Part 8

– Hadfalussy herceg. Ugy látszik, nagyon érdekében lehetett, hogy ő nagysága ne lakjék itt, csukott ajtók mögött, már százezer forint biztosítékot akart letenni a bíróságnál… Más oldalról is érvényesíthette a befolyását, a vizsgálat további folyamán legalább nem említették többé a leány nevét…

Jurisics ajkán epés mosoly mutatkozott.

– Tehát előléptették, – a _tartalékból_ a _tényleges_ szolgálatba, – morogta.

Az ügyvéd nem értette meg.

Másnap történt, hogy a fogoly első ízben nyilvánított valami kívánságot. Arra kérte a vizsgálóbírót, hogy ne eresszen hozzá látogatót, nem is akarja tudni, ki kívánkozik hozzá. Leveleket nem akart elfogadni, egyebet sem. Hagyják békében.

A városban Jurisics esete óriás feltünést keltett.

A lapok azonban alig írtak róla, az arisztokrácia köreiben pedig egyáltalán nem említették Jurisics nevét, mintha soha nem is ismerték volna. Csak a legkedvesebb cimborái emlegették néha, a kaszinó egyik zúgában, suttogó hangon.

– Jesszi törte ki a nyakát! No igen, egyik ember lovagol, kurtára fogja az akadályt és kitöri a nyakát; a másik kártyázik, nem tudja megfizetni, kitöri a nyakát; a harmadik belebomlik valamibe és kitöri a nyakát… Jurisics így járt. Csak ne volna a dolog oly végtelen piszkos! Váltóhamisítás! Különben talán segíteni lehetne a szegény ördögön, – így még kisérletet sem szabad tenni.

Jó benyomást keltett egyébiránt, hogy Jurisics mindjárt az elfogatást követő napon írásban megkérte a kaszinó igazgatóságát, hogy törülje a tagok sorából. A tartalékos tiszti rangjáról is lemondott. Azt is helyesnek találta mindenki, hogy Szentgróthy rögtön kifizette a váltókat. Senki sem tudta ugyan, hogy honnan szerezte a pénzt, de mindenki úgy találta, hogy ezzel teljesen rehabilitálta magát azok előtt, akik rossz néven vették tőle, hogy beleártotta magát a váltóhistóriába.

Jurisicsot egy évi börtönre itélte a törvényszék.

Vállvonogatva, könnyű, keserű mosollyal hallgatta végig az itéletet és unottan a hosszadalmas indokolást.

Nem fölebbezett. Minek is? A komédia úgy sem tart már sokáig. Megvárja még, – igen, mit is akar megvárni? Talán csak azt, hogy valahára rendbeszedje a gondolatait, – aztán véget vet mindennek. Egy összecsavart lepedődarab, egy szög a zárka falában, – ez a vég.

Az orvos, aki nagyon érdeklődött Jurisics iránt, keresztül vitte, hogy a rabot, akit a folytonos láz irtóztatóan lesoványított, a levegőváltozás kedvéért, egyik vidéki börtönbe szállítsák.

Hűvös tavaszi éj volt, amikor egy porkoláb kiséretében beszállt a vasúti kocsiba. Mialatt az őr, parasztszokás szerint, nagyokat sóhajtgatva, üres szemmel bámult a pipája füstjébe, addig ő tele tüdővel szítta a nyitott ablakon át beáradó hideg levegőt és figyelmesen nézte a távolban meg-megcsillanó fénypontokat. A szabad levegő kissé eloszlatta a zavaros ködöt, amely hetek óta az agyát nyomta.

Éjfél után megérkeztek rendeltetési helyükre. Egy szuronyos átvette Jurisicsot és elkísérte a börtönépületig, amely óriás falaival sötéten feküdt a folyó partján.

Mialatt a kapun becsöngettek, odaát, egy kis csapszékben, éppen eloltották a lámpásokat.

– Oltják a lámpásokat, vége az előadásnak! – gondolta Jurisics. És úgy érezte, mintha egy nagy színpadról lépne le, mint a kifütyült darab szerzője.

Nagy, sárga, négyszögletes ház a folyó partján: ez a börtön épülete. Mélységes hallgatásával és vak ablakaival olyan szomorú, mint egy beteg állat, amely a verőfényben sütkérezik. Belül is minden sárga és négyszögletes: a falak, az ablakok, a homokos udvar. Az udvaron tíz gömbölyüre nyírt akácfa unatkozik, kettős sorban, centiméterrel kimért távolságban egymástól. Különben minden oly sivár és elszomorítóan tiszta, hogy az embernek sírni volna kedve, ha végignéz az udvaron.

Halálos unalom borul az egész telepre. Nyomasztó unalom, amely megakasztja a járó-kelő rabok lépteit, megzsibbasztja a műhelyekben, az irodákban dolgozók kezét, ólomsúllyal nehezedik a templomban, a tantermekben ülők pilláira. Ha egy fával megrakott taligát vonszolnak az udvarra, tízen is nekifeszülnek a lőcsöknek, de azért oly lassan mozognak, mint a csigapósta. Egy-egy ember félnapig is elsúrolgat egy konyha-dézsán.

Jurisics eleintén teljesen átengedte magát környezete zsibbasztó hatásának és valami csodálatos, közömbös növényéletet élt. Rabtársairól meg az őrökről alig vett tudomást. Sötét apátiával járt-kelt, heteken át alig lehetett szavát hallani.

Még Nagy Gyurkával sem állott szóba, azzal a jókedvü parasztlegénnyel, akivel egy cellába zárták. Ez a Nagy Gyurka csinos, fürge fiu volt, aki holmi korcsmai legénykedésnek itta meg a levét. A börtön műhelyében a kovácsmesterséget tanulta. A magyar paraszt csökönyös lojalitásával _tekintetes úrnak_ szólítgatta rabtársát és kéretlenül apró szolgálatokat végzett körülötte. A zárkát is egyedül tisztogatta, vékony fejhangon valami egyhangu népdal refrainjét dudolva magában. Ezt a refraint, mindig csak ezt az egyet, százszor is elfújta napjában:

Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Tovább nem tudta. Jurisics fantáziájában végre ez az együgyü dal képviselte a börtön-élet egész kétségbeejtő unalmát.

Egypár hét mulva izgatott, növekedő türelmetlenség vett rajta erőt. Mintha várt volna valamit. Pedig alig tudta volna, hogy mit. És amint egyszer már olvasni kezdte a napokat, az idő kereke kétségbeejtő lassusággal forgott tovább. Néha meg éppen mintha megakadt volna. Tíz perc: idő; egy óra: hosszú idő; egy hét: egész korszak…

A második hónap közepe táján már úgy érezte, mintha itt született volna, a sárga falak közt és mintha itt kellene végig élni egész életét. Alig tudta már elképzelni, milyen ember volt ő akkor, amikor még kemény kalappal a fején, szegfűvel a gomblyukában, járt-kelt a főváros aszfaltján, senkinek sem engedelmeskedve, csak a saját szeszélyének…

Emésztő keserűség töltötte el. Néha, különösen esténkint, ha az ajtózárban megcsattant a kulcs, forró vérhullám szökött a fejébe. A haja fölborzolódott, lángoló düh fogta el. Ilyenkor kedve lett volna törni, rombolni…

Egyszer az irodában, ahol iratok másolásával foglalkoztatták, elcsent egy éles papirvágó ollót és elrejtette a zárkájában. Maga sem tudta, hogy mire fogja használni, de jól esett neki a tudat, hogy van egy szerszáma, amellyel, ha akarja, véget vethet a maga vagy a mások életének. Reggelre megint eltünt az olló. Nagy Gyurka pedig ott ült az ablakdeszkán és tetetett egykedvűséggel dudolta:

Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Jurisics torkon ragadta a legényt.

– Gazember! Add vissza az ollómat!

– Kidobtam az ablakon, – dadogta a megszeppent kovács. – Kidobtam, hogy a tekintetes úr ne tehessen kárt magában…

Egy új felügyelőt neveztek ki a börtönbe. Valami kiszolgált altisztet. Sápadt arcu, kipödört bajszu, vézna embert, akinek már merev testtartásán is meglátszott a zsarnok hajlamu pedáns.

Fanatikus rendszeretetével és kémkedési ösztönével szimatoló vizsla módjára futkosott az épületben, rendetlenség után kutatva. Az öreg porkolábok és a rabok csakhamar meggyűlölték és kollégiális egyetértéssel szidták a műhelyekben.

Az új felügyelőnek az első pillanattól fogva szálka volt a szemében az a kivételes állás, amelyet Jurisics a többi rab közt elfoglalt. Sehogysem tetszett neki ez a rab, aki dölyfös zárkózottsággal járt-kelt a börtön-épületben, alig válaszolt kérdéseire és tétlenül, álmodozva ült íróasztala mellett.

Egyszer szokott éles hangján megszólította Jurisicsot az irodában.

– Mit dolgozott ma?

Jurisics egy ívet dobott az asztalra, az ív félig tele volt írva számokkal.

– Ennyi az egész? – méltatlankodott a felügyelő. – Úgy látom, le kell magát szoktatnom lustaságáról.

Jurisics vállat vont, aztán hátat fordított a felügyelőnek, mintha terhére volna tovább folytatni a beszélgetést.

A felügyelő úgy találta, hogy a rab makacsságát, a saját tekintélye érdekében meg kell törnie.

– Keljen föl, ha velem beszél! Parancsolom, hogy keljen föl!

És mivel Jurisics nem mozdult elég gyorsan, egy erélyes ütést mért a vállára.

Jurisics vérben forgó szemekkel szökött talpra, – a következő pillanatban a felügyelő sebzett homlokkal, szédülve zuhant a szoba tulsó sarkába. A másik két íróasztal mellől ingerülten ugráltak föl a rabok, egyikük (sohasem tudódott ki, hogy melyikük) becsapta a tölgyfaajtó reteszét…

A felügyelő talpra állt, amikor észrevette, hogy egyedül van a féket vesztett rabok közt, az ablakfülkébe hátrált és fölkapta az ővén függő revolvert.

– Őrség! Őrség! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.

Jurisics keresztbe tett karokkal, ziháló mellel állott az ajtó előtt és csillogó szemekkel tekintett a reászegezett revolver csövébe.

– Aki megmozdul, azt lelövöm! – hangzott a felügyelő éles hangja.

A többi rab meglapult az asztalok mögött, Jurisics azonban két lépést előre tett, aztán megállott. Féktelen harag tüzelte, az a harag, amelyet a farkas érez a házőrző komondorral szemben. Ez a pergamen-képü, kihegyezett bajszu fiókzsarnok, az egész hivatalos társadalmat képviselte előtte, azt a kicserzett szívü, üresfejü társadalmat, amely buta paragrafusai szerint méregette, szabdalta az ő szabadságát és büszkeségét…

Egy lövés dördült el. A golyó a falnak ment, jókora lyukat ütve a vakolaton.

Jurisics a lövés után mozdulatlanul állott egy helyben. Nagyon sápadt volt. A felügyelő arca is krétafehér lett.

Odalenn, az udvaron, az őr ordítása hallatszott, amint fegyver alá szólította a legénységet. A folyosóról ajtócsapkodás, fegyvercsörgés és futó léptek zaja hangzott. A vészharang megszólalt. Az egész épületet pedig hirtelen valami baljóslatu, félelmetes morgás járta át, mintha a lázadás forgószele vágtatna végig a folyosókon.

A felügyelő újra fölemelte fegyverét Jurisicsra.

– Vissza! – vagy keresztül lövöm!

Jurisics pedig megint két lépést tett előre. Már csak nyolc lépésnyire voltak egymástól.

Ez az óriási rabalak, amely izzó szemmel, lassan, de biztosan közeledett feléje és föl sem vette a mellének tartott fegyvert, oly zsibbasztó rémülettel töltötte el a különben nem gyáva felügyelőt, hogy haja égnek meredt, a keze meg oly erősen remegett, hogy látni lehetett a revolver csövének mozgását…

Megint lőtt, – most sem talált.

Harmadszor is fölrántotta a ravaszt. Most már nem is célzott, a golyó belefuródott a szoba tetejébe.

Aztán elvesztette a fejét, kiejtette kezéből a fegyvert, bezúzta öklével az ablak üvegét és olyasféle mozdulatot tett, mintha ki akarna szökni a rácsos ablakon… Jurisics már oly közel állott hozzá, hogy elérhette a kezével… A felügyelő most már az ablakfülke sarkába szorult és félelemtől eltorzult arccal nézett ellenfelére…

– Ne öljön meg! – suttogta.

A féktelen düh hirtelen elpárolgott Jurisics lelkéből. Mintha odabenn, az utolsó pillanatban, egy szelelő nyilt volna meg.

Gyermekkorában egyszer kergetőbe vett egy fiucskát, aki kővel megdobta. Valami sarokban megszorította. Az a fiucska, – jól emlékezett reá: csinos, vézna gyerek volt, – épp oly félelemmel, kegyelmet esdően nézett reá, mint most a felügyelő. A fiu azt mondta neki: Ne ölj meg!

És most a felügyelőnek ugyanazt mondja, amit a kis fiúnak:

– Ne félj, hiszen nem vagyok vadállat!

Kivülről puskaaggyal döngették az ajtót. Az egyik rab, Jurisics néma intésére, kinyitotta a reteszt. A folyosót fegyveresek állották el, a porkoláb, lövésre készen tartott puskával lépett a szobába.

– Verjétek vasra valamennyit!

A felügyelő remegő kézzel simított végig homlokán, aztán rekedt hangon, látható megszégyenüléssel mondta:

– Nem kell bántani… Én hamarkodtam el a dolgot…

Fölemelé Kádár szemeit az égre…

Nagy Gyurka, aki éppen az ebédet hozta, hirtelen abbahagyta a nótáját, amikor meglátta, hogy az intézet papja pipával a fogai közt, ott ül Jurisics mellett az ágyon.

– Nem fogok az elveszett fiúval példálózgatni, – mondta a pap, – hanem teszek önnek egy józan indítványt. Ön meg van győződve, hogy nem folytathatja az életet, mert alapjából elhibázta; – én viszont azt állítom, hogy a hibát jóvá lehet tenni és hogy ön még boldogabb lehet, mint amely eddigi életében volt. Legyünk őszinték: Eddig egyáltalában nem volt boldog, ezentúl pedig még az lehet, – már amennyire ember az lehet. Nem hiszi? Azt indítványozom, hogy _próbálja meg_. Ha belátja, hogy nincs igazam, akkor tegye meg azt, amit meggyőződése szerint tennie kell. Ha igazam volt, – nos, akkor érdemes volt a próbát megtennie. Eszem ágában sincs, hogy vallási érvekkel küzdjek az öngyilkosság teóriája ellen, – ön az ilyen okok iránt egy csepp fogékonysággal sem bír, – de nézzük a dolgot az én vidéki plébános-eszemmel. Mit gondol, hány évet élhet ön még, legjobb esetben? Mondjuk negyvenet, vagy mondjuk harmincat. Olyan hosszú időnek találja ezt? Lássa, a Gondviselés – vagy ha úgy tetszik: a természet – egy csöppet engedett minden embernek az idő végtelen tengeréből. Nem tehetek róla, de én a felebaráti szánakozás mellett mindig valami nevetési ingert is érzek, ha megtudom, hogy valaki ezt a parányt megsokalta és fejjel beleugrott oda, ahol ő csak áthathatlan feketeséget lát… Ön azt mondja, hogy nem gyűlöli éppen az életet, de mit ér az élet, ha nem mehet többé az emberek közzé? Bocsánat, – mit ért ön tulajdonképpen emberek alatt? Sokat mondok, ha az ön személyes ismerőseinek számát kétezerre teszem. A világon pedig, felületes számítás szerint, kétezer millió ember lakik. Egyezer kilencszáz kilencvenkilenc millió és még egy pár százezer ember tehát nem bír tudomással arról, hogy ön a világon van. Hátha ön ezek közt még talál embereket, akik szeretetreméltóbbak eddigi ismerőseinél, akiknek a kevéért érdemes élni? Próbálja meg!

– Becsület nélkül? – vetette oda Jurisics.

Az öreg elmosolyodott, majd gyújtóért küldte Nagy Gyurkát.

– Becsület! – mondta aztán. – Lássa, én emlékszem, hogy volt önnek egy szenzációs párbaja, – valami szép asszony miatt, – amely párbaj nagyban öregbítette becsületes ember, vagy mint önök mondják: gentleman hírét… Ön aztán váltót hamisított, mint nekem bevallotta, azért, hogy egy jó fiu életét megmentse. Nem gondolja, hogy akadhat a kétezer millió közt olyan ember, aki azt a párbaját tekinti becstelenségnek és éppen a váltóhamisítást róvja föl érdemül? Akad. Önnek új életre kell készülnie. A mult tapasztalataiból levonhatja a következéseket a jövőre nézve. Amennyire multját ismerem, tragikus hibája, amely elbuktatta, nem az a váltóaláírás, hanem az a körülmény, hogy egypár fokkal föllebb állították önt a társadalom lépcsőjén, mint ahová önt józan ésszel állítani kellett volna. Szertelen igényei, nagyúri könnyelműsége, amelyet nem korlátoztak nyárspolgárias aggodalmak, és hazárd temperamentuma megtették a magukét, hogy önt elbuktassák. Elég ennyit tudnunk, – a többi magától következik. Ha boldogulni akar az életben, szállítsa le az igényeit. Szálljon lejebb egypár fokkal a létrán. Ha reám akar hallgatni: kezdje legalul… Mindenekelőtt meg kell szabadulnia azoktól a tépelődésektől, amelyekkel önmagát gyötri. Legjobb út erre a súlyos fizikai munka. Önnek hatalmas izmai vannak, foglalkoztassa izmait. Régi tapasztalásom különben is, hogy a testileg erős embereket inkább teszi tönkre a henye életmód, mint a gyöngéket. Álljon be egyik műhelyünkbe és tanúlja meg a mesterséget. Ha letelt az év, akkor menjen ki a világba, valahová, ahol önt nem ismerik és próbálkozzék meg, mire tudja vinni a saját erejéből. Ne vegye túlságos tragikusan a testi kényelmetlenséget, – tegyen úgy, mint Péter cár, aki inkognitóban gerendákat fűrészelt… Tűzzön ki magának határidőt, mondjuk három évet. Ha aztán beleunt a dologba, még mindig megteheti azt, amit tennie kell. Meglehet azonban, hogy mulatságosnak találja új életét… Próbálja meg!

A pap fölkelt és kezet fogott Jurisicscsal. Azt mondta, hogy ebédelni megy. Otthon gulyás-levessel várják, azt nagyon szereti.

Jurisics keserűen mosolygott.

– Nekem úgy rémlik, – mondta némi gúnnyal, – hogy főtisztelendő úr könnyen beszél. Nem tudja, mi az, rabnak lenni!

– Édes fiam, – mondta a pap szárazon, – kissé mégis szólhatok a dologhoz, mert hat évig voltam rab. Kufsteinban ültem a Geroldseck alatti lyukban. A jobb lábam oda volt láncolva a falhoz, – azért bicegek egy kicsit járásközben…

Az öreg pap józan paraszt-logikája olyan hatással volt Jurisicsra, hogy egypár napi gondolkozás után beállt az intézetbeli kovácsműhelybe. Addig sokat gondolkozott a multjáról. Oly tiszta, kritikus szemmel látta most életét, mint a kifütyült szerző a drámáját. Most már tudta, hol hibázta el a cselekményt és mit kellett volna tennie, hogy sikert arathasson!

A hátsó udvar sarkában volt egy füstös lyuk, hol egész nap vörös tűzfény lobogott és harmónikus üllőcsengés szólt. Jurisics Jancsi dolgozott ott, Nagy Gyurka és még egy öreg rab társaságában.

Szekérvasat gyártottak és patkót és ha megszállotta az öreg mestert a művészi ihletség, akkor még fejbetörésre alkalmas fokosokat is kalapált a vidéki megrendelőknek, – pedig éppen egy ilyen fokossal behorpasztott fej juttatta őt ide.

Jurisics, különösen inaskodása idején, esténkint halálra fáradtan rogyott ágyára. Tenyere sajgott, minden tagja fájt, azt a kéjes izom-lázt érezte, amelyet a sportember tud csak méltatni. Másnap aztán az újabb munka megint megpuhította merev tagjait és kiűzte csontjaiból a fáradtságot.

Nyáron át a szabadban dolgoztak. Az öreg plébános néha kivitette karosszékét az udvarra, és elnézte pipaszó mellett azt a három félmeztelen, kormos férfialakot, amely hajlékony derékkal, a saját erőkifejtésében gyönyörködve, ütemesen verte a sziporkázó vasat.

Jurisicsnak, társai állítása szerint, nagy tehetsége volt a mesterséghez. Rövid inaskodás után már annyira vitte, hogy _egy tűzről_ ki tudott kalapálni egy patkót.

A munka jó hatással volt reá. Fölhagyott sötét tépelődéseivel, a folytonos kalapácsdöngés pedig, amely megrázkódtatta egész valóját, megedzette idegeit. És mintha az érc, amelyet erős kezekkel formált, átengedett volna neki valamit tulajdonságaiból: akaratereje szilárd lett, miként mellén és karján az izmok.

Már erősen alkonyodott, mikor Jurisics kilépett a börtönépület kapuján. Körülnézett és úgy érezte, mintha szédülne. Leült arra a lócára, amelyen napközben a börtönőrök szoktak lustálkodni.

Szabad volt. Mehetett, amerre kedve tartotta. És mégis, az ujjongó örömmámor helyett, amelytől eleve félt, mint egy nagy lelki megrázkódástól szokás félni, most csak valami fájdalmas fásultságot érzett. Nagynak, üresnek, idegennek találta a világot, pedig alig látott belőle egyebet egypár palánkkerítésnél. Titokzatos félelem szállotta meg, félt mindattól, amin a jövőben még át kell majd esnie és ha ösztönére hallgatott volna, talán visszament volna megint csendes, biztos zárkájába, hogy ott töltse egész életét.

Jó ideig még ott ült, fejét két tenyerébe támasztva és magában álmodozva. Mikor odabenn a nagy házban megszólalt az esti harang, megemberelte magát és talpra állott. Tudta, hogy a porkolábok jönnek és nem akarta, hogy itt találják. Gyors, bizonytalan léptekkel indult meg a pályaudvar felé, a házfalak mellett haladt, mint valaki, aki attól fél, hogy el találna szédülni.

Fogsága utolsó idejében egyebet se csinált, mint tervezgetett. A legkisebb részletig kiszínezte jövő életének képét. Most egyszerre úgy találta, hogy azok az éjjeli fantáziák mind képtelen álmok voltak és nem tudott magával mit kezdeni. Nyitva állott előtte az egész világ, ahol nem ismerte senki és ő mégis arra az egyetlen helyre ment, ahol majd mindenki ismerte: Budapestre.

Még az éjjel megérkezett a fővárosba.

Egy külvárosi kis fogadóban hált meg. Egész vagyonát magánál hordta, azt a hatvan forintot, amit kovácsmesterségével keresett és kevés ruhanemüt. Egy szürke elpusztíthatatlan angol ruha volt rajta, amit egypár év előtt csináltatott a vadászatra.

Másnap reggel ott hagyta a fogadót és egy kis szobába költözött, amelyet egy asszonyságnál bérelt, künn a Városligetnél. Olcsó szoba volt és ennélfogva sötét és szűk. Bejárata a konyhán átvezetett, ablaka egy nyirkos, patkányszagú udvarra nyílt; Jurisics, aki azelőtt az inasát se lakatta volna ilyen szomorú lyukban, mégis úgy találta, hogy elég kényelmes lakás. Különösen a háziasszony kopott kerevete nyerte meg a tetszését.

Estefelé volt csak bátorsága kimenni az utcára. Jó ideig keskeny mellékutcákon tévelygett, végül kiment az Andrássy-útra.

A ragyogó lámpasorok, az Opera árkádjai alá robogó hintók, a zsúfolt kávéházak, a sok járókelő, – mindez elkábította, megzavarta. Nagy örömére, egyetlen régi ismerősével se találkozott. Mintha csak az egész lakosságot kicserélték volna az egy év alatt.

Később megéhezett és betért valami szerény vendéglőbe. Alig hogy benn volt az ivóban, már megfordult megint a sarkán és esze nélkül sietett ki. Az első asztalnál, több söröző fiakkeres társaságában, ott látta a volt kocsisát, elegáns, drapszínű felöltőben, fülére csapott cilinderrel, ostorral a térdei között.

Hazament és másnap is csak késő délután hagyta el megint a lakását. A szobaasszony ezt furcsának találhatta, mert megkérdezte, hogy nincs-e valami rendes foglalkozása? Jurisics azt mondta, hogy most nincs ugyan, de lesz nemsokára.

Megint az Andrássy-úton járt. Ezuttal a kiváncsiak közé állott és nézte a hosszú kocsisort, amely a versenytérről jött.

A hintókban nagyon sok ismerőst látott, majdnem csupa ismerőst. Szentgróthyt is látta. Világos tavaszi ruhában, az elmaradhatatlan virággal a gomblyukában, monoklival a szemében, öt-hat úr társaságában egy hatalmas vadászkocsiban ült, amelynek tüzes négyesét egy fiatal mágnás hajtotta…

Aztán mások, ismerős asszonyok, régi cimborák. Egy szögletes arcu úr, aki magas bakján előre hajolva figyel szélsebesen ügető félvéreire. Arcán végig sebhelyt visel, – ezt a vágást Jurisicstól kapta a felesége szép szeme kedvéért.

Két csinos huszártiszt, egy hetyke kis önkéntessel a kocsiban. Ezek az Ilonday-fiúk, akiknek a birtokán gyakran vadászgatott. Nővérük is van, egy nyalka özvegyasszonyka, akiről az egész vármegye tudta, hogy nagy gyöngéje van Jurisics iránt…

Aztán két feltünően csinos asszony egy nagy landauerben. Valami tavaszi kirándulásra emlékeztették Jurisicsot, amikor fehér kötőt kötöttek eléje és epres-bowlet kavartattak vele…

Ezek és mások sebesen ügettek el előtte, mint a múlt viziói.

Amikor bealkonyodott, kiment a Városligetbe. Egy félreeső padra ült és szórakozottan hallgatta a távoli vendéglőből elhallatszó cigányzenét. Meglehetős hűvös tavaszi est volt; a teli hold sárga korongja közömbösen bukkant föl a tó fölött, fekete fatörzsek mögül, hideg, sötét szomorúsággal töltve el a fiatalember lelkét. Azzal a sötét szomorúsággal, amelyet csak az elhagyott ember érezhet a fölséges közömbösséggel munkálkodó természeti erők láttára.

Mikor hazafelé indult, egy didergő kis leány szaladt utána.

– Vegye meg ezt a virágot! Még csak ez az egy van!

Megvette és a kis bokrétával a kezében ment tovább. Ibolya volt. Arcához emelte, – egyszer, kétszer – és amint fölszívta a rég nem érzett tavaszi illatot, egyszerre megint érezte ama varázs titokzatos hatalmát, amely ellen egy egész éven át küzdött…

Jesszi! Megfordult, körülnézett – a szíve oly sejtelmesen dobogott, mintha már hallaná a leány ruhájának suhogását… Semmi!

Föl fogja keresni Jesszit. Hiszen – bármint tagadja önmaga előtt, másért sem jött Budapestre! Százszor is megátkozta már emlékét, lázas álmaiban százszor megint lábaihoz borult, hogy visszakoldulja Hadfalussy kedvesétől szerelmét. Most egyszerre szenvedélyes, dühös, érzékies vágy fogta el: látni akarja a leányt, csak egyszer akarja még látni!

Betért egy éjjeli kávéházba, amelyben Jesszi azelőtt majd minden este megfordult. A felszolgáló pincér nem tudott semmit se Jessziről; a főpincér emlékezett ugyan valami csinos virágárus leányra, aki azelőtt gavallérok társaságában el szokott látogatni az üzletbe, de csak annyit mondhatott, hogy valami nagy szerencse érte. Holmi gazdag bojár elvihette Romániába… Vagy Bécsbe ment? A kaszirnő úgy emlékezett, hogy már egy év előtt Bécsbe ment. Azóta nem látták.