Part 9

Jurisics leverten ment haza. Most már szégyelte gyöngeségét és tisztában volt magával, hogy veszedelmes útra tért. Vissza kellett fordulnia a régi panaceához, a munkához. Dolgozni akart, hogy kiheverje a fejéből ábrándjait; pénzt keresni, hogy elmehessen külföldre.

Másnap találomra elment egy híres műlakatoshoz. Név szerint ismerte csak, de azért bizalmasan elmondta neki multjából azt, amit szükségesnek látott elmondani, aztán munkát kért tőle. A gyáros komolyan és növekedő érdeklődéssel hallgatta végig.

– Helyesen teszi, hogy dolgozni akar. Nekem is kapóra jön az ön ajánlata. Sok a munkásom, de alig van köztük ember, aki meg is tudná fogni a dolog végét, meg imponálni is tudna a műhelyben. Ha akarja, egyelőre beállítom a kovácsműhelybe, később meg fog ismerkedni a magasabb iparágakkal is… Öntől függ aztán, hogy mire viszi…

Másnap Jurisics már ott dolgozott a gyári kovácsok közt. Hatalmas izmai, amelyeket még e ciklopszműhelyben is megbámultak, ügyessége a nyersebb munkában és hallgatag modora láthatólag imponáltak társainak.

Két hétig dolgozott már a műhelyben, ahová korán reggel jött és amelyet csak alkonyatkor hagyott el.

Egyszer egy kovácsolt kriptarácsot kellett a temetőbe szállítani. Egyik felügyelő sem ért reá, Jurisics hát magára kapta kabátját, a zsebébe tett néhány szerszámot és a lóvonatu vasúton kiment a temetőbe, ahová a rácsot már kocsin kivitték. Odakünn egy ideig elnézte hogyan erősítik a sarokrudakat a kripta márványlapjába vésett nyílásokba, minthogy azonban az egyik munkás, aki útközben kissé bepálinkázott, nagyon ügyetlenül bánt az olvasztott ólommal és a kénnel, Jurisics levetette a kabátját és maga is munkához látott. Letérdelt a földre és a munka hevében nem is ügyelt arra a két hölgyre, aki talpig gyászban, lengő fekete fátyollal, a kavicsos úton közeledett.

Most tanakodva megállottak, az egyik, a fiatalabbik, félénk hangon megszólította:

– Bocsánat – nem látta a temető-őrt?

Mihályi Adél volt az édesanyjával.

Jó ideig némán néztek farkasszemet. A túlkarcsu, elegáns leánynak, akinek halvány arcán, a száj körül, már két öregkisasszonyos ránc mutatkozott, – és a szakállas munkás, aki ingujjban, kalapáccsal öklében, térdepelt a földön.

Adél arca lángvörös lett, majd belefogózott édesanyja karjába, nagy, könnyes szemeit egyre Jurisicsra függesztve. Aztán ösztönszerűen, suttogó hangon mondta:

– Bocsásson meg…

Azért kért-e bocsánatot, mert megszólította, vagy más valamiért? Jurisics nem tudta meg. Talán nem is ezen töprengett, amikor hosszan bámult a két fekete nőalak után, amely szorosan összesimulva, lehajtott fővel, lassú léptekkel ment a kijárat felé, anélkül, hogy egyszer is visszanézne.

Még aznap egy másik találkozáson is kellett átesnie.

Mikor este hazament, a háziasszony azt mondta, hogy egy úr várja a szobájában. Jurisics Szentgróthyra gondolt és hirtelen kinyitotta az ajtót. Nem csalódott: a kis Gróthy ott ült a kopott kereveten, elegáns tavaszi felöltőben, gondosan megfésülve, monoklival a szemében. A szobát finom szivarfüst járta át.

Egy pillanatig némán szembenéztek. Jurisicsnek alkalmasint csak ki kellett volna terjesztenie a két karját, hogy a jószívü kis Gróthy zokogva boruljon a nyakába. Jurisics azonban dölyfösen mérte végig régi cimboráját.

– Mit akarsz itt? – kérdezte.

Gróthy zavarba jött. Ilyen fogadtatásra nem volt elkészülve. Kiejtette szeméből a monoklit.

– Bocsáss meg, de hallottam, hogy itt vagy Pesten és látni akartam, hogy mit művelsz…

Mivel pedig nem kapott választ, halkabban, nehogy a háziasszony odakünn meghallja, hozzátette:

– Gondoltam, hogy szükséged lehet valamire…

– Alamizsnát nem fogadok el! – vágott szavába kurtán Jurisics.

– Kérlek, nem is úgy értem… Mi azelőtt olyan jó cimborák voltunk… Aztán tulajdonképpen adósod is volnék.

Jurisics az ágyra dobta kalapját.

– Ha már itt vagy, hát ülj le… Talán jó is, ha egyet-mást megbeszélünk… Úgyis utóljára beszélünk ma egymással, – be fogod látni, hogy ismeretségünkkel föl kell hagynunk…

Szentgróthy tiltakozva emelte föl a kezét, de alapjában véve nagyon megnyugtatta Jurisics kijelentése. Jurisics váratlan megjelenése Budapesten, amelyről a rendőrség útján értesült, már napok óta nyugtalanította és babonás félelemmel töltötte el. Nem tudott előbb megnyugodni, míg a kisértetnek végére nem járt. Mikor most Jurisics modorából meggyőződött hogy régi barátja elég tapintattal fogja föl egymáshoz való viszonyukat és nem szándékozik őt kompromittálni, tetemes megkönnyebbülést érzett és jókedvében szinte áradozni kezdett.

– Az adósságaid miatt nem kell aggódnod. A boldogult öreged hagyatékából, meg a te dolgaid árából kifizettünk mindent. Mondhatom, a kaszinó szépen viselte magát. Mikor a lakásodat licitálták, a régi fiúk mind eljöttek és fölhajtottak mindent… A kis Ilonday kétszáz forintot adott egy bőr szivartárcáért… Ezt különben meg is írtam neked, de a levelemet fölbontatlanul visszaküldték…

– Nem fogadtam el leveleket, – mondta Jurisics mogorván.

Ez fölbátorította Gróthyt, hogy egy kicsit elvesse a sulykot.

– Egyszer meg is akartalak látogatni!

– Senkit sem eresztettem magamhoz.

Szentgróthy a fejével bólintott.

– Tudom, a _szép leány_ mondta. Többször járt utánad, írt is…

Jurisics arca lángvörös lett. Jól tudta, hogy kiről van szó, de azért mégis megkérdezte:

– Miféle leányról beszélsz?

– Hát Jessziről!

Hosszú hallgatás után elszánta magát egy másik kérdésre:

– Itt van Budapesten?

– Persze!

– Azt hittem, hogy Hadfalussy magával vitte, – mondta Jurisics halkan.

Szentgróthy megörült, hogy talált végre valamit, ami barátját érdekli.

– Hadfalussy? Nem is hallottad azt a fölséges dolgot? Persze, te akkor már nem voltál itt, mikor a skandalum történt…

Szép sorjába elmondta.

– Tudod, hogy a herceg kitartotta Jesszit, anélkül, hogy ismerte volna… Tett ő ennél nagyobb bolondokat is… Egy év előtt eljött Budapestre és egy nap az ügyvédjével magához hivatta Jesszit… Úgy látszik, a pénzen szerzett jogait akarta érvényesíteni… Hogy mi történt kettőjük közt, azt nem tudom, annyi tény, hogy Jesszi kurtán hátat fordított neki. Úgy látszik, hogy ilyesmi először esett meg Hadfalussy praxisában, – az is meglehet, hogy nagyon belebomlott a leányba, – elég az hozzá: az öreg oligarhát dühbe hozta Jesszi ellentállása. Pénzen szerzett jogaira hivatkozott és ebből aztán óriás skandalum származott. Jesszi – az ég tudná, honnan szerezte a pénzt? – elküldte neki azt az ötezer forintot, amit öt év alatt tőle kapott. Hadfalussy persze nem fogadta el a pénzt, Jesszi pedig azzal válaszolt, hogy az ötezer forintot a herceg neve alatt valami jótékony egyesületnek ajándékozta és valamennyi hirlapban nyugtáztatta… ilyen fölsülés még alig esett meg gavallér emberrel. Az egész város beszélt róla, a lapok pedig mint elsőrendü pikantériát tálalták föl olvasóiknak… A dolog annyira elkedvetlenítette Hadfalussyt, hogy megutálta Budapestet és visszament Párisba…

– És mi lett Jesszivel?

– Jesszi virágkereskedést nyitott a Belvárosban. Igen szép üzlete van, – el se tudom képzelni, honnan szerezte a pénzt. Valami titkos pénzforrása lehet… Ámbár nem tudom, hogy ki tartaná pénzzel, mert valóságos apáca-életet folytat… Azelőtt hébe-korba legalább eljárt mulatni, egy év óta sehová se jár, csak az üzletébe… Egy szoknyás nyárspolgár!

Még egypár ujságot tálalt föl Jurisicsnak, többek közt azt is, hogy az öreg Mihályi vagy egy félév előtt meghalt, aztán végképp megakadt a beszélgetés köztük.

Szentgróthy fölkelt és a kalapja után nyúlt.

– Tehát semmire sincs szükséged?

– Semmire! És jegyezd meg, hogy a mai naptól kezdve nem ismerlek többet!

Szentgróthy kissé elérzékenyedve nézett barátjára.

– Ej, miért is kellett annak a szamárságnak megtörténni?

– Ne érzelegj! – mondta Jurisics a régi gúnnyal.

Nem is nyujtott neki kezet, amikor elbúcsuztak.

– Nem akarom, hogy később megbánjad látogatásodat!

Szentgróthy még a lépcsőn is meg volt indulva.

– Kár ezért a fiuért! – suttogta magában. – Kár! Csak azt szeretném tudni, hogy miért nem lőtte magát főbe?

Jurisics, amikor másnap este kijött a gyárból, a Belváros felé vette útját.

Egész nap szakadt az eső, alkonyat felé kiderült ugyan, de a lucskos utcák korán néptelenek lettek. Jó sokáig tévelygett cél nélkül, a kirakatokat nézegetve, amikor egyszerre megállott egy fényesen kivilágított üzlet tükrös ablaka előtt. Elegáns virágkereskedés volt, aranyléces, fehérlakkos állványokkal, atlaszfüggönyökkel, csipkés levelü pálmákkal és exotikus növényekkel.

Az üzletben két hölgy ült, láthatólag vevők, egy csinos, barna leány egész halmaz koszorút hordott eléjük, az üzlet tulajdonosnéja pedig a polcnak támaszkodva beszélgetett az asszonyokkal.

Jesszi volt. Ott állt, bőkaru, fekete ruhában, magasra fésült, aranyszőke hajjal, édes mosollyal az ajkán, öntudatlan gráciával dőlve az asztalnak. Üdébb, bájosabb, kacérabb volt, mint valaha. A kirakat üvegén megtört gázfény szivárványos zománccal övezte finom arcát.

Jurisics mozdulatlanul állott az utcán és vagy egy negyedóráig legeltette szemét Jesszi alakján. A hölgyek aztán elmentek, Jesszi elkísérte őket az ajtóig, majd visszament és eltünt az üzlet mellett levő fülkében.

Jurisics egypárszor föl-alá járt az aszfalton, hogy összeszedje bátorságát, – amikor reá tette kezét az ajtó kilincsére, Jesszi megint megjelent az üzletben. Leült a polc előtt álló zsöllére és egy ujság olvasásába mélyedt. Lecsüggesztett fejjel, csendesen pihegő kebellel hajolt a lap fölé, Jurisicsnak most már éppen nem volt bátorsága reá nyitni. Hátha nagyon meg találna ijedni?

A leány később az órát nézte, aztán megint bement a fülkébe és egy bő, prémes köpenyeggel a vállán, tért vissza. Két kalapos leány és egy cseléd jött vele. Mikor Jesszi kilépett az utcára, Jurisics átment az utca tulsó oldalára. Az üzletben eloltották a lámpákat, aztán bezárták az ajtókat; a leányok jobb felé mentek, Jesszi pedig a cseléddel bal felé. Jurisics az utca túlsó oldalán követte őket.

A harmadik-negyedik háznál Jesszi már befordult a kapun, a fiatalember pedig egyedül maradt a néptelen utcán. Egypárszor zavartan járt föl-alá, aztán ő is bement a házba. Ösztönszerűen fölhaladt a lépcsőn és kilépett az első emelet nyitott folyosójára. A vasrácsnak támaszkodott és a véletlenre bízta, mi történjék tovább. Néhány perc mulva egy kis cselédleány jött ki az egyik lakásból; palackkal a kezében, dudolva futott le a lépcsőn. Jurisics megismerte Jesszi cselédjét. Most már tudta, hol lakik… Belépett az előszobába, aztán kopogtatott az ajtón.

– Maris! – kiáltotta belül Jesszi.

Jurisics lassan kinyitotta az ajtót.

– Én vagyok, Jesszi!

– Ki az?

– Jurisics!

Jesszi a nyitott ruhaszekrény előtt állott, éppen a prémes nagykabátját hajtogatta össze. Hogy megpillantotta Jurisicsot, elsápadva támaszkodott a szekrény ajtajának, amely nyikorogva fordult meg a sarkában. Aztán a földre ejtette a ruhát.

– Jurisics! – suttogá, két kezét összekulcsolva.

– Nagyon megijesztettem? – kérdezte Jurisics halkan. – Bocsásson meg!

Kezet fogtak és habozva, vizsgálódva néztek egymás szemébe. A leány még mindig sápadt volt. Valami bizalmatlanságot olvashatott ki Jurisics a szemeiből és ez félénkké tette.

– Óh, Jurisics, hát megjött! Mindig vártam!

A fiatalember leült, Jesszi meg nekitámaszkodott a kerevet karjának és vizsgálódva, mereven nézte. Oly sok mondani valójuk lett volna és most, első zavarukban, alig tudtak mit beszélni.

Jesszi kis lakása egyszerű, de csinos volt. A leány szerette a színeket és ösztönszerü érzékkel bírt a művészi staffage iránt. Ez a staffage nyomasztó hatással volt Jurisicsra. Nagy, kemény tenyereivel és viseltes ruhájában kopottnak, otrombának érezte magát a bambusznádbútorok és a világos függönyök közt. Másképp képzelte el az első viszontlátást. Most valami csalódásfélét érzett és azt hitte, hogy okát kell adnia idejövetelének.

– Még egyszer látni akartam, aztán elmegyek.

– Hová megy?

– El, messzire, – ahová már tavaly akartam menni.

Hosszú csend következett.

– És – egyedül? – kérdezte Jesszi habozva, nagy szemét Jurisicsra emelve.

– Egyedül! Kit vinnék magammal?

– Persze, kit is vinne magával!

Jesszi fölkelt és lassú léptekkel, összekulcsolt kezekkel ment végig a szobán. Mikor kis íróasztalához ért, eszébe juthatott valami. Fölkapott egy nagy, fekete könyvet és odatette Jurisics elé. Félvállról, hanyagul mondta:

– A leszámolás!

– Miféle leszámolás?

Jesszi kinyitotta a könyvet és lapozgatni kezdett benne.

– Itt van minden! 14.500 forintot kaptam… 4500 forinttal berendeztem az üzletet… 3000 forintot elhelyeztem a takarékpénztárban, – a könyvecske is itt van… 2000 forintot a kőbányai virágszállítónak adtam kölcsön. Be van táblázva… Az üzlet jól ment, egy év alatt 3000 forintot hozott, – abból ezret elköltöttem, kétezret meg betettem a takarékpénztárba… Maradna még 5000 forint, amellyel nem tudok beszámolni… A saját céljaimra fordítottam, – oda kellett adnom Hadfalussynak… És ha ön most elmegy, akkor nem tudom, hogyan fogom megfizetni.

Letette a könyvet, fölkelt és halkan mondta:

– És ha ön most elmegy, akkor nem is tudom, hogy mi lesz velem…

Jurisics megfogta Jesszi kezét.

– De Jesszi, csak nem gondolja, hogy azt a pénzt visszaveszem? Mit is gondolt?

Hogy mit gondolt? Tudja is ő, hogy mit gondolt! Valami ostobaságot! Olyanfélét, hogy mind a kettőjüké… Most pedig kedve lett volna sírni…

Jurisics szíve félelmetes hangon dobogott. Pillantása találkozott Jessziével. Egy delejes szikra csillant meg szemükben, amely ellenállhatatlan erővel sodorta őket egymás karjába. Az idegenkedésnek, bizalmatlanságnak egyszerre vége lett; egymásra ismertek, átölelve tartották egymást, szenvedélyesen simultak egymáshoz, mintha sohasem akarnák egymást többé elbocsátani. Jesszi némán szorította oda forró arcát Jurisics nyakához, Jurisics pedig önfeledten simogatta a leány szőke haját.

– Ugy-e, nekünk nem szabad elválnunk soha?

– Soha!

– Hiszen tudtam, hogy szeret!

– De maga – egy rabot?

Jesszi hátradőlt Jurisics karjaiban és két tenyerét a fiatalember vállának támasztva, sajátságos mosollyal nézett a szemébe.

Azt mondta:

– Jól van ez így, – nekem nagyon jó! Ha megmaradt volna _gavallérnak_, akkor talán a szeretője lettem volna… Akkor is szerettem volna, de ön egy hónap vagy egy év múlva reám unt volna… Biztosan tudom, mert ez így szokott lenni…

Megint a szemébe nézett és győzelmes szépségének tudatában mondta:

– Tudom, hogy most nem fog reám unni!

Aztán Jurisics kemény tenyerét kezdte simogatni és egy kicsit elérzékenyedett.

– Milyen keze van! Dolgozott ugy-e? Szegény!

Meg akarta csókolni a kezét, de Jurisics nem engedte.

A leány aztán egészen befészkelte magát az ölébe, és mert jól érezte magát, dorombolni kezdett, mint a cica. A sárgaarcu néniről, akivel összeveszett Hadfalussy miatt és aki elment a _másik_ után Odesszába: meg az aggodalmakról, amelyeket egy éven át kiállott, mert nem akarták beereszteni Jurisicshoz a börtönbe…

Jurisics lehunyta a két szemét, mintha a feje szédülne, pedig boldognak, büszkének, bátornak érezte magát megint. Telve életörömmel és munkakedvvel. A jövő édes verőfényben feküdt előtte, mint a tavaszi reggel, a mult pedig – egy emlék! Egy iskola, amelyen át kellett mennie, hogy megtanulja a boldogulás művészetét. Úgy érezte, hogy megtanulta… Megtanulta, hogy mindaz, amit elveszített, elenyésző semmiség ahhoz képest, amit a világban játszott: teher volt, amelytől meg kellett szabadulnia, hogy elérhesse azt az egyetlen dolgot, amelyért érdemes volt élni. Azt az egyetlen dolgot most a karjaiban tartotta. Nem álomkép, hanem szerelmesen pihegő, aranyszőke, édes valóság.

Két esztendővel később.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szomolnai erdészhivatalnokok szövetkeztek a bányatisztviselőkkel és szép majálist rendeztek a kincstári erdőben.

Mikor összeállították a vendégek névsorát, sokáig töprengtek azon, hogy meghívják-e Kovács János urat, a farkasvölgyi hámorost. A meghívás mellett szólt az az ok, hogy Kovács úrnak bájos, szőke felesége volt, akire a kópé igazgató, bár csak látásból ismerte, szemet vetett. A meghívás ellen szólt, hogy Kovácsék, amikor egy évvel ezelőtt megtelepedtek a szomszédban, a jó illem ellenére, elmulasztották sorra vizitelni a kincstári bányanagyokat. Az igazgatóné döntötte el a vitát: Kovácsékat nem lehet meghívni.

Ezek a Kovácsék csudálatos emberek lehettek. Ott fészkeltek a rengeteg tisztásán, egyedül, mint egy héjapár. Fészkük, egy svájci házikó, két percnyire esik a hámoruktól.

A hámor szót nem kell túlságos komolyan venni. Jókora fekete fabódé, amelyben lihegő kis lokomobil emelgeti az öreg kalapácsot és ahol félmeztelen, kormos legények sürögnek-forognak az izzó vas körül. Kapákat gyártanak, meg ekevasakat; a krassói szekeresek leviszik a vasat a rónára, az alföldi parasztgazdák pedig felhasítják vele a fekete anyaföld hátát.

Senki se tudta, hogy honnan szakadtak ide Kovácsék. Olcsó pénzen megvették régi gazdájától, akit tönkre tett az urhatnámság, az elzüllésnek indult telepet, az ember pedig két kézzel is neki látott a munkának. Reggeltől estig ott volt a hámorban. Az erdőkerülők, akiknek néha egy korty pálinkát adott, bizonyíthatták, hogy nem egyszer maga is kezébe vette a pörölyt. Kormos arccal, feltűrt ingujjal forgatta a kalapácsot, az erdő visszhangjának ilyenkor öröme telt az üllő ütemes csengésében. Ha az asszony ilyenkor a hámorba vetődött, rendesen kormos orrheggyel jött vissza.

A szomolnaiak sehogyse tudtak tisztába jönni Kovácsékkal. Az asszony ki sem jön a bozótjából és mégis olyan házi ruhákat visel, amelyeken meglátszik a pesti szabás. A férj dolgozik, mint egy paraszt, de azért a viselkedése olyan, akár egy mágnásé.

A postamester különben olyasfélét is hallott, hogy ezt a Kovács urat nem is hívták mindig Kovácsnak és hogy valami rovás van a multján. Pénztárhiány vagy örökségi história. A főerdész, aki a vadászat dolgában egyszer künn járt a Farkasvölgyben, megcáfolta ezt a kósza hírt. Szó sincs róla! Kovácsék úriemberek, akik ó-szilvóriumot tesznek a vendég elé, meg friss sütetü pogácsát.

A hivatalnokok megtartották a majálisukat Kovácsék nélkül, és a mulatság, a Szomolnai Hirnök szerint, fényesen sikerült. A tánchely szines lampionokkal és nemzeti zászlókkal volt diszítve, a hölgyek cserfakoszorút fontak a hajukba, a bányász-banda a kedvelt herc dáma-polkát játszotta, a fiatalság pedig, a szerkesztő szavai szerint, buzgón hódolt Terpsychorénak.

Azt azonban nem írta meg a Szomolnai Hírnök, hogy a postamester úr alkonyat felé becsípett és szemére lobbantotta a kerületi orvosnak, hogy az utolsó választásoknál az ellenzékkel szavazott. Azt se, hogy a doktor úr e méltatlan gyanúsítás fölött érzett fölháborodásában sündisznónak nevezte a postamester urat, és hogy a két pocakos öreg úr stante pede összeverekedett volna, ha józan fiaik közbe nem vetik magukat.

Az igazgatóné, aki igen finom uriasszony volt, megbotránkozott e jeleneten és tüntetve ott hagyta a tánchelyet, udvarával a Bagolykőre vonulva, ahonnan igen szép kilátás nyílik a völgyre.

Balra látszik a szomolnai katlan, vasúti viaduktjával, jobbra esik a Farkasvölgy. Egy mérges-zöld, keskeny erdei rét, amely kétfelől fekete erdőfalak közé szorul. Ez a Kovácséké. A lejtőn a hámor áll, meg egypár munkásviskó, a réten fiatal kert közepett, az erkélyes kis svájci ház. A házat két százéves fenyőszál őrzi, mint két csuklyásbarát. Igy, messziről nézve, nagyon csinos, de érni majd csak akkor fog valamit, ha erre is fölviszik a vasutat.

Az igazgatóék letelepedtek a lejtőre. A fiatalság éppen azon tanakodott, hogy mit énekeljenek, a Ha a föld Isten kalapjá-t, vagy a Mi fénylik ott fenn-t, – mikor valamennyien egyszerre összenéztek, aztán mélységes, várakozásteljes hallgatásba merültek.

A keskeny erdei ösvényen két magas alak közeledett. A hámoros volt, meg a felesége.

Lassu, sétáló léptekkel jöttek. Az asszony, aki világos nyári ruhát viselt, fejére tette a férje zöld vadászkalapját és egy nagy erdei bokrétát vitt a kezében. A férj félvállra vetette a puskáját; hajadon fővel ment és a felesége karja alá fűzte a kezét.

Nagyon össze kellett simulniok, hogy egymás mellett elférjenek az ösvényen. Mikor a társasághoz értek, a férj kissé meghajtotta bronzszinü fejét, az asszony láthatólag zavarba jött, de aztán megbillentette fején a kalapot és fehér fogsorát mutatta.

Nyugodtan mentek tovább a hegygerincen. Előttük, a távolban, az erdélyi hegylánc határolta a szemhatárt, hosszan elnyújtott fekete hullámokban. Az égbolt biborfényben égett a hegyek fölött.

Az igazgatóék hosszan néztek a sétálók után. Úgy látták, mintha a két távozó silhouette óriás arányokat öltene és egyenesen belemenne a lángoló égboltozatba.

– Én azt hiszem, – mondta halkan az igazgatóné, aki kikapós férjével nem folytatott valami galambéletet, – én azt hiszem, ezeket kár lett volna meghívni a majálisunkra! jobban mulatnak ők kettesbe!

Báró Rébusz.

Francillont nézték meg, színház után az egész páholy elment a vendéglőbe cigányt hallgatni. Fekete kávénál az egyik fiatal sógorasszony, akit nem minden malicia nélkül neveztek a család eszének, elszólta magát. Azt mondta:

– Annak az asszonynak igaza van!

Francillonra gondolt. (A sógorasszony különben csak egy jogos szemrehányással illethette a saját férjét: az esküvő óta rohamos hízásnak indult.)

Tamás bácsi fölkapta ezt a beszédtárgyat.

– Különös is, hogy mennyire megváltoznak az emberek az esküvő után. Egyik sem váltja be azt, amit legénykorában igért. A tüzes, elegáns, jókedvű udvarlóból kedvetlen, lusta, hideg férj lesz. Pedig az igazi mintaférj az volna, aki az ezüstlakodalmáig megmaradna olyannak, amilyen vőlegénykorában…

– Micsoda éretlen beszéd ez? – szólt közbe az elhízott sógor.

– Ismertem egy ilyen embert. Báró Rébusznak hívták, valóságos mintaférj volt.

Tamás bácsi elmondta a mintaférj történetét.

I.

Élt a régi Pest városában egy Kelemen Katica nevű polgárleány. Árva volt és hat éktelen nagy bérházat örökölt a szülei után. Nem volt már mai csirke – bocsánat! Azt akartam mondani: érett szépség volt, aki végigtáncolt már vagy hat farsangot és tucatszámra kosarazta ki a kérőket. Pedig maga is szeretett volna már férjhez menni, mert a válla szépen neki gömbölyödött, a boltosok pedig esztendők óta nagyságos asszonynak szólították. Hanem mint olyan leány, akinek már bizonyos elméleti tapasztalatai vannak, nem bízott udvarlói egyikében sem. Tudta, hogy ezek a gavallérok fűt-fát igérgetnek, ha aztán bekötötték a leányzó fejét, – nos, akkor kibuvik a szög a zsákból!

Egy tapasztalt barátnője azt tanácsolta Kelemen Katicának, hogy forduljon Eskináczhoz. Hogy ki volt Eskinácz? Egy öreg spanyol zsidó, aki a Hermina-tér mögött lakott, egy kis zugutcában. A zsibárus boltjában mindent lehetett venni. Kiszívott tajtékpipát, régi díszruhát, vasalót, ócska fegyvert, Korvin-kodexet, mahagoni szekrényt, kitömött bagolyt, olajképet, keleti szőnyeget, – szóval mindent.

Kelemen Katica elment Eskinácz boltjába. Egy sötét, dohos kis boltba lépett; régi bútorbarikádok közt, fantasztikus félhomályban kuporodott az öreg spanyol. Az ókuláréjának minden lencséje akkora volt, mint egy-egy Mária Terézia-tallér. Mikor a leány elmondta Eskinácznak, hogy mi járatban van, az öreg egy nagy kulcsot akasztott le a szögről és keskeny lépcsős folyosókon végig szónélkül fölvezette a padlásraktárba.

A fal mellett álltak a férjek, zöld kendőkkel letakarva.

– Hiszen ezek nem élnek! – mondta a kisasszony.

– Föl kell őket húzni, – magyarázta Eskinácz.

Volt ott egy ügyvéd, azt harmincezer forintra tartotta a zsidó. Egy huszárfőhadnagyot hatvanezer forintért kinált, megjegyezvén, hogy nemes ember. (Kapitány korában majd odaadja negyvenért is.) Egy polgári bakatisztért csak harmincezret kért. Egy fiatal képviselőt kétszázötvenezerre tartott, de hozzá tette, hogy három esztendő mulva, ha majd lejárt a mandátuma, csak tizenötezer lesz az ára.

Katica kisasszonynak egyik se tetszett, valami különöset akart, valami egészen különöset.

– Szolgálhatok azzal is, de előre bocsájtom, nagyon drága.