Part 5

Amit Szentgróthy Jurisics iránt érzett, az több volt a barátságnál. Hasonlított egy iskolás leány rajongásához valami regényhős iránt.

Jurisics egyszer, valami álarcos bálon, megmentette Szentgróthyt egy féltékeny férj, vagy imádó korbácsától, másnap pedig egy kardcsapással szétvágta a botrány-csomót, amelyet Szentgróthy jobb ügyre méltó buzgalommal összebogozott. Szentgróthy e pillanattól fogva szinte szentimentális ragaszkodással viseltetett Jurisics iránt.

Ragaszkodása főleg abban nyilvánult, hogy naponkint egy órát heverészett barátja legénylakásának kényelmes kerevetein, hogy megitta Jurisics likőrjeit, elszítta cigarettáit. Különben pedig címeres cigarettatárcákkal szokta Jurisicsot ellátni, nyiltan hirdette, hogy őt tartja az ország első gavallérjának és sehogysem akarta megérteni azokat az asszonyokat, akik első látásra bele nem bomlottak barátjába.

Jurisics a maga módja szerint szintén megszerette Szentgróthyt. És mivel észrevette, hogy barátja könnyelműség dolgában rajta is túltesz és nagy jövedelme mellett is néha kétségbeejtő pénzszükségben kínlódik, a gyámkodás egy nemét kezdte fölötte gyakorolni. Többízben a saját tárcája és hitele igénybevételével mentette ki hitelezői kezeiből a _gyereket_, amint Szentgróthyt nevezni szokta.

A két jóbarát tehát karonfogva folytatta útját.

– Menjünk valahová, Jancsi! – indítványozta Szentgróthy.

Valahová! – az nála orfeumot jelentett.

– Nagyon éhes vagyok, a kaszinóba megyek.

– Folytatjátok ma a csatát? – kérdezte Szentgróthy kiváncsian.

Azokra a hazárd kártyapartikra célozott, amelyek egy hét óta a kaszinóban folytak, egy a vidékről fölrándult mágnás tiszteletére.

– Revanche-sal tartozom, – vetette oda Jurisics.

Egy ideig némán haladtak egymás mellett, míg Szentgróthynak megint eszébe nem jutott valami.

– Igaz, – miért hagytad el őket ma olyan korán?

(_Ők_ alatt mindig Mihályiéket értették.)

– Megint belecsömörlöttem egy időre a társaságba, – mondta Jurisics kelletlenül. – Kiállhatatlanok voltak megint.

– Adél is?

– Adél is, az öregek is. Adél olyan szemrehányó pillantásokat vetett reám, mint a haldokló őz a vadászra, – hogy ujat ne mondjak. Persze, fogalmam sincs, hogy miért?

– Mindenesetre valami pletykát hallottak.

– Én is arra gondoltam. Talán éppen azt, hogy megint játszom. Az öreggel különben nem törődném, – epés bolond, akivel akkor se tudnék megférni, ha nem játszanám… Nem való annak húsból-vérből való vő, hanem óraműre járó automáta, amelynek a kulcsát ő hordaná a zsebében. Egy automáta, amely másodpercre van beigazítva, jön és megy, fejével bólint, vízzel keverve issza a bort és kezet csókol Adélkának… Pedig tudod, hogy nincs egy csepp automáta-tehetségem!

– Előre látom, egy nap majd ott fogod őket hagyni.

Jurisics keserűen nevetett.

– Ők engem, nem én őket.

Szentgróthy meghökkenve állott meg.

– Mi bajod?

– Semmi, – de ha ez az eljegyzés fölbontatik, akkor kitöri a nyakamat… Tudod, hogyan élek. Apám főrendiházi tag, számos rendjel tulajdonosa és sokszoros _s a többi_, a vagyona azonban belefér a kabátja belső zsebébe. Mint bankigazgató, – azt hiszem, olyasmi? – busás fizetést kap ugyan, de ezt a fizetést havonkint el is költjük, ketten, az utolsó krajcárig. Nekem ezenkívül egy csomó adósságom is van… Nem sok, mindössze legfölebb harminc-negyvenezer forint, amit mint a gazdag Mihályi-leány vőlegénye, félvállal is elbírok, – de ha holnap fölbontom az eljegyzésemet – hiszen ismered a zsidaimat!

Mind lassabban lépkedtek, most megálltak az aszfalton.

– Bolond állapot! – mormogta Szentgróthy.

– A szülőkre már nem számíthatok, – folytatta Jurisics. – Eleinte az apám neve imponált nekik, de most már az se hat, mert megszokták. Az öreg Mihályi gyűlöl. Ha nem tartaná vissza a botránytól való félelem, talán már holnap az orrom előtt becsapná a háza ajtaját. Azt hiszem, már csak valami eklatáns bizonyítékot keres ellenem, akkor aztán meg fog alkudni a botránnyal is.

– Pedig egy jóvérű fiatalember ellen mindig lehet bizonyítékot találni, – vetette közbe Szentgróthy.

– Egy reményem van még: a leány. Ha ezt megnyerhetném, egészen megnyerhetném magamnak, akkor félvállról beszélhetnék az öregekkel…

Szentgróthy diadalmasan tippentett a homlokára.

– Persze, – ez az! A leány!

Aztán hirtelen megfogta Jurisics karját.

– Szereted?

Jurisics halkan elnevette magát.

– Te néha oly együgyüen tudsz kérdezni!

Szentgróthy ugyancsak elnevette magát.

– No no, hiszen csak úgy értem, ahogy a tizenkilencedik században szokás ilyesmit érteni… Különben elég csinos és van valami fagyos zárkózottság a modorában, ami engem a megfagyott pezsgőre emlékeztet…

– Talán megfagyott limonádét akarsz mondani?

– Azért kérdeztem, hogy szereted-e, mert régi tapasztalás szerint egy nő elbolondítására az a legbiztosabb mód, ha az ember maga is bolondul utána… A hidegvér ilyenkor nem ér semmit. Az csak akkor jó, ha a hódítás megtartásáról van szó. A forradalmárok mind vérmes emberek, az imperátorok pedig flegmatikusak.

– Meglepő megfigyeléseid vannak, – jegyezte meg Jurisics szelid gúnnyal. – Megvallom egyébiránt, hogy a leányt éppenséggel nem találom ellenszenvesnek. Csinos, szelid és önző. Jó kis asszonyka lesz belőle, aki majd belevonja a férjurát is önzése szűk körébe és akinek a vágyai nem szárnyalnak túl a konyha meg a gyerekszoba falain.

– Hát igazán csak limonádé?

– Olyasmi, – de nekem jó volna. A pezsgőt az ember a házon kívül megtalálja.

Lassu léptekkel folytatták útjukat, Szentgróthy szórakozottan nézte az óráját.

– Még tizenegy óra sincs. A pártid csak kettő után kezdődik, – látod, még elmehetnénk valahová… Elmehetnénk a _Kacagó galamb_-ba… Egypár csinos leány énekel ott… _Jesszi_ is oda jár mostanában…

– Éppen az kellene még, hogy most énekesnők után futkossak, – szólt Jurisics.

– Igazad van, – jobb, ha egyedül megyek. Éjfél után majd találkozunk odafenn. Ugy-e, még nem is láttad Jesszit?

– Ki az a rattler-nevü hölgy? – kérdezte még Jurisics.

Szentgróthy halk füttyentést hallatott.

– Még csak nem is hallottál róla? – Nem lehet azt úgy kutyafuttában elmondani! – Virágárus leány…

– Most már tudom.

– Semmit se tudsz! Jesszi csodálatos, talányos lény, aki vagy két hónappal ezelőtt bukkant fel a fővárosban… Magam sem tudom, honnan jött – egyszerre csak ott járt-kelt a füstös orfeumokban, egy hosszúfülü virágos kosárral a karján, szép termetét ringatva és fehér fogait mutatva… Ha valaki megtetszik neki, virágot tűz a gomblyukába. Pénzt nem kér érte, a bankót elfogadja, az apró pénzt visszautasítja… Tudod, hogy nem vagyok naiv gyerek, de megmondhatom, még rám is azt a benyomást teszi, mintha hercegnő volna, aki puszta kalandvágyból keresi föl a lebújokat… A tartása, az öltözködése egy hercegnőé… A legcsudálatosabbat elfelejtettem megmondani: Jesszi megközelíthetetlen!

– Még neked is? – vetette közbe Jurisics némi gúnnyal.

– Mindenkinek az, pedig az egész fiatalság töri magát utána…

– Holnap majd többet beszélünk erről, – mondta Jurisics, akit barátja bőbeszédűsége untatni kezdett.

Szentgróthy a _Kacagó galamb_ felé vette útját, Jurisics pedig betért egy keskeny mellékutcába, hogy ne kelljen a körútra kerülnie. Nappal kihalt, sötét utca, éjjel a lámpafénytől világos és a duhaj jókedvtől hangos. A sok kávéház és táncterem sarkon követi egymást, a ki-becsapkodott üvegajtók mögül cimbalmozás és rikoltás hallatszik.

Éppen elhaladt egy ilyen lármás csapszék piros lámpása alatt, midőn a háta mögött üvegcsörömpölést és dühös kiáltást hallott, aztán egy emberi test végigzuhant a kövezeten.

– Ezt a hazafit ugyancsak kidobták, – konstatálta magában Jurisics, akinek ilyen jelenetek iránt is edzett idegei voltak, anélkül, hogy érdemesnek tartaná visszafordulni.

Könnyü, futó léptek és halk ruhasuhogás neszét hallotta, aztán valaki minden bevezetés nélkül karonfogta; egy ibolyaszagu, nevető, a futástól lihegő, karcsú női alak haladt mellette, ütemes léptekkel.

Jurisics az első pillanatban ösztönszerűen le akarta rázni a karjáról, de aztán hirtelen Jesszire gondolt és, bár maga sem tudta miért, igent bólintott. Jesszinek kellett lenni, akiről Szentgróthy beszélt…

– Hiszen ez úgy esik, mint a mesében, – mondta magában.

A leány fogai csillogtak, amint nevetett.

A nagy hidegben födetlen fővel járt. Nyakára fehér, finom prémes gallér simult, keztyűs kezében kis kosarat himbált.

A következő pillanatban Jurisics, aki be volt avatva a nagyváros éjjeli életének apró-cseprő titkaiba, már sejtette, hogy minek köszönhette a leány ismeretségét. Egy rendőrtiszt járt a nyomukban. Mikor végül a fiatalember türelmetlenül sarkon fordult és kelletlenül fölemelt fővel fordult a hivatalnok felé, az kevés habozás után betért egy mellékutcába.

– Üldözte? – kérdezte Jurisics a leánytól.

– Óh, már hetek óta a sarkomban van ez a Csámpor… Nem mehetek már sehová, hogy elém ne tolja a förtelmes arcát… Amióta belátta, hogy szóval nem mehet semmire, rám akar ijeszteni…

– Miért is csavarog egyedül ilyenkor? – kérdezte Jurisics.

– Hiszen magammal hoztam Fricit. Hanem amikor ülünk a kávéházban, egyszerre neki rontanak a pincérek Fricinek, kifordítják a zsebeit, elvesznek tőle egy tucat rossz kanalat, amit elcsent a kasszából, miközben a kaszirnőnek udvarolt, aztán kidobják az utcára…

– Hallottam a puffanását, – konstatálta Jurisics.

– Jó fiu az a Frici, – tette hozzá a leány, – csak kár, hogy nem tud elszokni a lopástól… A _Kacagó galamb_ ruhatárából is ezért csapták el…

Oly közömbös hangon mondta, mintha csak arról volna szó, hogy valaki nem tudja abbahagyni a dohányzást… Tehát ez volt Szentgróthy _hercegnője!_

– Szeretője a Frici? – kérdezte Jurisics.

A leány nevetett, halk, harmonikus kacagással. Nem bosszankodott, inkább mulatságosnak találta a fiatalember ötletét.

– Frici büszke lesz, ha ezt elmondom neki!

Egy bicegő alak közeledett feléjük; hóna alatt klakká lapított cilinderkalapját tartotta, zsebkendőjét a szemére szorította.

A leány megállott.

– Nagyon megvertek, Frici? – kérdezte jószívűen.

– A gazemberek tönkre tették a kalapomat!

– Fogadni mernék, hogy még az éjjel elcseréled újjal.

– Haza kisérjem? – kérdezte a bicegő.

– Nem kellesz. Majd elkísér ez az úr.

Frici alázatos bizalmaskodással köszönt és távozni akart, a leány azonban utána szólt, keresgélni kezdett a virágai közt és odadobott neki egy bankjegyet.

Azzal megint Mihályi Adél vőlegényének karja alá fűzte a kezét és jókedvűen mondta:

– Még nincs kedvem hazamenni. Ha akarja, elmennék önnel valahova…

Jurisics azonban már megelégelte az utcai kalandot. Gúnyos udvariassággal mondta a leánynak:

– Boldogtalan vagyok, hogy nem élvezhetem tovább szellemes társaságát – de várnak reám.

– A felesége?

– Eltalálta.

– Gondoltam, hogy házas ember. Ön nem jár oda, ahova én. Pedig fővárosi ember és uriember… Mondja, csinos a felesége?

Jurisics úgy találta, hogy Szentgróthy _hercegnője_ kissé szemtelen. Még mielőtt válaszolhatott volna, a leánynak már más járt a fejében.

– Jó volna, ha találhatnék egy fiakkert, – mondta.

A közelben fiakker-állomás volt; Jurisicsnak csak füttyenteni kellett a kocsiért. Jesszi összefogta a ruháját és beszállott, a kocsi nyitott ablakán valamit Jurisics felé nyujtott.

– Tegye a gomblyukába, – mondta – és adja otthon a feleségének! Jó éjszakát!

Kis ibolyabokréta volt.

Szentgróthy egypár napig nem mutatkozott barátjánál, aztán egyszer, délben megint eljött. Mialatt Jurisics inasa két elefántcsont hajkefével dolgozta meg a gazdája fejét, addig Szentgróthy szórakozottan járt-kelt a kis szalonban, sorra nézegette a fotografiákat, amelyeket már százszor látott, végül leakasztott egy buldogrevolvert a falról és lovagias állásba vágva magát, célba vette önmagát a tükörben.

– Hallod, – mondta Jurisics, a multkor megismerkedtem a Jessziddel. Gondolom, hogy ő volt…

Leírta a külsejét.

– Persze, hogy Jesszi volt! – kiáltotta a fiatalember. – Nos mit szólsz hozzá?

– Semmit. Különben elég csinos, de egy cseppet sem szenzációs.

– Első látásra egy igazi szépség se tesz szenzációs benyomást. Majd ha másodszor látod!

– Elég volt nekem egy sütet a hercegnődből. Különben nem éppen tartózkodó. Meg se kérdezte a nevemet és el akart vinni az ő mulatóhelyeire.

– Egész éjjel csavarog a városban és nem szeret egyedül járni. Mindig visz valakit: egyszer egy zsebtolvajt, másszor egy méltóságos urat. Éppen nem válogatós. Ha egyik gavallérja tolakodó lesz, akkor ott hagyja a faképnél és fog magának a következő utcasarkon másikat…

Nem beszéltek többet Jessziről és Jurisics nem is gondolt vele többet.

Ebéd után meglátogatta a menyasszonyát, és mivel a tanárt nem találta otthon, meglehetősen jól érezte magát az asszonyokkal. Adélnak, mint mondani szokás, jó napja volt és amikor a téli verőfény kicsalta őket egy félórára az Andrássy-úton sétálók közé, a hidegtől kipirult arcával és kivételesen jószabásu prémes kosztümjében feltünően csinos volt. Láthatólag tetszett neki, hogy a járókelők kiváncsian utána fordultak és büszkén símult két fejjel magasabb vőlegénye karjához.

A tanár is tűrhető hangulatban volt a vacsoránál. Valami miniszteri ebédről jött, talpig díszmagyarban. Ebéd közben felköszöntővel ünnepelték világraszóló tudományát. Ez oly békülékennyé tette, hogy meg se szidta az asszonyokat délutáni sétájukért, sőt, midőn Jurisics kifejezést adott ama véleményének, hogy az üresedésben levő főrendiházi tagságok betöltésénél alig mellőzhető olyan érdemes tudós, mint Mihályi tanár, az öreg úr kivételesen egy véleményen volt jövendőbeli vejével.

Mikor Jurisics elbúcsuzott, Adél saját jószántából nyujtotta feléje az arcát.

Az a könnyű csók, amellyel a leány hűvös arcát érintette, jókedvü megnyugvással töltötte el. Utóbbi időben gyakran esett meg vele, hogy nyugtalanító kétségek gyötörték. A jövő oly bizonytalanul feküdt előtte, jelen exisztenciája pedig, költekező életmódja és korlátolt jövedelme mellett gyakran veszedelmesen hasonlított kalandor-exisztenciához. Most megint biztosabb talajt érzett a lába alatt. Az önmegtérés e pillanatában el is határozta, hogy nem megy többé a kaszinóba játszani. Haza megy aludni, – előbb azonban megiszik valahol egy csésze teát.

Betért egy jobbfajtáju kávéházba. A kávéházban sokan voltak, többnyire katonatisztek és öreg urak, aztán egy elegáns vidéki asszonyokból és hangos urakból álló nagyobb társaság, amely összetolt márványasztaloknál mulatott. Jurisics a plüsskerevetes sarokfülkébe vonult és az esti lapok olvasásába mélyedt.

Egyszerre fölpillantott és meglátta megint Jesszit. Ott járt-kelt a vendégek közt, virágos kosarával a kezében.

A leány véletlenül vetődött csak ide. Az utcáról benézett és meglátta a szemközt levő óriási tükörfalakban sokszorosan visszacsapó villamos fényt. Ez a ragyogás becsalta a sötét utcáról, mint az éjjeli pillangót. Hanyagul lépegetett a márványasztalok közt, nem is törődve, vagy észre sem véve azt a feltünést, amelyet a vendégek, de különösen az asszonyok közt okozott. Az asszonyok gyönyörködve, a fiatalabbak közülök meg éppen elragadtatással nézték. A kaszirnő is egyre rajta legeltette a szemét.

Nagyon szép volt. Felséges, nagy, izmos, mint egy fehér hattyu. Kissé előrehajló nyakával és fölemelt tenyerével, amelyben kosarát tartotta, ama vízhordó leányok nemes plasztikájára emlékeztetett, amelyek antik gemmákon láthatók.

Egy öreg úrnak, aki barátságos mosollyal bólingatott feléje, virágot tűzött a gomblyukába: egy fiatal dandynek, aki pisszegve intette magához, hátat fordított. Egy vörös kamasz, aki egy pap vagy színész formájú úr társaságában szundikált üres palackokkal megrakott asztalánál, most fölébredt és erőnek-erejével meg akarta ölelni Jesszit. A leány jó ideig csendesen védekezett ellene, aztán megérintette a szomszéd asztalnál ülő katonatiszt vállát.

– Segítsen, kérem!

Mialatt a tiszt a becsípett emberrel veszekedett, addig Jesszi már kikeresett a kosarából egy ibolyabokrétát és a sarokfülkébe lépve, szó nélkül Jurisics gomlyukába tűzte, miközben véletlenül horzsolta a fiatalember arcát.

– Reám ismer? – kérdezte mosolyogva.

– Hogyne! Mit csinál itt?

– Nem akarok ma zenét hallgatni, – fáj a fejem.

Engedelmet se kérve, szembe ült a fiatalemberrel és miközben nagy, szürke szemeivel kiváncsian nézte Jurisicsot, hosszú keztyűit lefejtette ujjairól. Kifogástalan új, finom keztyűt viselt; jól ápolt, fehér kezén meg drágakő csillogott. A kigombolt kabátkája alól ruhája látszott, pompásszabású, fekete csipke-derék. Amit a testén viselt, az bizonyára többet ért, mint amennyit egy év alatt is kereshetett a virágaival.

Egy pohár tejet kért, azt némán kavargatta, közbe szórakozottan nézegette egy élclap képeit. Jurisics azalatt őt nézte, félig lehúnyt pillái alól szomjas szemmel szívta föl üde ajakát. Félprofilból látta, és úgy találta, hogy még soha életében nem állott oly individuális báj hatása alatt, mint most, e selyempillájú, telt állú, édesszáju, komoly leányarc láttára. Szentgróthynak igaza volt: a leány másodszori látásra elszédítő hatással volt rá, még az a finom ibolyaillat is, amely ruhájáról áradt.

Most vette csak észre, hogy Jesszi őt ugyancsak nagy kiváncsi szemmel nézi.

– Önnek nincs is felesége, – mondta aztán minden bevezetés nélkül, mintha a multkori beszélgetést folytatná csak.

– Kitől tudja?

– Azt is tudom, hogy önt Jurisicsnak hívják. Gróthy mondta… Gróthy sokat beszél önről, – tulajdonképpen mindig önről beszél… Ha az ember hihetne neki, akkor ön nem is volna ember, hanem valami istenféle… Nagyszerű! Gróthy azt is mondta, hogy én bele fogok önbe bomlani… Gróthy néha ostobaságokat beszél…

– Nemcsak néha, hanem gyakran.

Jó ideig beszélgettek még Szentgróthyról, – más tárgyról úgy se tudtak volna beszélni…

Az a becsípett úr, aki Jesszit az imént meg akarta ölelni, most borotvált arcu barátja karjára támaszkodva, bizonytalan léptekkel közeledett feléjük. Hosszú beszédet intézett Jurisicshoz, amelynek körülbelül az lehetett az értelme, hogy szívéből sajnálja előbbi illetlenségét, – aztán kezet akart fogni vele és barátjával egyetemben letelepedett melléje a piros kerevetre.

Jurisics fölkelt és egy kérdő pillantást vetett a leányra.

– Igen, menjünk, – mondta Jesszi, keztyűi után nyulva.

– Hová vigyem? – kérdezte a fiatalember, mikor künn voltak az utcán.

– Csak a legközelebbi kocsiig. Mégis haza megyek, – fáj a fejem.

– Haza kísérjem?

– Nem, nem lehet.

– Miért nem?

Jesszi nevetett.

– Senki sem tudja az urak közül, hogy hol lakom, hát önnek sem kell tudnia.

– Nem rossz? Talán attól fél, hogy meglátogatom?

A leány nem válaszolt, hanem kezet nyujtott neki és beszállt a kocsiba.

Jurisics az éjjel a leánnyal álmodott. Kavargó fellegeken pihent és a karjaiban tartotta Jesszit, aki szerelemittasan simult hozzá. Mikor reggel fölébredt, az ajkán még érezni vélte csókjainak melegét.

– Az ördögbe, – mormogta elgondolkozva, – nem szeretném, ha most rögeszmémmé lenne ez a leány…

Valaki a rögeszméjévé lesz, – e kifejezés alatt azt a veszedelmes lelki állapotát értette, amikor valami nő annyira befészkelte magát a fantáziájába, hogy egész gondolkozásának központjává lett. Eddig azt a gyakorlatot követte, hogy homeopatikus úton gyógyította ezt a betegséget, amelyet nem akart szerelemnek nevezni.

Szívós energiája, amely szerelmi kalandjaiban érvényesült és hazárd elszántsága, amellyel alkalomadtán egész exisztenciáját föl tudta tenni egy kártyalapra, eddig rendesen sikert biztosítottak neki. Most azonban úgy érezte, hogy szüksége lesz rá, eljegyzésére és egész jövőjére való tekintettel, amely utóbbit újabban gyakran oly sötét színben látta.

Nem fogja tehát Jesszit többé látni.

Megesett egyszer, hogy Mihályi tanár úr szakadó esőben egy lassan kocogó omnibusz sarkában meglapulva, a mocskos ablaküvegen át megpillantotta jövendőbeli vejét, amint csinos broomjában nyílsebesen ügetett végig az Andrássy-út faburkolatán.

E véletlen találkozás alkalmat szolgáltatott a tudósnak, hogy összehasonlításokat tegyen a saját szerénysége és a fiatal nulla nagyzási hóbortja közt. Ez elmélkedés eredményét néhány epés célzás alakjában föl is tálalta aztán Jurisicsnak. A fiatalember először ki akart térni a reá nézve kellemetlen fejtegetés elől, amikor apósa mindinkább belebeszélte magát a méregbe, Jurisicsban egy pillanatra felülkerekedett megint a nagyúr, s meglehetős kicsinylő hangon olyasfélét mondott, hogy nem szereti, ha magánügyeibe avatkoznak. Nyilatkozatát mélységes csend követte. Mihályi és felesége halálra sértetten néztek össze, Adél pedig könnyes szemmel bámult tányérjába.

Jurisics vagy egy órán át hiába erőlködött, hogy egy jó szót nyerjen; a leány, aki utóbbi időben már meglehetős bizalmas volt hozzá, hirtelen bekapta megint érzékeny csigaszarvait és elzárkózott vőlegénye elől.

– Nyárspolgárok, gyógyíthatatlan nyárspolgárok! – mormogta Jurisics, amikor csodálatos keserűséggel eltelten hazafelé indult.

A belső Andrássy-út egyik háza előtt egy ismerős, kopott alak akart elsurranni mellette. Megismerte Fricit, a virágárusleány gavallérját. Ez a Frici úr különben határozottan csak gázvilágításra volt berendezve. Gázfénynél tűrhetően festett, a józan napfényben azonban keresve se lehetett volna szánalmasabb alakot találni. A fekete ruhája nagyon kopott volt, az ember maga meg nagyon mosdatlan; piros nyakravalót, a mellén pedig nagy üveggyémántokat viselt.

Jurisics megállította és Jesszi után tudakozódott. Frici, aki Jessziéknél alkalmilag apró házi teendőket is végzett, azt mondotta, hogy a leány két nap óta beteges és nem hagyta el a lakást. Mikor pedig Jurisics egy bankjegyet adott neki, Frici már a fiatal úr nevére is emlékezett; pedig csak egyszer látta, éjjel az utcán.

– Nagyságos Jurisics úr? – mondta, egy eredménytelen kísérletet téve, hogy fanyar, merev arcára mosolyt erőltessen. – Jesszi itt lakik, ebben a házban, a negyedik emeleten.

Majd hozzátette saját jószántából:

– Tegnap mondta csak: Ha Jurisics úr kérdezősködnék utánam, neki meg lehet mondani a lakást…

Jesszi tehát gondol reá… Úgylátszik, valami titkos küzdelemféle folyhatott le a leány lelkében, amely az ő kapitulációjával végződött: most már várja Jurisics látogatását, miután egypár nappal ezelőtt még a lakását sem akarta vele közölni. De honnan sejthette, hogy Jurisics kérdezősködni fog utána, és hogy éppen Fricinél fog kérdezősködni? Az intenciók e véletlen találkozásának – amely Jurisicsot szinte megdöbbentette – meglehetősen egyszerű magyarázata volt. Jesszi közt és a társaság közt, amely a leány szemében a világot képviselte, egyedül Frici közvetítette az összeköttetést. A leány tudta, hogy Frici mint ruhatáros, kisegítő pincér és alkalmi üzenetvivő, folyton összeköttetésben van a gavallér-körökkel, s így természetes, hogy ő is rábízta Jurisicsnak szóló üzenetét.

Jurisics csak akkor vette észre, hogy hol van, amikor már belépett a házba és fölfelé ment a meredek lépcsőn. Megállt, egy pillanatig habozott, de a dacos keserűség, amelyet a menyasszonyával szemben érzett, megint gyorsította lépteit. Úgy érezte, hogy azzal, hogy elmegy a virágárus leányhoz, akit annakelőtte kerülni akart Mihályiék kedvéért, elégtételt vesz magának Mihályiékon. A valóságban pedig csak nagyon megkívánta már Jesszi látását, megkívánta oly mohón és epedőn, mint az elkényeztetett gyermek az édességet.

Odafönn egy ijesztően rút, citromarcú asszonyság nyitott neki ajtót. Valami förtelmes dialektusban hadart valamit, amikor pedig Jurisics kiejtette Jesszi nevét, az asszony mérgesen magára csapta az ajtót.

Jurisics újra becsöngetett. Odabenn gyors szóváltás hallatszott, az ajtó újra megnyilt, – s aki ezuttal bevezette, az maga Jesszi volt.

Éppen fésülködés közben érhette, mert a leány oldalvást hajolva jött eléje, kezével csipőig érő, vastag haját fogva össze. Zöld lóherével behintett, fehér battisztpongyolát viselt, füzője se volt rajta.

Nevetve, látható örömmel fogadta Jurisicsot.

– Megismertem a hangját! Szép, hogy eljött… Hogyan jutott eszébe ide jönni?

– Hallottam, hogy beteg.

– Semmi, – inkább rosszkedvü voltam, mint beteg. Meg a fejem fájt. Jőjjön be, kérem!