Part 2

Tibor előadta meséjét holmi balesetről s megkérte az utasokat, vinnék el a következő állomásig. A kocsiban ülők most már velencei tájszólásban kezdtek tanácskozni; a sipogó úrnak láthatólag nem volt inyére a dolog, – olyfélét mondott, hogy nem okos dolog ebben a vad országban valakit éjnek idején fölszedni az országútról, különösen, ha annak a valakinek még parókája sincsen. A nő azonban kedves energiával véget vetett a vitának.

– Ön szabadon rendelkezhetik a kocsi fele fölött, maestro, én azonban beültetem az urat az én felerészembe. Ha haramiavezér találna lenni, lesz benne annyi méltányosság, hogy csak engem gyilkol le… – Azután Tiborhoz fordult: – Szálljon föl, uram!

A százados elhelyezkedett a nővel szemben, a kocsi harangcsengéssel és ostorpattogással folytatta útját. Míg a férfi mogorván ült helyén s ellenséges pillantásokat vetett kéretlen utitársa felé, addig az utóbbi és a hölgy között csakhamar élénk beszélgetés fejlődött.

A nő elmondta, hogy Bécsből jönnek.

– Csodálom, hogy nem utaznak vasuton?

A nő láthatólag nem értette.

– Nem ismerjük itt az utakat, kisérőink azt mondják, hogy ez itt a legbiztosabb.

– Azt hiszem, hogy utaink mind elég biztosak! – vetette oda Tibor.

– Nekünk úgy mondták, hogy a békekötés óta sok obsitos csatangol erre; a mult héten háromszor rabolták ki a császári postát. Azért is utazunk ekkora fedezet alatt.

A hölgy e szavak után egy parányi arany burnótszelencét nyujtott Tibor felé. Ő maga is merített belőle egy csipetnyit.

Tibor meghökkenve tekintett reá. Hogy bizonyosságot szerezzen gyanújának, ravaszul azt kérdezte, hogy mi ujság Bécsben?

– Hallotta már: Trenck bárót börtönbe vetették?

– Melyik Trencket?

– A bolondos ezredest. A császárnő szobafogságot adott neki, ő azonban elment az operába és ott az udvar jelenlétében le akarta dobni Gossau grófot az emeletről…

– Szép botrány! – sopánkodott Tibor. – Mondja kérem – kérdezte később nyugtalanul – ön Trenck Ferencet érti?

– Trenck Ferencet, a szerezsán ezredest, – felelte a hölgy közönyös arccal.

Tudvalevő dolog, hogy a rakoncátlan szerezsán Nagy Frigyes ellen hadakozott, 1749-ben pedig meghalt a spielbergi tömlöcben, hová Mária Terézia parancsára zárták…

A százados alattomban az ujjába harapott; fáj, tehát ébren van. Valami babonás félelem fogta el. Pedig ez az asszony, akihez oly közel ül, hogy térdein érzi krinolinjának abroncsait, éppen nem hasonlít kisértethez. Csupa pezsgő élet, erő, báj, ifjuság. Az a finom, forró mosuszillat, amely betölti a kocsit, szintén nem emlékezteti kriptára…

A csinos kisértet vígan fecsegett tovább. Kéretlenül is elmondta, hogy ő signorina Rozina, a bécsi opera alténekesnője.

– Az a rosszkedvü úr, itt mellettem, – tette hozzá, – Caffarelli, a világ első szopránistája…

A világhírü ember elérkezettnek látta az időt, hogy megszólaljon sarkából.

– Hallod, Zina, a Páris királyfi szerepe nem nekem való. Nekem kellett volna Júnó szerepét énekelnem, – de az alávaló Holzbauer odaadta Tesi asszonynak…

– Ej, maestro, – mondta az énekesnő, – azok az idők már elmultak, amikor ön Doriszokat és Júnókat ábrázolhatott…

– Persze, – sipította a szopranista, – az ízlés már annyira romlott, hogy egy csinos lárvát többre becsülnek a legszebb hangnál. Pedig még tíz év előtt, amikor Versaillesben Judit szerepében léptem föl, XV. Lajos megölelt.

– Micsoda bolond világ ez, hol rezesorru urak éneklik Júnó szerepét? – kérdezte magában a százados.

– Mi, tudniillik, egy ünnepi kantatét fogunk előadni, – magyarázta neki Rozina. – Metastasio írta az allegóriát, Holzbauer komponálta hozzá a zenét.

– Hol fognak énekelni? – kérdezte Tibor, ki lassankint valami csodálatos, lázas állapotba jött.

– Tibor gróf kastélyában, – mondta a művésznő.

Tibor gróf kastélyában! Ha a kapitány haja nem lett volna à la Fiesco nyírva, e pillanatban bizonyára égnek meredt volna minden szála.

– Igen, – fecsegte tovább Rozina, – neje tiszteletére most ott nagy ünnepélyek folynak. Valószinüleg tudja, hogy Tibor Gergely gróf egybekelt Szulkovszki hercegnővel?

Tudta, hogyne tudta volna! Családi krónikájából tudta, hogy Tibor Gergely gróf, császári huszárgenerális, 1746-ban oltárhoz vezette Szulkovszki Aglája hercegnőt…

– És ön hová utazik? – kérdezte a szép Rozina.

– Én is Tibor Gergely lakodalmára megyek, – mondta tompa hangon a százados.

– Ah, ez pompás! De miután most már ismeri nevünket, le fogja vetni saját inkognitóját?

– Tibor Ákos gróf vagyok.

Rozina bájos mosollyal hajtotta meg fejét, még a világhírü szopránista is burnóttal kínálta meg utitársát, amikor megtudta, hogy az a császárnő hatalmas kegyencének rokona.

– Jól van, – gondolta magában a százados, a szelencébe nyúlva, – jól van, ott leszek hát az ükapám lakodalmán!

A kocsi pedig vígan ügetett a tizennyolcadik század kellő közepébe…

Vagy félóráig mehettek így, aztán egyszerre vörös tűzfény áradt be a kocsi ablakán.

– A generális úr fáklyásokat küldött elénk, – magyarázta a kocsi mellett lovagló huszár.

Valami faluba értek, jobbra-balra alacsony jobbágy-viskók maradtak el. A fordulónál előttük állott a Tibor-kastély, száz tüzes ablakszemét rájuk meresztve. A kocsi a színes lámpákkal kivilágított kertbe gördült, majd megállott a kapu előtt fölépített selyemsátor alatt.

Tibor kisegítette hölgyét; a signorina kissé megszorította ujjait s mosolyogva mondta: a viszontlátásig! Aztán a világhírü Caffarelli kiséretében eltünt egy mellék-bejáraton, a századost egy csomó csatlós között hagyva.

Tibor lassu léptekkel, mint az alvajáró, haladt föl a márvány ballusztrádák közt fölvezető lépcsőn. A sarok oszlopokon pufókarcu kőangyalok tartották a csillárokat. Ráismert ősei kastélyára. Az 1884-iki hadgyakorlatok alkalmával látta utóljára, csakhogy akkor már a Blau és társa cég keményítőgyárrá alakította át. Az előcsarnokban egy buzavirágkék selyemharisnyás német polkázott eléje, bemutatva magát, mint udvarmestert.

– Vezessen a grófhoz, katona vagyok.

– Igy? Mezítelen fővel? – kérdezte az udvarmester, mély menuett-bókot csapva zavarában.

– Igaz, balesetem történt…

– Ha parancsolja, rendelkezésére bocsátom ő excellenciája fodrászát…

A századosnak eszébe jutott Szergiusz tanácsa, hogy őrizkedjék minden anakronizmusztól, azért nem is ellenkezett. Nemsokára a kastély egy vendégszobájában találta magát, hol az elősietett olasz fodrász, végtelen hajlongások közepett, egy hófehér parókát nyomott fejére, megjegyezvén, hogy az eccellenza nem szorulna ily mesterséges fejdíszre, ha saját buja hajzatát megnöveszteni méltóztatnék.

Tibor hóna alá csapta kardját és titkos borzadással, de elszántan lépett be az ajtón, amelynek szárnyait egy szerecsen szolga kitárta előtte.

Szemben találta magát egy hatalmas termetü férfival. Az óriás ékszerektől és rendjelektől csillogó magyar díszruhát viselt, haja be volt fonva, arcát néhány irtóztató sebhely torzította el, minőket a robbanó puskapor szokott ejteni. A százados szíve viharosan megdobbant, – a családi képek után fölismerte ősét, a harcban, borban és szerelemben egyaránt legyőzhetetlen császári generálist, Tibor Gergelyt.

A generális ünnepélyesen megölelte, aztán mély orgonahangján, németül szólította meg:

– Caffarelli mester értesített, hogy ön megérkezett. Ön a székelyföldi Tiborok közül való?

A százados tudta, hogy az igazat nem vallhatja be, hacsak azt nem akarja, hogy kidobják, mint szédelgőt: azért igénybe vette egyedüli tudományát, családi krónikájában való jártasságát.

– Ákos vagyok, Tibor Taksony tizenhat fia közül a tizenkettedik.

– A törökkel cimboráló Taksony fia? Szép, hogy megemlékezett rólam. De miféle csodálatos gunyát visel?

– A székely nemesek ruháját.

– Kövessen, kérem, bemutatom asszonyomnak, a hercegnőnek.

Azzal kezén fogta dédunokáját és egy tágas terembe vezette, amelyben nagyszámu, fényes társaság mozgott. A terem felső részét egy címeres sátor foglalta el, a selyemkárpit alatt álló karosszéken egy hervadt, szőke, unatkozó asszony ült, szépségflastrommal arcán, tollakkal és gyémántokkal hajában.

Tibor Ákosnak eszébe jutott, hogy gyermekkorában a cselédek ennek a szurósszemü asszonynak a megbarnult képével szoktak ráijeszteni…

– Engedje meg, fenséges asszonyom, – mondta a generális nejéhez, – hogy egy újabb hódoló rabszolgát vezessek lábaihoz, akit ön már is megvakított bájaival.

A hódoló rabszolga, az egész terem őszinte megbotránkozására, összecsapta sarkantyúit s kifeszített könyökkel, kurtán meghajtotta magát…

A hercegnő egy fagyos pillantást vetett reá, majd ismét ama rózsásarcu úrhoz fordult, aki trónja karján könyökölt.

– Boldogtalan! – suttogta a generális a százados fülébe, – hány száz évvel maradt el a világ mögött, hogy még meg sem tudja magát hajtani?

A százados mérgesen végigpödörte bajuszát s hátat fordított ősatyjának. Érezte, hogy első föllépése nem sikerült s szeretett volna kedvetlenségén azzal könnyíteni, hogy beleköt egy-kettőbe a selyemharisnyások közül, akik oly gúnyos részvéttel tekintettek reá, – de mivel nem volt tisztában magával, vajjon nem követne el ezzel újabb anakronizmuszt, egyelőre még békességben maradt…

Nagy örömére fölfedezte a teremben Rozinát. A signorina szerényen megvonult a zongora mögötti zúgban és hangjegyeiben lapozgatva, szerény és kiváncsi pillantásokkal nézegette a társaságot. Várta, míg vele rendelkeznek.

A százados odalépett a zongorához. A signorina egy szertartásos bókot csapott, aztán suttogó hangon, de rosszul rejtett gúnnyal kérdezte:

– Miért nem adta meg a hercegnőnek, ami a hercegnőt illeti?

– Mi illeti a hercegnőt?

– Térdhajtás.

– Azért bokrosodott meg a generális annyira?

– Tudja, hogy hibáját most ujabbal tetézi? Ilyen fényes társaság szemeláttára ennyire kitüntet egy fizetett énekesnőt…

– Mit bánom én! Nem hajtok térdet egy felöltöztetett seprőnyél előtt, de igenis, egy szép nő előtt, minő maga…

– Azt ne tegye! Inkább üljön ide mellém, – de viselje magát illedelmesen!

Tibor meglapult a sarokban, aztán ő is szemügyre vette a társaságot. Túlkarcsura fűzött, csinos, finnyás hölgyikék, akik sejpítve beszélnek, rózsás arcu abbék, selyemharisnyás, puderes haju urak, akik kegyesen billegetik vékony spádéikat s szemeiket éghez emelik, mintha örökös extázisban volnának, – itt-ott egy-egy öreg, marcona magyar úr, aki szétvetett lábakkal áll a ragyogó padlón, mint medve a jégen.

– Ugy látom, nem találja jól magát ebben a társaságban? – kérdezte később félvállról a signorina, mintha eltalálná Tibor gondolatait.

– Hát ön? – kérdezte vissza a százados.

A művésznő fehér fogait mutatta.

– Nem az én társaságom, – mondta. – De gróf úr talán nem is tudja, minő fényes nevü emberek vannak itt együtt?

Azzal halk hangon fölsorolta neki a jelenlevőket. Mindenkit ismert.

– Az a tüskésszemü huszár ott Nádasdy, mellette a bivalynyaku meg Hadik…

– Hadik, aki megsarcolta Berlin városát? – vágott szavába Tibor.

– Nem hallottam erről semmit, – mondta a signorina, fejét rázva.

– Ohó, igaz, hisz a hétéves háboru csak ezután jön…

– Ama hosszu, fekete úr, aki most a világhírü Caffarellivel beszélget, Metastasio abbé, császári udvari poéta, nem kevésbbé világhírü férfi… Most egy huszárgenerális lép hozzájuk. Orczy Lőrinc báró, aki azzal tette magát nevetségessé, hogy magyar jargonban írt verseket. Mellette egy fiatal, gunyoros arcu tiszt áll, ez meg valami Gvadányi gróf…

– Aki szintén magyar versekkel fogja magát blamálni.

– Az a pap ott Migazzi bibornok.

– És ama rózsaszínü cukrászlegény, aki a hercegnő mellett legyeskedik?

A signorina ijedten csapta össze a legyezőjét.

– Isten bocsássa meg bűnét, – az Kaunitz kancellár, aki a császárnő képviseletében van itt…

A kapitány időközben azt a fölfedezést tette, hogy a signorina ennivaló csinos. Termete délceg és izmos, mint egy fiatal muzsafáé, kissé barna arca klasszikus metszésü volna, ha az ajka körül hébe-korba föl nem villanna a szeretetreméltó impertinencia, amely annyira különbözött a többi hölgyek cikornyás, édeskés modorától. A neve Rozina, Rózsa; az ember szinte természetesnek találta, hogy ezt a gömbölyü, karcsu testet rózsaszínü ruha fedi.

E pillanatban harsonaszó járta át a termeket, halk zeneszó mellett egy káka-koszorús Triton jelent meg, az 1745-iki bécsi operadivat szerint öltözve. A vizi manó térdre borult a hercegnő előtt s kifogástalan alexandrinusokban kijelentette, hogy miután a föld szellemei már azelőtt való nap bemutatták hódolatukat új úrnőjüknek, a vizi istenek is égnek a vágytól, hogy térdet hajthassanak a hercegnő bájai előtt.

A hercegnő hajlandónak mutatkozott e hódolat elfogadására és Kaunitz grófnak kezet nyujtva követte társaságával a Tritont.

Tibor és a művésznő egyedül maradtak a teremben.

– Nem kiváncsi a vizi csodákra? – kérdezte Rozina.

– Ön nélkül – nem!

Rozina fölkelt.

– Nem egészen illő ugyan, hogy ily előkelő társaságba elegyedjem, de nem akarom önt megfosztani egy látványtól, aminőt hazájában még aligha volt alkalma élvezni.

Tibor karját ajánlotta hölgyének, Rozina kacagva hátrált meg.

– Boldogtalan! Igy vezetnek önöknél egy hölgyet? Hajtsa meg magát, – mélyebben! – most nyujtsa ide két ujját, tekintsen reám és léptessen oldalvást…

És míg a százados, a signorina kezét fogva, traversben léptetett az ajtó felé, addig Rozina kissé megemelte ruháját és hátravetett testtel, oldalvást szegett fővel a hercegnőt parodizálva, kecsesen tipegett utána.

A társaságot a kertben találták a nagy tó partján. Egy aranykagylóban, görögtűz fénye mellett, éppen Pozeidon evezett a partnak, illő najádkisérettel. A zenét tülkölő tritonok szolgáltatták.

A habok istene elmagyarázta, hogy a hercegnő szépségének fénye fölcsalta kristálypalotájából és hogy ennyi báj előtt meghódolva, önként lemond isteni rangjáról, – hatalmát pedig arany szigonyával együtt a hercegnő lábaihoz rakja le.

A hercegnő az ex-isten forró kérelmére kegyesen kijelentette, hogy elfogadja a vizek fölött való uralmat és kész megtekinteni új birodalmát.

A társaság az elősietett hajókra szállott, amelyek közt képviselve volt a zsebkiadású hadihajótól egészen a lélekvesztőig minden ismert vízi jármű; Tibor és hölgye egy könnyü gondolát foglaltak le. A kapitány szélnek kergette az utánzott barkarolét és hatalmas evezőcsapásokkal lódította előre gondoláját a fényárban úszó habokon.

A program többi részét a tó közepén fekvő vad sziget fölfedezése képezte. A benszülöttek, köztük tollkoronás irókézek, kinai mandarinok és bundás eszkimók, legjobb egyetértésben éppen emberáldozatot készültek bemutatni istenségüknek. Természetes, hogy a hercegnő isteni bájai oly szelídítő befolyást gyakoroltak az emberevőkre, hogy rögtön elállottak kegyetlen szándékuktól. Míg a kés alul szabadult áldozat térden állva mondott köszönetet élte megmentéseért, addig a kannibálfőnök – görögtűzfény és zeneszó mellett – a szeretet vallását proklamálta, amely vallás istensége gyanánt a hercegnőt ismerte el…

A társaság körútat tett a sziget exotikus nevezetességei közt, Rozina azonban nem akart partra szállani.

– Rózsavizet hullató pálmafák, barlanglakó papirszörnyek, világító kaszkádok, torkig vagyok velük! Kérem, – mondta Tiborhoz, – vigyen a tó tulsó partjára, ott még van egy darab kendőzetlen természet, hadd pihenjen meg a lelkem. Kedvem volna sírni, ha ezeket a fénymázzal bevont fákat s az aranyozott folyondárt nézem!

A gondola orrán lobogó piros lampion fényénél eltaláltak egy magányos helyre, ahol a partról lehajló ágak sűrű kupolát alkottak a fejük fölött. A langyos éjből távoli zeneszó és rakétasistergés hallatszott. Tibor bevonta az evezőket.

– Minő benyomást tett önre az, amit az ünnepélyből látott? – kérdezte a signorina.

A százados vállat vont.

– Ha nálunk tisztességes embernek azt mernék mondani, amit a víziborjú mondott, vízbe fullasztanák a borjút…

– Hát önöknél nem szeretik a hizelgést?

– Szeretik, de még jobban félnek a gúnytól. Ahhoz pedig nagyon értenek nálunk.

– Hát szabad önöknél egy hercegnőt kigúnyolni?

A százados egy kicsit elgondolkozott, majd azt mondta:

– Nálunk mindenkinek minden szabad. Azt tesszük és még inkább azt mondjuk, ami nekünk tetszik.

Rozina hirtelen fölemelte a fejét.

– Ej, akkor szeretnék önöknél lenni!

Aztán hirtelen elnevette magát.

– Egy bolond ötletem támadt! Gróf úr, én azzal kezdem önt gyanusítani, hogy ön nem is gróf, hanem magamforma bohém, aki szeszélyből öltözött csak közönséges mágnásnak. Nem veszi észre, mennyire értjük már is egymást? Így én csak cigányokkal és művészekkel tudok beszélni.

– Pedig a név, amelyet használok, megillet.

A signora visszadőlt helyén és fölnézett a csillagos égre.

– Akkor ön egy egészen más világból való. Meglehet, hogy a ruháiban hozott egy parányit a hazai levegőjéből, – nekem finom érzékeim vannak és én azonnal megéreztem. Magam sem tudom miért, de valami lázas, sejtelmes honvágy epeszt az ön hazája után, ahol gorombaságnak veszik a képtelen bókot…

A százados kezét lassan a női kézre tette, amely a gondola párkányán pihent.

– Jobbnak tart a többieknél?

Rozina a fejét rázta.

– Nem, nem jobbnak, – de másnak, egészen másnak! Lássa, az ön arcán meglátszik, hogy ön könnyelmű, heves, vakmerő, – a mi férfiaink arcán nem látszik meg semmi, az egész arc csupa mosoly és udvariasság. De azért egy sincs a selyemharisnyások közt, akivel én egyedül mernék csónakázni. Az öregek megvetnek, mert komédiásnő vagyok, a fiatalok pedig vadásznak rám, mint az erdei vadra… Ön pedig egyiket sem teszi, úgy beszél velem, mint ember az emberrel. Ez az!

– És ki ön, hogy annyira idegennek érzi magát itt? – kérdezte Tibor.

Zina felelet helyett dalolni kezdett; – á la biondettát; a velencei barkarolát dalolta.

Tegnap este gondolámban Ült a szőke, bájos gyermek, – Halkan zsongott a laguna, – És a kicsike elszunyadt…

Aztán ujjaival csettentett, mintha távoli castagnetta-ütéseket akarna utánozni.

Szunyadt, karjaimba dőlve, Hébe-korba felriadt még. De a bárka tova siklott S új álomba ringatá…

Az egyszerü dallam, szomorú és mégis könnyen pezsgő ütemével, csodálatos ellentétet képezett a cikornyás recitativokkal, amelyeket Tibor az este már hallott.

– Tehát velencei!

– Venezia, Venezia! – kiáltotta Rozina szenvedélyes, újongó, majd fájdalmas hangon, mintha a távollevő kedveséről emlékeznék meg.

– Nagyon szeretheti hazáját.

– Imádom és mégis el kellett hagynom, – máig sem tudom, hogy miért? Húsz esztendő előtt születtem, mint egy – miért titkoljam? – mint egy virágárusleány gyermeke… Tíz éven át a Formosa-templom lépcsőin hemperegtem és mondják is, hogy hasonlítok a Santa Barbarához, akinek az arcképe a templom első mellékoltárán van. Mikor egyszer néhány suhanc társaságában a Piazettán daloltam, fölszedett az öreg Porpora mester és kiképeztetett az iskolájában. Vendégszerepeltem Drezdában és Bécsben és most a mester azt szeretné, ha Bécsben szerződtetnének. De nem fognak szerződtetni!

– És miért nem?

– Mert valaki elállja előttem az opera kapuját és nem akar beereszteni, ha csak vámot nem fizetek neki.

A signorina ezt száraz hangon mondta, arcán egy keserű vonás jelent meg.

– Nem fogja megfizetni a vámot? – kérdezte elfojtott hangon a százados.

– Nem. Ha valakit szeretnék, annak a kedvese is tudnék lenni, de akit nem szeretek, annak még a felesége sem tudnék lenni.

Zina összefonta a feje fölött gömbölyü két karját.

Halkan zsongott a laguna És a kicsike elszunyadt. Szunyadt, karjaimba dőlve, Hébe-korba fölriadt még…

A százados elgondolkozva bámult Rozina arcába, amelyre a piros fény valami bűvös, megindító vonást varázsolt – közbe meg helyzetének lehetetlen volta fölött töprengett.

– Min töpreng? – kérdezte Rozina váratlanul.

– Azon, hogy álom vagy valóság, ami velem történik.

Rozina vállat vont.

– Érdemes ezen gondolkozni. Álom vagy valóság, az végre is egyre megy. Ha elmult, mindegyik csak az emlékezetben él és én egy kedves álom emlékének előnyt adok a köznapias valóság fölött.

Parthoz értek. Zina kiszökött a lépcsőre, aztán a cimert tartó márvány griffnek támaszkodva, kezet nyujtott Tibornak. A százados fogva tartotta kezét, úgy érezte, hogy még mondani kell valamit.

– Nem értettem meg egészen mit mondott. Viszont fogon még látni?

– Viszont fogjuk egymást látni és akkor meg fog érteni. Isten önnel!

Eltünt a kastély irányában, a szögletesre nyirt bokrok közt. A százados egy ideig még érezhette a ruhájából áradt illatot, aztán egy ott felejtett női keztyűt vett föl a gondola padjáról.

Egy elősiető szolga a nagyterembe kalauzolta, ahol a vendégsereg éppen a fényesen terített asztalhoz ült.

Az asztal közepén ezüst szökőkút tokaji bort lövelt a magasba; a cukros süteményekből egész pagodák voltak fölépítve. Az udvarmester az asztal alsó sarkára ültette Tibort, ama Gvadányi nevű fiatal tiszt mellé. Gvadányi egy ciprusi borral telt hatalmas kupát köszöntött reá, amely kitüntetést a százados többízben viszonozta, – ennek következtében csakhamar ibolyaszínű ködfátyolon át látta a világot…

A számtalan fogásból álló lakoma végével az udvarmester fenhangon jelentette, hogy a bécsi színtársulat kész művészetét bemutatni, ha a magas társaság kegyes lesz átfáradni a színterembe. Tibor generális azonban úgy vélekedett, hogy ily előkelő társaságtól nem lehet kívánni, hogy néhány színész kedvéért elhagyja kényelmes helyét s azért keményen ráparancsolt az udvarmesterre, hozza ide a színházat. A búzavirágszínű német jól tettetett rémülettel esdekelt urának, ne követeljen tőle lehetetlen dolgot. A generális most már nejéhez fordult és megkérte, hozassa ide a színházat, – erős meggyőződése lévén, hogy a hercegnő akarata csodákat képes művelni. A hercegnő selypítő hangon kiadott parancsára zeneszó harsant föl, a terem egyik fala ketté vált, a meglepett társaság szeme előtt egy fényárban úszó színpad jelent meg.

Valami mitológiai dalművet adtak elő; tárgyát a három istennő versengése képezte. Caffarelli – aki a festék alatt elég fiatal királyfi volt – egy kitünő bravúrral énekelt szóló után Vénusz Rozinának ítélte oda az aranyalmát. A szépség istennője azonban egy keskeny hágcsón programszerűen lejött a színpadról a terembe s a hercegnőnek ajánlotta föl az almát, mivel – mint utánozhatatlan diszkrét impertinenciával szavalta – a hercegnő jelenlétében Vénusz bájai is elhalványodnak…

– És el meri fogadni! – dörmögte a kapitány az asztal alsó végén.

– Igyál! – suttogta Gvadányi gonosz mosollyal.

A százados fölhajtott egy pezsgővel telt billikumot, – most már rózsaszínben látott mindent.

Az asztalnál felszolgáló inasok hangszerekhez nyultak, a vendégek egy része táncnak látott.

A százados egy oszlopnak dőlve nézte a pásztortáncot. A karcsú hölgyek s a bársonyruhás táncosok, lakktopános lábaikat nagyapói grandezzával emelgetve, kacskaringós ívekben kerülgették egymást, majd bókolva fonódtak össze. Tibornak úgy rémlett, mintha ezek nem is volnának eleven emberek, hanem csak holmi csinos marionettek, amelyeknek zsinórait Szergiusz tanár rángatja… Valami ellenállhatatlan kacagási inger fogta el, – egy távoli szobába menekült, ahová a társaság kisebbik része vonult.

Itt meg Tibor generális adott egy faraóbankot vendégeinek. Magasan játszottak; a legmerészebb játszók hölgyek voltak. Egyes játszók mögött egy-egy szolga állott, arannyal telt erszénnyel kezében.

– Sajnálatomra, nem érek rá tovább játszani, – mondta e pillanatban a generális. – A bank húszezer arany, – ki tartja?

Mély csend követte szavait.

– Nos, földi? – biztatta Gvadányi gúnyosan a századost.

– Ki tartja? – ismételte a generális.

Tibor Ákos feje lángolt, füle zúgott; – megszólalt benne a Tibor-vér.

– Tartom én!

A generális halotti csend közepett osztott, aztán egykedvűen az asztalra dobta kártyáit.

– Nyertél székely, tied az arany!

A teremben zsongás támadt, a százados bizonytalan léptekkel közeledett az arannyal megrakott asztalhoz.

A generális mosolyogva hajtotta meg magát, mintha azt akarná mondani:

– Lássák, hölgyeim, így veszít egy Tibor!

A százados feje lángolt, – valami tehetetlen düh szállotta meg. Ej, ha így bánnak az ősi jussával, akkor nem csoda, ha keményítő-gyár lesz a kastélyból s ha főbe durrantják magukat az unokák…