Part 5

(Drámai jelenet.)

(A szinpad sötét, elhagyott színpadot ábrázol, olyan színpadot, amin éppen nem játszanak semmit. Komor kulisszák lógnak le árván a zsinórpadlásról. – Dörgő hang veri fel a csendet, utána fenyegető csönd. Majd nehéz robajjal felnyílik a sülyesztő és egy démoni sziluet emelkedik belőle a színre.)

_Démoni sziluet_ (ordítva): Vandrák! (Csendesebben.) Vandrák! (Halkan.) Vandrák. (Maga elé.) A disznók, már félhat és még nincs itt az ügyelő. (Megnyom egy gombot, kékes, temetői fény önti el a színpadot.)

_Egy alak_ (a rivaldaszegélyről felkapaszkodik a színpadra. Utána két komor árnyék.)

_Sziluet:_ Vandrák, maga az?

_Alak:_ Az igazgató urat keressük.

_Igazgató:_ Én vagyok az. Mi tetszik?

_Alak:_ Tűzrendészeti bizottság.

_Igazgató_ (olvadékonyan): Ó… bocsánatot kérek, parancsoljanak az urak… Miről van szó?

_Főtűzrendész:_ Tűzrendészeti vizsgálatot fogunk tartani. Megállapítandó, hogy a színház tűz esetén veszélyes-e.

_Igazgató_ (elomlón): Ó… hát hogy tetszik gondolni ilyet… Már hogy volna veszélyes… Ebben a szinházban először is nem üthet ki tűz; másodszor, ha kiüt, az egy vicc, egy nevetség, mert a szinház direkt arra épült, hogy tűz üssön ki benne – mert ebben a szinházban ha tűz üt ki, a közönség röhögni kezd és a tűz elkékül és megpukkad mérgében, hogy hiába ütött ki.

_Főtűzrendész_ (szárazon): Köszönöm, majd egyénileg fogom megállapítani. Az a kérdés, hogy tűz esetén kitörhet-e pánik a helyiségben és hogy tud-e menekülni a közönség. Mi ez itten, ahol állunk?

_Igazgató:_ Ez kérem, a színpad.

_Tűzrendész:_ Úgy. Színpad. És ezen akarnak maguk játszani.

_Igazgató:_ Gondoltunk rá eleinte mi is, hogy pincében játszunk, vagy kályhacsőben, vagy egy torony tetején, vagy egy búvárharang belsejében, de aztán mégis csak ráfanyalodtunk, hogy színpadon játszunk.

_Tűzrendész:_ Szóval elismeri, hogy csak üzleti érdekből választották ezt a helyiséget és nem gondoltak a kellő tűzbiztonságra. Hol vannak itt az elő írt biztonsági felszerelések?

_Igazgató:_ Tessék, ez a vasfüggöny. Tűz esetén azonnal leszalad és elzárja a nézőteret.

_Tűzrendész:_ Várjunk csak. Ki ereszti le tűz esetén ezt a függönyt? Miért nem áll itt senki?

_Igazgató:_ Az ügyelőnek kell itt állni.

_Tűzrendész:_ Miféle ügyelő? Én nem látok itten semmiféle ügyelőt.

_Igazgató:_ Még nincs itt. De most nincs is tűz.

_Tűzrendész:_ Nagyon szép. Szóval maguk arra várnak, míg tűz üt ki és majd akkor küldenek az ügyelőért. Majd ezt beveszem a jelentésbe.

_Igazgató:_ De kérem, az előadás alatt itt van az ügyelő, itt áll a függönysodrony mellett.

_Tűzrendész:_ Itt áll, persze hogy áll. Itt lábatlankodik és ugrál, esetleg cigarettázik is és felgyujtja a függönyt. Majd ezt is beveszem a jelentésbe.

_Igazgató:_ De könyörgöm alássan…

_Tűzrendész:_ Bízza csak rám. Ez a színház egy tűzfészek, egy pánikgyár, egy katasztrófatelep. Ebből a színházból tűz esetén nem lehet elmenekülni, itt mindenki bennég, megsül, összepörkölődik, mint egy rossz rerniben a rétes, mert ennek a szinháznak nincs ajtaja, nincs ablaka, nincs rajta egy nyílás, amin ki lehetne menekülni tűz esetén, ebből a szinházból nem tud elfutni egy egér, ennek a szinháznak nincs felszerelése, nincs vízvezetékcsöve, nincs…

_Igazgató_ (rémülten): Már hogy tetszik ilyet mondani? Nyolc ajtaja van, tessék megnézni… mindegyik két méter széles…

_Tűzrendész:_ És maga azt hiszi, hogy ez elég? Előírás szerint ahhoz, hogy ötszáz ember harminc másodperc alatt kiürítsen egy kétszáz négyzetméter mekkoraságú területet, nem nyolc, hanem kilenc és nem két méter, hanem két méter nyolc centiméter széles ajtó kell. Ez a teória, ez ki van számítva és ha ez nincs, akkor nem lehet elmenekülni, mindenki bennég, megsül. Bevenni a jelentésbe, hogy ebből a szinházból tűz esetén nem lehet elmenekülni semerre.

_Igazgató_ (ájultan): Jézus Mária…

_Tűzrendész:_ És ez itten egy vízvezetékcső, ez a szalmaszál, ez a hajcsövesség?

_Igazgató:_ De hiszen harminc centiméter széles…

_Tűzrendész:_ Ez?! Ez?! Ez a hajszálér? Hisz ezen annyi víz se tud bejönni, amivel egy bélyeget le lehet ragasztani. Be fogom venni a jelentésbe, hogy nincs víz, nem lehet oltani és ha tűz üt ki, nem lehet menekülni, előírás szerint…

_Egy hang_ (a háttérben): Tűz!!… Tűz!!

_Tűzrendész_ (egy pillanat alatt eltünik a vízvezetéki csőben s a következő másodpercben már kint van a háztetőn, a harmadik másodpercben már lent szalad az utcán).

_Igazgató_ (a nyitott ablaknál kiabál utána): Főtűzrendész úr! Tessék visszajönni! Tévedés! Az a csirkefogó ügyelő játszott a kulisszák mögött „tüz“-et a súgóval… A súgó bemondja a tüzet…

_Tűzrendész_ (dühösen tovább nyargal): Lárifári! Be fogom venni a jelentésbe.

PÁLYÁZOM A NOBEL-DIJRA.

Egész nyugodtan meg merem írni, hogy pályázom a Nobel-alapítvány költői díjára és azt is, hogy milyen minőségben óhajtok pályázni: A zsüri valószinüleg nem tud magyarul, a zsüri most hinduul tud csak: odaadta a Nobel-dijat Rabindranath Tagore hindu költőnek, akit ezzel a világ legnagyobb költőjének nevezett ki.

Már zsenge gyermekkorom óta a Nobel-dijra pályázom. Költeményeim Petőfi, Heine, Beaudelaire, Maeterlinek és más álnevek alatt jelentek meg. Belevittem költeményeimbe azt az általános, emberi hogyhijjákot, amit a Nobel-díj alapítója feltételül tűzött. Minden élő nyelven megpróbálkoztam: hiába. A Nobel-díjat nem kaptam meg. Megkapta helyettem Rabindranath Tagore, a hindu költő. Miért kapta meg a hindu költő? – kérdi nagyságos asszonyom. – Mennyiben képviseli a a hindu költő az én érzelmeimet, vagy a kegyed érzelmeit, nagyságos asszonyom, vagy azoknak az európai uraknak az érzelmeit, akik mint zsüri odaitélték a díjat? – Hát, kérem, nagyságos asszonyom, mindjárt megmagyarázom. Itt van Rabindranath Tagore egyik csodaszép költeménye, mely így hangzik:

„_Mikor a tamarix-fára először felmásztam, gyermekkoromban, akkor az én kis szívem még olyan volt, mint egy akaju-boabob, amelyen a drugho-madár fütyörész._

_De most már az én szívemben nem a drugho-madár, hanem a hatalmas Mahadő-Biskája énekel és így tesz: piri, piri._“

Pardon, pardon, nagyságos asszonyom, egy percre. Nagyságos asszonyom azt jegyzi meg kissé felületesen, hogy mi ez a frász, hisz ez nem egy vers, se rim nincs benne, se ritmus, mi az hogy boabob és drugho és általában az egész vacak micsoda légyen. Előre kell bocsátanom, hogy a zsüri ezeket a verseket angol fordításban ismerte meg és hogy a hindu verseket így írják, hát így írják. És hogy ez a vers miért gyönyörű és miért tetszett azoknak az uraknak, akik a díjat adják az embernek? Hát nézze, kérem, nagyságos asszonyom. Ebben a versben az a gyönyörű, hogy ebben a versben exotikus zamat van. Hogy mit értünk exotikus zamat alatt? Exotikus zamat alatt azt értjük, hogy az ember soha életében nem hallotta azt a szót, hogy tamarix és boabob és Mahadő, és hogy ő a verset egészen másképpen szokta élvezni és rá például csak rim és ritmus hat, – mindezekből viszont arra a következtetésre jut, hogy milyen furcsa emberek lehetnek, akik ilyesmin törik a fejüket, ezek a hinduk. Hát nem ütötte meg, nagyságos asszonyom, lelkében a legmélyebb húrokat az a nagyszerű gondolat, hogy amikor a tamarix-fára mászott a költő, akkor még csak a drugho-madár fütyörészett, később pedig maga a nagy Mahadő? Mikor szerelmes volt, mikor bánata volt, mikor örült, nem gondolt lelkesen a baobobra? Nem? Nagyon csodálom.

De mit magyarázzak sokat: megyek haza dolgozni. A feleségem úgyis nagyon furcsán néz reám, mióta ez a Rabindra… dranath Tagore megnyerte a Nobel-díjat; szárazon és figyelmeztetően kijelentette, hogy jövő évben, éppen abban az időben, mikor a Nobel-díjat adják, neki sürgősen szüksége lesz kétszázezer koronára, hát úgy osszam be magamnak. Különben is ifjú költőink, mint hallom, máris gyakorolják magukat az exotikus lírában, most ez az irány, mióta ez a Rabindra… na, nem akarom előlről kezdeni.

Ezek itt… ez néhány kisérlet, néhány pályamunka… Ez itt a _Pápua álmok_ sorozat, amit holnap szándékozom beküldeni a Nobel-akadémiára. Ha megengedi, felolvasom az egyiket.

„Mikor megláttalak Átfúrt orrlikadban. Egy vaskarika lógott, crixcrax-fából De le voltál sülve a naptól És majdnem fehér voltál De le voltál sülve a naptól Te pofokatepe Te pekefetopó.“

Na jó, így marhaság, ha hallja az ember és tudja, hogy én írtam. Csakhogy én ezt patagóniai levélbélyeggel fogom küldeni és _Bua-buo-Tsingula_ pápuai költőnek írom magamat alá, – majd meglátja, milyen gyönyörü lesz akkor mindjárt és hogy fog tetszeni azoknak a Nobeléknak! Mennyi báj, mennyi primitiv erő, mennyi exotikus tűz és nyers poézis lesz benne… ha én azt mind el tudnám mondani magának. Mondja, hogy én mondtam, ezzel a verssel még találkozunk angol fordításban és angolból lefordítják még magyarra is… és akkor talán még nekem is tetszeni fog.

VITATKOZÁS.

Én most megmagyarázom nektek, hogy mi az oka a háborúknak.

A háborúknak az az oka, hogy az emberek mind nagyon okosak és értelmesek és nem szeretik a nyers, durva erőszakot, hanem mindent szellemi fölénnyel, értelemmel, meggyőződéssel és meggyőzéssel szeretnek elintézni.

Mert ha a háború oka a nyers erőszak volna, akkor már régen kiderült volna, hogy ki az erősebb, az erősebb már régen átvette volna uralmát a Földön, a gyöngébb elpusztult volna és helyreállott volna az egyensúly.

De az emberek nagyon okosak és értelmesek és a felmerült ellentéteket elvont, szellemi tornában, úgynevezett _vitákban_ szeretik elintézni. Ebből származott az egész irodalom, a sok könyv, a különféle világnézletek, a diplomácia, a sajtó és egyéb hadifelszerelés.

Aki ebben kételkedik, annak számára határozzuk meg pontosan és szabatosan, hogy mit értünk _vita_, vitatkozás alatt.

Vita alatt, úgyebár, két egyformán felkészült, értelmes és gondolatait helyesen kifejezni tudó embert értünk, akiknek egymással ellenkező felfogásuk van egy bizonyos dologról, és akik mindenáron azon vannak, hogy a másikat meggyőzzék arról, hogy nem a másiknak a felfogása helyes, hanem az övé. Ennek a célja nyilvánvaló: miután cselekedeteinket világfelfogásunk irányítja, a megváltozott világfelfogással megváltoztatjuk cselekedeteinket is, és ebből jön ki az egész történelem. Például, tegyük fel, hogy két hatalmas úr, aki dönthet nagyfontosságú kérdésekben, esetleg abban is, hogy legyen-e háború, vagy ne legyen: mondom, tegyük fel, hogy ennek a két kitünő eszű és okos embernek kétféle felfogása van az élet céljáról. Az egyik úgy véli, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, a másik, hogy az élet célja a fajta érvényesülése. Ehhez képest az egyik óhajtja a háborút, a másik nem, amiből nyilvánvalóan háború lenne, mert aki óhajtja a háborút, az rá tudja erőszakolni arra, aki nem óhajtja, s végeredményben azon tör ki a háború, hogy legyen-e, vagy ne legyen. Már mostan, úgy-e, ez a két egyformán kitünő eszű ember szeretné szellemi tornában, úgynevezett _vitában_ elintézni a kérdést: összeülnek hát, hogy egymást a saját felfogásukról meggyőzzék.

De mi lesz ebből? Mind a kettő egyformán okos és kitünő ember és egyformán helyes és átgondolt, kipróbált érvekkel bizonyítja a saját igazát. A vége tehát nem lehet más a dolognak, mint hogy a céljuk sikerül és tényleg meg tudja győzni egyik a másikat, a másik pedig az egyiket.

Az amelyiknek az volt a meggyőződése, hogy az élet célja az egyén érvényesülése, meggyőzve a másiknak helyes érvelésétől, a végén meghatva és boldogan elismeri, hogy a másiknak igaza van, – az élet célja tényleg nem az, hogy egyes emberek jól érezzék magukat, hanem hogy a fajta, az utódok boldogok legyenek. Ezzel szemben a másik, aki az elején erről az egyiket meggyőzte, a vita végén kénytelen elfogadni ugyanannak az egyiknek abbeli kitünő érvelését, hogy az ördög vigye el az utódokat, az még kétséges, hogy azok lesznek-e igazán, az ellenben biztos, hogy én már vagyok: hiszen az orvosok is nehéz szüléseknél az anyát mentik meg inkább és nem a gyermeket, ha az egyiknek pusztulni kell.

Igy aztán, hogy egymást meggyőzték, ismét csak különböző véleményen vannak és egész nyugodtan megüzenhetik a háborút.

Nézetem szerint ez a háborúnak az oka. Aki más nézeten van, csak jöjjön ide, győzzön meg, én szívesen meg hagyom győzni magam, – de a keservit neki, akkor aztán én is meggyőzöm őt, úgy, hogy arról koldul, vagyok olyan jól vitatkozó, mint az úr. Mert a háborúnak az az oka, hogy Belzebub fiatal ujságíró korában, egy karácsonyi körkérdés alkalmából felvetette a kérdést: mi az oka a háborúnak? Ezen vesztünk össze aztán annyira, hogy a végén már csak a háború maradt hátra.

GYERMEKFOGLALKOZTATÁS.

A miniszterium, mely a helyes nevelés törvényeit keresve, ankét formájában fordult a legkiválóbb és legderekabb emberekhez, nyilatkoznának gyermekkori élményeikről, hogy e nyilatkozatokból leszűrje a nevelés helyes elveit (kiindulva abból a feltevésből, hogy a derék és kiváló emberek azért olyan derekak és kiválók, mert helyesen nevelkedtek), – multkori, a gyermektáplálás kérdésében közölt nyilatkozatomat nagy örömmel vette tudomásul és folytatólag felszólított, beszélnék valamit most már arról a korszakról, mely három éves koromtól négy éves koromig tartott, hogy mivel foglalkoztam ebben az időben, melyek azok a jelek, melyekből következtetni lehetett a későbbi kiválóságokra s melyeket mértékül lehet venni egy hozzám hasonló emberpéldány kitenyésztésében.

Ebben a korban gyermeki lelkem kialakulása már megkezdődött; főként az a csoda foglalkoztatott, amit az ember később megszokik és összetévesztve énjével, nem törődik vele: az, hogy nekem testem van, kezeim és lábaim, mindenféle furcsa, részben ismert, részben ismeretlen rendeltetésű alkatrészek, amikkel – persze, csak olyankor, ha magamra hagynak – azt tehetem, amit akarok. Bevallom, hogy azoknál a játékoknál, amiket adtak, ezek sokszor jobban érdekeltek. Hogy az egész játékszer, fejestül, nyakastul, mire való és mit kell vele csinálni, azt nem igen tudtam, csak gyanítottam, hogy a nagyok saját szórakoztatásukra szerkesztették és ajándékozták meg vele egymást. Erre kellett következtetnem abból, hogy egymásnak adogattak, felemeltek, letettek, lóbáltak, dobáltak, törülgettek, fésültek, – mindez, engem, a játékszert, sokat boszantott, de viszont fel is keltette érdeklődésemet.

Főként az arcom és fejem érdekelt, miután ezeket nem láthattam, eleinte fejetlen törzsnek hittem magam, csak később győződtem meg róla, tapintás útján, hogy nekem is van valami a nyakamon, mint – másoknak. Ezután nagy igyekezettel kisérleteztem, hogy lehetne ezt a puha labdát megmásolni valahogy, levenni, vagy kinyitni, vagy megfordítani.

Két ujjamat bedugva a szájamba, szétfeszítettem és megpróbáltam a két szélét ráakasztani a fülemre. Miután ez nem sikerült, a füleimet próbáltam lehúzni és begyömöszölni a szájamba – ez se ment.

Egyik barátom, aki ilyen irányban szintén buzgón kísérletezett, érdekes játékra tanított meg. Hirtelen szét kell húzni a két marokrafogott fület (kérem a nyájas olvasót, pontosan csinálja utánam, mert csak úgy sikerülhet) ugyanakkor tövig kiölteni a nyelvet és a szemet behúnyni. Ha helyesen hajtjuk végre e műveletet, a mozdulat úgy hat, mintha a két fül, mint fogantyú, automatikusan lökné ki a nyelvet, ami igen mulattató és egyben hasznos dolog is. Ezután két újjal megfogja az ember a bőrt az álla alatt és hirtelen lerántja, egyben gyorsan bekapja a nyelvét – ez meg olyan, mintha az ujjammal rántottam volna vissza a nyelvemet, belülről.

Ugyanettől a barátomtól tanultam meg az úgynevezett „halálkezet“ is, ami abból áll, hogy egyik kezemet lefelé lóbálom gyorsan, a másikat fölfelé – hirtelen összetéve, az egyik fehér lesz, a másik piros.

Magamról jöttem rá ezzel szemben a „verő verő“ játékra, amivel üres óráiban, szintén kitünően elszórakozhat az ember. Ez úgy megy, hogy az ember mutatóujját igen gyorsan és ritmikusan, sokszor egymásután felülről lefelé végigpöcköli a két kissé nyitott ajkon és hozzá zúg – ebből egy sajátságos hang származik, fonetice leírva így hangzik: „verő, verő verő“. Nagyon mulatságos kísérlet.

Ehhez hasonlít elvben az is, mikor az ember két tenyerét erősen rátapasztja a füleire és ritmikusan nyitogatja és megint elzárja azokat, gyorsuló iramban – a külvilág zaja igen mulatságos, értelmetlen zagyvalékká válik ez uton. Főként olyankor szoktam játszani, mikor az erényről beszéltek nekem vagy szidtak – később, hat éves koromtól kezdve, az iskolában, magyarázat közben. Mélyhangú emberek előadása nagyon alkalmas erre a játékra.

Reggelenkint, a tükör előtt, soha nem mulasztottam el, hogy a törülközőt a nyakamra csavarjam és szorítsam – ettől az arcom kék lett és a szemem kiugrott, ezt a szórakozást épp úgy nem engedtem volna el, mint csuklómnak erős spárgával való leszorítását és különféle madzagoknak ujjaimra tekerését, amitől a vér elállt.

Érdeklődésemet a fentemlített kitünő játékszer iránt tizenkét éves koromban vesztettem el, mikor az első kislánnyal megismerkedtem. Azóta tőlünk független kezekkel, szájakkal és fülekkel, még sokkal mulatságosabb dolgokat lehet játszani.

MINDEN MÁSKÉPP VAN.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük, – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesítse, holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámítsa, _mennyivel_ görbít ez a tükör, hogy az Igazságot legalább _elképzelhessük_, ha látni már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár művészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemű, akkor ostoba, és rosszhiszemű, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is, aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel, – holott bizonyos, hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igaz ember, az legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen, mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt, amíg nem tudnak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez hasonlítom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom eltorzította a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de tisztában van egygyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő embert? A becsületes gondolkodó úgy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne, hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, úgy-e, nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfeszíti elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit így foglalom egybe: minden másképp van.

De közben, míg ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképp nem lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre a Logika, a Törvényszerűségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá, holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állította fel, mégis úgy tekinti őket, mintha megmásíthatatlan törvények volnának, s ha a szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a királyt s kitehetné a tábláról, mert _csak_ a sakkszabályok értelmében nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény és másképpen van a Darwin-féle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel, mint ahogy mi hisszük, és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik. Másképp van az ég, másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson, másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyűlöl az ellenség, és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem másképp.

(És – hihetetlen, de így van – másképpen vannak az események is, mint ahogy a hirlapok megírják.)

Minden másképp van.

HARMADIK RÉSZ. POLITIKA.

MESE HÁROMÉVES KISFIÚKNAK.

Tedd félre a kis önműködő gépfegyvereket, kicsi fiam és a szürke hadi-autót és a katonákat és negyvenkettes ágyút – vigyázz, ne akadj bele a drótakadályba, amivel telehálóztad a szobát, gyere ide, apuka mesélni szeretne. Tudom, apuka jobb szeret mesélni, mint te hallgatni a mesét – de apuka ehhez már hozzá van szokva, hivatásánál fogva. Nem, nem a gorlicei áttörésről mesélek ezuttal, se a vörös ördögökről, – ma egy egészen különös mesét mondok, tulajdonképpen nem is mese, hanem útleírás, kérlekalássan – én tudniillik fiatalkoromban sokat utazgattam és láttam egy-két vidéket.

Többek között például – és erről akarok beszélni neked – egyszer, mikor még te nem voltál a világon, hosszabb időt töltöttem egy országban, nem is ország volt, hanem egy egész földrész – nevezzük röviden Operenciának.

Hát, kérlek alássan, ez egy nagyon különös ország volt, azt mondhatom neked. Isten bizony, nem hazudok, ebben az országban olyan repülőgépeket láttam, amikbe nem ült ember és nem lövöldözött lefelé, hanem a gép magától repült – ennek az országnak a különös nyelvén ezeket a repülőgépeket _madaraknak_ nevezték. Az ég ott ugyanolyan kék volt, mint nálunk, de voltak rajta olyan kis pamacsok, olyan könnyű, dunyhaformájú bodrok – nem, dehogy, nem szétpattanó srapnell volt az, Pistika, hanem úgynevezett _felhő_, tudod, könnyű felhő, olyan könnyű, mint a hab, – hogy mi az, hogy hab? Ja, persze, ezt nem érted. Hát kérlek, az olyan friss, könnyű micsoda, amit Operenciában a kávéra tettek az emberek és kiflivel mártogatták – hogy mi az, hogy kifli?

Na jó, akkor majd mást mondok, amit megértesz. Sok csodálatos dolgot láttam ám Operenciában, elhiheted!

Ebben az országban egészen különös, fantasztikus emberek éltek, olyanfélék, amilyenekről például a Gulliver utazásaiban meséltem neked.

Akár hiszed, akár nem, ebben az országban – de ne nevesd ki apukát! – láttam például egy szerbet, aki nem volt összeesküvő és nem akarta meggyilkolni más országok uralkodóit.

Továbbá láttam ott egy olyan angolt, aki nem volt perfid és nem akarta szétdarabolni Németországot.

Továbbá láttam egy oroszt, aki nem szított évek óta gyűlöletet és nem fúrt aknát, hogy megtámadja a Monarkiát.