Part 7

– Ő az, – felelte helyette a mester – egyik kedvenc páciensünk. A kúra különben elég hosszadalmas lesz. Ez az úr szappant vásárolt össze, még pedig kilenc vagonnal: mind megvolt, mikor a bessz lecsapott. Gondolhatja, eltart néhány évig, míg ezt a sok szappant lemossuk rajta.

– Hát ebből áll a kúra?

– Nagyon természetes. Ezen az osztályon csupa összevásárlók vannak, akik készleteikkel spekuláltak s akiket váratlanul ért a háború vége. Most úgy kezeljük őket, hogy mindegyiknek magának kell elfogyasztania, elköltenie, felhasználnia a kis készletecskéjét, amit összevásárolt.

Hideg futott végig a hátamon, a szívemben pedig valami édes öröm.

Másik szobába nyitottunk: a szoba felét egy rettenetes hústömeg foglalta el, mely kínosan vonaglott, lihegett. Csak tüzetesebb vizsgálat után ismertem fel a tömegben egy kereskedő-ismerősöm körvonalait. Két ápoló tömte bele a zsírt, amit összevásárolt. Megnyugtattuk, hogy jó pár száz métermázsa még hátra van.

Annál soványabb volt a következő szoba lakója. Viaszsárga arcán rettenetes torz-fintorban táncoltak a lemart vonások. Kiégett szemeiből száraz savó folydogált. Már a második hektoliter ecetnél tart. Udvariasan köszöntöttem és válaszra nem várva, megkérdeztem tőle, adná-e olcsóbban a tíz krajcáros ecet literjét három korona hatvan fillérnél? Emlékeztem rá, hogy ennyit kért érte legutóbb, mikor találkoztunk.

Óriási, lejtős deszka állt a másik, tágas szoba közepén. Ebben a szobában több vendég tartózkodott, mindegyik tetőtől-talpig bőrbe öltözve: bőrcipőben, bőringben, bőrharisnyában, bőrkalapban fetrengtek, izzadtak és kínlódtak a túlfűtött helyiségben, verítékes homlokukat bőrzsebkendővel törölgetve. Egyik-másik a lejtős deszkán csúszkált fel és le, hogy hamarabb kopjék a bőr, mert addig nem eresztik őket, míg el nem kopott rajtuk minden bőr, amit összevásároltak.

Ennek a szobának tőszomszédságában lihegve szaladgált körbe-körbe egy leromlott, lesoványodott úriember. Blazsek volt, a cipő-összevásárló. Nem állt meg kérdésemre felelni, még csak a huszadik cipőt tudta eddig agyonszaladgálni és még tízezer volt hátra.

Elkeseredett munkában találtam a szemközti szoba lakóját is. Aprópénzt számolt. Minden falatot, amit lenyelt, óriási áron kell megfizetnie; de csak fillérekben fogadják el tőle és ha egy fillérnyi hibát követ el, újra kell kezdenie az egész számítást. Ez az ember aprópénzt vásárolt össze, hogy rézgálicot csináljon belőle, kétezerháromszáz százalékos haszonra. Ujjairól vér csorgott és szemében őrület lobogott.

Egy másik szobából megint fültépő ordítás szakadt ki ajtónyitásra. Műtőasztalon feküdt a paciens és javában dolgoztak rajta: lábait vágták le éppen. Az illető úr művégtagokat vásárolt és most mindegyiket rajta próbálták ki és neki kellett elhordania. A különböző hosszúságú műlábakra való tekintettel már huszadszor vágtak le lábaiból egy újabb és újabb darabot, hogy a megfelelő műlábat felvehesse. Hasán, mellén, nyakán sérvkötők feszültek.

És így tovább, mindegyik szobában más és más összevásárló tünt elém, – a fejem zúgott, forgott velem a világ. Kértem a mestert, hagyjuk abba.

– Itt már úgyis vége van, – mondta ő – ez az utolsó szoba üres.

Szép, tiszta, magános szoba volt, kényelmes nyugágy az ablak mellett. Az ablakon távoli, üres mezőkre nyílt kilátás, – kék ködbe vesző, festői, de kopár hegyek meredeztek a távolban.

Kértem a mestert, tartsa fenn nekem ezt a szobát: itt zárkózom majd be a világ zajától távol, hogy elnyűjjem és elviseljem a megismerések, tanulságok és gondolatok meddő, rengeteg anyagát, amit a háború alatt összegyűjtöttem magamnak.

BARÁTOM, A NÉMET.

Barátom, a német, reggel nyolckor érkezett meg a pályaudvaron, ahol már vártam reá. Frissen szorította meg a kezem, csúfolt, hogy milyen álmos vagyok. Mondtam neki, hogy menjünk reggelizni.

– Az ember reggel megfürdik, tornázik egy kicsit, akkor aztán ilyen friss lesz, mint én, – mondta.

Ajánlottam, hogy üljünk kocsiba. A német térképet vett ki, megnézte, milyen messze megyünk, kiszámította, mennyibe kerül az taxaméter szerint és előre oda akarta adni a kocsisnak az összeget. A kocsis azt állította, hogy neki ezért az útért több jár. Én már szerettem volna menni, de a német ragaszkodott hozzá, hogy a kocsisnak ennyi jár, egy fillérrel sem több. Rendőrt hívott és felíratta a kocsist, aztán gyalog megindultunk.

– Megérdemlitek, hogy úgy éltek, ahogy éltek – mondta a német, – mert mindent eltűrtök, nem törődtök a rendeletekkel, tűritek a jogtalanságot! Ha mindnyájan úgy viselkednétek, ahogy én ezzel a kocsissal, már régen rend volna itt.

Igazat adtam neki, nagyon igaza van, rémes, hogy nálunk hogy bánnak a közönséggel. Csupa ilyen ember kellene nekünk, mint ő – gondoltam magamban lelkesen.

Fáradtan, de felvillanyozva ültem le a kávéházban. Kávét rendeltem magamnak, ő várt. Elhozták a kávémat.

– Mi ez? – mondta a német. Mutasd csak.

Egy kis csövet vett elő, beletette a kávémba, aztán megnézte a csőben levő folyadékot. Gúnyosan bólintott és egy lepecsételt üveget szedett elő.

– Ezt a kávét azonnal elvisszük a rendőrségre, hamis tej van benne és nem az előírt mennyiség. Majd én megmutatom neked, hogy kell rendet csinálni.

Beöntötte a kávét az üvegbe, odahívta a kávést, felírta a nevét, aláíratott vele egy nyomtatott blankettát, hogy a kávét ő szolgáltatta fel és felállt.

Csodálattal követtem a rendőrségre, ahol meg állapították, hogy a németnek igaza van, a kávést azonnal beidézték, ott előttünk megbüntették öt napi elzárásra, a kocsist, aki közben már szintén odakerült, szintén elítélték, velünk kezet fogott a fogalmazó, megköszönte, hogy figyelmeztettük a rendőrséget és kért, hogy máskor is így tegyünk.

Ez már igen, mondtam magamban, ezek a németek értik a módját. Közben dél lett, éhesen és megelégedetten azt ajánlottam, menjünk be egy vendéglőbe.

Bementünk egy vendéglőbe, főzeléket rendeltem feltéttel, utána egy tésztát. A német várt. Elhozták a főzelékemet.

– Mutasd csak – mondta a német.

Kis mérleget szedett ki a zsebéből, rátette a húst és lemérte. Aztán egy kis, e célra készült dobozt vett elő, betette a húst és hívatta a vendéglőst.

– Ez a hús másfél dekával kevesebb, mint ahogy elő van írva – mondta. Irja alá ezt a blankettát, hogy itt szolgálták fel, mert magammal fogom vinni.

Ugyanígy járt el a tésztával is. Elszörnyűködve kelett elismernem, hogy félannyit adtak, mint amennyi elő van írva a rendeletben, de mindjárt láttam, hogy milyen kicsi, mikor hozták, még gondoltam is, hogy na, ezzel ugyan nem lakom jól.

– Majd én megmutatom neked, hogy kell ezekkel elbánni, – magyarázta a német. Gyerünk a rendőrségre.

A rendőrségen nagy örömmel fogadtak bennünket, megdícsérték buzgóságunkat, azonnal beidézték a vendéglőst, elítélték ötszáz korona pénzbüntetésre.

– Nahát, – mondtam lelkesen – ezt nem hittem volna, hogy ez így megy. Hiszen itt lehetne élni, csak az emberben annyi energia volna, mint ebben a németben. Hiába, nem lehet legyőzni őket!

És utópisztikus lázálmomban már láttam a rabszíjra fűzött árdrágítókat, felhalmozókat, rendeletmegszegőket.

Hazafelé menet a vásárcsarnokon jöttünk keresztül. Míg a német az árszabályt olvasta a táblán, én felhasználtam az időt és vettem két forintért egy szafaládét. Már éppen bele akartam harapni, mivelhogy a gyomrom korgott egy kicsit, meg néhány kisebb szikrát is láttam a levegőben, a szemem előtt – amikor egy erélyes kéz kikapta a szájamból. A német szigorúan nézett rám.

– Mennyiért vetted ezt?

– Két… eee… egy forintért – hazudtam, magam sem tudtam, hogy miért.

– Úgy! De hiszen az árszabály szerint ennek az ára egy korona ötven.

Zsebrevágta a szafaládét, előszólított egy rendőrt, felszólította, hogy a kofát azonnal hozza be velünk a rendőrségre.

Kocsiba ültünk és mind a négyen a rendőrségre mentünk, ahol mint régi ismerősöket fogadtak. A német díszoklevelet kapott, mint a közügyek lelkes munkása. Kicsit késő volt már, mikor a kofa elítéltetése után ismét lekerültünk az utcára.

– Azt hiszem, – mondtam némiképen elgyengült hangon – legjobb lesz, ha egy szállodába megyünk aludni, én, őszintén szólva, nem tudom, miért de gyengének érzem magam, hogy hazáig menjek.

A szállodában nem volt szoba. Már el akartunk menni, mikor az egyik pincér félrevont bennünket, hogy dupla áron adna egy szobát. Ki akartam venni az erszényemet, de a német lefogta a kezemet. Felírta a szállodás és a pincér nevét és felszólított, hogy menjünk a rendőrségre.

– Kérlek szépen, – mondtam – egy kicsit fáradt vagyok. Nem mennél egyedül? Én majd itt a kapuban megvárlak.

Igéretemet vette, hogy megvárom és még egyszer biztosítva róla, hogy majd ő rendet csinál, elment. Én leültem a kapu előtt a lépcsőre, elgondoltam magamban, hogy ez hiányzik nekünk, ez a szervező erő, ez a rendszeres, lelkiismeretes energia, akkor majd nem lehet velünk így bánni, kéjjel festettem magam elé, hogy fogják elítélni a gyalázatos szállodást és pincért, rajongva üdvözöltem magamban barátomat, a németet, kinyújtottam a lábam, lehajtottam fejem a küszöbre és csendesen éhenhaltam, mivel egy kicsit éhes voltam.

IDŐGÉP.

H. G. Wells kitünő találmánya, az időgép megállt a ház előtt. Gyorsan belepattantam és megindítottam a motort visszafelé. A kerekek zúgva lendültek neki: eszeveszett gyorsasággal forogni kezdett a légcsavar. Egy helyen álltunk, de én tudtam, hogy utazunk: az időjelző óra sebesen zörgött, órák és napok pár pillanat alatt futották körül a kört: egy perc mulva az évjelzőmutató 1916-ot, majd 1915-öt mutatott. Még egyet csavartam a kormánykereken… 1914… október… szeptember… augusztus… július… 28… 26… 24… stop! Helyben vagyunk. Egy nyekkenés, a gép megállt.

Kiugrottam a gépből és körülnéztem. Ugyanazon a helyen álltunk, ahol az imént – – de milyen változás! A Köruton ragyogva égnek az ívlámpák, szaladnak a félig üres villamosok. Egy kávéház ablakából flanellruhás úr bámult ki felém kiváncsian: előtte kávé, dupla habbal, két császárzsemlye az asztalon és egy pasztrána – ki emlékszik még a pasztránára?

Egy percre elkábultam a rámzuhogó emlékek hatása alatt – de aztán eszembe jutott, hogy nem merengeni jöttem az időnek ebbe az elmult tartományába. Nekem itt fontos és sürgős dolgom van és egy óra mulva utazom vissza, a gépet csak hatig kaptam kölcsön.

Munkára hát, gyorsan! Gyerünk csak: szedjük össze az eszünket, hol lehet most az az illető úr, akit én keresek? Otthon aligha, most félöt lehet – négy évvel ezelőtt én ilyenkor az Abbázia-kávéházban szoktam ülni, hátul, az egyik páholyban.

Villamosra ültem és perc mulva leszálltam. Jól sejtettem: már az ablakon keresztül megismertem magamat. Ott ültem a rendes helyen: a hajam valamivel sűrűbb és arcom tíz évvel fiatalabb. Valamit írtam éppen.

Lihegve futottam be és leültem, szemben magammal, az asztalhoz.

_Én 1918-ból:_ Szervusz! Kérlek, ne csodálkozzál sokat, kevés időm van. Sürgősen beszélnem kell veled.

_Én 1914-ből_ (felnéz, kissé meg van lepetve, nem nagyon): Ejnye… hol láttam én már magát?

_Én 1918-ból:_ Sehol. Te nem ismersz engem, én jól ismerlek. De most nem erről van szó.

_Én 1914-ből_ (vállat von): Nekem mindegy. De, de talán jöhetnél későbben, kérlek, látod, most dolgozom…

_Én 1918-ból:_ Mit dolgozol, szerencsétlen?

_Én 1914-ből:_ Egy humoros krokit írok. Őrült vicces dolog, kérlekalássan. Hallgasd csak. (Olvas.) „Az idén télen olyan kevés a szén, hogy egy országgyűlési képviselőt láttam, aki maga hajtotta a szeneskocsit hogy biztosan berakhassa a pincéjébe.“ (Röhög.) Őrült jó, nem?

_Én 1918-ból_ (csodálkozva): Ez egy vicc?

_Én 1914-ből:_ De ez még semmi! Itt alább azt írom, hogy ezt már nem lehet kitartani, tizenkét koronát kérnek egy spulni cérnáért. (Röhög.) Jó?

_Én 1918-ból:_ Ez egy humor?

_Én 1914-ből:_ Hát akkor ezt hallgasd meg: A kroki végén szerepel egy zsidó, mint… hahaha… mihint… hö… hö..: hö::: mint::: orosz… jaj az oldalam… mint orosz miniszterelnök… (fuldoklik a röhögéstől).

_Én 1918-ból_ (szánakozva): Na fiam, mondhatom, én nagyon sokat fejlődtem négy év alatt. De nem ezt akartam mondani. Hagyd abba az írást.

_Én 1914-ből:_ Ugyan!

_Én 1918-ból:_ Hát nem tudsz a hadüzenetről?

_Én 1914-ből_ (legyint): Tudom! Bevonulunk Szerbiába és kész. Három hét alatt minden rendben lesz.

_Én 1918-ból:_ Azt hiszed? Nekem nem az a véleményem.

_Én 1914-ből:_ Ugyan ne nevettesd ki magad. El tudsz képzelni a huszadik században olyan háborút, ami két hónapnál tovább tart? A teknika mai vívmányai mellett? A negyven centiméteres ágyúk korában? _(Fölényesen.)_ Egyébként gazdaságilag se birná ki Európa a háborút félévig.

_Én 1918-ból_ (nyelek egyet): Na jó. Hát akkor talán ne politizáljunk. Fontosabb dolgot akarok mondani neked. Vegyél zsírt.

_Én 1914-ből_ (rámmered): Megbolondultál?

_Én 1918-ból_ (lázban): Vegyél zsírt, tíz kilót, ha többet nem és tedd el! Vegyél bőrt! Vegyél cérnát! Vegyél szappant! Mit bánom én, vegyél mézgát! Vegyél firniszt!

_Én 1914-ből_ (idegenül): Őrült vagy? Ugyan hagyj békén!

_Én 1918-ból_ (síráshoz közel): Ó te szamár! Hát nem akarsz érteni? Vegyél babot! Vegyél citromot! Vegyél patkószeget!

_Én 1914-ből_ (haragosan): Na most már igazán erigy innen és hagyj engem dolgozni! (Fogja a tollat.)

_Én 1918-ból_ (kétségbeesve, kirántom a papírt a a keze alól): Szerencsétlen, tönkre akarsz tenni? Legalább akkor ne irkáld tele ezt a papírt – hanem tedd el, gyűjtsd össze tisztán – többet fogsz, akarom mondani: fogok keresni rajta 1918-ban, mintha te most teleírnád!

_Én 1914-ből_ (dühösen): Alászolgája! (Felugrik és el.)

_Én 1918-ból_ (lemondóan): Jól van, nyavalyás! Soha se törődtél velem! Megyek vissza 1918-ba, szegény embernek.

PAPIRHIÁNY.

Meglehet, hogy csütörtöktől kezdve nyolc oldalon jelennek meg a pesti lapok… és hogy azután mi lesz, azt senki se tudja. Ha a hiány fokozódik, el lehetünk készülve rá, hogy egy hónapon belül két, azután egy oldalon jelenhetünk csak meg: a papírközpontot utasítani fogja a kormány, hogy olyan papírt gyártson, aminek csak egy oldala van. A mi dolgunk, hogy a lap minden rovata megmaradhasson, kicsit meg lesz nehezítve – szűkebbre kell vonni a kereteket, a lényegre szorítkozni. Mint lelkiismeretes és előrelátó ujságírónak, úgy illik, hogy gyakoroljam magam ebben a stílusban: van szerencsém a szerkesztő úrnak a következő dolgozatot azzal a szerény és alázatos megjegyzéssel átnyújtani, hogy forrón szeretett kollégáimnak a lapnál egészen bátran felmondhat, sőt esetleg önmagát is elküldheti a laptól, mert, mint alábbiakból látható, magam is meg tudom majd csinálni az egészet.

Előfiz. néhány korona Egyes szám nincs =Hirnök= Szerk és kiad Budapest, I. emelet Mikro-hirdetés

VEZÉRCIKK

=Magyar gondok=

A sz. és pap. hiány egyált. nem olyan fenyeg. mint ahogy sok. pénz. A korm. mindent megt. hogy ezek az állapotok minélel. megsz. Kormányunk azzal a bölcs és mind. dics.-re érdemes előrelátással gondosk. mindenr. ami őt annyira jellemz. A következő nagysz. és fontos intézkedések történtek a hiányok megsz. Ugymint.

Már ebből is látsz. hogy ez a korm. mindent megt. Eddigi mulasztásait azzal indok. hogy.

Egészen nyug. leh. Nem l. semmi baj. Hogy miért nem lesz? Csak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

TÁRCA

=Egy élet=

Irta: S. K.

A tudós asszony mosolyogva jött ki a másik szobába.

– Fiú! – mondta vidáman.

Kurt Pál felsóhajtott.

– Hálaistennek! – kiáltott. – Legyen a neve Péter!

Kurt Péter panaszosan gőgicsélt a bölcsőben és néhány év mulva szép bársonykabátját mindenki megcsodálta. Gyönyörű, szőke fiucska volt.

– Peti! Peti! – kiáltott rá az anyja.

Peti, aki éppen a gyerekszobában játszott, e hangra felkapta fürtös fejecskéjét és tíz év mulva letette az érettségit.

Az egyetemi évek úgy teltek el, mint egy álom. Egy napon Péter szomoruan üldögélt hónaposszobájában. – Ej mit, az élet, – suttogta maga elé, legyintett kezével és tizenöt év mulva elfogadta a körorvosi állást Tapolcán. A leány remegve tépdeste az akácfa suttogó levelét és ránézett Péterre. Péter lassan magához húzta a leány fejét, megcsókolta és gyermeküket, Károlyt, tizenötéves korában katonai iskolába iratták.

– Tudniillik azt akarom mondani – jegyezte meg erre Péter, de elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy két évvel ezelőtt meghalt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

KÜLPOLITIKA

Japán megtámadta Délamerikát. Még nem győzött egyik fél se.

_Hadat üzentek:_ Amerika, Spanyolország, Norvégia, Dánia, Svájc, Uruguai. Az irányzat lanyha.

_Diplomáciai viszonyt szakítottak:_ Belgium, Arkanzas, Madagaszkar, Kina, Elő-India.

_Nap kél:_ 6 óra 25 perc.

_Elpusztultak:_ Szerbia, Montenegró, Alaska.

_A Múzeum egész nap zárva._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hadijelentés

Angliát elfoglaltuk. Suergoeny valaszt, mit csinaljunk vele Hoefer.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

NAPIHIREK

_Öngyilkos mázoló._ Kovács P. mázoló szerelmes volt G. Jolánba. Tettét nem okolta meg, levelet nem hagyott hátra.

_Elgázolás._ Fischer G. munkás sietve akart átmenni a kocsiuton a 827-es villamos előtt. Temetése holnap délután lesz a Rókus-kórházból.

_Elitélt árdrágító._ Bauer Katalin drágán adta a tojást. Rá fog fizetni.

_Csaló hivatalnok._ S. Samu sokat akart keresni. A rendőrség keresi.

_A szálloda tolvaja._ Fuksz Béla azzal okolta meg tettét, hogy beteges kabát-gyűjtő-szenvedélye van. Bevitték a gyűjtőfogházba.

_Őrült az uccán._ Az orvos szerint megfigyelőtehetsége csorbítatlan. Megfigyelőbe vitték.

_Osztálysorsjegy._ Főnyereményt az egyik hosszú szám nyerte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tarka krónika

_Eljegyzésen._

– Gratulálok.

– De kérem nem én vagyok a vőlegény.

(Poen a jövő számban.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

IRODALOM

_Ábránd Leó: A háború éposza._ Vacak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SZINHÁZ

=Hamlet=

A Nemz. Sz. ma mutatta be Shakespeare Hamlet c. darabját. A darabban egy fiatalembert leszúrnak, nem kapják meg egymást. Beregi, Márkus, Paulay, Pethes. A helyzet változatlan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

TÖRVÉNYSZÉK

A törvényszék Kovács Jánost, Botlik Zsuzsánnát, Molnár Alajost, Pucák Gergelyt, Krakauer Bélát, Életkopf Ádámot és Pénzmutter Árpádot összesen 89 évi fegyházra itélte. Az elitéltek belenyugodtak és felebbeztek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Versek

Találkoztak A halál szolgája És a halász Olgája Összenéztek: Alásszolgája. Ifj. dr. Gróf Krakauer Béla.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VIZÁLLÁS

Az akadémia ma délután ülést tartott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

INNEN-ONNAN

_A bolha._ A bolha erősebb az elefántnál, mert ha az elefánt bolha volna, nem tudna akkorát ugorni.

(Havas-ügynökség.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

NYILTTÉR

A megpofozott Korsay Gézával nem vagyok azonos.

_Ónody Malvin._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SPORT

FTC, MTK; BTC, XYZ. 4:7, rek. O. log 2.325 21 V826. Biró: P. G.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SZERK. ÜZENET

_P. N._ – _G. H._ – „_Kislány_“ – „_Baltimore_“ és _a többiek_: 1. Nem. – 2. huzták. – 3. ki.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

HIRDETÉS

E lap a legtartalmasabb, legkimerítőbb és legrészletesebb tudósításokat, fejtegetéseket, tárcákat, regényeket, verseket és cikkeket közli.

CASUS BELI.

(Szin: Elnök dolgozó szobája. Kopognak.)

_Elnök:_ Szabad!

_Tomkins Paly_ _(fegyencruhában megjelenik)_.

_Elnök:_ Á, maga az, kedves izé… hogy is hívják!

_Tomkins:_ Tomkins Paly.

_Elnök:_ Ja, igen, tudom már… Foglaljon helyet, kedves Tomkins… nem oda, ide a bőrfotelbe. Mit szokott szívni? Jó lesz egy havanna? Várjon, majd innen… Egy kis likőrt talán?…

_Tomkins_ _(értetlenül néz)_.

_Elnök:_ Na üljön le, gyermekem. Szeretnék magával eldiskurálgatni… Honnan jön?

_Tomkins:_ Nem jöttem, hoztak. A Sing-Sing fegyházból.

_Elnök_ _(könnyedén)_: Hja, igen, tudom… Nem tesz semmit _(Kedélyesen.)_ Komiszkodtunk, mi? Aztán dutyiba kerültünk, mi? Hehe.

_Tomkins_ _(lesüti szemét)_.

_Elnök_ _(megveregeti a vállát)_: Hehe. Nem tesz semmit. Fiatalság, bolondság? Én is voltam fiatal. Én meg tudom érteni az ilyesmit…

_Tomkins_ _(zavartan)_: Elnök úr…

_Elnök:_ Nevezzen Vili barátomnak, gyermekem… Hiszen az apja lehetnék…

_Tomkins_ _(ámulva)_: Vili bácsi… _(Körülnéz)_.

_Elnök:_ Ugy bizony, édes fiam. Na, még egy pohárral. Hát, Tomikám, hogy megy sora mostanában. Csak egészen fesztelenül. Meguntuk már kicsit a jó öreg Sing-Singet, mi? Hehe.

_Tomkins_ _(lesüti a szemét)_.

_Elnök:_ Hány éve ül?

_Tomkins_ _(halkan)_: Nyolc.

_Elnök_ _(ragyogva)_: Nagyszerű. És azóta nem tud semmit a világról, – nem olvas semmit… lapokat, vagy ilyesfélét?

_Tomkins:_ Nem én.

_Elnök:_ A háborúról se?

_Tomkins_ _(bámulva)_: Háború van?

_Elnök_ _(gyorsan)_: Semmi, egy kis félreértés… nem is háború épen… egy kis csetepaté… a singalézek megtámadtak egy öreg izét… de már el is van intézve… szót se érdemel, ne is beszéljünk róla… Beszéljünk magáról, édes fiam. Hát szóval, unjuk az öreg Sing-Singet. Mondja csak, volt már maga Európában?

_Tomkins:_ Tizenöt évvel ezelőtt, egyszer.

_Elnök:_ Nagyszerű. Hát aztán, – volna kedve egy kis kéjutazást csinálni Európába?

_Tomkins_ _(ámulva)_: De hiszen…

_Elnök:_ Hogy magának még hátra volna egy pár éve, azt akarja mondani… Ugyan, gyermekem, nem vesszük mi azt olyan komolyan… Hiszen maga már megbánta azt az izét…

_Tomkins:_ Elnök úr!

_Elnök:_ No persze. Hiszen nyilvánvalóan nem jót tesz magának ez az élet… Lám milyen sápadt… Magának levegőváltozásra volna szüksége, gyermekem. Felül egy szép hajókára, tudja, majd mi adunk magának pénzt, mindent… Elsőosztályú fülkét… Aztán hopp! sanzsé passzé! Na, hol van Tomika? Európában.

_Tomkins_ _(zavartan)_: De miért éppen…

_Elnök:_ Hogy miért éppen Európában?… Mert magának az nagyon jót fog tenni… Aztán meglátogatja a rokonait…

_Tomkins:_ Nincs ott nekem senkim.

_Elnök:_ Vagy az ismerőseit… Biztosan van valaki ott, aki felé a szíve húzza… Valami jó barát… vagy talán más… mi? Hehe! _(Megcsiklandozza a hónaalját, hamisan néz rá.)_ Valami jó kis tyuk… Mi?!

_Tomkins_ _(vigyorog)_.

_Elnök_ _(pajkosan böködi)_: Akivel egyszer valahol összejött odaát… Aztán nem tudta elfelejteni… Mi?! Hehe. Na, nem tesz semmit, majd meglátogatja. Mikor akar menni?

_Tomkins_ _(kitörve)_: Elnök úr… én igazán…

_Elnök:_ Csak semmi hálálkodás… A Vili bácsi jó bácsi… Hát mikor utazik a Belluska?

_Tomkins_ _(csodálkozva)_: Belluska?

_Elnök:_ Vagy Tommika, pardon… Egy nőismerősömre gondoltam, a Kázusz Bellyre. Na, szóval, holnap már utazik is…

_Tomkins_ _(könnyek közt)_: Elnök úr…

_Elnök:_ Csak semmi hálálkodás…

_Tomkins:_ Elnök úr… Én egy egyszerű, szegény bűnös vagyok… De én nem voltam rossz ember… _(Elcsuklik a hangja.)_ Az elnök úr megment engem… Köszönöm… _(A keze után nyul.)_

_Elnök_ _(meghatva)_: Csak hagyja, fiam…

_Tomkins:_ Én igérem… Én nem születtem gazembernek… Nekem meg volt a foglalkozásom… De rossz társaságba kerültem… Könnyelmű voltam, elkezdtem sülyedni…

_Elnök_ _(ragyogó szemmel)_: Sűlyedni? Nagyszerű!

_Tomkins:_ Egyre mélyebbre sülyedtem…

_Elnök_ _(elragadtatva)_: Egyre mélyebbre… Nagyszerű… Maga az én emberem!… Holnap utazik Európába! Mindjárt intézkedem! _(Leül, levelet ír. Irás közben.)_ Mondja csak, fiam, mi volt magának a foglalkozása? Ezt be kell jegyezni.

_Tomkins_ _(boldogan hadarva)_: Híres ember voltam én, kérem… Műúszó… A Wild West sampionja úszásban… _(Dicsekedve)_: Egyszer egy hajótörésnél nyolc tengeri mértföldet úsztam, a nyilt vízről ki a partra, három napig úsztam… _(Vigyorogva)_: Kutya bajom lett…

_Elnök_ _(leejti a tollát és az állát)_: Mi-i-i?

_Tomkins_ _(élénken)_: Bizony! Híres legény voltam én valamikor! Ujjé!…