Part 6

A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot találtak. Az öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról fecsegett, ami őt érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett tőle semmit. Azt mondta, hogy az apátnak álmában megjelent Szent Száva és ráparancsolt, hogy vonuljon papjaival azonnal a trebinjei kolostorba, hol új otthont fog találni a szerzet. El is mentek mind, csak ő maradt vissza, mivel nem bírná el a fárasztó utat.

Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török területen voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos jelentést írt a tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta az ügyet, de mivel trieszti hajóról volt szó, nem érezte magát arra hivatottnak, hogy beleavatkozzék a dologba, hanem elrendelte, hogy az akták irattárba teendők.

VIII.

Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen meglepődtem, midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél jutott a kezembe, melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a bolognai tánckar egyik kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri Nina úrnőnek fia születéséhez és hajdani barátságukra emlékeztetvén Ninát, egy ócska selyemruhát kér tőle ajándékba. A levél három esztendővel a vallegrandei rablás után kelt.

Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis elvette hűségének jutalmát és Nina a felesége lett?

Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet Papanika, a görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, némileg megmagyarázta nekem a dolgok összefüggését. E levélben a görög panaszosan hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz rágalmazók szavára hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta magától. Ez az igazságtalanság azonban nem akadályozhatja meg Papanikát abban, hogy régi buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa, mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni Nina grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és jelenleg Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának tagja keresi meg kenyerét.

A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe csalni Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki szabadságát.

Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt Zagurira, mivel azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele egész idő alatt. Csak az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, hogy Nina ma már ismeri és méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket ő excellenciája a grófnő kiszabadítása érdekében hozott.

E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, egy névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen neveletlen hangon arról értesíti, hogy Ninát maga Kara Nusszim küldte el Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy szeszélyeit és mivel Ninának egyik komornáját léptette elő kegyencnőjévé.

Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki világéletében optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen jóakarójának. A velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett ínyjére, mert – miként az írásokból kitünik – megtiltotta Zagurinak, hogy feleségével Velencében mutassa magát. Lesinai állását azonban meghagyták neki.

Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal pár lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely nekem hat hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul még, annak túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, a Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz volt megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az egykori rokokókert helyét.

Békák a kútban.

Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még pedig sub auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy gyűrüjét, hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét vármegye leglaposabb és legporosabb nagyközségébe. Első nap már kissé elunta magát otthon és fölmászott a padlásra, hogy keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei között. Három kötetet szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner, Stuart Mill. Stuart Mill azonban csak félig volt fölvágva.

– Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi jegyző volt.

Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement a házba, de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a leányokkal foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, azokkal népies mintáju ruhákat, függönyöket meg abroszokat himeztetett. A városban jól megfizették Kármánné kézimunkáit.

Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult édesanyjához:

– Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény apánk?

Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte meg a kérdés.

– A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem.

– És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek?

Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába.

– A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. Odafönn, a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, híres tudósok. Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és mind a két nyelvet grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött vakációra és nem ment többet vissza az akadémiára.

– Miért nem?

– Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a dologban. Úgy kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a kölesházai talajból, mely elmálasztja az emberek akaraterejét és megrohasztja ambiciójukat.

– Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt?

– Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács különszobájában, vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, akkor nem bántotta semmi. Azt szokta mondani: akár miniszter az ember, akár falusi jegyző, egyszer csak fölfordul.

– Ázsia! – gondolta magában Józsi.

– A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú korában matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később egyszer átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és azt mondta, hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette hasznát a tudásának, mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez legkevesebb hajlandósága volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, hanem jóformán minden kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, mint a kútba esett békák. Aki egyszer benne van, az nem menekül ki többet. De nem is akarnak menekülni, mert jól érzik magukat ott lenn.

Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, annak idején bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a fia elé lépett és keményen a szeme közé nézett.

– A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek sem volt, – mondta.

A fiatal ember kihívóan mosolygott.

– Vajjon nekem sincs?

Erre aztán Kármánné is elmosolyodott.

– Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered anyai jussod.

Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és erős állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához.

Kármánné kilépett a pitvarba.

– Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt!

A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott Stuart Millel a kezében.

– Mi az, édesanyám?

– Matyus vizitába hozta a menyasszonyát.

És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, hozzátette: – Tudod, a kövér postáskisaszonyt…

Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok volt, de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü kis orrával és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek nézhette volna az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális nagy leány volt, az orrán kis szeplőnyereg virított.

A két régi pajtás kezet fogott.

– Gratulálok, Matyuska!

Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy mit beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a társalgás megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen mélyértelmü dolgot kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott eszébe, inkább hallgatott. Végül is Kármánné vette át a szót. Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly diadalmasan, mint Szilágyi Erzsébet az első zászlót, melyet fia a pogányon nyert. És minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia ugyan nem fog vidékre menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai tanárokat, amin aztán a fiatalok nagyot kacagtak.)

Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia.

– Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz kellene, hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak nyeregbe segítenének odafönn…

Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy megragadta a barátja kezét.

– Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó alkalmat! Mert aki vidéken marad, az elveszett ember!

– Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – A fia felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked van négyezer koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett Budapestre küldenem, míg összeszedtem, de összeszedtem!

Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, de most nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a boldogságba. Most már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, ahová kivánkozik. A jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert Matyusnak a déli vonattal vissza kellett mennie a városba. Ő minden héten csak egyszer-kétszer jöhetett ki Kölesházára, a menyasszonyához.

Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a templomba. Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy kicsit a kölesházai embereknek is. Az első pad sarkában ültek. Később – kip-kop – könnyü és határozott léptek közeledtek a hátsó kapu felől.

– Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – gondolta magában a doktor.

A postáskisasszony jött. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi profilban látta egész alakját, a kecses alázatossággal meghajtott fejétől a kőpadlót érintő lába hegyéig.

– Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág illata van. Vajjon mi a neve?

Megszólalt mellette az édesanyja.

– Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És hozzátette: – Jó ruhája van.

Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és ellentétes fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony delét. A doktor némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai nem éppen templomba valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női alakot, mint a méhek az orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte önmagát. A szépség isteni eredetü és ha a márványoszlop méltó ékessége lehet a templomnak, akkor a szép emberi test is a Teremtő dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete határozottan szép, ha az arca nem is az.

Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis elnézne a Bakács-vendéglőbe.

– Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi.

– Amit a többiek. Megiszol egy pohár sört, elbeszélgetsz az urakkal, azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, hogy gőgös vagy.

A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. Tisztviselők, kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen fukar emberek, de azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és teli vannak panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor politikáról vagy a termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet találnak a panaszra. Az ő világuk körbe forog, mint az ördöghinta és aki egy napot velük töltött, az ismeri egész életüket. Többnyire pirosképü, túltáplált emberek. Ötven vagy hatvan esztendős korukban hirtelen összeesnek, megfehérednek, lesoványodnak és elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még elvánszorog a Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes szivart füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár hétig még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal.

– Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán belépett az úri szobába.

(Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a tudományosság körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.)

Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü férfiu, Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét.

– Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? Az intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én nagyon szivesen támogatom.

Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen volt, hogy már nem is volt sértő.

– Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt kicsinylő mosollyal a doktor.

Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival késhegyig menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a Bakácsba.

Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és durvaságot hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen társaságban élte le napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen!

Matyus eljött a barátjáért.

– Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A postamesternénál lakik és az is várja a látogatásodat.

Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami már első találkozásuk óta furta az oldalát.

– Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos leány, sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó zavarban van.

Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket.

A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A postamester fél évvel ezelőtt halt meg.)

A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a szemét. Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme megnemesítette és széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág a tájképet. A postásné megkávéztatta őket a kertben a platánfa alatt. A kis gyerek, akit Évi az ölében tartott, maga is megéhezett és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte a leány fehér battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte nyerített a jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a gyermek tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát.

Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött vastag porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany szentfény Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás ellen védekezve, azt mondta:

– Rettenetes fészek!

– Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi.

– Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a doktor.

– Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt.

Matyus diadalmasan nézett a barátjára.

– Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus!

– Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán.

Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően válaszolt.

– Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább menekülés az élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig nem kellenek paloták, villamos lámpák és tolongó emberek.

– A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete többet érne, mint a budapestieké?

– Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb járnak az élet megértéséhez.

Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a nagyapjára gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső életükben találtak kárpótlást mindenért, amiről lemondtak?

Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban reménykedett, hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a pályaudvarra, – hazajövet azután ketten folytathatták volna az érdekes beszélgetést, – Évi azonban a posta előtt jóéjszakát mondott nekik.

Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt és hol a távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő tücsköt hallgatta. Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul édes és gyöngéd áramok keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és hozzá tértek vissza.

– Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta magában.

Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság első rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy micsoda, akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban remeg, a tudós pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a pulzusát és mosolyog azon, hogy milyen körmönfont ravaszsággal teregeti csillogó hálóit a természet. Az élet kertjének hátterében azonban sötét, kemény legény áll, az akarat, a kellő pillanatban majd előlép és rongyokká tépi a ravasz hálót.

Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve is olyan, mintha mély és édes női titkok takarója volna.

A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a távoli megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné gyermekeivel. Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló napfényben érő vetések. Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan zavarban vannak és csodálkoznak a furcsa és idegen viselkedésükön. Kármán semmit sem mond el a merész és csillogó beszédekből, melyeket otthon összeállított a leány számára. Matyus jelenlétében sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a támadó fél mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon mulat rajtuk és még ugratja őket.

Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, vagy Éva kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a dologban; a postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem volt csinos. Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban.

Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz:

– Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét?

A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte meg.

– Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt.

– Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen.

– Hanem?

– Azért, mert szeret.

– Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom megkülönböztetéseket.

Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig fölvágott Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. Minden tagjában érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét és Éva édes és forró vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette sorra a leány hibáit, hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek a tökéletlenségek tették annyira kívánatossá. Még az orrán levő szeplőket is szerette. Éjfél felé nem tudott többet az ágyban maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Éva közelében legyen. Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a sötétségben és kimászott az alacsony ablakon az utcára. A házak árnyékában lappangva, odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott állott a mély csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a leány hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem tudott.

Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában nagyszerü és gyalázatos gondolat fogamzott meg a fejében: el fogja csábítani a leányt. Ő, az akaratember, aki elvből lelkiismeretlen, a jelentéktelen postáskisasszonyt.

Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az özvegyasszony pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt ült, melyen zavarosan kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák csapatja.

Kármán behajolt az ablakon.

– Éva, beszélni szeretnék magával.

– Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány.

– De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk…

Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! És lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta.

Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. A doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és durván viselkedett.

A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken némi kis gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az aratóival. Úgy gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az emberekkel. Kármán egypár sötétképü parasztot talált a postaudvaron. Beszédbe, majd vitába elegyedett velük, az emberek azonban makacsul ragaszkodtak követeléseikhez. Kármán úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó magyar emberekhez. Az aratógazda azonban kurtán végzett vele.

– Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud hozzászólani.

Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami Kármán fejébe kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára.

– Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit maguk tudnak.

Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán beáll egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek megelégednek az eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók megkapják azt, amit követelnek. Erre kezet fogtak.

Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán.

– Gyerünk munkába, úrfi!

A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává nem akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék vászonruháját, melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki az édesanyja.

Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta.

A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a postáskisasszony arcát.

– Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány leszek.

Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát.

Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban nagy fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt már a dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül kárörvendően vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az úrfi. Kármán azonban halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem hagyja abba, míg egy szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl csak a nap, egy gonosz, izzó golyó, mely gyilkos tüzet szórt a vállára…

Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem tud többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós fogadalom volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a kaszát. Igy uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már azt se tudták, hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös hajlongás, az erőlködés gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló kalászok képe érthetetlen volt előttük. Fakó arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább.

Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba telepedtek, az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön elnyomta őket. Aztán megint fölverték őket. Munkára!

– Bírja? – kérdezte Kármán.

– Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt érthetetlen makacssággal a leány.

A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig tudtak; minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és mindig csak egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a halál!

Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha szalmában heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről farkasszemet néztek, mindennek találhatták egymást, csak éppen szépnek nem. A hajuk a verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk pirosra gyulladt, a ruhájuk a testükhöz tapadt. De ez most mind mellékes volt. Ők most nem voltak doktor úr és postáskisasszony, hanem egy emberpár, amelyről lehullott minden, ami fölösleges, külsőséges és idegen volt.

– Őrültség volt, amit tettünk, – mondta Kármán. – De én tudom, hogy miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga?

A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai között és egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel nézett Kármánra. A kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. Éva akkor is mosolygott.

Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni? Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába.