Part 8

Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, azt nem lehetett tudni, de bizonyos, hogy a leány úgy beleszeretett, ahogyan csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak beleszeretni a tisztességes nők. Moróczyék eleintén hallani sem akartak Patikról, Berta alázatos és szívós makacssága azonban végül is meggyőzte őket. Rendeske Patikné lett. A doktorné, bár különben takarékos asszonyság volt, úgy kiházasította a leányt, mintha nem is cselédje, hanem rokona volna. A doktor úr még egy szép szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának, mely vázára egy kígyótestü, vöröshaju nő volt festve.

A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a menyasszonyát részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, azt mondta, hogy most új korszak kezdődik az ő életében és hogy tenyerén fogja hordozni a ritka angyalt, akit a Gondviselés és a nagyságos főorvos úr jósága reábízott.

Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel Berta hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre verte a nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – aztán megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt.

A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki Rendeskéből. Pedig Rendeske nem volt háládatlan, csak igen nagyon szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta az ő utolsó jó szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló felesége ne járjon olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A következő félesztendőben elherdálta a felesége szép fehérruháját is, még a zsebkendőknek sem irgalmazott, melyekbe a Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta monogramját.

A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és maga elé idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik sírva esküdözött, hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, valami boszorkányságnak kell azonban lenni a dologban, hogy mindig üti, mikor az neki jobban fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak különben nem is fáj, mert nem sír és nem kér kegyelmet.) De Patik most már megrettenve veszi észre, hogy milyen mélység tátong a lába előtt és megesküszik megboldogult édesanyja szent emlékére, hogy mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében.

Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, amiért árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután földhöz vágta a szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, mint az oltári szentséget és magából kikelten ordította:

– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre?

Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan kegyetlen és alávaló tudott lenni, mint a vadállat.

Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a sorsa, mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami cigányleánnyal és a feleségétől követelte, hogy szerezzen neki pénzt. Mert hiszen Bertának csak kérnie kell azoktól az ostoba Moróczyéktól és azok szívesen adnak neki. Berta azonban ilyenkor megvetően fordított hátat az urának és a szobafestőnek most már rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az asszony makacsságát, ha addig él is.

Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve sajogni kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy vékony fekete kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a száraz gally.

– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember?

Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője rojtjával.

– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… Rájött, hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a bölcsőből és kilökte az udvarra, a hóba…

A doktorné összecsapta a két kezét.

– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld színéről!

Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a szeme még a régi volt, – az asszonyhoz.

– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr üveges szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a nagyságos asszony adna belőle egy keveset, azt megitatnám az urammal…

A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban nyugodt hangon megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. Mert különben biztos, hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. Senki sem bír már vele és másképp nem is lehet tőle szabadulni. Mert válásról hallani sem akar. És a nagyságos asszony mindig oly jó volt Bertához, talán nem fogja elhagyni mostani nagy bajában sem.

Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva fakadt.

– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó Istentől?

– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette csöndes makacssággal Patikné.

A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt Berta lelkére, végül egy forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát adott neki és hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette vele, hogy el fog menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal szobra előtt. Berta megigérte és másnap meg is tette.

Moróczyné persze mindent elmondott az urának.

– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – mormogta a doktor.

A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt.

Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az elmondta neki a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt egy székbe.

– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis megtette!

A doktor komoran bólintott.

– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám.

– Mi lesz most már?

– A vizsgálat eredményétől függ.

– Hát lesz vizsgálat?

– Nem lehet elkerülni…

Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné.

– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt.

– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura.

– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a guta.

– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor.

– Úgy-e?

A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja volt ebéd előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony:

– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van.

– Adja Isten, hogy igaza legyen!

Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét a vállára.

– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van?

A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony szívének ijedt lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván:

– Persze, persze, én is azt hiszem.

A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint rendes halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt mondták:

– Ugyan nem nagy kár érte!

Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig most már nem volt oka restelkedni, volt tiszta jó ruhája. Szépen keresett a fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét is.

Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek és dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az asszonyban nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a világon!

Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal asszony éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta Moróczynét, zavartan el akart osonni, a doktorné azonban elcsípte.

– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig varratni akarok veled. Asztalkendőket szegetni.

A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét. Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is olyan megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan Rendeske-szeme.

Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép mellett. Az öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a másik szobába. A fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A varrásával ugyan hamar elkészült, de nagytakarítást is kellett csinálni. A háztartás megint csöndben és rendben folyt. A doktor nagy íróasztalán, hol újabban kétségbeejtő anarkia kapott lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az írások, mint a katonák a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a napsugár is fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó derüt lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe.

– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. Bertának fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a mosókonyha mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó gyerek…

A doktor vállat vont.

– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta.

Titokban azonban megörült a felesége ötletének.

Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának szerzett sok gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami égetnivaló szobaleány ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár nap mulva azonban sugárzó arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. Hihetetlen, de való: a foltnak nyoma se látszott többé! A doktor egészen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy egyszer valami rettenetes gyanut rejtegetett a szíve mélyén… Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát.

– Hiába, csak egy Rendeske van a világon!

És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak is, aki egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is künn feküdt a hulladékos ládában.

A rabszolga.

Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu nyílott meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy páratakaró alatt, nagy hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek tollas halásznépe. Fönn, a kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem látott, szűz őserdő. Ott is megszólaltak már a madarak. Az ő énekük olyan, mintha ezer fuvolás és cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét.

Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy aranyhálóval letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán fiatal nő ül. A ruhája, a fejére vetett fátyla és a topánja piros. Ez Laborcz úrnak leánya, Dola.

A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy húsz szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A legények kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a csapat élén lépked, visel vadászgerelyt és hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel magasabb a többinél. A meztelen nyakán, a karján és a lábán kötélnyi inak feszülnek. Lomhán és mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz lépést tesz előre, azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke szeme keresi Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen elnéz fölötte.

Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő fűben, millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai ide tértek volna delelőre.

Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a völgybe, ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból hányt, palánkos sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt őrtornyok emelkedtek. A nádtetejü házak fölött füstfelhők lebegtek.

A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé mutatott.

– Ott a szent fa! – mondta.

A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. Olyan volt, mint egy falombból épített, erdei várkastély.

A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, a város ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le odafönn egy fehér bárányt és öntözze meg vérével a szent fa gyökerét. Ha hajadon leány teszi ezt, újhold napján és bűvös igéket mond hozzá, akkor hatalmat nyerhet az őserdő szellemei fölött.

Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, időközönkint mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei démonoknak, melyeket pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor emlékezett meg a régi istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. Elmúlt ősz óta pedig állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr szívét. Kóbor emberek, akik a kárpáti szorosokon át vetődtek az országba, ijesztő híreket hoztak a nagy pogány pusztaságokról. Azt beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy esztendő óta egyre peng a nyílkovácsok kalapácsa. A vad lovasnemzetségek, melyek eddig egymást pusztították, most egy hatalmas akaratnak engedelmeskednek és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint az égen járó zivataros felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig egyre a Tisza meg a Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer megtalálják az utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra döntenek és eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu paripákon járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár a farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz.

Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, véres álmai voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta megengesztelni az erdők bosszús isteneit.

A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre elhallgatott a madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend lett. Csak odafönn, a lombos kupolákban hallatszott valami halk nyüzsgés, mintha apró bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes tavaszi eső kezdett permetezni.

A szőke óriás ekkor odalépett Dolához.

– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg jól a nyeregkápában!

És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva.

Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén cselédasszonyt.

– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte.

– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis leány voltál még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A Tátrából valók vagyunk és a morva herceg ajándékozott a nagyúrnak.

Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét.

– Apámnak száz rabszolgája van és én nem tartom érdemesnek, hogy megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a szolga?

– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs nála erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett.

Rövid hallgatás után így szólt Dola:

– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám tekinteni. Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom jegyezni. És ha visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni Vukot.

A cselédasszony ijedten tekintett Dolára.

– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam?

A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az indulattól remegő hangon mondta:

– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a tekintetével. És tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig rám gondol és bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével engem is arra kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom megostoroztatni!

Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, szomorúan és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén.

Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és egy fehér virágra mutatott.

– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba fonom és a koszorút odaakasztom a szent fára…

Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De nem szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és lelapult a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. Valamennyien a mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, elállott a szívük verése is.

Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos veszedelem oson végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, ólálkodva, ugrásra készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban kúsznak át a bokrokon. Némelyek kantáron fogva vezetik a paripájukat; mások nyeregben ülnek és a ló nyakára hajolnak, hogy átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és gyorsan haladnak. Oly félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő orkán előtt szálló felhőfoszlányok. A következő pillanatban már eltüntek, mint egy gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó csönd honol.

Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze.

– Etelköziek! – suttogják.

– Mit tegyünk most?

A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal.

– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van egy barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután lelopódzik a városba és hírt visz a nagyúrnak…

A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas sietséggel, dühös türelmetlenséggel, egymást vonszolva és taszigálva, törtettek föl a meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely megérezte a farkascsorda közel voltát. Vuk megragadta Dola hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal vonszolta, emelte maga után a kicsi állatot.

Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse áldozati állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal volt teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony ott leült a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt senkihez egy szót sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a szakadás partjához. Nem láthattak azonban semmit, mert a mélyen járó felhők szürke függönyt vontak a völgy fölé. A legények letelepedtek a gyöpre és némán nézték az alattuk gomolygó párát. Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó ködtenger fenekéről érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a magasságba.

Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön. Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a hegytetőn. Lovasemberek. Lehettek vagy háromszázan. A nagy magasságból oly parányiaknak látszottak, mint a gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok voltak, mint a rézbálványok és arccal mind a völgyben kanyargó folyó felé fordultak. A tömött sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott. Alkalmasint a hadnagyaik.

Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, mely csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már tudta, hogy mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a zöld nádasban, hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés hernyó; csupa kopjás sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani társainak azt is, hogy minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr kacagányosok után feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és megint báránybőrösök. Az egyes seregeik tülkölve szólongatták egymást és a vereckei szoros felől egyre válaszoltak a kürtök és egyre jöttek a lovasok, föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy alföldi rónaság felé. És amint egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért és meglátta a tetőn álló vezéreket, rivalgás támadt közöttük, mely halk darázsdongásként szűrődött föl a szent fához.

Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg szél megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A kisasszony nem akart semmit sem enni, csak vizet kért és amint lehajtotta fejét az öregasszony ölébe, tüstént mély álomba merült.

Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az első, aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. A szoros felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is látott Vuk. A kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan hosszu vonala kígyózott végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya torlódott össze. A bőgésük fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, ahol tegnap még Laborcz városa állott, most nagy, fekete füstfelhő ült mozdulatlanul a nádas fölött. A felhőnek olyan alakja volt, mint a szálló denevérnek.

Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon volt már.

– Mi hír? – kérdezték a legények.

A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt hangon mondta:

– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs emberi hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A szekereiken magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták nyájaikat is. Itt fognak maradni és száz esztendő múlva sem veri ki őket senki.

– És az apám? – kérdezte Dola.

– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit alkalmasint rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott megkegyelmezni az ellenség.

– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk édesanyja.

– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már szolga, csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák ezentúl együtt túrják a lovasemberek földjét.

Vuk a vállára vetette gerelyét.

– Most megyek! – mondta.

– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül.

– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A tátrai tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat építek magamnak.

– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény.

– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek.

Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte:

– Mi lesz velem?

– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és határozott hangon.

Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények közül fölkantározta a szamarat.

– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és erős, ő gyalog mehet.

A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket.

Lozenko.

_(Egy politikai merénylet története.)_

Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru leány, mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi egyetemen tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, félszeg mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig megkopasztott csókafiókra emlékeztetett.

A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt egy politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának azonban nem volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a politika iránt. A férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást arról, hogy Palov Mária nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel viszonozta közömbösségüket. Ha tavasszal a Proménade du Lac lombos útjain fiatal diákot látott, aki a barátnőjével sugdosott, émelygést és bosszúságot érzett. Úgy találta, hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a természetnek.

Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával érintkezett, a festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a széptestü, rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött hozzá, hogy együtt teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét is. A gyermek apja egy Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden esztendőben ellátogatott Genfbe. Szívesen feleségül vette volna Ankát, de a leány egyelőre még húzódozott, mert elvi ellensége volt a házasság intézményének. Anka, miként odesszai barátja is, sokat foglalkozott politikai és gazdasági kérdésekkel és híve volt a tett propagandájának.

Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka cigarettával a szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott Máriához. A kis leány szinte iszonyodva hátrált meg előle.

– Mi baja? – kérdezte Anka.

– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária.

– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden harag nélkül.

Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában.

Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a kézben, a moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában nem csodálkozott ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen hozzá, hanem mindig is ismerték egymást. Együtt voltak ők már régen, sokszor, Mária ifjúkori álmaiban, melyeket akkor a leány, reggelre kelve, mindig elfelejtett.

Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, mert Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A zúgásuk folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. Mária boldog és nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a beszéd fölösleges is lett volna közöttük, mert a gondolataik összeölelkeztek és megértették egymást.

A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes emlékkel. Soha még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. Úgy érezte, hogy több is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két ikerlélek, miután sokáig kereste egymást az élet ködében, egymásra talált az álom titokzatos kertjében.