Part 4
A százados egy székre támaszkodott és tág szemekkel bámult reá… Semmi kétség – ő az! Ugyanez a délceg termet, az a tömör, kissé barna arc, ugyanazok az okos szemek… S ami meglepő, majdnem lesujtó hatást gyakorolt reá, az egy apró, kerek angolflastrom volt a leány állán, ugyanazon helyen, ahol Zina a karmolást kapta, amikor a generális gyalázatos támadása ellen védekezett…
– Annyira sápadt, rosszul érzi magát? – kérdezte a leány aggódva.
– Semmi, köszönöm, egészen jól vagyok!
A nevelés hatalma, a társadalmi szokás, de főleg egy határozott, tiszteletet parancsoló vonás a leány modorában, – mindez oly erősnek bizonyult, hogy a százados képes volt rátérni a közönyös beszédtárgyra, amelyet Rózsa megpendített.
A leány később észrevette, hogy vendégének szeme folyton arcára van szegezve, s azt mondta:
– Lássa, én is megsebesültem, a papagályom megkarmolt.
Azzal kerek állához szorította kendőjét. Tibornak úgy rémlett, mintha a kendő alá egy könnyü mosolyt rejtett s mintha e mosolyban volna egy csöpp szeretetreméltó impertinencia.
Végre távoznia kellett. A folyosón megállott, – a megoldatlan kérdések egész raja ostromolta. Zina él, a bájos álomkép testet öltött, – de miért nem akar ráismerni? Amaz emlékezetes éjjel azt mondta neki a Tibor-kastély tavának partján: viszont fogjuk egymást látni és meg fogjuk egymást érteni.
Igéretének felét beváltotta, mikor fogja beváltani másik felét?
E pillanatban zongorahangok szólaltak meg odabenn, aztán megint az a dal: la biondetta!
Ah! Zina hát megelégelte már a bujósdit s most e dallal akarja visszacsalni, hogy aztán kacagva boruljon a nyakába…
A százados maga sem tudta, mit tesz, amikor már újra benyitott a szobába.
A leány csodálkozva emelkedett föl a zongora mellől…
– Zina! – kiáltotta Tibor.
A leány nem futott a nyakába, hanem meghökkenve, zavartan, lángvörös arccal hátrált meg. Szeme a csengetyü gombját kereste. Aztán meggyőződhetett, hogy nincs mitől félnie, a százados megszégyenülten, alázatos magatartásban állott előtte.
– Ön rosszul van, százados úr?
– Bocsásson meg, – az a dal! – de már elmult…
A leány aggódva tekintett reá.
– Talán jó volna, ha értesítenők a rokonait, vagy – Zinát?
– Zinát? Tehát itt van? Ön tud róla?
– Az orvosok, az ápolók mondták, hogy lázában egyre Zinát emlegette. Nem tudom – talán a huga vagy a jegyese…
Tibor fejét rázta, valami indokolatlan keserűség lepte meg. Jó ideig elgondolkozott, aztán elszántan kérdezte:
– Kisasszony, józan eszem érdekében kérem, mondja meg: ismeri a Beppo Rozina nevet?
– Ismerem, – mondta Rózsa elcsodálkozva; – hisz a dédanyám neve!
Tibor rémülten tekintett reá, gondolatai végleg megzavarodtak.
– Szergiusz Lőrinc vette el, – folytatta a leány, – aki Mária Terézia idejében kancelláriai hivatalnok volt. Azt mondják különben, hogy nagyon hasonlítok dédanyámhoz…
– Nagyon hasonlít hozzá! – visszhangozta Tibor tompa hangon.
Rózsa egy a falon függő, megbarnult képhez lépett.
– Lássa, ez az arcképe, ha pudert hintenék a hajamba, azt hihetné, hogy én vagyok. A kép azelőtt atyám tornyában függött, – valószinüleg ott látta?
A százados felszökött helyéből és a képhez lépett. A keret fején két angyal egy cartouchet emel, amelybe e szavak vannak írva:
_Rozina Beppo – Venezia 1746._
Most már visszaemlékezett, hogy látta. Látta, még reá is köszöntötte poharát. Még valami jutott eszébe.
– Énekesnő volt Rozina Beppo?
– Nem tudom, meglehet, hogy édesatyám tudná megmondani.
Tibor kezdett magával félig-meddig tisztába jönni. De a dal! a dal!
Rózsa erre is készségesen megadta a választ.
– Gyermekkoromban ragadt reám, amikor atyámmal Velencében jártam. Nemrégiben, magam sem tudom, hogy miért, ismét eszembe ötlött. Valami ragadós dallama van, folyton a fülembe csengett, szinte üldözőbe vett. Gyakran szoktam dalolni, csak hogy szabaduljak tőle… Mert a zenéről, egyedüli szórakozásomról, nagy bajaink közepett sem mondtam le.
– Úgy kell lenni, hogy akkor is dalolta, amikor a nyaralóba jöttem. Kezdem érteni!
Rózsa kérdőleg tekintett reá, ő még semmit sem értett az egészből.
A százados, aki még most sem nyerte vissza hidegvérét, nem vette észre, mekkora udvariatlanságot követett el, midőn magyarázat nélkül elbúcsúzott és szobájába bicegett. Belátta, hogy nem alkalmatlankodhatik tovább is a háziaknak és hogy reá nézve is tanácsosabb, ha e titokzatos ház légköréből mielőbb távozik.
Másnap elküldött inasáért, becsomagoltatta kevés holmiját, kocsit hozatott és este búcsúlátogatásra jelentkezett a házikisasszonynál.
Rózsa kalappal fején fogadta, éppen hosszú keztyűivel babrált.
– Én is lemegyek a városba, – mondta búsan, – nincs már mit keresnem e szomorú házban. Az orvos ma végre megengedte, hogy meglátogassam szegény atyámat, – atyám egyre ön után kivánkozik.
– Akkor el fogom hozzá kísérni.
A leány fejével bólintott.
– Nem mertem önt megkérni, de vártam, hogy velem jön. Köszönöm. Meglehet, hogy jelenléte megnyugtatja atyámat.
Vagy egy óra mulva becsöngettek a nyaralószerü épületbe.
A beteg egy barátságos szobában feküdt; már huszonnégy órája, hogy kevés megszakítással folyton aludt.
Mikor a fiatalok benyitottak hozzá, mintegy titokzatos érintésre fölriadt.
– Vigyázzatok – suttogta – vigyázzatok, mert kémekkel vagyok körülvéve. A világ urai féltik tőlem hatalmukat és ártalmatlanná akarnak tenni… De én nevetem erőlködésüket. Én meghalok, de az eszme él és élni fog te benned, Tibor Ákos!
Aztán leültette maga mellé a századost és nagy tűzzel közölte vele a jövőre vonatkozó terveit, meghagyva neki, minő javításokat eszközöljön a Sziriusz szerkezetén. Tibor szórakozottan hallgatta a beteg tudós fellengős képtelenségeit. Ha hébe-korba fölpillantott, szeme találkozott Rózsa könnyes tekintetével, aki mozdulatlanul állott az ágy fejénél.
Szergiusz később ismét elálmosodott; az orvos e jelenségből egy közeledő krizisre következtetett. Rózsa letette kalapját és kijelentette, hogy atyja mellett fog virrasztani; a százados pedig úgy érezte, hogy neki sem szabad még távoznia.
Az orvos és Rózsa a beteg ágya mellett maradtak, Tibor a mellékszoba kerevetén ült. A beteg lihegése áthallatszott hozzá.
Hajnal felé Szergiusz hirtelen fölriadt mély álmából és a századost kivánta.
– Megesküdtetek már? – kérdezte.
Rózsa megütközve tekintett reá, Tibor ajkába harapott. A beteg dühösen fakadt ki.
– Ej, így vagyunk? Kicsaltad titkomat, megosztottad velem dicsőségemet s most nem akarod elvenni a leányomat?
Az orvos egy kérlelő pillantást vetett a századosra; Tibor megértette s azt mondta:
– Nem rajtam mult, hiszen beteg voltam!
– Fogjatok kezet! – parancsolta Szergiusz kevés gondolkozás után. – Most Isten és a világ előtt eljegyezlek egymásnak, atyai hatalmamnál fogva… Fiam, öleld meg menyasszonyodat!
A százados karjaiba zárta a leányt és ajkával könnyen megérintette haját.
Rózsa aztán vizet adott atyjának, a százados pedig ismét átment a mellékszobába. A leány kis idő mulva utána jött. Zavartan megigazította haját a tükör előtt, aztán lángvörös arccal, de bátran leült Tibor mellé.
– Szegény barátom, ön nagy keresztet vállalt magára, amikor ily szerencsétlen emberek közelébe jött, minők mi vagyunk. Megbocsát szegény atyámnak?
– Mindig áldani fogom emlékét, – mondta Tibor komolyan.
A leány meghökkenve pillantott rá, de nem válaszolt, mintha nem akarná vagy nem merné megérteni e szavak rejtett értelmét.
Jó ideig ültek így, mialatt a beteg odaát nyugodtan aludt. A leány is küzködött már az álmossággal, Tibor pedig figyelmesen szemlélte Rózsa arcát. Ez az arc komoly volt, okos és jóságos. A nagy szenvedések, a lemondások hosszú láncolata, amelyekből a leány eddigi élete állott, nem voltak képesek lelkének tiszta nyugalmát megzavarni.
– Áldani fogom atyja emlékét, – ismételte Tibor halkan, – mert neki köszönhetem életem boldogságát.
A leány most fölemelte a fejét.
– Mit mond? Egy elgyötört, beteg agy ötlete… Hiszen mi nem ismerjük egymást!
– Én régóta ismerem. Mit akar? Arcára van írva, hogy jó, nem, tiszta, – én nem vagyok az, de tudnia kell, hogy ön mellett én is azzá lehetek.
Rózsa zavartan nézett reá.
– Tudja, hogy nem vagyok gazdag?
A százados kicsinylő mozdulatot tett a kezével… Bánta is ő! Jól tudta, hogy a dúsgazdag családja, amelyet gyakran vérig kínzott és kétségbeejtett kalandos hóbortjaival, készségesen nyitná meg előtte szívét és pénztárcáját, ha – akár egy mesalliance árán is – józanabb életmód folytatására tökélné el magát.
Rózsának eszébe jutott valami.
– Gondoljon arra, akit annyira szeret, gondoljon Zinára!
– Zinára gondolok. Tudja ki az? Elmondom. Egyszer – álmomban vagy ébren, az most már egyre megy – egy csodálatos mesevilágban jártam, – ott föltaláltam Zinát. Mit mondjak? Szép volt, jó, édes – mint maga. Éreztem, lelkemből mint emelkedik a fölszínre az a kevés jó tulajdonság, ami bennem még megmaradt. Ő szegény volt és alacsony származásu és én meg akartam érte halni; amikor pedig sajgó szívvel visszajöttem a valóságba, megláttam önt és fölismertem önben Zinát. Térdre akartam borulni, azt akartam mondani: itt vagyok, szeretlek, nem eresztelek többé! Akkor történt meg velem először, hogy gyáva voltam egy nővel szemben…
A százados, akit tüze szokatlan ékesszólásra ragadt, hirtelen elhallgatott. Most vette csak észre, hogy kezében tartja a leány kezét. Rózsa néhány eredménytelen kisérletet tett, hogy kiszabadítsa ujjait, aztán visszavetette fejét a pamlag támlányára és mozdulatlanul nézte a szoba tetejét.
– Nem vagyok babonás, – mondta Tibor halkan – de lássa, én azt hiszem, ereinkben két régóta elhalt szerelmes vére folyik, akik új életre ébredtek, hogy szerelemmel tegyék jóvá a mult szenvedéseit…
Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csendjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a lámpa fényével. Rózsa feje – mintha egy ellenállhatatlan kényszernek engedne – lassan lesiklott a kerevet támlányáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.
A láp virága.
Öt perc mulva kilenc óra!
A tanár úr – vagy, amint szívesebben szólíttatta magát: a királyi tanácsos úr – idegesen nézte az ó-németnek csúfolt, százfülkéjü ebédlő oszlopos óráját. Ráncos kis uzsorás arca gonosz kifejezést öltött.
– Öt perc múlva kilenc!
A feleségének különben is olyan ideges-ijedős arca volt, mintha örökké remegne valami bekövetkezhető istencsapástól. Amint most összekulcsolt kezekkel tekintett férjére, éppenséggel olyan volt, mint a szenvedő szűzanya. Csak jóval fonnyadtabb.
A kis Adél meg ott duzzogott az Andrássy-útra nyíló ablakfülkében, némán, mozdulatlanul, sírásra hajló szájjal. A szobában az a bizonyos, gyakran idézett vihar előtti csend honolt…
A néma családi tragédia a körül fordult meg, hogy Adél vőlegénye megkésett a vacsorától. A tanár, tekintet nélkül, vagy éppen tekintettel a hanyag fiatalemberre, pontban kilenc órakor tálaltatni akart; az asszonyok azonban úgy vélekedtek, hogy a vesepecsenyének nem ártana, ha még egy kicsit künn sisteregne a konyhában. Keveset kérlelték, de csak félhangon, aztán ijedten elhallgattak, amikor zsarnokukat szokása szerint elöntötte az epe.
– Rendetlen, léha ember! Egy ember, akinek nincsenek elvei!
A távollévő vőlegénynek szólt. Rendetlen ember – ez volt a Mihályi-házban a legsúlyosabb vád, amit valakire mondhattak. Ha csak azt mondták volna Adélnak, hogy jegyese szabad óráiban lókötő, talán nem fájt volna neki annyira. Rend a szőrszálhasogatásig, rend a fanatizmusig uralkodott ebben a házban.
A tanár dühös kárörömmel járt-kelt a házban. Szinte félt, hogy a jövendőbeli veje még kilenc előtt be találna toppanni, hogy részt vegyen a vacsorában.
Már nem jöhetett, – kilenc óra volt.
– A vacsorát! – kiáltotta a zsarnok irtóztató hangon.
– De papa! – kérlelte Adél kétségbeesetten.
– A vacsorát! – rikácsolta a tanár, megsemmisítő pillantást vetve a feleségére. Most már komolyan dühös volt.
Az asszony két kezébe fogta a fejét és úgy sietett a konyhába. Adél végtelen keserűséggel eltelten, izgatottan csavargatta ujjai közt a zsebkendőjét. A tanár pedig asztalhoz ült, nyakába kötötte az asztalkendőt és várt. Gonosz szemmel, előretolt alsó ajakkal, mint az éhes harcsa.
Házsártos ember volt a híres tudós akkor is, ha nem volt éhes. A családja félt tőle, a klinikai ingyenbetegei is rettegtek gyilkos orvosi szerszámai és hallatlan gorombaságai miatt. Csak a kollégái nem vették komolyan, meg az egyetemi hallgatók, azok a léha medikusok, akik előadása közben néha papirgolyókat dobáltak az orrára és harsogó kacagással kísérték magyarázatait. Ezek azt is állították, hogy a nagy tudós orvosi tudománya nem emelkedik fölül a köpülyöző borbélyokén.
Valaha, egy letűnt korban, amikor még kötéllel fogdosták össze az új kultúrállam berendezéséhez szükséges tudományos inventáriumot, őt is megtették híres embernek, holmi állati szorgalommal szárított növénypreparátumok miatt. Való igaz, hogy még családjában is, ahol rendületlenül állott fönn az apa világraszóló tudományába vetett hit, a nagytapasztalású vasaló-asszony házi receptjei szerint gyógyították a náthalázt.
Tehát föltálalták a vacsorát.
A hölgyek nem igen nyúltak az ételhez, a tanár szokott farkasétvágyával neki esett a tálaknak, nagy szakértelemre és tetemes maliciára valló megjegyzésekkel fűszerezve az egyes fogásokat. (Ha az orvosi vegytanhoz nem is, a konyhaihoz igazán értett.)
Mikor a gyümölcsöt állították eléje, odalenn, az ablak alatt, egy sebesen ügető kocsi állott meg. Két perc múlva belépett a vőlegény: Jurisics János.
Előkelő tartásu, széles vállu, magas fiatalember volt. Nyugodt jókedvvel lépett a szobába, könnyed elegánciával hajolt meg az öregek előtt, aztán mosolyogva ajkához vonta kissé ellenkező menyasszonya kezét.
Egy kérdő pillantást vetett a leány kipirult arcára. Mikor szeme végigfutott a vacsora maradványain és találkozott a tanár gyilkos pillantásával, megérthette a helyzetet, mert barna arcán könnyű mosoly jelent meg, amelyben volt egy csepp gúny is, de több őszinte jókedv.
– Bocsánat a késésért, – mondta hanyag udvariassággal. – Egy kedves emberemmel találkoztam, – kicsit elpletykáztuk az időt…
Kicsit elpletykáztuk az időt, – ennyi volt az egész mentsége!
Adél feje szomorúan lekonyult, a tanár pedig lehúzta szögletes fejét a vállai közé, mint az ugráshoz készülő farkas. De nem szólt semmit. Ennek a fiatal uracsnak, aki tulajdonképpen nem tudott semmit és nem is volt semmi, oly biztos, kimért modora volt, amely még a világhírü tudósnak is imponált.
Adél később egy esdő pillantást vetett anyjára. Ez a pillantás azt jelentette: Mégis, talán adnánk neki vacsorát?
Az asszony lopva pillantott a férjére. Az meg tenyerébe támasztotta az állát és most már úgy nézett maga elé, mint a jóllakott harcsa. Emésztésével volt elfoglalva, ilyenkor éppen veszedelmes lett volna őt ingerelni.
Adél végül szükségét érezte, hogy megtörje ezt az ideges csendet.
– Frakkban? – kérdezte félénken a vőlegényétől.
– A kaszinóba akarok aztán menni. Valami lesz odafenn…
A tanár valami halk vakkanás-félét hallatott.
– Tessék! ez a fiatal nulla, aki majd csak a leánya pénzével lesz numerussá, a kaszinóba megy vacsorálni. Fácánt, tengerirákot, burgundival, talán pezsgővel is…
A tanár e pillanatban nem gondolta meg, hogy főleg azért jegyezte el leányát e fiatal nullának, mivel az a kaszinóban szokott vacsorálni.
Valamit mormogott, majd fölkelt és lefeküdt az ebédlő kerevetére.
Egy kicsit hánykolódott még, aztán mélyen elaludt. Ez is hozzátartozott a házirendhez. Egészségi szempontból csak két órával a vacsora után szokott az ágyba feküdni, – addig azonban nyitott szájjal hortyogott a kereveten. A tanár azt állította, hogy ő ilyenkor nem alszik, hanem figyelmesen hallgat a többiek beszélgetésére; azért meg is követelte, hogy a szobában maradjanak.
Mihályiné nesztelenül forgolódott az asztal körül, a mátkapár pedig az ablakfülkébe vonult. Jurisics néhány kísérletet tett, hogy valami közömbös beszélgetést kezdjen, igyekezete azonban a leány hallgatásán hajótörést szenvedett. Adél hátra támasztotta a fejét és csukott szájjal, félig lehunyt pillákkal bámult maga elé.
Jurisics ösztönszerüen érezte, hogy a leány gondolataiban vele foglalkozik és hogy szívét keserűség tölti el…
– Haragszik? – kérdezte egyszerre, menyasszonya keze után nyúlva.
A leány fejét rázta és fázékonyan összefonta két karját a keblén.
– Mi baja hát?
– Nincs bajom, – volt a suttogó hangon adott válasz.
– Hogy egy perccel elkéstem? Mondja, érdemes erről beszélni?
Adél egy érzékeny pillantással válaszolt, aztán újra makacs hallgatásba merült. Látszott rajta, arcán látszott, hogy meg van sértve.
A fiatalember vagy egy félóráig még ott ült a túlfűtött szobában, figyelmesen hallgatva az óra ketyegését és az öreg hortyogását. Fölváltva hol Adélt, hol az anyját nézte. Adél egyáltalában kerülte a pillantását, csinos arcán a szomorú lemondás kifejezése ült; az anyja pedig az asztalkendőket rakosgatta, közbe pedig olyan szemekkel nézte a vőlegényt, mint a haragos kotló.
Jurisics egy ideig az ajkát rágta, aztán hirtelen fölemelkedett a helyéről. Forró vérhullám szökött a szívéből a fejébe… Kimondhatatlan jól esett volna neki, ha egy ökölcsapással bezúzhatta volna az ablak tükörüvegét, hogy a téli éjszaka hideg levegője beáradhasson a szoba nyárspolgárias, kiállhatatlan fülledtségébe…
– Elmegy? – kérdezte a leány szintén fölemelkedve.
– El!
Menyasszonya nem tartóztatta. Mikor hozzálépett, hogy búcsút vegyen, eszébe jutott valami.
– Adél, szeretném, ha egy pillanatra velem jönne az előszobába.
A leány habozott.
– Jőjjön, kérem!
Kérés volt, de parancs alakjában mondva. Az asszony egy ijedt kotló-pillantást vetett a leányra, de Adél azzal nyugtatta meg anyját, hogy egy nagy, kötött kendőt vetett a vállára.
– Valamit akar mondani? – kérdezte zavartan, amikor odakünn szemben álltak.
– Szeretném, ha tisztába jönnénk egymással… Valami kifogása van ellenem… Szóljon, mi az? Igy ez nem mehet tovább… Én csak azt látom, hogy néha hidegen, néha meg éppen ellenségesen bánik velem… Hogy miért? arról fogalmam sincs… Néha csak sejtem: ezért, vagy azért, – biztosat sohasem tudhatok meg, mert maga a világért sem mondaná…
Eleintén nyugodtan és halkan beszélt, hogy odabenn meg ne hallják, de aztán megfeledkezett magáról és fölemelt hangon folytatta:
– Maguk kissé megalázó szerepet szántak nekem a házukban, – pedig tudhatnák, hogy nincs hozzá való tehetségem… Újabb időben úgy tapasztalom, hogy atyja gyűlöletével tisztel meg… Fogalmam sincs, hogy miért, de látom, hogy puszta megjelenésem is bántja már…
A leány szavába vágott:
– Nem úgy van… Apuska már nem fiatalember és különös szokásai vannak, – de ezeket tisztelni kell.
(Ez volt az alkotmányos formula, amellyel a Mihályi-ház hölgyei öreg zsarnokuk minden szeszélyét legalizálták: Apuska már nem fiatalember…)
A fiatalember vállat vont.
– Nem venném túlságosan komolyan az öreg úr különcködéseit, ha tudnám, hogy magára számíthatok. De én semmit sem tudok. Csak sejtem, hogy maga nem szeret.
Meglátszott a leány arcán, hogy meg van sértve. A fiatalember folytatta:
– Meglehet különben, hogy nekünk különböző fogalmaink vannak a szerelemről. Akit én szeretek, annak én meg tudok bocsájtani egy gyilkosságot is, nemhogy holmi apró-cseprő formahibákat… Nem, Adél, maga nem szeret… Miért nem őszinte? Pedig nekünk tisztában kell lennünk egymással. Lássa, eljöhet az az idő, nagyon könnyen eljöhet, amikor azt fogom magától követelni, hogy válasszon a szülei közt és köztem… Számíthatok akkor magára? Félek, hogy nem. Mondja egy szóval: számíthatok?
Adélt megijesztették vőlegényének szavai. Nem is talált reájuk egyhamar választ.
Jurisics pedig növekedő fölindulással nézte. Tisztán érezte, hogy ő, aki tulajdonképpen csak a hozománya miatt közeledett Adélhoz, mostani fölhevülésében már több szenvedélyt érez iránta, mint amennyit a leány egész langyos lelke megérteni és befogadni képes. Pedig a leány vonzalomból lett az övé.
Menyasszonyának félénk zárkózottsága csak ingerelte. Valami ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy összetörje a jégburkolatot szívén. Hirtelen magához ragadta és erőszakosan csókolni kezdte.
– Beszélj hát, szeretsz?
A leány megrémült és védekezett.
– De János!
Mihályiné, aki odabenn aggódni kezdett, hogy leánya meghüti magát a fütetlen előszobában, e pillanatban kinyitotta az ajtót.
– Adél!
Jurisics kénytelen volt a leányt elereszteni.
– Jó éjt, – mondta, kezet nyújtva neki.
A kelleténél tovább tartotta tenyerében a leány kezét, azt a beszédes kézszorítást azonban, amely kibékíthette volna a multtal és fölbátoríthatta volna a jövőre nézve, hiába várta.
Mikor lenn volt a sötét utcán, bosszankodott is magában, de nevetett is. Érezte, hogy valami felsülésfélén ment keresztül. Hogy is juthatott eszébe, hogy ezt a kis női nyárspolgárt megnyerje egy rohammal és föluszítsa a szülei ellen?
Gondolkozott, hogy mit tegyen a történtek után? Mindenesetre a legkényelmesebb utat fogja választani: hagyja a dolgokat folyni úgy, amint eddig folytak, régi, rendes medrükben. Valami majd csak lesz belőle, – ha nem is házasság…
A kaszinójába akart menni és mivel a legközelebbi bérkocsiállomáson nem talált kocsit, gyalog folytatta utját.
A körtértől befelé megelevenedett a kihalt utca. Csoportos színházlátogatókkal találkozott, akik összefogózva siettek haza, hangos megjegyzésekkel birálgatva az operai előadást.
Egypár száz lépésnyire beljebb hárman jöttek vele szemben. Egy alacsony nőalak, hosszú köpenyegben és fehér csipkekendővel a fején, jobbról-balról egy-egy férfi kísérte. Mind a hárman karonfogva mentek és patyolatkedvükben lehettek, mert néha meg-megálltak az aszfalton és nagyokat nevettek.
– No lám, Jurisics! – kiáltotta most a két gavallér közül a kisebbik.
– Jó estét, Gróthy! – szólt vissza Jurisics.
A fehérkendős asszony abbahagyta a kacagást és egy kiváncsi pillantást vetett Jurisicsra, a Gróthy névre hallgató úr pedig, midőn észrevette, hogy barátja nyugodtan folytatja útját, kezet fogott hölgyével, aztán Jurisics után futva, a karjába kapaszkodott.
– Szervusz öregem, – jó, hogy találkozunk, – legalább nem kell kigyalogolnom a Városligetig, – mondta lihegve.
– Ki az az asszonyka? – kérdezte Jurisics.
– Csinos asszony, egyéb semmi, – magyarázta Gróthy. – Különben valami csiri-csári hivatalnok felesége. A harmadik, aki velünk volt, az ura.
– Udvarolsz az asszonynak?
– Dehogy udvarolok, – inkább ő udvarol nekem. Formálisan belém van bolondulva ő is, meg a férje is. Egyre invitálnak, küldenek utánam. De amint _komolyan_ akarok beszélni az asszonnyal, mindjárt a szemem közé nevet, aztán elmondja a férjének, aki szintén nevet… Nem tudom, mit gondolnak felőlem ezek az emberek? Úgy látszik, nem vesznek komolyan!
A kis Gróthy kicsit bosszus volt, de nem haragudott. A kis Gróthyt tulajdonképpen Szentgróthy úrnak hívták, de bizalmas emberei úgy vélekedtek, hogy neki a név fele is elegendő. A városban mindenki ismerte. Kurtaszárnyu frakkban, smokingban, vagy Ferenc József-kabátban, nyakát magas inggallérba szorítva, virággal a gomblyukában és csillogó monoklival a szemében, – mindenütt ott lehetett látni, ahol a foglalkozásszerüen unatkozó emberek össze szoktak gyülekezni.
Jónevü és jónevelésü ember hírében állott, kicsi termete és simulékony modora miatt azonban ott, ahol megfordult, mindig csak afféle _pót-ember_ számba vették. A kártyaasztalnál pótpartner, a párbajnál pótszekundáns, asszonyoknál pótudvarló és leányoknál póttáncos. Bár mindeme mesterségekhez épp oly jól, vagy talán még jobban értett, mint sok barátja, akit egész ember számba vettek, – volt benne annyi jókedvü filozófia, hogy önként visszavonult, mihelyt észrevette, hogy az igazi ember megérkezése fölöslegessé tette az ő pót-működését.