgetni akar egymással, minden esetben együtt megjelenik a hivatalban és igazolja, hogy sürgős ügyben kell érintkezésbe lépniök egymással. Délután félháromkor tartozik mindenki telefonját kikapcsolni.

A vízfogyasztás szabályozását célozza az a rendelet, mely szerint délelőtt féltizenegytől délután háromnegyedötig vizet csak lapos tányérban szabad felszolgálni. Háromnegyedöttől hajnali negyedháromig mély tányérból is iható víz, de a tányérba néhány tárgyat kell tenni, mely annyit veszít súlyából, mint amennyit az általa kiszorított víz nyom. Ezt a súlyfölösleget tartozik mindenki bejelenteni az előljáróságnál.

Kiterjed az új rendelet a bútorok kímélésére is. A szekrényeket tartozik mindenki fölül is ellátni lábakkal, reggel nyolctól délután félhétig az ekként felszerelt szekrény felfordítandó, hogy a teteje addig a portól kiméltessék.

Hangkimélés szempontjából tartozik mindenki házi csengettyűit hangfogóval ellátni este hétig. Ugyanez áll az ébresztőórákra is, melyeket felhúzás után azonnal be kell takarni, sötét és csukott helyen tartani, hajnalban, egynegyed órával azelőtt, hogy csöngetnie kellene, kivenni és elzárni.

A papirkímélést célozzák azok az újfajta villamoslámpák, melyeket január huszonkilencedikétől kezdve mindenkinek be kell szereznie s melyek váltakozó árammal dolgozva, állandóan hunyorgatnak, hogy ne lehessen mellettük olvasni.

Február negyedikétől kezdve déli egy órától esti félötig a konflislovak két hátsó lábát össze kell kötözni és csak úgy lehet hajtani őket. Amennyiben így is előfordulna, hogy egyik-másik jól tud futni, a zsineg végét tartozik a kocsis a jobb mellső kerékre erősíteni.

Legközelebb forgalomba kerülnek az új lekvárzsibbasztók is, tucatonkint ötven koronáért, aluminium-reteszszel.

Akinek fülszeletelő dugattyúra van szüksége, igényét jelentse be február negyedikétől kezdve a kerületi hadügyminisztériumban.

E hónap végén kezdik forgalomba hozni az újonan rendelt cukorkeserítő gépeket. Minden mészárszékben kapható lesz villamoslámpa ellenében mézsavanyító süveg, tucatonkint.

Gyomorpiszkálót, valódi angol tükörzúzót (szabad zárral), cipőtalpsorvasztót és kétoldali orrtűket igazolvány nélkül csak jövő hónap közepétől, hajnali négy és öt között árusíthatnak a pékek.

Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.

OKTATOM A KISFIAMAT.

– Ne lármázz, Pistike, hagyj olvasni, ülj le szépen a kis lócára a barackfa alá, nézd a képeskönyvedet, nesze, itt van a képesujság is, abba is van mindenféle érdekes kép a nagyvilágról.

– Ha nem értesz valamit, kérdezd meg szépen, egy négy éves kisfiúnak már érteni kell a dolgokat.

– Ezt nem adom, ebben nincs kép, ezt én most olvasom, érted? ez egy levél, a Lajos bácsitól, – emlékszel még a Lajos bácsira?

– Hát persze, a Lajos bácsi, akinek olyan szép forgó volt a sapkáján, nem emlékszel?

– A Lajos bácsi most nem jöhet haza, ő most a háborúban van és csatázik az ellenséggel – és éppen azt írja nekem, hogy mostan a kórházban volt egy hónapig.

– Egy hónap, az harminc nap és azért volt, édes fiam, mert megsebesült. Ja, az úgy volt, hogy egy nagy gránátot dobott az ellenség szegény Lajos bácsi felé és az szétpukkant, így – brr… u… u… m!! – és ekkor a Lajos bácsinak belement a vas a hátába és felszakította a hátát.

– Jaj, te csacsi, az nem azért volt, mert a Lajos bácsi félt az ellenségtől, – dehogy is félt, inkább nagyon is bátor volt és nekiment az ellenségnek.

– Hogy jól megverte-e az ellenséget? hát persze, biztosan jól megverte, azért voltak rá olyan mérgesek.

– Bizony, a Lajos bácsi jó katona, meg is dicsérték őt, – mit mondsz? kapott hát, kapott olyan szép aranypénzt a mellére, mert jól megverte az ellenséget.

– Hogy mivel? hát persze puskával is, meg karddal is, meg olyan szuronnyal is… bizony… ágyúval? hát ágyúval is… meg revolverrel is… bizony…

– Hogy levágta-e a fejét az ellenségnek? Azt én nem tudom, kis fiam… hát, ha akarod, levágta… hogy hánynak vágta le?… Azt én nem tudom… tíznek? lehet, hogy tíznek… ugyan hagyj már békén, olvasni…

– Jó, jó, te is katona leszel… hát persze, hogy jó katona leszel, ha jól viseled magad… Majd ha nagy leszel, kis fiam… Most hagyjál olvasni, nézegesd a képes ujságot…

– Ez?… ez ágyú, olyan nagy, tengeri ágyú, kisfiam… igen, igen, ezzel lőnek az ellenségre… ez azért olyan hosszú, kisfiam, hogy jó messzire menjen a golyó, hogy ha az ellenség messze van, akkor is odaérjen… hogy mér érjen oda? hát hogy lelőjje az ellenséget…

– Ezek? ezek katonák, magyar katonák, amint éppen rárohannak az ellenségre… ez itt a kezükben? ez szurony, kisfiam… hogy miért? hát ezzel szúrják az ellenséget…

– Szabad, szabad, persze hogy szabad, majd ha katona leszel…

– Ezek? ezek is katonák, de ezek nem magyarok… franciák, ez az ellenség, tudod?… ezek is rohannak… hogy ez mi a kezükben?… ez kézigránát, fiacskám… hát ezt el kell dobni, mikor közel van az ellenség… akkor felrobban és humm!! mindenki a levegőbe repül…

– Te is, te is… persze hogy te is, majd ha katona leszel… akkor neked is szabad dobni…

– Ez?… ez torpedó… ez belemegy a hajóba és akkor felrobban…

– Ezek, szegények, sebesült katonák… látod, vonaton szállítják őket… most majd a jó doktor bácsik meggyógyítják őket…

– Ez?… ez olyan álarc… ez arra való, hogy a gáz, amit az ellenség fúj, ne menjen be a szájába a katonának, mert akkor meghalna…

– Ez?… ez egy olyan ágyú, ami letépi az álarcot, hogy mégis bemenjen a gáz…

– Bizony, ennek a szegénynek nincs lába… mert elvitte az ágyúgolyó… ez egy derék katona…

– Ezek itten tüzérek… ez meg egy olyan nagy szárazföldi ágyú… látod, ezek a derék, bátor katonák éppen most sütik el… nem félnek, bizony, pedig nagyot durran, így: bumm!!!!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Mit csinálsz? Nem hagyod azt a cserebogarat? Azt hiszed, annak nem fáj épp úgy, mint neked, ha kitéped a lábát?

SZINHÁZI TIMES.

A Világegyetem-Kabaré bemutatója.

Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett tetszésrikoltozásában.

Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat, hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek néhány részletét.

Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a tények beszélhetnek!!

Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító díszkörébe hajhászni, olyan példát fog statuálni a szinház világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.

Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a közönségnek!

– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk több?

Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?

Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta, ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben, irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.

Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk. Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt. És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából kiokádhat magából a világ.

*

– Tessék, szerkesztő úr, a Világegyetem kommüniké.

– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret… Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a pausálét.

KIVÉGZÉSEM.

– Nagyságos úr! Nagyságos úr!

Átfordulok a másik oldalamra.

– Nagyságos úr! Hét óra! Tessék már gyorsan felkelni.

– Ugyan, hagyjon, mit akar… Minek?

– Nyolckor van a kivégzés, megint el tetszik késni.

Nyolckor kivégzés? Persze, erről megfeledkeztem. Brrr, ilyen korán felkelni, a szoba még hideg… és tulajdonképpen minek is? No igen, a kivégzésem… Ilyesmi miatt nem hagyják aludni az embert.

Mit vegyek fel? Szmokingot, délelőtt? Á, jó lesz egyszerű fekete…

– Halló! Halló!

– Tessék…

– Szerkesztő úr? Tessék már jönni, már mindenki itt van, nem lehet váratni az urakat.

– Jó, jövök már.

Na, csakhogy az utcán volnék. Hü, de álmos vagyok. Mégis kíméletlenség ilyen korán végezni ki az embert. Reggelizni sincs időm. Hogy akarják. hogy az ember felkeljen hétkor csak azért, hogy nyolckor kivégezzék?! Tönkreteszik a napomat, az életemről nem is szólván.

Villamosra üljek? Merre is van az a vesztő hely? Ni, a Milán.

– Szervusz!

– Szervusz, Milánkám! Nem tudod, merre van a vesztőhely?

– Dehogy nem, a hetvennyolcasra ülj fel, a végállomásnál balra. Miért?

– Kivégzésem van.

– Ja igaz, persze… olvastam a reggeli lapokban… Ejnye, ejnye, igazan… Fogadd részvétemet.

– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, disznóság, nem?

– Elég disznóság történik mostanában, hadd el… Két szobámat rekvirálták el, éppen most, mikor meg akarok nősülni… Egészen oda vagyok. Tudod, milyen szerencsétlen, érzékeny természetem van, az ilyesmi napokra elveszi a kedvem…

– Ugyan, ugyan Milánkám… majd jobbra fordul…

– Te könnyen beszélsz. Te egy jókedvű ember vagy, azonkívül, ne vedd rossz néven, őszintén megmondom, önző ember is vagy, hamar túlteszed magad másnak a baján, most is látom, ide se figyelsz, nem tudsz öt percig foglalkozni a bajommal.

– Ne haragudj, édes Milánkám…

– Nem, nem… szervusz.

– Szervusz.

Biztos, elkések. Nem jön villamos. Na végre.

– Oda-vissza tetszik jegy?

– Csak oda.

Megint valaki.

– Csakhogy utólértelek… Fiacskám, mit irjunk a félhivatalosba?

– Miről?

– Hát… izé… erről a mai… izédről…

– Ja, a kivégzésemről? Bánom én, amit akartok.

– Jó, már megint könnyelmű vagy… Nincs egy kis lámpalázad?

– Nincs. Ince rendezi a dolgot, nem lesz semmi zavar.

– Apropó, nincs egy szabadjegyed, az unokanővérem szeretne megnézni… tudod, nagy tisztelőd…

Na, itt vagyunk. Ugy látszik, ez az… Elég sokan vannak, ahhoz képest… Még nem felejtettek el az emberek… Igaz, hogy ma mindenre van közönség.

– Szervusz, Ince. Sokan vannak?

– Elegen. Csak siess, már el kellett volna kezdeni.

– Jó, megyek már.

Brrr! De csunya. Alászolgája. Igen, itt vagyok.

– Kedves mester… egy autogrammot…

– Tessék.

No, a formaságokon tul lennénk. Azt hiszem, elég strammul viselkedtem, báró úr, nem? Szervusz Desirée, te is itt vagy? Mit szólsz hozzá? Hogy mondod? Hogy nem adtam le a kéziratot _A Szemlének_? Ugyan, hagyd el, nem megigértem, hogy jövő hétre meglesz? Hát ez ki? Ja, a pap.

– Kezét csókolom, tisztelendő úr.

– Gyónjon meg, édes fiam.

Letérdelek, esküre emelem a kezem.

– Gyónok. Nem tehettem másképen. Amit el követtem, nem tehetem jóvá. Nem és nem, itt a vérpad előtt sem vagyok hajlandó megbánni és nem vagyok hajlandó visszavonni – itt a vérpad előtt még egyszer, ünnepélyesen kijelentem, hogy marhaságnak tartom, igenis, marhaságnak, hogy még mindig négy órakor kell bezárni a boltokat, mikor már hétig világos van és nem fogyaszthatják a villanyt, ami miatt a zárórát kitalálták. Itt állok, mást nem mondhatok – és most gyerünk.

Vigyázz – kész – tűz!

Na, ez a hét jól kezdődik.

AZ IDEÁLIS POKOL.

Jaj Istenem, de gyönyörűet álmodtam! Talán harmatos mezőben bárányt legeltettem? Dehogy. Avagy talán piros szamócát szedegettem szőke leánykával? Fenét.

Azt álmodtam, hogy a pokolban voltam: annak is a fészkes fenekén.

Vergilius mester, aki szíves volt kalauzolni, elnézően mosolygott, mikor téveteg szavaimból azt vette ki, hogy holmi tüzes kemencéket, lávafolyókat rotyogó szurok-fazekakat várok. Jóakaratuan figyelmeztetett, hogy csak tartsam fent a felöltőmet, nem kell aggódnom váratlan hőváltozástól. Ezeket a híreket, mondta mosolyogva, egy olasz ujságíró terjesztette, valami Dante nevű, aki néhány év előtt itt volt riporton.

Az egész intézmény inkább valami nagy szállodához, vagy szanatóriumhoz hasonlít, hosszú folyosók mentén szobákkal, a szobák ajtaján szám, esetleg a páciens névjegye.

– Talán – kezdte a mester, egy oldalépületbe érve – az új szállítmány fogja érdekelni szerkesztő urat. Csak Budapestről ezerkétszáz urat kaptunk kezelésre aznap, mikor a háború váratlanul véget ért.

– Hát véget ért? – csodálkoztam.

– Még pedig olyan hirtelen, hogy senki se számított rá. Alig volt helyünk, egyszerre olyan tolongás lett. De most már, hála Istennek, rendben vagyunk, mindenki lehetőség szerint külön szobát kapott és rendszeres kezelésben élvezi a tíz-húszezer évig tartó rövid kis kúrát. Találomra nézzünk be valamelyikhez.

Orrfacsaró szappanszag ütött meg, amint az első szobába beléptünk; de a füleimet is be kellett fogni, olyan ordítás fogadott. A szoba közepén alacsony széken meztelen ember ült, az ordított. Két ápoló fogta, másik kettő pedig óriási szappandarabokkal dörzsölte megállás nélkül, eszeveszett gyorsasággal. Köröskörül a szoba tele volt szappannal: a földön méter magasan állt a szappanhab. Percek mulva ismertem csak rá.

– Blau, maga az? – kiáltottam csodálkozva.