Part 7

Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. Egyedül volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy elrendezze némely üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen elpárolgott, midőn az ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A postáskisasszony vőlegénye hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy utcát. A posta felől jött és szemmelláthatólag megint a vasut felé sietett. Kármán szeme előtt egyszerre elborult minden, mintha fekete fátyolt vetettek volna a nap arca elé. Érezte, hogy ez a sötétség örökké fog tartani. Most már tisztában volt vele, hogy ő az életet csak Éván keresztül tudná élvezni. Mindennek, amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a gyöngéd hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen. Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba dobott. Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi tanárságot, az akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy gondolata van, mely édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál gondolata.

Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának:

„Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“

Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, akire rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a diványra, az elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi lesz. Negyed óra sem telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar téglakövezetén. Azután halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, Éva. Körülnéz, míg szeme megszokja a homályt, azután egyenesen hozzájön, a mozdulatlanul heverőhöz és leül a divány szélére.

– Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit akar, – szólt halkan és szeliden.

– Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor.

A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt mindennel, könnyedén vállat vont.

– Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól van, meglesz.

Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy hallgatta saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott valami.

– De Matyus?

Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta:

– Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más felesége. Most már Matyus is tudja.

A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba kulcsolódtak.

– De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva.

– A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából.

A leány halkan és édesdeden nevetett.

– Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk valamit, akkor a végére is járunk.

Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a postamesterné hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki ugyancsak jól értette egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a postamesterné útközben benézett a templomba is – és most nagyon sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs itthon.

A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre még titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés fölbomlása után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon kezdett beszélni Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem tudni, miért – veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban szerette, ha a fia a Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva fogadta meg tanácsát, közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját ravaszságában gyönyörködve, készítette elő a jövőt.

A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai urakat. Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek közülök egészséges jó humora is volt, az ember igen jól elbeszélgethetett velük egy pohár sör mellett. Ezek az urak, anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai Kratesz iskolájából való filozófusok voltak, szerény eszközökkel kellemessé tették az életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle kapaszkodásnak és tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is volt, mert a tudásnak csak egy rendeltetése lehet: hogy szolgája legyen az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott tőlük és annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a törzsasztal egyik legpontosabb látogatója lett.

Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta levegőjéből tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a nyomorogva tülekedő, izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély és tartalmas életet, valóban csak vidéken lehet. Mi kell a boldogsághoz? Egy szerelmes asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó megbújni télen, egy talpalatnyi kert, ahol tavasszal fehér orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv.

Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, egyetemi magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett jutnia. Szinte magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a kölesházai algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – el is küldte kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a rektornak is írt levelet, megkérve ő méltóságát, hogy támogassa pályázatát. (Levelében megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, nem a maga, hanem ama nő érdekében, akinek legtöbbet köszönhet Isten után. A rektor, ha akarta, azt hihette, hogy az édesanyjáról van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is összebarátkozott. Ennek az embernek megvoltak a maga gyöngéi, egészben véve azonban érdemes férfi volt.

Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. Most már nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor tehát elszántan édesanyja kezébe adta a hivatalos írást.

Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca.

– Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted?

– De kértem, édesanyám.

– Te Kölesházán akarsz maradni?

– Eltökélt szándékom.

Kármánné szeme megtelt könnyel.

– A postáskisasszony? – kérdezte halkan.

Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett.

Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán lassankint megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke borulatnak engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – megadta magát.

– Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a kútba esett békák dolgát, hát csak ugorj utánuk!

Kármán elmosolyodott.

– Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám!

– Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is.

Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában kapott szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol szorgalmasan dolgoztatta himző leányait.)

Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba, letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta:

– Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem.

Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult az iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a gimnáziumi igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az egyetemi rektor.

Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony szerette volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem hozta be a megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – édesapja iránt való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a hiúsága volt, a családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt adott neki a többi jött-ment professzor szemében. A gazdák is tisztelettel süvegelték meg, ha ott ült az útra néző szakállszárítóban, bölcs lassúsággal szíván szivarját hosszu, fehér papirszipkából.

Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni valója volt és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet talált.

– El lehet ezt használni? – kérdezte az urától.

A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva. Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az ilyenféle könyveknek.

A becsületes ifjú.

– _Jelenet_. –

_Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd éjjelén, az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, melynek berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás része. A falon feszület szentelt barkával, menyasszonyi mirtuskoszorú aranykeretben és semmitmondó családi képek. A fiókos szekrényen könyvek. Az asztalon, mely íróasztal gyanánt is szolgál, díszes keretben női arckép. Ez a kép a lakás legföltünőbb tárgya._

_A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és köcsögkalappal a fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. A baloldali ajtóhoz megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a kulcsot. Azután gyufát gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a zöldernyős függőlámpát._

_A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú._ _Huszonhárom-huszonnégy esztendős, kissé leányosképü, kissé fontoskodó, kissé közönséges, egészben véve azonban elég rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz továbbá egy fekete női dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat ajtajában._

_Az ifjú:_ Igy ni, most biztosságban vagyunk!

_A dominó:_ Hát különben veszedelmes ez a vidék?

_Ifjú:_ Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én vagyok az úr! Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek olyan konfidensek. _(Meglátja az asztalon álló női arcképet, meghökken, leugrik a székről, frakkja alá csúsztatja a képet, a fiókos szekrényhez megy és ott néhány könyv alá temeti. Aztán a dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és beteszi az ajtót. Erőltetett jókedvvel.)_ Miért vagy olyan hallgatag, szép maszk? A bálban ugyancsak széles jókedved volt!

_Dominó:_ Ennek a lakásnak szomoru illata van.

_Ifjú:_ Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort kell hinteni a ruhára.

_Dominó:_ Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal lakol?

_Ifjú:_ Mért gondolod?

_Dominó:_ Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, hogy az édesanyád még mindig tizenöt esztendős fiúnak tart.

_Ifjú:_ Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy huszonnégy esztendős multam. Most különben Tolnában van, a nővéremnél. _(Meg akarja fogni a dominó kezét.)_

_Dominó_ _(elvonja a kezét)_: Kérlek, ne feledd, hogy mit fogadtál!

_Ifjú:_ A Vigadóban sokkal jobb kedved volt.

_Dominó:_ Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor félnem kellene és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben oda se neki! Tanuld meg, hogy a fekete dominókat sem illik komolyabban venni, mint a nőket általában. _(Kezet nyujt neki.)_

_Ifjú_ _(megcsókolja a kezét)_: Milyen szép kis kezed van. Látszik, hogy szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most azonban már levethetnéd a selyemkámzsádat.

_Dominó:_ A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban nem.

_Ifjú_ _(csalódottan)_: Nem – –?

_Dominó:_ Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem!

_Ifjú:_ Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, és hogy tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig tisztellek, akkor nevetségesnek fogsz találni.

_Dominó_ _(leül egy távoli székre)_: Egyelőre beszélgetni fogunk, hogy megismerkedjünk egymással.

_Ifjú:_ Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem látom az arcodat?

_Dominó:_ Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas érintkezésben állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi mivoltunkat csak akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket.

_Ifjú:_ Ez mély, bár kissé homályos.

_Dominó:_ Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos bálban?

_Ifjú:_ Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos bálban voltam. Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem már!

_Dominó:_ Tolnában?

_Ifjú:_ Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi élet van. Az ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem ott sok sikerem volt!

_Dominó:_ Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és az itt áll előtted! _(Leveti a dominóját, az álarcot azonban magán tartja. Divatos és drága báli ruhát visel. A fülében nagy gyémántok sziporkáznak.)_

_Ifjú_ _(ámulva)_: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan vagy, mint egy nagyúri dáma!

_Dominó:_ Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő asszony volnék?

_Ifjú_ _(cinikusan nevet)_: Jó, jó! Olyan naivak nem vagyunk mi tolnaiak!

_Dominó:_ Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi vagyok?

_Ifjú:_ Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy igen kedves és szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is vagy valami gazdag embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod bizonyára kellemetlen vén ember…

_Dominó:_ Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó engem kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből következteted, hogy nem tartozom a jó társasághoz?

_Ifjú_ _(naivan)_: Mert akkor nem jöttél volna hozzám!

_Dominó:_ A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a nők egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz társaságból való nők. _(Észreveszi a falon függő feszületet.)_ Te vallásos vagy?…

_Ifjú_ _(hallgat)_.

_Dominó:_ Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És lehet amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, az nem egész ember.

_Ifjú:_ Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem szégyenlem a meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem szeretek álarcos hölgyekkel beszélgetni.

_Dominó:_ A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos hölgyekkel beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára az édesanyádé? Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon?

_Ifjú:_ Hogy juthat eszedbe ilyesmi?

_Dominó:_ Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor ugrálni szokott. _(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)_ Mért mentél ma az álarcos bálba?

_Ifjú:_ Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba menni?

_Dominó:_ Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a farsang. Minden elmúlik és jön a nagy semmi.

_Ifjú_ _(őszintén)_: Na, attól még messzi tartunk. Az én életem tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan egyforma és unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! Valami rendkívülinek, valami szokatlannak!

_Dominó:_ Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De mért nem vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, melyet én írtam neked!

_Ifjú:_ Te írtad? Gondolhattam volna!

_Dominó:_ Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad ábrándoznak?

_Ifjú:_ Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni?

_Dominó_ _(meghökkenve méri végig, majd elneveti magát)_: Nem. Ez az első ilyenféle vállalatom.

_Ifjú:_ Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem.

_Dominó:_ Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő mulva, ha visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat beszéltem.

_Ifjú:_ Mért éppen tíz esztendő múlva?

_Dominó:_ Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy némileg megismerjed a nőket.

_Ifjú:_ Szeretnék még valamit kérdezni!

_Dominó:_ Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén bankáromat, aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen kellemetlen ember és kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy válogatok a férfiak között, mint öngyilkosjelölt a fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak és az öregek, a kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött. Az a bajuk, hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? Megmondom! Sem szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom azonban, hogy van egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az emberekben: becsületes vagy. Nem tudom még, hogy helyesen itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le fogom vetni álarcomat. Ha nem, akkor nem.

_Ifjú:_ És hogyan fogsz erről meggyőződni?

_Dominó:_ Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is vagy kemény dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, hogy az embert a maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. _(Leselkedve körüljár a szobában.)_ Egypár érdekes dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb is a kezemben lesz mindjárt…

_Ifjú_ _(idegesen)_: Miféle dokumentum?

_Dominó_ _(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek alól a női arcképet, melyet az ifjú odarejtett)_: Ezt!

_Ifjú_ _(ijedten)_: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt nem engedem! Ez indiszkréció!

_Dominó_ _(zsákmányával az asztal mögé menekül)_: Ha éjfélkor dominót viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! _(Megnézi a képet, kellemes meglepetés hangján)_: Tehát igaz!

_Ifjú_ _(kedvetlenül)_: Add vissza, kérlek!

_(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye fiókjába zár.)_

_Dominó:_ Most néhány kérdést intézek hozzád. A válaszaidból fogom megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy sem. Kedvesed ez a nő?

_Ifjú:_ Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon előkelő hölgy.

_Dominó:_ Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked?

_Ifjú:_ Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket ajándékozgat a férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem…

_Dominó:_ Hogyan jutottál a képhez?

_Ifjú:_ Megvettem három koronáért. A fényképésznél. Becsületemre mondom, három koronáért!

_Dominó:_ És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod?

_Ifjú:_ Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, aminek akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem is való, hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba került, inkább elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége.

_Dominó:_ Szereted?

_Ifjú:_ Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek találnád.

_Dominó:_ A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj és most nagyon jó szél fuj. Szereted?

_Ifjú_ _(vállat von)_: Én csak azt tudom, hogy igen közönséges ember vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a mocsárban, az tiszta, szent és érintetlen.

_Dominó:_ Ez vers volt?

_Ifjú:_ Oda tartozik ez a kép is.

_Dominó:_ Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem vallod be neki?

_Ifjú:_ Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. Magasan fölötte!

_Dominó:_ Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a férfiakra tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig lehet, hogy ő méltósága unatkozik odafenn.

_Ifjú:_ Ő méltósága? Hát te ismered?

_Dominó:_ Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak látásból. Az urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez ragaszkodni szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik.

_Ifjú:_ Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem szoktam vitatkozni.

_Dominó:_ Példának okáért?

_Ifjú:_ A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi önzetlensége.

_Dominó:_ Ez érdekes! Hiszesz ezekben az absztrakciókban?

_Ifjú:_ Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a becsületességemben?

_Dominó:_ Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, előbb azonban még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán és önzetlenül imádsz egy ideált. Mit keres akkor éjnek idején a fekete dominó a lakásodon?

_Ifjú_ _(meghökkenve nézi a dominót)_: Ez végre is más valami.

_Dominó:_ A becsületes ember lehet vallásos, vagy vallástalan, képmutató azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és kalandok után járni, ideálokat imádni és fekete dominókkal szórakozni – barátom, az nem becsületes dolog!

_Ifjú:_ Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, bevallom, hogy szégyellem is magamat!

_Dominó_ _(magára veszi a selyemkámzsát)_.

_Ifjú:_ Mit csinálsz?

_Dominó:_ Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a papirra ragasztott vetélytársaktól.

_Ifjú:_ Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni belőled.

_Dominó:_ Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, maradok, – ha tűzbe dobod a kisérteties arát.

_Ifjú:_ A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne gondolj vele többet!

_Dominó:_ Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod az ideált, mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint előkeresed a jégszekrényből, bocsánatot kérsz tőle és megfoltozod megpörkölt férfi-önérzetedet.

_Ifjú:_ Nem tudok belőled kiokosodni.

_Dominó_ _(hozzálép és vállára teszi a kezét)_: Válassz közte és köztem. A fantóm és a valóság között. Habozol? Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és testet fog ölteni, mint a főnix, eleven, boldog valósággá lesz!

_Ifjú:_ Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem?

_Dominó:_ Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, amint én eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek húshagyókedd éjjelén leszálltak a talapzatukról.

_Ifjú:_ Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd őt!

_Dominó:_ Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a Mars bolygón emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön hozzád. Azt mondja: nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem tisztelet, hanem szerelem kell nekem. Érts meg és segíts leszállanom a talapzatról. Mondd ki az oldó szót és én eldobom az álarcomat és megmutatom neked igazi ábrázatomat, melyet még nem látott senki.

_Ifjú_ _(lovagias makacssággal)_: Elég volt a hipotézisekből! Én nem engedem magamat bolonddá tenni!

_Dominó:_ Nincs bátorságod válaszolni?

_Ifjú:_ Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből így szólnék hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! Mert ön megcsalt, napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a pocsolyában!

_Dominó_ _(ijedten)_: Ezt mondanád neki?

_Ifjú:_ Ezt! Isten engem úgy segéljen!

_Dominó_ _(egyideig némán áll, majd hirtelen elhatározással az ajtó felé szalad)_: Jó éjszakát!

_Ifjú_ _(eszmélve)_: Elmegy?… De hiszen ez képtelenség! Én nem is tudom, hogy mivel bántottam meg…

_Dominó:_ Átengedem önt – neki! _(Kisiet, magára csapja az ajtót és kivülről ráfordítja a kulcsot.)_

_Ifjú_ _(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)_: Most ment ki a kapun… _(Előre jön.)_ Ez különös kaland! _(A fiókos szekrényhez rohan, kiveszi a képet és hosszan szemléli.)_ Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a nőismerethez.

_Függöny._

Rendeske és a művész.

Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az élettel, mint ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü leány. Az ő szemében a világ nagy úriház volt, telve butorral és csecsebecsével, az emberiség pedig azért volt itt, hogy rendet tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló a csecsebecse, az nem tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra legyen gondunk, hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a tisztaságtól. Az élet igazi tartalma a nagytakarítás.

A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott derekasan meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és mindent. Mint kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban nevelkedett, de azért nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és kemény kötelességtudása volt a tengely, mely körül az egész háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor nem dolgozott Berta? – akkor oly komoly és lelkes arcot csinált, mintha valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár a padlót vikszelte, akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát etette, ő mindig odaadta egész lelkét. A rendetlenséget oly ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte, mint a komondor a sündisznót. Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes ruhának, az arca csak úgy vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája, Moróczy tiszti főorvos, a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély alázattal viselte ezt a nevet.

Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi alakjában. Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, olasznak mondta magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, feketehaju, csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja és egy tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. Dolgozni nem igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha akadt hallgatója a csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt szokta mondani, hogy ő művész, az emberek pedig ostobák, mert a patronmázolást többre tartják, mint a szabadkézből való plafonfestést. A művész név rajta is száradt.