Part 6

Egy furcsa kis szobába vezette a vendégét. A mindennapi használatra szolgáló bútorokon meglátszott az olcsó vásári munka, ezek mellett azonban drága fényűzési tárgyak voltak összehalmozva. Pompás perzsa szőnyegek, egy üvegkeretű velencei tükör, ezüst toalett-tárgyak, értékes csecsebecsék.

A szobában különben jókora rendetlenség uralkodott. Az ágyat még nem vetették meg, az összegyűrt vánkosokon még ott volt a mélyedés, amelyet Jesszi feje csinált. Az asztalon egy atlaszcipő, egy füző és néhány teknősbéka-fésü hevert. Mikor Jurisics a kerevetre ült, egy hideg kis tárgy akadt a kezébe: gyémánt fülönfüggő volt.

A leány hátra rázta a sörényét, aztán megállt vendége előtt. Tulajdonképpen nagyon lompos volt, de Jurisics bájosabbnak találta, mint valaha. Oly egészséges, tömör, nemes alkata volt, hogy az öltözködés semmit sem ronthatott és javíthatott rajta.

Mikor most mosolyogva, a csipkéket rakosgatva mellén, kissé révedező tekintetével szembe nézett Jurisicscsal, a fiatalembert újra foglalkoztatta az a kérdés, amelyet már oly gyakran intézett magához: ki ez a leány? mi fajta?

Aztán egyszerre úgy gondolta, hogy megtalálta a választ, amikor a szeme megakadt egy arcképen, amely kovácsolt ezüst rámában függött a falon. Az arckép egy feltünően szép aggastyánt ábrázolt. Aki életében egyszer már látta ezt az éremre való profilt, a merészen fölfésült bajuszt és ezt a fauni mosolyt, az nem felejtette el többé Hadfalussy herceg vonásait.

A herceg, költekezési mániájáról és egy primadonnához méltó szeszélyeiről jól ismert tagja volt annak a nemzetközi társaságnak, amelyet high-lifenek szokás nevezni. Párisban lakott, a Rivierán telelt, Angliában vadászott, Cannesban fürdőzött, Wiesbadenben futtatott. Igazgatósági tagja volt a berlini Unionnak épp úgy, mint a párisi és bécsi jockey-kluboknak. És mivel a birtokai véletlenül Magyarországon voltak, magyarnak mondták, bár valamennyi ország közül éppen ezt az egyet találta a legunalmasabbnak és valamennyi európai nyelv közül éppen a magyart beszélte legkevésbbé jól.

Tehát Hadfalussy, a tehetetlen nővadász, reá tette már a kezét erre a leányra!

Jurisics sokkal jobban ismerte a világot, amelyben élt, mint hogy Jesszi titokzatos exisztenciája mögött valami titokzatos históriát gyaníthatott volna.

Annak képzelte, – másnak se képzelhette volna, – aminek most tudta. És e tudat most mégis bosszantotta, – nem! leverte.

Egy ideig elnézte az arcképet, aztán egyszerre brutális nyiltsággal kérdezte a leánytól:

– Hadfalussy tartja ki?

A leány letérdelt a szőnyegre és egypár elszórt hajtűt szedegetett össze. Most csodálkozva tekintett föl.

– Igen, – mondta halkan, de pirulás nélkül.

Ez több volt a nyiltságnál, ez cinizmus volt. Hiszen igaz, a virág, amely a lápból fakadt ki, bármilyen üde és pompás legyen is, nem bocsáthatja a gyökerét máshová, mint megint csak a lápba.

Jesszi időközben fölkelt, arca ezúttal rózsás volt, de csak a fizikai erőlködéstől.

– Ismeri Hadfalussyt? – kérdezte kiváncsian.

– Némileg…

– Nagyon szeretném látni…

Jurisics meghökkenve mérte végig.

– Hát még nem látta?

– Soha életemben, – mondta a leány.

Oly hangon mondta, hogy bízvást el lehetett neki hinni.

Ennek a hihetetlenül hangzó dolognak különben igen természetes magyarázata volt.

Egy ismert mester öt évvel ezelőtt, amikor Jesszi még félig gyermek volt, fölfedezte szépségét és modellnek használta egyik bibliai tárgyú képéhez. Hadfalussy herceg meglátta a képet Bécsben, megvette és az angyal-modell után tudakozódott. Egy nap aztán a herceg megbizottja, egy tekintélyes budapesti ügyvéd és képviselő (aki az erkölcsnemesítő mozgalom egyik szerepvivője volt) megjelent Jessziék külvárosi lakásán és fölszólította őket, hogy jőjjenek vele Bécsbe, ahol a leányra nagy szerencse vár. Jesszi nagynénje – a leány nem ismerte szüleit – egy pillanatig sem habozott, hanem elfogadta az ajánlatot. Azért fogadta magához és nevelte föl Jesszit, akinek a fejlődő szépségében rejlő értéket jókor fölismerte, hogy öreg napjaira gondtalan életet biztosítson magának. Miért is lett volna jobb a szegény asszony Hadfalussy hercegnél és az erkölcsnemesítő képviselőnél?

Bécsben rosszul jártak. Az aggódó nagynénit és a mitsem sejtő, kiváncsi Jesszit, kétszer váratták meg a nagyúr szalónjában, – a herceg egyszer sem ért reá őket elfogadni. Mikor harmadszor is eljöttek az ügyvéd kíséretében, a portástól megtudták, hogy a herceg hajnalban visszautazott Párisba.

A hercegnek aztán, amikor egyszer párisi házi kápolnájában ama szent kép előtt reggeli ájtatosságát végezte, eszébe jutott megint az angyal-modell, akinek a nevére nem emlékezett már. Gavallérember volt, aki szép nőkkel szemben nem szívesen tévesztette szem elől az udvariasságot. Egy nagylelkű szeszélyének engedve, azzal kárpótolta Jesszit a bécsi útért, hogy tisztességes járadékot tűzött ki neki, amelyet budapesti megbizottja fizetett ki minden hónap elején. Jesszi ezentúl a herceg háztartási inventáriumában, a kegyelemkenyéren élő hivatalnok-árvák, az öreg csatlósok, a fölösleges vadászok, lovak és falkák mellett mint tartalékos szerepelt, aki mindaddig számot tarthatott a nagyúr bőkezűségére, amíg egy nyilvánosságra került hűtlensége által érdemetlennek nem mutatja magát.

A leány láthatólag szeretett Hadfalussyról beszélgetni. A név említésekor inkább valami elvont fogalomra gondolt, egy titokzatos hatalomra, mint személyre. Félénk tisztelettel gondolt reá, aki láthatatlan volt, mint a gondviselés s akit mégis mindenki ismert, akiről mindenki beszélt s akinek ő mindenét köszönhette. Félévenkint elküldte neki legujabb arcképét s írt hozzá levelet, – választ természetesen sohasem kapott. Hébe-korba megesett, hogy a külföldi posta valami többé-kevésbbé értékes ajándékot hozott a számára. Egyszer egy műtárgyat, másszor valami kézimunkát, vagy éppen exotikus játékszert. Dolgokat, amelyeket a szeszélyes herceg összevásárolt, költekezési ösztönből vagy éppen jótékonyságból, anélkül, hogy tudott volna velük mit kezdeni. Ilyenkor becsomagoltatta és elküldette az első címre, amely éppen eszébe jutott.

Jurisics tudta, hogy ezek az apró-cseprő vonások, amelyeket Jesszi neki elmondott, mind a hercegre vallanak. Voltak neki palotái, amelyekben sohasem lakott, vadaskertjei, amelyekben sohasem mulatott, – miért ne lett volna szeretője is, akit sohasem látott? Jesszi mellett több is, Párisban, Madridban, Rómában, – feltünő szépségek, akiknek részben telhetetlen torkosságból, részben a szépség iránt való művészi elismerésből, legkisebb részben jószívűségből, biztosított gondtalan életet.

Jesszinek volt különben egy _nénje_ is, akit Ninának hívtak és aki igen háladatlannak mutatta magát a közös _nagynéni_ iránt. Ez a csinos, szemtelen Nina a könnyelmű leányok jószívűségével ragaszkodott Jesszihez. Egy ideig a fővárosi orfeumokban énekelt, vékony hangon és plasztikus mimikával együgyü nótákat csicseregve, táncolva. Jó ideig megosztotta a keresetét a nagynénjével, vagy egy hónap előtt azonban megúnta a néni citromsárga arcát és megszökött a chansonette-ek Mekkájába, Odesszába.

Ő kapatta rá Jesszit az éjjeli csavargásra. Magával vitte, részint hiúságból, hogy imponáljon a társaságának Jesszi szépségével és hozzáférhetetlenségével, részint ravaszságból, hogy csaléteknek használja maga mellett. A fiatalság úgy özönlött Jesszi nyomában, mint a moly a tűzfény után.

És Jesszi otthonosnak találta magát a gázfény, a borgőz és a rikácsoló ének mellett. Bekalandozta a várost, jókedvű mosollyal az ajkán, fehér szoknyája szegélyét maga után hurcolva az éjjeli iszapban. Undor és vágy nélkül, mindent tudva és mindent látva. Kacérkodott a férfiakkal, akik a nyelvükkel csettintek, ha meglátták, mint az iskolás fiúk, ha cukros tortát visznek el mellettük és örült annak a tekintélynek, amelyet a saját hozzáférhetetlensége biztosított neki…

Jurisicsot ez a naiv cinizmus, amellyel a leány Hadfalussyhoz való viszonyáról elmélkedett, zavarba ejtette. Elég jól ismerte a világot, amelyben élt, de ezt a fehér virágszálat, amely tisztán és magánosan nyílt a poshadó láp fölött, amelyből fakadt és amelyben előbb-utóbb megint el kell merülnie, – ezt a fehér virágszálat nem tudta hogyan osztályozni a félvilági nők természetrajzában. Úgy érezte, hogy egy alvajáróval van dolga és valami kegyetlen vágy fogta el, hogy az arcába kiáltsa a nevét, fölébressze és megmutassa neki, milyen úton jár.

– Sok szónak is az a vége: maga eladta magát, Jesszi, hogy megélhessen! – mondta oly keserűséggel a hangjában, amely őt magát is meglepte.

Jesszi, aki erre éppen nem volt elkészülve, megütközve, de harag nélkül nézett reá. Aztán halkan mondta:

– Az ember nem teheti mindig azt, amit szeretne. Hiszen ön is…

Hirtelen elhallgatott, arca lángvörös lett. Jurisics megértette, hogy mit akart mondani és ő is elpirult a szégyentől. A leány alkalmasint olyasfélét akart mondani: hisz ő is eladja magát Mihályi Adélnak… (Szentgróthy fecseghetett valamit.)

Jurisics fölkelt, Jesszi pedig zavartan fogta meg a karját.

– Ugy-e, nem haragszik? Ostoba vagyok! Hiszen tudom, hogy _az_ egészen más… Önöknél az más!

Mikor Jurisics lement a lépcsőn, azon gondolkozott, hogy igazán más-e az ő esete?

Érezte, hogy menyasszonyát egy cseppet sem szereti, – soha annyira nem érezte ezt, mint éppen most, – és mégis a magáévá akarja tenni… Igaz, hogy frigyüket pap fogja megáldani. De van-e olyan pap a világon, aki egy gazságot szentesíthet?

Olyanfélét sejtett, hogy ő, az édesatyja, az öreg Mihályiék, Hadfalussy herceg ügyvédestől, hozzávéve az egész társaságot, amelyben éltek, egy mákszemnyivel se tisztességesebbek Jesszinél meg a nagynénjénél – legfölebb csak illedelmesebbek!

Adél talán jobb, de ő is csak azért, mert mindezekről nem tud semmit. Az egyetlen érdemes köztük tehát a tudatlan.

Szentgróthy egyszer fölverte Jurisicsot reggeli álmából. Az éjjelezéstől sápadt arccal állott ágya előtt, a felgombolt köpenyeg alatt frakkot viselt, fonnyadt szegfűvel a gomblyukában.

– Baj van, öreg! Főbe fogom magamat lőni!

– Miféle ostobaságot követtél el megint? – kérdezte Jurisics a párnák közül.

– Játszottam.

Szomorúan lekanyarította válláról a köpenyeget. A kabátból egy kártya esett a szőnyegre.

– Hát ez meg mi?

A pikk-dáma volt. Szentgróthy dühösen rátaposott a sarkával.

– A gyalázatos! Egész éjjel üldözött, minden lapomat megrontotta, – most is itt van… Hogy a pokolba ragadt hozzám?

Aztán elmondta a dolgát.

– Úgy volt, hogy Szirmay feljött a kaszinóba búcsuzni… Holnapután a főherceggel Palesztinába utazik… Azt mondta, hogy meg akarja nyerni az utiköltséget, mi meg azt mondtuk, hogy ki fogjuk fosztani, csupa szeretetből, hogy el ne hagyhasson bennünket… Az ördög tudja, mi ütött belénk! Magunk közt különben nem szoktunk hazárdul játszani, – ezúttal valamennyien beleugrottunk! A játék mostanáig folyt, egy tucat ember kidőlt Szirmay mellől, helyöket ujak foglalták el. Szirmay 30–40.000 forintot veszített és ugyanannyit nyert. Amit veszített, azt tizenöt ember vitte el, – amit nyert, azt jóformán magam veszítettem…

Jurisics felkönyökölt ágyában.

– Megbolondultál? Hogy veszíthettél ennyi pénzt?

Szentgróthy vállat vont és zsebretett kezekkel járt föl-alá a szobában.

– Szirmay ma búcsuzik, – mondta később. – Holnap pakol, holnapután indul… A saját pénzével váltotta ki _fishe_-eit, hiszen tudod, hogy milyen bolondja a korrektségnek! – most már csak az én _bonom_ van a zsebében… Utaznia kell, a fenség nem várhat…

Jurisics halk füttyentést hallatott.

– Ez baj! Egész vagyonom egypár ezer forint. Hát te hogy állsz pénz dolgában?

– Sehogy sem! – mondta Szentgróthy. Majd vállát vonogatva morogta: – Hát főbe fogom magamat lőni… Ennyi az egész!

– Mi van a családoddal? – kérdezte Jurisics növekedő nyugtalansággal.

Barátja egy kicsit elérzékenyedett a családja említésekor.

– Az anyámnak van pénze… A múlt héten kapott a birtokára. Az Erzsi hugomnak szánta, aki jegyben jár egy tiszttel… Ha elkérném, talán ideadná, hanem a kis hugom vénleány maradna és kisirná a két szemét… Akkor inkább főbe durrantom magamat!

– Világos dolog, – mondta Jurisics. – Meglássuk, talán kezdhetünk más valamit.

Becsöngette az inast és öltözködésnek látott. Mikor elküldött a kocsiért, Szentgróthy arca kiderült. Tudta, hogy Jurisics, mint ezt már nem egyszer tette, hallgatagon elvállalta a felelősséget ostobaságáért, – az ő dolga most már, hogyan fogja kimenteni a hinárból.

– Próbáljunk szerencsét Rabinoviczczal, – mondta Jurisics, amikor ketten a kocsiban ültek.

Rabinovicz úr amaz ágensek sorába tartozott, akik kizárólag gavallér-üzleteket szoktak közvetíteni. Egy madárarcú ember, aki az ángolna hajlékonyságával siklott át a büntető törvénykönyv szakaszai közt. Különben nagyúri lakást tartott és egy gyémántokkal teleaggatott szép feleséggel parádézott.

Mikor Jurisics megmondta az összeget, amelyre szüksége volna, az ágens elnevette magát.

– Hová gondol? Negyvenezer forint, – ennyi készpénzt ma egész Budapesten nem lehet fölhajszolni. Az öreg Sternnek talán volna, de az sem ad, amióta uzsora miatt ülnie kellett…

Már egypár ágensnél jártak, valamennyinél eredmény nélkül.

Délután Rabinovicz fölkereste Jurisicsot. Jó hireket hozott, mint mondta. Pénzt nem szerezhet ugyan, de szerezhetne árúkat, amelyeket pénzzé lehetne tenni. Egy használt cséplő-garniturát, egy nagyobb bőrszállítmányt és kétszáz érckoporsót. Mindezt meg lehetne kapni 65.000 forintért váltóban, hat havi lejárattal. Ha gyorsan túl akarnak rajta adni, kaphatnak érte 40.000 forintot. Ebből Rabinovicznak 5000 forint jutna, provizió fejében…

Száraz nyiltsággal mondta el a dolgát, – tudta, hogy Jurisics nem az az ember, aki sopánkodással vesztegeti a drága időt. Majd ha kifizeti neki a provizióját, azt fogja mondani: Rabinovicz, maga egy gazember! azzal a dolog el lesz intézve.

– A dolognak különben egy bökkenője van, – mondta végül az ágens. – Az illető kereskedő csak úgy hajlandó szállítani az árúkat, ha édesatyja, az öreg méltóságos úr elfogadja a váltót… Még így is sokat veszélyeztet… A méltóságos úr nagyon öreg már, beteges is, vagyona nincs…

Jurisics dühbe jött. Hallani sem akart arról, hogy az édesatyját belekeverje ebbe a tisztátalan üzletbe. Kikergette az ágenst.

Egy-két óráig idegesen járt-kelt a lakásán. Néha meg-megállott Gróthy előtt, aki némán és viaszsárga arccal feküdt a divánon. A gyerek teljesen meg volt törve, amióta azt hitte, hogy Jurisics nem akar rajta segíteni. Szólni se tudott, gondolkozni se mert.

Mikor bealkonyodott, Jurisics megint befogatott és elhajtatott Rabinoviczhoz…

– Készítsen elő mindent, én majd táviratozok az atyámnak… A váltó holnap délután itt lesz…

Hosszú táviratot intézett az édesatyjához, amelyben beavatta barátja kétségbeesett helyzetébe. Tudta, hogy az öreg, ha nincs véletlenül nagyon rossz napja, nem fogja megtagadni segítségét. Az öreg úr ereiben volt még egy csepp a régi könnyelmű bohém véréből, aki épp oly könnyen adta aláirását, mint más ember a cigarettatüzet.

Jurisics másnap reggel hiába várta a postát, délben és délután még egy-egy táviratot küldött az atyjának. Választ nem kapott. Ozsonna táján pontosan eljött Rabinovicz.

– Mi rendben vagyunk, – mondta. – Hát ön?

– Mehetünk.

Szentgróthyt elvitték magukkal. Rabinovicz összehozta őket két úrral, akiknek egyike a cséplőgép, a bőrök és a koporsók tulajdonosának vallotta magát. Ezekkel el kellett menniök egy piszkos, külvárosi házba, amelynek puszta udvarán egy rozsdától vörös gőzgép állott. Leszálltak aztán egy dohos pincébe, ahol a koporsókat tartották, végül még kikocsiztak a vasuti raktárakba, a bőröket megszemlélni.

A két fiatalember, elegáns, prémes kabátjában, dideregve és ásítozva járta be ezeket a szomorú helyeket. Hosszú alkudozás után megvették a kincseket. Jurisics átadta emberének a váltókat. Az öreg Jurisics volt aláírva mint elfogadó, Jurisics Jancsi mint kibocsátó, Szentgróthy, a raktárban egy hordónak támaszkodva, aláírta mint forgató.

Rabinovicz a kezébe vette a váltókat.

– Csak egyszer vannak összehajtva… Nem a postán jöttek.

– Nem, édesatyám ma reggel megérkezett Budapestre, – mondta Jurisics kurtán.

Rabinovicz később összehozta őket a vevőkkel. Újra be kellett járniok a raktárakat, aztán megkapták a 40.000 forintjukat.

Mikor Jurisics átadta az ágensnek a kikötött sápot, azt mondta neki: Rabinovicz úr, bízom benne, hogy ön a fegyházban fog meghalni.

– Óh kérem, – mondta Rabinovicz, alázatos mosollyal, – a fegyház olyan dolog, hogy sohasem lehet tudni…

A két barát elvált.

Szentgróthy beugrott az első kávéházba, ott borítékba gyömöszölte a bankókat, az ablakon át beintett egy hordárt és elszalasztotta Szirmayhoz. Ő pedig megfogadta magában, hogy nem lesz többé könnyelmű és elment az orfeumba.

Jurisics haza ment. Erős főfájása volt és korán le akart feküdni. Az asztalon, – azon a pikk-dámán, amelyet Szentgróthy hullajtott el nála és amelyet az inas gondosan fölszedett a szőnyegről, – egy táviratot talált. Az inas elmondta, hogy a távirat már azelőtt való nap érkezett a kaszinóba, onnan csak ma küldték ide.

– Hanyag népség! – dörmögte Jurisics.

Rövid távirat volt és fontos. Nagyon fontos. Az öreg Jurisics szolgája küldte.

_A méltóságos úr ma délután hat órakor szélhüdésben hirtelen meghalt. Kérek utasításokat._

Mikor idősebb Jurisics váltójával kifizették a kétszáz érckoporsó árát, akkor az öreg úrnak már csak egyetlen egy koporsóra volt szüksége.

Elment abba a kis vidéki városba és eltemette az édesatyját. Eltemette, mint nagyidőket látott embert temetni szokás: nem annyira fájdalommal, mint inkább fájdalmas reflexiókkal telt szívvel. Több levertséggel, mint gyásszal.

A temetés előtt órákon át ideges türelmetlenséggel cigarettázott az ósdi lakás belső szobáiban. A nagy ebédlő csukott ajtaja mögül, ahol a ravatal körül viaszgyertyák égtek, hallhatta a kiváncsi vidékiek járását-kelését, kellemetlen moraját.

Kuszált tépelődései mindig csak ahhoz az _egy_ gondolathoz vezették: _hogy most már mindennek vége_.

Tisztán látta, hogy életében nagy változás fog bekövetkezni. Kényelmes vágányon haladt eddig, apja neve és pénze tolta előre. A hajtó erő most megsemmisült, – utat se látott maga előtt. A maga erejéből kellett tovább haladnia, járatlan talajon.

Biztosra vehette, annak is vette, hogy Mihályi föl fogja bontani az eljegyzést. Ismerte emberét, tudta, hogy az öreg tanár brutális gyűlölsége ki fog törni, mihelyt nem látja többé veje háta mögött annak nagynevű, fölényes elméjü atyját.

Az eljegyzés föl fog bomlani. És aztán? Aztán tovább halad feltartózhatlan zuhanásában. A hitelezői meg fogják rohanni, mint az éhes farkasok. A 65.000 forintos váltóval nem törődik ugyan, – ez Gróthyra tartozik, de neki magának is van jó csomó adóssága. Az atyja pedig, nagy könyvtárától eltekintve, alig hagyott reá egyebet, mint azt a 10.000 forint értékü papirost, amelyet íróasztala fiókjában találtak. A hitelezői végleg le fogják járatni, – ha be is venné a gyomra, ilyen körülmények közt képtelenség újabb partira gondolnia.

Egy pillanatig arra is gondolt, hogy talán jó volna, ha leghangosabb hitelezői száját betömné a rendelkezésére álló pénzzel és valami tisztességes foglalkozás után nézne. Az a gondolat, hogy pihent erejével neki fog feküdni a munkának, szinte föllelkesítette, – amikor azonban részletesebben elgondolta, hogy mi is az a _munka_ tulajdonképpen, elvesztette a kedvét. A munka, amely nem veszi igénybe sem vakmerő bátorságát, sem óriási izomerejét, a munka, amelyet az ember éveken át poros akták közt görnyedve, állati szorgalommal végez, nem volt inyére. Különös tehetségei egyébiránt se voltak: a jogot elvégezte, úgy ahogy, vizsgákat azonban nem tett. Ha pártfogói megbízhatók lesznek is és beültetik valami kényelmes hivatalba, mennyit kereshet ott? Egy év alatt körülbelül annyit, amennyit már akárhányszor föltett egy lóra, egy kártyára!

Mikor aztán kikisérték az öreget a temetőbe, Jurisics Jancsi, mint egyedüli gyászoló, fásultan léptetett a halottas kocsi mögött, amelynek teteje úgy ingadozott a tömegben, mint egy fekete gálya.

És a harangzúgás közepett, amely betöltötte a kis város főutcáját, egyre az apja szellemével feleselt.

A nagyatyja még egyszerü polgárember volt, jómódu vaskereskedő. Atyját fényes tehetsége fölemelte a felső tízezer közé. Őt magát, akinek se tehetsége, se vagyona nem volt, úgy nevelték, akár egy dauphin-t. Oda állították amaz emberek sorába, megismertették, megkedveltették vele azokat, akiket a gazdagság és előkelőség tudata simákká, szabadokká és bátrakká tesz, s akik oly gondosan tisztelik egymás egyéniségét, minden szeszélyes kinövéseivel együtt. Odaállították, ahol nem tarthatta fenn magát. Most elveszítette lábai alól a talajt és nem tudott magával mit kezdeni.

Mikor a sírásó oda tartotta a lapátot a fekete földdel, hogy dobjon egy göröngyöt az apja koporsójára, már tudta, hogy mit fog magával kezdeni. Csak egy mód van még a szabadulásra: a pisztoly. Kalandos életében, már egyetemi évei óta, mindig szem előtt tartotta ezt az ultima ratiot és most megnyugvással gondolt reá.

Az éjt még apja házában töltötte. Sokáig nem tudott elaludni, éjfél után végre átment a könyvtárba és találomra leemelt a polcról egy kötetet, hogy álomba olvassa magát.

Mantegazza könyve volt: India. Sokáig olvasgatott, eleintén szórakozottan, aztán növekedő érdeklődéssel, végül tűzzel. Látta a bengálai öböl csöndes tükrét, hosszan elnyújtott partvonalával, amelyben csipkés pálmák bólintgatnak, fölöttük a tropikus égbolt mélységes azurja, – aztán a néma őserdőket, kőrostélyos templomaikkal, amelyek előtt bronzarcu, nemes alakok térdepelnek.

Az az epesztő utazási vágy szállotta meg, amelyet mindegyikünk ismer, akinek gyermekkorába belefonódtak a keleti regevilág titokzatos varázsindái. És úgy vette, mint egy magasabb revelációt, azt az egyszerü gondolatot, hogy elmegy külföldre… Átvágja a csomót; itt hagyja ezt az országot, multjának emlékeivel, összeköttetéseivel és kötelezettségeivel; elmegy messzire, új életet kezd. A kalmárkodó, parvenü Amerikától undorodott, Kelet-India vonzotta.

A fővárosba érve, első dolga volt fölkeresni Mihályiékat. Amit előre sejtett, az szinte szóról-szóra teljesedésbe ment. A tanár egyedül fogadta. Adél nem mutatkozott, az asszony pedig belépésekor ijedten kisurrant a szobából.

Jurisics kissé elfogult volt, amikor szemközt találta magát az öreggel. Egypár megjegyzést tett az atyja halálára, minthogy azonban nem kapott választ, maga is elhallgatott.

A tanár most megállott előtte, reá szegezte zöldes szemeit és lassan mondta:

– Nagyon sajnálom boldogult édesatyját. Az öreg úr érdemes férfi volt. Nagy érdemei voltak. Hanem a házasságból nem lesz semmi.

– Azért, mert atyám meghalt?

– Az öreg urat nagyon becsültem, neki kimélettel tartoztam, – de ön nem érdemel kiméletet. Egy ember, aki kártyázik, aki vőlegény létére rosszhírű nőszemélyek után futkos, – óh, ne is védekezzék, mi _mindent_ tudunk!

Jurisicsban megint felülkerekedett a gavallér.

– Ha mindent tud, akkor ne is beszélgessünk róla, – mondta lehetőleg közömbös arccal. – A forma kedvéért meg kell még kérdeznem, hogy mit szól Adél kisasszony a dologhoz? Szeretnék vele beszélni…

A tanárt ez a merész kívánság dühbe hozta.

– Ön nem fog Adéllal beszélni. Sem most, sem máskor!

Jurisics szó nélkül begombolta a keztyűjét, aztán kurtán meghajtotta magát.

– Jó napot, tanár úr!

Azzal a nyugodt mosollyal mondta, amellyel az öreget dühbe tudta hozni.

Az előszobában még habozott, mintha várna valakit. Semmi!

– Tehát kidobtak! – mondta az utcán.

Még egyszer visszafordult. A sarok-ablakban egy szőke fejet látott: Adél volt. Homlokát tenyerébe támasztva, elgondolkozva ült ott. Talán a reá irányított szempár hatása alatt tette, amikor lassan fölemelte a fejét. Egy pillanatig merev szemmel nézte a talpig feketébe öltözött férfialakot odalenn az utcán, aztán elrohant az ablaktól. Egy mozdulatába került csak, de ennek a mozdulatnak az ösztönszerü volta meggyőzte Jurisicsot arról, hogy a leány a szülei pártján áll, vagy legalább is nem az övén…

Tehát Bengáliába!