Part 7

Jurisics jellemében volt egy látszólag ellenmondásos vonás. Álomnak tekintette az életét, életfeladatát pedig abban találta, hogy ezt az álmot minél kellemesebbé tegye magának. Gyűlölt mindent, ami kényelmét zavarhatta, – nem annyira testi, mint inkább lelki kényelmét, – azért nehezen is határozta el magát valami akcióra. Ha azonban egy elhatározás megfogamzott a lelkében, akkor nagy, néha éppen bravuros energiával tudott az akadályokkal megküzdeni. Barátai ismerték és becsülték ezt a tulajdonságát.

Tehát Bengáliába! Angolul elég jól beszél, pénze is van, a többi meg majd megjön magától. Az ilyen embernek különben is olcsóbb az utazás, mint a hazájában való tartózkodás.

Elhatározta, hogy Szentgróthyt kivéve, senkit sem avat be a tervébe. Gróthyt is csak azért, mert át akarja neki adni az atyjától reá maradt könyveket és műemlékeket, hogy őrizze meg egy részüket és tegye pénzzé a többit.

Szombat volt. Vasárnap megszerzi az útlevelet, hétfőn szétküld egypár tucat kártyát a városban, _p. p. c._ – kedden este indul, Bécsen és Trieszten át…

Valami honvágy-félét érzett már az oceán friss lehelete után, amely kizavarja majd fejéből a lomha ködöt.

Talán izgatottsága okozta, hogy vasárnap reggel szokása ellenére korán kelt föl.

Odakünn csicsergést hallott, a szemközt levő ház ereszén egy fecske ült. Az első fecske, amelyet az idén látott. Ettől tavaszi kedve lett. Felöltővel a karján hagyta el lakását, az előszoba kilincsén egy kis ibolyabokrétát talált. Vajjon ki készítette neki ezt a kis meglepetést? Jesszi! Fölszívta a virág édes illatát, aztán, ahelyett, hogy a Belvárosba ment volna, az Andrássy-út felé indult.

Megint az a sárgaarcu asszony nyitott neki ajtót, az arca ezúttal se volt barátságosabb, de azért beeresztette a szobába. Jesszi kiszólt a szomszédból, hogy most kelt föl éppen, de tüstént magára kap valamit.

Bejött, lassú léptekkel, kissé bolyhosan, álmos szemét dörzsölve, de mosolyogva, mint egy jónevelésü gyermek. Odanyujtotta Jurisicsnak hűvös kis gyermekkezét. A fiatalember azt mondta, hogy búcsuzni jött.

– Elutazik! Soká marad?

– Még nem tudom, – azt hiszem, nagyon sokáig…

Jesszi nem válaszolt, hanem föltaszította az ablakot. Langyos szél csapott az arcába, amely még jobban összeborzolta a haját. Odakünn verőfényes tavaszi nap volt.

– Milyen bolondok az emberek, hogy éjjel élnek és nappal alusznak; – mondta Jesszi később. – Ezt csak most tudtam meg… Tegnap egész nap künn voltam a Margitszigeten… A gőzösök már járnak… Egyedül voltam, egész nap mászkáltam a gyepen és a romok közt… Mikor este haza kellett jönnöm, kedvem jött sírni… Ma megint elmegyek valahová…

Jurisicsnak eszébe jutott valami. Egy utolsó napot, egy egész napot Jesszivel tölteni, – ez méltó befejezése volna európai pályafutásának.

– Menjünk együtt, – mondta. – Ugy se tudok a napommal mit kezdeni…

A leány hirtelen megfordult a sarkán.

– Elvisz?. Komolyan? Este vissza is hoz?

– Öltözzék föl hamar!

A leány egy halk örömkiáltást hallatott, aztán befutott a mellékszobába. Mialatt felöltözött, ami eltartott egy jó félóráig, addig Jurisics tentát kért s levelet írt egyik barátjának a belügyminisztériumba, hogy szerezzen neki rövid uton külföldi útlevelet, mivel kedve jött tigrisekre vadászni.

– Ugy-e, tisztességes vagyok? – kérdezte Jesszi.

Tisztességes, – ez volt a helyes kifejezés. Tisztességes és bájos volt, mint egy nyolcnapos asszonyka, aki az anyósához megy látogatóba. A szürke tavaszi kabát alatt fekete ruhát viselt, a fején kissé merész alakú, fekete kalapot, amelyet asszonymódra kötött meg az állán.

– Estig maradhatunk, – mondta.

Mikor az utcára értek, Jurisics kocsi után nézett.

– Ugy-e, fél, hogy velem látják? – kérdezte Jesszi, szelíd mosollyal.

– Gyermek!

Karját nyujtotta neki. Ütemesen, összevágó léptekkel haladtak az aszfalton. Jurisics több ismerősével találkozott, akik kíváncsian fordultak utána. A föltünően csinos asszonyban Jurisics valami rokonát gyaníthatták. Jurisics ugyan azt se bánta volna, ha megismerik a virágárus leányt, – egy botránnyal még többet elbír. Olyanféle elkeseredett jókedvében volt, amelyet akasztófahumornak szokás nevezni.

Az eskütér alatt egy nagy gőzös kürtője füstölgött.

– Szálljunk be hamar! – kiáltotta Jesszi gyermekes türelmetlenséggel.

Jurisics egy bankót adott a jegyszedő matróznak jegy helyett, aztán fölmásztak a födélzetre.

Egypár ember lézengett csak a hajón. Jesszi a kalapját fogta és lobogó ruhával állott a szélben, teli tüdővel szíva az éles levegőt és nevetve pillantva kisérője arcába.

A gőzös elhaladt a sziget mellett, anélkül, hogy kikötött volna. Most vették csak észre, hogy személyszállító hajóra tévedtek. Jesszi ezt a tévedést mulatságosnak találta; már tegnap is, amikor a szigeten járt, nagyon szeretett volna tovább evezni, hadd lássa, milyen a Duna ott a hajógyár kürtői mögött.

Elhaladtak egypár állomás mellett, a hajó egy regényes fekvésü kis fészek mellett kötött ki. Egy parti kocsma előtt nemzeti zászló lobogott, valahonnan egy sváb banda harsogó hangjai hallatszottak. A parton meg néhány ünnepiesen kicsípett gyerek ácsorgott.

– Itt mulatnak, itt búcsu van, – mondta Jesszi.

Kiszálltak. A leány bevallotta, hogy a nagy sietségben megfeledkezett a reggelijéről s hogy most nagyon éhes. Jurisics bevitte a föllobogózott kocsmába, ahol valami üvegszalón-félébe telepedtek. A korcsmárosné alázatos bizalmaskodással szolgálta föl a vajat meg a tejet, amit Jesszi kért, aztán meg nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:

– Önök az első fővárosi vendégeim az idén.

Közeledését elég barátságos mosollyal fogadták és most már nem fojthatta magába kiváncsiságát.

– Talán lakást tetszik nézni a nyárra?

– Nem éppen, – adta vissza Jurisics. – Ámbár, ha valami csinos házikót találnánk…

– Óh, – mondta az asszony, Jesszihez fordulva, – a nagyságos asszony nagyon meg lesz nálunk elégedve!

A nagyságos asszony! Jesszi arca lángvörös lett a büszke örömtől. Megesett vele nem egyszer, hogy egyik-másik ember szeretőjének nézték, ha másodmagával csavargott a pesti kávéházakban, de feleségnek, úri asszonynak nem nézte még senki.

Az asszony tovább faggatta őket. Diszkrét mosollyal mérsékelve kérdésének indiszkrét élét.

– Két kicsikénk van, – mondta Jurisics, akin lassankint diákos jókedv vett erőt. – Egy fiu, meg egy leány. A fiu hároméves és a Jancsi névre hallgat. A mamája papnak szánta, de én huszárt csinálok belőle.

A vendéglősné úgy vélekedett, hogy a nagyságos úrnak igaza van. Aki egyszer magára vette a csuhát, az jóformán meghalt atyjának és anyjának.

– No látja? – élhetetlenkedett Jurisics Jesszivel. – Mindig mondtam, hogy nincs igaza.

Jesszi csendesen mosolygott és kijelentette, hogy ő így se bánja. A vendéglősné, amint elnézte Jesszit, összecsapta a két kezét.

– Az ember nem is hinné! Már két baba, és a nagyságos asszony még maga is olyan, mint egy cukros baba.

Jesszi fölkelt és azt mondta, hogy szeretné, ha Jurisics fölvinné a hegyre. A vendéglősné előbb még meg akarta tudni a nevüket. Jurisics habozás nélkül megmondta a magáét.

Fölmásztak a lejtőn, aztán lassú léptekkel haladtak a szőllők közt kanyargó ösvényen. Egypár szorgalmas gazda már ott kopácsolt, dolgozott a présházakban. A sétáló pár kéjesen sütkérezett a korai verőfényben, néha megborzongva rázkódtak össze, amint egy szeszélyes szélroham végigsöpört a hegytetőn, csipongó pintyőkéket sodorva el a fejük fölött.

Jurisics lopva figyelt Jesszire, aztán egyszerre a leány karja alá fűzte a kezét. Jesszi a keztyüt gombolgatta, miközben kissé magához szorította a férfi kezét. Egyszer sem nézett reá, de arcán valami végtelen megelégedés kifejezése mutatkozott. Egy szót sem beszéltek még szerelemről. Jurisics mégis érezte, hogy a leány egészen az övé. Az ő tulajdona mindenestül, – finom metszésü, a széltől kissé cserepes ajkával, csendes mosolyával, molnárszinü kabátkájával és gombolós angol cipőjével együtt. Megtarthatja, eldobhatja, ha éppen akarja, össze is törheti…

Sokáig kóboroltak még, talán egy egész óráig. Alig beszélgettek, ha szóltak is, halk, nyujtott hangon tették. Az a bizonyos kéjes lustaság vett rajtuk erőt, amelyet a tavaszi levegő hatásának szokás tulajdonítani.

Jesszi alig járt még életében hegyek közt. Azért kivánkozott ide föl, mert azt képzelte, hogy a lejtőn túl, mint egy színfal mögött, idegen, meglepő dolgokat fog látni. Hegyeket látott, aztán völgyeket és megint csak hegyeket. Ez pedig nem nagyon érdekelte… Délfelé megint lementek a városba.

A kiváncsi vendéglősné ott állt az ajtajában, egy jóarcu polgárembernek magyarázgatva valamit. Hogy meglátták a fiatal párt, az asszony a szeme fölé emelte a tenyerét, a férfi pedig levette a kalapját és Jurisics elé lépett.

– Csakhogy megtaláltam Jurisics urat… Talán már nem is emlékszik reám? Én vagyok, – Béres… Béres László… Nem tetszik emlékezni? A nagyapa üzletében voltam.

Jurisics visszaemlékezett valami jámbor vasáruslegényre, akinek a hátán ő gyerekkorában tornagyakorlatokat szokott végezni, ha nyaranta egy-két hetet lenn töltöttek nagyapáéknál.

Kezet fogott vele. Béres hamarjában elmondta, hogy ő már vagy tizennyolc év előtt letelepedett itt a városban és vaskereskedést nyitott. Azt is mondta, hogy olvasott a nagy gyászról, amely Jurisicsot érte és nagyon csodálkozott, hogy a fiatal úrnak már felesége is van…

(Jesszi itt kénytelen volt egy kis bókot csapni.)

Jurisics hiába szabadkozott, addigra is, míg a gőzös megérkezett, be kellett fordulniok Béres házába. Egy olajfestésü tágas házba léptek, amely fehérfüggönyös, ragyogó ablakaival és kápolna-tisztaságu udvarával polgári jólétre vallott.

Odabenn egy elég csinos, kissé elhízott asszony fogadta őket, meg egy süldőleány, aki meglepően hasonlított anyjára. A leány kezet csókolt Jesszinek, az asszony erőszakos szivességgel levette fejéről a kalapot, testéről a kabátot, – Jurisics pedig belátta, hogy innen aligha szabadulnak ebéd nélkül.

Beadta hát a derekát, bár restelte a diákos komédiát, amellyel ezeket a becsületes embereket bolondította.

Mialatt Béres uram olcsó szivarjait szívta és szórakozottan felelgetett a hozzá intézett kérdésekre, félfüllel mindig Jesszire ügyelt, aki az asszonyokkal pletykázott.

Meg lehetett elégedve a leánnyal. Szerény volt és komoly, ügyesen siklott el a kérdéseken, amelyek a mondva csinált házasságra vonatkoztak; ha füllentenie kellett volna, akkor Jurisicshoz fordult, átengedve neki a szót. Egy fiatal asszonykára emlékeztetett, akiben kevés az önállóság és aki minduntalan rászorul a férje professzorkodására. Vagy egy nagyon szerelmes asszonyra, aki nem tud három szót mondani, anélkül, hogy beleártsa az urát.

Ebédhez ültek. Jesszit az asszony és Jurisics közé ültették az asztalfőre. Jurisics szomszédsága kissé fölelevenítette. Mikor a háziasszony reá bizta, hogy válogasson urának a tálakból, jókedve lett és találomra reá fogta Jurisicsra, hogy a burgonyát nem szereti, ellenben a rizsért rajong, a fekete kávét meg három darab cukorral szokta inni.

A fekete kávéra vendégek érkeztek. A plébános meg a járásbiró, akik néha-napján tarokk-partira szoktak átjönni Béreshez. A járásbíró, amikor meglátta, hogy szép pesti asszony van a házban, tüstént hazaküldött a feleségéért. Jurisics attól tartott, hogy valaki a társaságból meg találná ismerni Jesszit. Ok nélkül félt, mert ezek a jámbor emberek, bár itt élnek a főváros tőszomszédságában, vadonat idegenek voltak azokban a körökben, amelyekben Jurisics és Jesszi mozogtak.

A férfiak ebéd után kiültek az üveges folyosóra kártyázni. Jurisics is résztvett a kétkrajcáros tarokkban. Osztás közben az ablakon át láthatta Jesszit, amint egy nagy kendővel a vállán, hajadonfőtt jár-kel a tavaszias puszta kertben. Béres Terka volt vele. A kis leány az első pillanattól fogva azt a föllengős rajongást mutatta Jesszi iránt, amelyet iskolás-leányok szoktak előkelő, szép asszonyok iránt érezni, és túlboldog volt, amikor most ideáljának megmutathatta egyszerü otthonuk nevezetességeit: a melegágyakat, a lugast, a kuglizót. Nagyon értették egymást és amikor Jesszi megsimogatta új barátnője csinos arcát, a leány kitörő lelkesedéssel csókolgatta karján a ruhát és hizelegve simult hozzá, mint egy dormogó cica.

A délután gyorsabban telt, mint Jurisics gondolta és mire bealkonyodott, azon vették észre magukat, hogy már lekéstek a gőzösről és hogy a vicinális vonattal kell visszamenniök a városba. A vonat megindult, elől a lihegő kölyök-lokomotivval, a visszamaradt jó vidékiek pedig, akik el voltak ragadtatva fővárosi vendégeik szeretetreméltóságától és egytől-egyig beleszerettek Jesszibe, még sokáig lobogtatták keszkenőiket az alkonyatban. A viszontlátásig!

Jurisics megkönnyebbülten lélegzett föl, hogy a dolog ilyen simán folyt le. Annak is megörült, hogy végre megint egyedül lehet Jesszivel. Egész délután alig válthattak egymással egy-két szót. A kocsiban nem volt rajtuk kivül senki.

A leány az ablaknál ült és oldalvást hajtott fővel, némán hallgatta a vonat egyhangu zakatolását. Jurisics a kalap karimájától csak az állát és a nyakát láthatta. Egy ideig szó nélkül elnézte, aztán a csend, az alkony és talán a leány ruhájából kiáradó finom ibolyaillat hatása alatt, hozzá hajolt, hogy megcsókolja az arcát. Jesszi ijedten visszahökkent, – amikor pedig Jurisics fölemelte az állát, hogy a szemébe nézzen, egy sápadt, könnyező arcba pillantott, amelyen megdermedt a fájdalom kifejezése, mint Niobe arcán.

A leány most már nem is ellenkezett, hanem odavette magát Jurisics karjába és hosszu, görcsös zokogásra fakadt. Az örökké jókedvü Jesszi sírt, – sírt, mintha most sírna először életében és mintha egyszerre akarná pótolni mulasztását.

Közbe elszorult hangon ismételgette:

– Hadfalussy jön! Holnap jön!

Oly rémülten simult Jurisicshoz, mintha nála keresne védelmet.

Jesszi úgy járt, mint sok félvilági hölgy, aki egyszer, véletlenül, belekóstolt a tisztességbe: ösztönszerűen megkívánta, reménytelen epedést érzett utána, betege lett.

Eddig csak olyan férfiakat ismert, akik falánk tolakodással vették körül, mint a herék a mézet, – asszonyokat, akik ellenséges szemmel nézegették, s ha meg is csodálták szépségét, oly kicsinylő módon dicsérgették, mint egy szép állatot szokás. Eddig azt hitte, hogy ennek így kell lennie.

Ma, hogy egy egész napon át a tisztességes feleség szuverén jogait bitorolta, látta, hogy van egy más világ, ahol az asszonyi szépséget nem taksálják készpénzértéke szerint. Megismerte a női méltóságot. Először esett meg vele, hogy tiszteletteljes szemekkel néztek reá, amelyekben nem csillant meg sem piszkos vágy, sem irigység…

A tisztesség komédiája véget ért és amikor Jurisics reá tette kezét a leány vállára, emlékébe idézte megint a valóságot, – azt a gyalázatos valóságot, amelyet füstös kávéházakban, festett arcu asszonyok, mocskos beszédü férfiak társaságában élt végig. És emlékébe idézte megint azt az embert, akinek a közeledése már napok óta misztikus félelemmel töltötte el: Hadfalussyt!

Jurisics nem volt nagy emberismerő, de megértette Jesszit. Sőt reá is ragadt egy csepp abból a tengernyi keserüségből, amely a leány szivében hullámzott.

Mit is akart ő tulajdonképpen Jesszivel? Ki akarta ragadni a herceg karmaiból? Minek? Hogy a saját szeretőjévé tegye? A leány ezzel mit sem nyert volna tisztesség dolgában, ő pedig, mint gavallér, nem jár el becsületesen, ha arra használja Jesszi gyöngeségét, hogy megfossza olyan anyagi előnyöktől, amelyekért sehogysem tudja kárpótolni…

Tehát? Talán az úgynevezett erény útjára akarja terelni? Mi volt Jesszire nézve az erény? legjobb esetben egy otromba mesterember, mint férj, vagy egy kiskereskedő, holmi apró-cseprő külvárosi ember, aki – ha nem éppen részeges és erőszakos – szobáit takaríttatja vele és vacsorát főzet magának… Rosszabb esetben pedig az aggszűz sivár élete, hosszu éjszakák a varrógép mellett, a virrasztástól elgyengült szemek, a munkától eldurvult kezek… Nem, ez a viruló szép gyermek más sorsra született: Gazdagságra, fényre, élvezetre.

Jesszi, mintha csak sejtette volna, mi jár Jurisics fejében, vagy mintha valami döntést várt volna a saját sorsa fölött, félénk nyugtalansággal figyelt az arcába. Aztán megtörülte a szemét és a síró nők lágy hangján mondta:

– Ugy-e, ostoba vagyok? Örülnöm kellene; – soha életemben még nem éreztem magamat oly jól, mint ma, egész nap…

Talán meg akarta neki köszönni ezt az örömet, mert könnyek közt mosolyogva hajolt Jurisicshoz: Csókoljon meg, ha akarja!

Megcsókolta, de csak a nedves szemét. A leány megnyugodott s bizalmasan a fiatalember vállára hajtotta a fejét, aztán, szokása szerint, elgondolkozva bámult maga elé. Jurisics néha azt hitte, hogy alszik, valahányszor azonban föléje hajolt, Jesszi mosolyogva pillantott a szemébe.

Megérkeztek az ó-budai állomásra.

A fiatalember kocsi után nézett. Egy gázlámpa alatt egy ember ácsorgott, – első pillanatban szolgának nézte és meg akarta szólítani, de aztán megismerte Csámpor, ama rendőrtiszt kellemetlen arcát, aki Jesszi után szokott leskelődni. Polgári ruhában volt. Csámpor is megismerhette, mert látható megütközéssel mérte végig, aztán eltünt a sötétségben.

Mikor Jurisics be akart szállni az elősietett bérkocsiba, Csámpor megint megjelent egy rendőr kiséretében, kezét rátette Jurisics vállára és a fölindulástól remegő hangon mondta:

– Utasításom van, hogy önt letartóztassam, Jurisics úr!

Jurisics lerázta a hivatalnok kezét és azt mondta:

– Maga szamár!

Egy pillanatig farkasszemet néztek. Csámpor arca sápadt volt, Jurisicsé lángvörös.

– Kérem, – a törvény nevében!

– Megbolondult?

– Önt váltóhamisítás miatt keresik…

Váltóhamisítás!

Úgy érezte, mintha taglóval fejbe ütötték volna… Oda is kapott homlokához… Aztán irtóztató düh fogta el az ember ellen, aki ezt a fejéhez merte vágni… Reá is rohant volna, ha a rendőr meg nem kapja a karját…

Váltóhamisítás!

Tudta, napok óta sinlette, hogy nem járt el korrekt módon, amikor Gróthy váltói alá odaírta az apja nevét… Nem volt korrekt, bár biztosra vehette, hogy az apja elvállalja az aláírását… Nem volt korrekt és szinte sejtette is, hogy emiatt _baja_ lesz… _Baj_ alatt értette, ha valami becsületbiróság vagy kaszinói igazgatóság kifogást tesz a gavallérsága ellen… De hogy emiatt vád alá foghassák, hogy a rendőr az utcán a vállára merje tenni a kezét, mint egy közönséges csirkefogónak, arra egy pillanatig sem gondolt…

Egyszerre lecsendesedett. Csak botrány ne legyen a dologból! Inkább elkocsizik a rendőrségre, tisztázza a dolgot, megkéri őket, hogy ne szóljanak.

Beszállt Jesszihez a kocsiba. Csámporban volt annyi tisztesség, hogy fölkapaszkodott a bakra.

Jurisics irtóztató ideges volt. Kétségei támadtak, vajjon oly könnyen tisztázható-e a dolog? Visszaidézte jogászkori emlékeit és úgy találta, hogy nem… Kuszált ötletei egymást kergették… Végül nem tudott már gondolkozni sem, – minden érveréssel rohamosan növekedő félelem vett rajta erőt. Az az irtóztató félelem, amelyet a tisztességes ember érez, ha megérinti a fegyház szaga… Mikor a kocsi átügetett a Margithídon, ki akarta rántani az ajtót, hogy fejjel belevesse magát a fekete folyóba… Valaki nem eresztette. Valaki a kezén csüngött és könnyeivel és csókjaival áztatta a jobbját.

A kocsi úgy repült, mintha sárkányok vinnék. Már valahol az Akadémia-utcában voltak. Jesszi feje ott hánykolódott Jurisics mellén. Már kalapja is leesett. Most magához ölelte Jurisics fejét, szenvedélyesen, szinte erőszakosan – hogy melltűje megvérezte arcát – aztán a száját kereste.

A fiatalember némán magához vonta. Aztán eszébe jutott, hogy mi lesz most ezzel a gyermekkel?

Megtapogatta a kabátját, – a tárcája akadt a kezébe. Egész vagyona volt benne, körülbelül tizennégyezer forint. Visszatolta Jesszi arcát.

– Jesszi! itt van a tárca, ezt vedd magadhoz. Pénz van benne. Ha nem jövök vissza, akkor a tiéd. Nem szorulsz sem Hadfalussyra, sem másra. Megértettél?

Nem értett semmit, csak fájdalmasan nyöszörgött és erőlködött, hogy az arcát odaszoríthassa Jurisics arcához. Jurisics pedig megkereste Jesszi kabátjában a zsebet és belegyűrte a nagy tárcát.

A kocsi megállott a rendőrségi palota udvarán.

– A kisasszony maradjon a kocsiban, – mondta Csámpor. – A kocsis el fogja vinni a lakására.

Jurisics egy negyedóra mulva a fogalmazó előtt állott. A váltó tulajdonosai jelentették föl és kérték a letartóztatását. Alkalmasint értesültek az eljegyzés fölbomlásáról és féltették a pénzüket. Tanukkal bebizonyították, hogy Jurisics adta át nekik a váltót és hogy atyja meghalt egy nappal a váltó kelte előtt. Azt is, hogy az öreg úr már ki volt terítve, amikor a fia állítása szerint a fővárosban kellett tartózkodnia. A hamisítás be volt bizonyítva…

– Holnap átteszem az ügyet a büntető birósághoz, addig fogva kell, hogy tartsam, – mondta a rendőrtiszt.

Jurisicsot bevezették a cellájába! A rendőr rázárta az ajtót, előbb azonban azt mondta neki:

– Jó éjszakát!

Nem érzett lelkifurdalásokat, nem érzett sem szégyent, sem félelmet, csak végtelen undort.

Végtelenül undorodott attól a gyászos komédiától, amelyben neki a kelepcébe került váltóhamisító szerepét kellett eljátszania; még inkább undorodott attól a végnélküli vallatási processzustól, amelynek alávetették. Érezte, hogy ez az undor meg fogja ölni. Különben olyan apátiával követte a vizsgálat egyes stádiumát, mintha az egész dolog nem is tartoznék reá. Néha úgy érezte, hogy oda kell szólnia a komolykodó biráknak, a jegyzőknek, akik izzadtságtól gyöngyöző homlokkal karmolták a végtelen jegyzőkönyveket:

– Mi az ördögnek törik magukat? Csak nem hiszik, hogy megvárom a végét?

Mit is akarnak még tőle? A végtárgyaláson is csak azt ismételhette, amit már a rendőrség és a vizsgálóbíró előtt hajtogatott: Aláírta az atyja nevét, de nem érzi magát bűnösnek, mert édesatyja biztosan elismerte volna az aláírást. Elismerte volna, ha meg nem hal időközben.

Az elnök pedig azt mondta, amit a vizsgálóbíró is mondott már. Művelt ember, hozzá jogvégzett ember, nem élhet ilyen mentséggel.

Súlyosbító körülményül tudták be neki az összeg nagyságát és szökési szándékát. Ezt a szándékát az bizonyította, hogy külföldi útlevelet akart szerezni… Enyhítő körülményszámba ment, hogy a magánvádlók, miután káruk megtérült, elállottak a vádjuktól. Az egész bűnügynek csak egy homályos pontja volt: Mire fordította a vádlott ezt a összeget?

Jurisics, amikor emiatt faggatták, vállat vont és megtagadta a további fölvilágosítást. Nem akarta belekeverni Szentgróthyt is a botrányba. Bűntettre képes volt, lovagiatlanságra nem.

A törvényszéki orvosok különben úgy találták, hogy Jurisics csodálatos apatiájának betegség az oka. Állapota zavarba ejtette őket. Nem panaszkodott ugyan soha, de táplálékot alig vett magához, amellett állandó, gyönge láza volt, amely rohamosan apasztotta az erejét. Napközben, ha nem vallatták éppen, rendesen cellájának vaságyán heverészett, nyitott pillákkal szenderegve. Ha fölkelt néha, a kályha mellett álló lócáig ment csak, amelyen megint elaludt. Ha reányitottak, fölijedt és idegesen kérdezte, hogy miért háborgatják. Az őrökkel nem igen beszélt, a védőjével sem akart szóba állani.

A védő, egy nagyhírü kriminalista, elmagyarázta neki, hogy sokat könnyíthetne helyzetén, ha kezébe adná a védelemre alkalmas eszközöket.

Jurisics vállat vont.

– Bánom is én!

– Tudja, – mondta a védő egy ízben, – tudja, hogy egy leányt is akartak belekeverni az ön dolgába?

– Jesszit? – kérdezte Jurisics összevont szemöldökkel.

– A rendőrség kitudta, hogy ön sokat járt hozzá utóbbi időben és azzal gyanúsította, hogy a leányra költötte a pénzt… Az ügyész, a hitelezők sürgetésére, a leányra is ki akarta terjeszteni a vizsgálatot, sőt arról is volt szó, hogy letartóztatását kérik…

Jurisics egy indulatos mozdulatot tett.

– Hanem aztán elejtették a dolgot, – folytatta az ügyvéd. – Elejtették, nem igazságszeretetből, hanem, mivel egy nagyon hatalmas ember állotta el az útjukat…

– Kicsoda?