Part 3

Ha te úgy, én is úgy! Hadd legyen már neki is alkalma a Tibor-vagyonból prédálni…

Két kezével belemarkolt az aranyakba és dühösen a padlóra szórta.

– Lássák, hölgyeim, így nyer egy Tibor!

Az inasok a földre vetették magukat, a zenészek leugráltak emelvényükről s vad zűr-zavarban rohantak a csillogó, csengve szanaszétfutó selmeciek után.

– Jobb lesz, ha iszol, komám, – mondta Gvadányi, amikor egy kisebb teremben ismét elfogta a századost. Azzal egy tokajival telt talléros billikomot nyujtott feléje.

Tibor szeme előtt most már narancssárga fényben úszott a világ.

Szomszédságában többen álltak, köztük Metastasio abbé s egy bibornok. Az udvari poéta émelyítő hangsúlyozással szavalt el egy újabb gázelát: _Dorisz keservéről Mirtill keményszívűsége fölött._

– Excellentissime – mondta a bibornok szemeit kéjesen lehunyva, mintha osztrigát nyelne.

– Ostobaság! – mondta elég hangosan Tibor, akinek lassanként kötekedő kedve kerekedett.

– Aj, komám, – szólt Gvadányi, – hát csinálnak nálatok szebb rigmusokat?

– Meghiszem azt, komám!

– Szívesen vennők, ha elfujnál vagy egyet mustraképpen.

Tibor elgondolkozott, – most sajnálta először, hogy életében oly keveset törődött a hazai poétákkal. Verset nem tud, de dalolni talán tudna. Hébe-korba el szokott nótázni az ismerős szalonokban, cimbalomszó mellett. Csinos baritonját ilyenkor mindig szívesen hallgatták…

– Főzd le a talliánt! – biztatta Gvadányi gonosz mosollyal.

– Megállj! Hogy is van az a nóta:

Ráró lovam lába Csak azt kalapálja: Ihaj-tyuhaj! duhaj Betyár a gazdája…

A társaság meglepetten nézett össze, egy jóarcú főispán elrikoltotta magát, aztán kacagva dőlt a kerevetre.

– Ihaj-tyuhaj! Kriminális poézis! Hiszen ilyeneket minálunk a megyei tömlöcben kántálnak!…

Metastasio abbé nemes megvetéssel fordult el.

– I-haj, tiu-haj… Ah, mily ocsmány, mily barbár idioma!

Ez több volt, mint amennyit egy királyi huszárkapitány zsebrevághatott.

– Hátrább az agarakkal, Makkaroni abbé! Ezeket a nótákat dalolni fogják akkor is, ha eb sem ugatja többé az ilyen császári udvari bolond nevét… Az abbé elsápadt, a társaság megbotránkozva zúdult föl.

A kardinális szelíd dorgálással fordult Tibor felé.

– Kedvelt fiam, ön méltatlan a világhírű mester iránt. Be kell látnia, hogy ily pórias termék barbár jargonban előadva egy finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett fülre csakis bántólag hathat.

Nem folytatta tovább.

– Ki ez? – kérdezte gorombán a százados, akinek a homlokán kidagadtak az erek.

– Migazzi, a bécsi kardinális és váci püspök, – suttogta Gvadányi.

– Ej, szent atyám, hát a magyar püspökség pénzének nincs pórias csengése? Az nem bántja finom idegzetű, hogy úgy mondjam, elkényeztetett zsebét?

A kardinális tág szemekkel tekintett Tiborra, aztán éghez emelte két kezét és egy hirtelen fordulattal kisuhogott a szobából. Metastasio követte.

Néhány öregebb magyar úr arcán meglátszott ugyan, hogy a hallottak fölött titkos megelégedést éreznek, a többiek azonban, köztük főleg több bécsi katonatiszt, fenyegetőleg csoportosultak a rendzavaró körül.

E pillanatban egy rózsás arcú, karcsú uracs tünt föl az ajtóban, kevélyen visszavetett fővel közeledve a százados felé.

– Honnan veszi ön a bátorságot, hogy az én jelenlétemben botrányt rendezzen?

Tibor a cukrászlegény formáju úrban ráismert Kaunitzra. Éppen jókor!

– No nézd, hogy feszít a cingár németje!

– A kancellár! – suttogta valaki rémülten.

– Eb ura a fakó! – kiáltotta Tibor dühösen, – nekem ugyan nem imponál! Mit kancellár! Mondhatom: helyre egy kancellár! Jól érti a mesterségét! Szövetkezik a franciákkal, hogy majd így visszaszerzi Sziléziát? Nos, meglássák, hová lyukad ki a francia komaság! Sziléziát nem kapják vissza száz év múlva sem, – azt a szegény szép királyleányt pedig lenyakazzák a szövetségesei…

– Őrült! – suttogta valaki.

– Részeg! – mondta egy hórihorgas vasas tiszt, félig kivont kardját visszacsapva hüvelyébe.

Tibor Ákos úgy érezte magát, mintha egy óriási, forrongó tölcsér közepén állana. Gvadányi békítőleg karonfogta.

– Ne félj, – mondta a százados, – nem nyúlok kardhoz. Ha boros vagyok is, azért ember vagyok, – ezek meg csak afféle lidércek, hazajáró lelkek, selyem rongyokba csavart bábok, amelyekbe Szergiusz mester fujt egy kis életet, hogy bókoljanak, tipegjenek előttem… Nem kell már, elég volt! Nem tudtok semmit, csak selypíteni, vigyorogni, bókolni! Német beszéd, francia ruha, olasz tányérnyaló, néger inas, – csak ami magyar, az rossz. Ostobaság! elég volt! takarodjatok vissza skatulyátokba!

A kancellár elhagyta a szobát, a többiek követték. A százados körülnézett: már csak Gvadányi volt mellette.

– Nyeld le a mérgedet! – mondta Gvadányi, az asztalon álló kupákba töltve.

Tibor jó ideig nagyokat fujva járt föl-alá, aztán koccintott.

– Szervusz, peleskei nótárius! – mondta nyugodtabban. – A többiek dühbe hoztak, hanem te jó cimbora vagy. Mondok egyet. A tizenkilencedik századba már nem megyek vissza, ott a hitelezőim leselkednek rám… Majd itt maradok veled. Hanem így a ti századotok fabatkát sem ér, – csak a kis Zina ér valamit benne… Át kell azt alaposan alakítani, már mint a századot. Persze az én fejemből nem telik, hanem majd megkérem reggel Szergiusz tanárt, küldje el a nagy lexikonomat, abban benn van minden a világon… Onnan kiollózzuk a vasútat, a gőzhajót, a telegráfot, az országgyűlést és az egész haladást… A hadseregnek adunk hátultöltőt és uháciust, aztán meghódítjuk az egész világot.

Tibor meg akarta ölelni Gvadányit, de már az is eltünt mellőle. Utána akart sietni, de úgy találta, hogy az ajtókat rázárták. Most a folyosóról egy szolga nyitott be, jelentve, hogy hálószobája készen áll.

– Elkotródjál! – rivalt rá a százados, azután egyedül nekiindult a folyosónak, hogy visszataláljon a társasághoz. Nem volt kedve még abban hagyni a mulatságot.

Jó ideig kongó léptekkel, a Ráró lovam nótáját fütyörészve, tévelygett a boltíves folyosók tömkelegében, végre hídon át az épület egy mellékszárnyába ért. Itt is sötét és kihalt volt minden.

Mi volt ez? Az óriás palota sötét méhéből egy fájdalmas elfojtott sikoltás ütött fülébe… A kapitány felriadt, aztán lihegve, hideg verejtékkel homlokán botorkált tovább. Egy újabb sikoltás, – most már egészen közel hozzá, a szomszéd ajtó mögött… Zina hangja volt!

– Utálom, gyűlölöm, megvetem! – zokogta odabenn.

Egy mély orgonahang felelt rá:

– Köszönöm őszinteségét! Így legalább tudom, hogy jóakaratától nem várhatok semmit s hogy erőszakhoz szabad nyúlnom…

– Erőszak? Gyáva, gyáva!

– Rossz logika! Az erőszakoskodó nem lehet gyáva.

– Ne nyúljon hozzám! Kiáltani fogok, – neje meg fogja tudni!

– Kiáltson kedve szerint. Akarom, hogy botrány legyen, azért hagytam nyitva az ajtót. Ha ránk nyitnak, senki sem fogja elhinni, hogy nem ön eresztett a szobájába. Ami pedig a hercegnőt illeti, az nem törődik apró kedvteléseimmel, valamint én sem az ő multjával…

– Segítség!

Az ajtó megnyílt, Tibor Ákos szikrázó szemekkel – most már teljesen kijózanodva – lépett a szobába. A signorina fölbontott hajjal ült a kereveten, a generális selyem hálókabátban térdelt előtte. Két karjával leszorítva tartotta Zina kezeit s átölelte termetét, úgy, hogy nem mozdulhatott.

A következő pillanatban a térdelő generális halántékát kemény ökölcsapás érte. Mikor szédülve emelkedett föl, egy izmos kéz torkon ragadta és kilódította az ajtón. Az óriás vérben forgó szemekkel akart ellenének rohanni, – Tibor Ákos kardja hegyével fogadta.

– Leütlek, ha közelembe jösz!

A generális fegyvertelen volt; a falnak támaszkodott és két kezébe fogta fejét.

– Ezt nekem! – hörögte.

– Rendelkezésedre állok, amikor akarod, – mondta a százados; úgy találta, hogy egy Tibornak elég volt ennyi a megaláztatásból.

– Igen, ha nálam is lesz kard! – kiáltotta Tibor Gergely villogó szemmel.

– Mikor?

– Reggel, amint kivilágosodik, – hét óra után.

– Hol találkozunk?

– Künn, – az országúton, – a réten, – a három nyárfa alatt…

– Ott leszek.

A generális távozott, néhány lépés után visszafordult.

– Ha nem leszel ott, lófarkon hurcoltatlak ki! – mondta összeharapott fogakkal.

A százados egy megvető kézmozdulattal válaszolt csak.

Zina a rémülettől mereven, tágra nyitott szemekkel ült a kereveten. A kapitány halkan közeledett hozzá, aztán szelíden fölemelte fejét. A leány állán egy apró, véres karmolás látszott, szeméből egy nehéz könnycsepp gördült alá.

– Ne féljen, gyermekem, – mondta Tibor Ákos, – nem fogják már bántani.

Zina megfogta a simogató kezet és lángoló arcához szorította.

– Most már jól van minden, nem félek, – hallatszott csöndes zokogásából. – Nem fog elhagyni?

– Mellette maradok, míg elhagyja a kastélyt. Egy óra múlva úgy is ki fog világosodni.

Azzal elzárta az ajtót, az asztalra tette meztelen kardját. Nem bizott túlságosan ősapja lovagiasságában.

– Meg fog vívni azzal az emberrel? – kérdezte a leány hirtelen rémülettel.

– Ne féltsen! – mondta Tibor mosolyogva, miközben leült melléje, – értek kissé a vívás mesterségéhez.

A leány öntudatlanul a százados keze után nyult, amelyet fogva tartott.

Mindketten elhallgattak. Tibor érezte, hogy a leány ujjaiból delejes áram ömlik át a testébe, édes lángba borítva egész valóját. Nem mert mozdulni, de úgy találta, hogy boldogság volna így eltölteni az örökkévalóságot. A szoba csöndjét egy óra ketyegése zavarta csak, az ablakon beáradó sápadt reggeli fény birokra kelt a mélyen leégett viaszgyertyák fényével. Zina feje lassan lesiklott a kerevet karjáról és megpihent a férfi vállán. Tibor azt hitte, hogy elnyomta az álom, – amikor azonban föléje hajolt, szeme találkozott a leány tiszta tekintetével.

– Ha meghal, én is meghalok, – szólt fátyolozott, panaszos hangon.

– Mért meghalni? – kérdezte a százados, akit kissé ellágyított a különben oly energikus Zina megindultsága.

Az ablakon át a fölkelő nap egy villogó sugara verődött a szoba mennyezetére. A százados a leány arca fölé hajolt: Zina szeme határtalan odaadással, szerelemittasan kereste az ő pillantását. Tibornak szíve hallhatóan dobogott, a leány ama különös mondására gondolt: Akit nem szeretek, annak a felesége sem tudnék lenni, de ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni…

E pillanatban kopogtatás hallatszott az ajtón. A komorna szemtelen mosollyal jelentette, hogy a signorina kocsija előállott.

A százados lekísérte Zinát, aztán utána szállt a kocsiba.

– Útja a három nyárfa mellett halad el, – majd ott kiszállok…

Szótlanul ültek egymás mellett, míg aztán a leány megfogta Tibor kezét és a keblére vonta. A szíve szinte félelmetes hangosan dobogott.

– Az ön hazájába akarok menni, – mondta. – Elvisz magával?

A százados fejével bólintott.

– Elviszem, Zina… Majd szólok Szergiusznak… És ha nem lehet, akkor sem hagyom el, itt maradok önnél…

A három nyárfa mellett cserjés állott. Tibor itt megállíttatta a kocsit. A harmatos gyöpön állott, a kocsinak támaszkodva, amelyben Zina ült, némán és sápadtan, szemét egy pillanatig le nem véve a százados arcáról.

Most távoli lódobogás hallatszott. Tibor ajkához vezette Zina kezét s a nyárfák alá lépett. A generális lóháton jött, négy fegyveres csatlós kíséretében.

A századosnak, miközben a vetések közt vágtató lovasokra figyelt, különös ötlete támadt… Mi lesz akkor, ha a párbajban meg találná ölni ükapját? Tibor Ákos a generális második fiának véréből eredt… Ha most megöli Tibor Gergelyt, házasságának első hetében, sohasem szülhetik második fia, s ez esetben ő sem születhetett meg… A százados érezte, hogy nem szabad ükapját megölnie, hacsak nem akarja magát kitenni egy súlyos anakronizmus következményeinek. Elhatározta tehát, hogy ellenfelét lehetőleg csak harcképtelenné fogja tenni.

Vagy harminc lépésnyire tőle a lovasok megállottak; hárman a legények közül nyeregből szöktek s kardot vontak, a negyedik a lovakat fogta.

– Azt az aranyzsinórosat, – mondta a generális Ákosra mutatva. – Vágjátok le!

– Ej, nagyapó, hisz te utonálló vagy! – kiáltotta a százados, szintén kardot rántva.

A három csatlós dühös szitkok közt rohant neki. Kardja szikrázó ívet írt le a levegőben, aztán meghátrált, – az egyik csatlós bezúzott halántékkal szédült a gyepre. A másik kettő meghökkenve állt meg.

– Üssétek le a kutyát! – üvöltötte a generális.

A pengék sisteregve fonódtak össze: a két csatlós vad kiáltásokkal biztatta egymást. Az egyik most kiejtette a kardot megsebzett kezéből. A százados heves támadással szorította vissza másik ellenét, aztán hirtelen a lefegyverzettre vette magát és ketté hasította arcát.

Mielőtt azonban ismét kardja alá kaphatta volna fejét, egy vágás lesodorta tarkójáról a parókát, egy második vágás vállát érte. A generális diadalmas kiáltást hallatott.

– Vágjad, Ripacs, húsz arany az ára!

A százados érezte, hogy karja zsibbadni kezd. Homlokát egy irtóztató ütés érte. Most már nem gondolt védelmére, hanem előre szökve, markolatig döfte pengéjét ellenfele mellébe. A legény hang nélkül összerogyott.

Tibor Ákos szétvetett lábakkal állott a harctéren s lihegve törülte szemeiről a vért. Lábainál két halott feküdt, a sebesült a gyepre kuporgott, két markába fogva arcát. A negyedik csatlós káromkodva vesződött lovaival és nem mutatott valami nagy kedvet, hogy társait megboszulja. A százados végigtörülte véres kardját az egyik halott dolmányán s a generális felé tisztelgett. Valami isteni diadalmámor szállotta meg…

– Eh, nagyapó, nem vennél tőlem egy vívóleckét?

A generális két hosszúcsövü pisztolyt vont ki kápája mellől és rövid galopban feléje lovagolt.

– Ezt parirozd! – mondta, – fegyverét unokájának szegezve.

Tibor Ákos leeresztette a kardját.

– Igazán lator vagy, Tibor Gergely! Szégyenlem a rokonságodat!

A cserjés felől gyönge sikoltás hallatszott…

Mielőtt azonban a halálthozó lövés eldördült volna, a magasságból félelmetes gyorsasággal növekedő búgás hallatszott. Egy óriási madár csapott le a fellegek közül. Most kiterjesztett szárnyakkal függött a fák koronái fölött. Harsogó szózat hallatszott:

– Hozzá ne nyuljatok, ő nem közületek való!

– Éppen jókor, – mormogta a százados, aki érezte, hogy feje kábulni kezd.

A lovak remegve ágaskodtak; a csatlós halálra rémülten vágta magát arcra; a generális vadul nyerítő paripája nyakára vetette magát és szélsebesen a kastély felé vágtatott.

Tibor Ákos már csak annyit érzett, hogy két izmos kar átöleli s hogy a lábai alatt süpped a talaj. Még csak annyit kiáltott: Zinát! Vigyük magunkkal Zinát! – Aztán letargikus álomba merült. De azért tisztán hallotta a Sziriusz gépezetének ritmikus, egyhangú búgását… Néha úgy is rémlett neki, mintha Zina és a tanár hangját hallaná. És félájulásában is édes örömmel töltötte el a sejtelem, hogy Zina mellette van.

Maga sem tudta, hogy meddig feküdt így, másfél percig vagy másfél évszázadig.

– Mindjárt itthon leszünk, – hangzott Szergiusz hangja.

– De most – mi volt ez?

A tanár egy irtóztató ordítást hallatott: – Végünk van! neki megyünk a meteornak!

Egy fülhasító csattanás, – az egész mindenség egy pillanatra lángban áll, – aztán egy óriás fekete gömb zuhan a századosra, eltemetve, szétlapítva, összezúzva minden csontját.

– Ez a logikájából kiforgatott világrend! – volt a százados utolsó gondolata.

III.

– Hamar! Utána kell futni! Leesett a völgybe! – kiáltotta a Szergiusz-nyaraló kertjében az igazgató, amikor a Sziriusz eltünt a torony mögött…

Az igazgató, a szolgákkal versenyt futva, megkerülte az épületet, az egyetemi orvos pedig, akinek nem voltak annyira edzett idegei, mint kartársának, maga is megdermedt térdekkel maradt a rémülettől megdermedt Rózsa mellett.

Hosszú negyedóra telt el így kínos várakozás közepett, míg végre egy kertész jelentkezett a nyaralóban, akit az igazgató matrácokért és párnákért küldött.

A legény azt mondta, hogy a gép romjai ott hevernek vagy ötven lépésnyire a lejtőn, egy barackfa tövében, amelyet gyökeréből kifordított; a tanárról annyit tudott, hogy eszméletlen állapotban vették ki a szétlapított vaspántok közül.

Rózsa görcsös zokogásra fakadt. Az orvos szelíd kényszerrel szobájába vitte, ahol komornájára bízta és rázárta az ajtót.

Később döngő léptek hallatszottak a folyosón. Egy végtelen hosszú félóra mulva az orvos nyitott be Rózsához, felgyűrt kabátujjal és élénk karbolszagot terjesztve.

– Legyen nyugodt, Rózsa, nagyobb baj is eshetett volna! Atyja még eszméletlen ugyan, de komolyabb sérüléseket nem szenvedett. Hanem tudja, micsoda fölfedezést tettünk? Atyja nem volt egyedül, a gépben találtunk egy másik eszméletlen férfit is!

– Egy másikat?

– Valami katonatiszt. Senki sem ismeri, azt sem tudják, hogyan került az ördöngős masinába. A szegény rosszabbul járt, mint atyja, – az esés alkalmával fejjel belezuhant a gép üveg- és rézalkatrészeibe és rútul összevagdalta magát. Hanem úgylátszik, megszokta már az ilyféle koppanásokat, a teste tele van régi sebforradásokkal…

Mialatt még azon tanakodtak, vajjon ki lehet a rejtélyes idegen, a betegszobából vad lárma hallatszott.

Szergiusz visszanyerte eszméletét és harsogó hangon követelte a körülállóktól, boruljanak térdre és hallgassák meg az új revelációt, amelyet Isten szelleme sugalt neki, amikor a teremtés ködében mellette lebegett a vizek fölött.

A százados, akin erős sebláz vett erőt, azalatt eszméletlenül feküdt a mellékszobában; álmában egyre egy nevet emlegetett: Zina!

A nyaralóbeliek rossz éjt töltöttek. Rózsa az éj első felében ott virrasztott atyja mellett. Hajnal felé a tanár kiszökött ágyából és az égbolt felé tekintve, amelyen már csak a sarki csillag ragyogott, a Sziriusz szót hangoztatta, – az ápolók még jókor elfogták.

Az orvos belátva, hogy a halasztás még veszedelemmel járhat, Szergiuszt korán reggel legnagyobb csendben átszállította az intézetbe.

A leány bús megadással értesült a történtekről. Nem affektált valami nagy fájdalmat, tíz viharos esztendő alatt volt ideje hozzátörődni atyja betegségéhez.

A délelőtt folyamán a százados is magához tért és miután sokáig csodálkozva tekintett végig orvosán, azt a kérdést intézte hozzá, kihez legyen szerencséje?

Az orvos mosolyogva nevezte meg magát és visszaadta a kérdést.

– Tibor Ákos vagyok… De mondja, kérem, miért nem visel ön parókát?

Az orvos felelet helyett megtapogatta a beteg üterét, a százados arcát pedig hirtelen pír futotta el.

– Bocsánatot kérek, – hebegte zavartan, – nem tudtam, hogy a tizenkilencedik században méltóztatik élni…

Azzal a falnak fordult és egészséges álomba merült. Az orvos diadalmasan sietett Rózához.

– Megvan! Most már tudjuk kicsoda, – Tibor Ákos gróf.

– Az oroszlánvadász?

– Az oroszlánvadász, a léghajós, a lóidomító, a tonkingi önkéntes, – szóval a nemzetközi vészmadár, aki ott van mindenütt, ahol fejbetörésre kerül a sor. Csodálom, hogy első pillanatban rá nem gondoltam!

Délután a sebesült felkönyökölt ágyában. Először kiváncsian megtapogatta fején a kötést, aztán sokáig figyelmesen szemlélte a szoba berendezését, végül megakadt a szeme a vöröskeresztes ápolónőn.

– Tetszik valami? – kérdezte az ápolónő.

– Legyen szíves, mondja meg, minő dátumot írunk? – kérdezte a százados óvatosan.

– 1885-ik évi október 20-ik napját, – felelt az ápolónő, aki megszokta már, hogy lázbetegei csodálatosnál csodálatosabb kérdéseket intéznek hozzá.

– És mi történt velem?

Az ápolónő elmondott mindent, úgy, ahogy tudta.

– Beszálltak abba a gépbe, a gép pedig leesett a toronyról és legurult a zöldséges kertbe… Úgy hozták fel önöket matracokon… Ennyi az egész…

A beteg hitetlenül rázta fejét, jósokára újra megszólalt:

– Ugy-e bár, a fejemen két vágás van? Egyik mély, – ez a homlokomon meg lapos?

– Igenis, méltóságos úr.

– A vállamon is megsebesültem?

– Igen!

– Lássa! Most huzza ki a kardomat hüvelyéből és nézze meg, mit lát a pengén?

Az ápolónő megtette a kivánságot.

– Egy barna foltot.

– Vér!

– Azt hiszem, rozsda…

A sebesült figyelmesen nézte a pengét, majd azt mormogta:

– Hat órai kurta vasat a zsiványnak!

Azzal kedvetlenül fordult a falnak. Később újra fölriadt, – eszébe jutott valami.

– Nézze meg, kérem, mi van az atillám zsebében.

– Szivartárca, – fehér selyemkendő, – pénz, – lám! egy női keztyű… rózsaszínű selyemkeztyű!

– A keztyűt! A keztyűt!

A százados csillogó szemmel, lángvörös arccal ült ágyában. Sokáig nézte a keztyűt, aztán beszívta illatát.

Mikor az orvos később meglátogatta, kiküldte az ápolónőt.

– Hol van Szergiusz tanár? – kérdezte.

– Az őrültek házában.

– Helyes, nagyon helyes; kérem, doktor úr szállíttasson engem is oda és adasson rám kényszerzubbonyt…

– És ugyan miért?

– Mert kötni való bolond vagyok. Nem hiszi el? Majd bebizonyítom! Ugy-e bár, a Sziriusz indulása és esése közt nem sok idő telt el?

– Alig egy másodperc. A gép fölágaskodott és lebukott a toronyról.

– Én pedig az idő alatt egy hosszú kalandot éltem át…

– Álom, százados úr, lázas álom, semmi egyéb. Az alvó érintése, – valami illat, amely az orrába csap, – a zaj, amely fölébreszti, – ez néha elég arra, hogy képzelete egy pillanat alatt a megelőző események hosszú láncolatát dolgozza ki…

– Jól van, de a keztyű! Álomban találtam és ime itt van!

Az orvos kezébe vette a keztyűt és elmosolyodott.

– Gondolkozzék csak, hol járt, mielőtt ide jött?

– Lássuk! Azelőtt való éjjel a kaszinóban játszottam, – sokat nyertem, – aztán mulattunk… nagyon mulattunk… Cigány, bakatori, Szt. Julien-pezsgő, – sok pezsgő, – Giza, Mili – eh.

Hirtelen elhallgatott.

– Azt hiszem, – mondta később, – mégis csak álom lehetett.

Az orvos azt mondta a házikisasszonynak, hogy a sebesült állapota már annyira megjavult, hogy le lehetne szállítani a helyőrségi kórházba.

– Nem, – mondta a leány, – a gróf maradjon itt, amíg kedve tartja. Ő részese volt atyám rögeszméjének, – szeretném, ha némi elégtételt nyujthatnánk neki…

Néhány nap mulva a beteg már cigarettázva sütkérezhetett az ablakon beáradó verőfényben.

– Álom volt, vad álom! – ismételgette magában.

Egyszerre a szemét kezdte törülni… Mi ez? Nappal is kisértenek már a szellemek? Az az elbűvölő álomkép, Rozina, a velencei Zina, világos nappal megjelent előtte. Egy percre megjelent a szemben levő ablak függönyei közt, – élve, virulva, bájos közvetlenségben, rávetette szemét, virágaival babrált, aztán megint eltünt a szoba méhében…

Tiboron babonás izgatottság vett erőt. Nem szólt senkinek, de a nap hátralevő részét az ablak függönye mögött töltötte, este pedig, miután a kedves kisértet nem akart többé mutatkozni, kedvetlenül feküdt ágyába.

Izgatottsága még másnap is tartott, az orvos egy csepp lázt észlelt rajta.

Két nap mult el így. A százados már-már megbarátkozott a gondolattal, hogy túlizgatott képzelete ismét valami hallucinációval fogott ki rajta, amikor estefelé a titokzatos ablak mögött halk énekhangot hallott. Egy lágy női althang dudolta:

Tegnap este gondolámban Ült a szőke bájos gyermek…

La biondetta!

A százados lehunyt szemmel, egész testében remegve, állott az ablaknál és visszafojtott lélegzettel szívta magába a dallam minden akkordját.

– Rummal parancsolja a teát? – kérdezte a háta mögött az ápolónő, a csészével csörömpölve.

Tibor ajkához emelte ujját.

– Csitt! hallja!

– Igen, a kisasszony dalol.

A százados zavartan tekintett reá.

– Miféle kisasszony?

– Rózsa kisasszony.

– Rózsa, – Rozina, – Zina.

Tehát itt van, eljött, ő az! Ez őrültség ugyan, de boldog őrültség!

A zene elhallgatott.

– Mióta van itt Rózsa kisasszony? – kérdezte a százados.

Az ápolónő csudálkozva nézett reá.

– Amióta született, hiszen az apja háza!

– Biztosan tudja ezt?

– Évek óta ismerem Szergiusz kisasszonyt!

– Szergiusz kisasszony? Adja rám az atillámat, – mondta Tibor rekedt hangon, – át kell mennem hozzá, a végére kell járnom a dolognak…

Botjára támaszkodva, gyors léptekkel bicegett át és bejelenttette magát.

A házikisasszony nyugodt szeretetreméltósággal fogadta. Meglátszott modorán, hogy gyerekkora óta egy amerikai lady szabadságát élvezte.