Part 9

Délután négy órakor az idegen még semmi jelét se mutatta, mintha távozni készülne. Ráspoly czélzásokat tett rá, hogy valahol várják.

– Vigyen el magával, – szólt J. H. Sherry-Brandy. – Szeretném megismerni a budapesti társaséletet.

Elvitte társaságba. A magyar irodalom lelkes barátja megismerkedett nyolcz-tiz emberrel, mindenkivel nyájasan parolázott, aztán elhelyezkedett egy karosszékben, s ugy ült ott, mintha soha se szándékoznék a helyéről kimozdulni. Figyelemmel hallgatta a magyar társalgást, a melyből egy szót se értett s látszott rajta, hogy kitünően mulat.

Ráspoly tüntetően kezdett bucsuzni.

– Igaz, hol vacsorál? – kérdezte Sherry-Brandy.

Ráspoly megmondta, hogy melyik vendéglőben.

– Ott leszek, – igérte irodalmunk barátja, s minthogy Ráspolynak egy jelentőségteli kézszoritással sikerült megugrania, ott maradt a társaságban, mely láthatóan igen megtetszett neki.

Este együtt vacsoráztak a vendéglőben, s Ráspoly természetesen kifizette a vendég számláját.

Az idegennek imponált, a mit Budapesten látott. Mindentől, mindenkitől el volt ragadtatva, s nem fogyott ki nemzetünk és Budapest dicséretéből.

– Nyájas idegen, – gondolta Ráspoly – bár kissé unalmas.

Mikor másnap fölébredt, némi megütközéssel értesült róla, hogy a tagtárs megint ott van a szalónban.

– Ej, be későn kelünk ma! – feddte tréfásan a vendég, mikor Ráspoly végre megjelent. – Egy kicsit megvárakoztatott.

A társalgás folyamán a házigazda szükségesnek látta megjegyezni:

– Ma nem ebédelek itthon.

– Önnel tartok, – szólt Sherry-Brandy. – Én is jobban szeretek kocsmában étkezni.

Ráspoly rezignáltan czipelte magával, előbb a vendéglőbe, a hol az idegen ismét kitett magáért, majd mindenüvé, a hová ment, egész nap. Az idegent minden érdekelte, minden rendkivül tetszett neki, s minden körben hamarosan barátkozott, a néhány német szó segitségével.

Ráspoly kezdett boszankodni, de nemzetünk barátját, a ki ugyszólván a Társaság vendége, csak nem rázhatja le a nyakáról! Sokallta, a mit fizetgetnie kellett érte s már nagyon unta az állapotot. De hamarjában nem talált menekvést.

A harmadik este Sherry-Brandy gyöngéd szemrehányással illette:

– Mért nem akarja megismertetni velem a budapesti éjjeli életet? Olyan sok szépet hallottam már erről!

Megismertette vele az éjjeli életet. Elvitte nagy irók közé, azzal a titkos reménységgel, hogy legalább leitatják. Irodalmunk pártfogója barátságosan mosolygott és leitta az egész társaságot.

Egy hét mulva Ráspoly megutálta az egész világot. Érezte, hogy meg kell szabadulnia nemzetünk barátjától, mert különben öngyilkossá válik.

– Nekem most el kell utaznom Bécsbe, – szólt vendégéhez. – Három hétig maradok ott, három vagy négy hétig…

– És én? – kérdezte J. H. szemrehányó hangon. – Mi lesz velem?

– Bemutatom önt az elnöknek. (Végre is a Társaság vendége!)

Csakugyan el kellett utaznia, mert Mr. Sherry-Brandy kikisérte a vasuthoz. Másnap aztán visszatért, de nem ment haza, hanem szobát bérelt egy budai vendéglőben. Napokig a mellék-utczákban bujkált, de egy hét multán véletlenül találkozott a „Minerva“ elnö-

– Mit csinál nemzetünk barátja?

– Négy napig elláttam, de most már átadtam az első alelnöknek. Végre is társaságunk vendége!

Az első alelnök azonban hamar fellázadt.

– Ez már még se járja! – pattogott.

Különben telegrafáltam Gyurinak, hogy hivja meg magához. Végre is az ő munkáit forditotta le, nem a miénket.

A vidéki iró vállalta a forditóját 3 Mr. Sherry-Brandy leutazott hozzá, hogy megismerje a magyar népet is. Egy félesztendeig nem mozdult a vidéki iró vendégszerető portájáról, de mindennek van határa.

– Kérlek, – könyörgött a vidéki ember egy irótársának – vidd el a vendégemet és add tovább!

Ugy történt. Minthogy megszökni nem lehetett előle, kézről-kézre adták.

Ilyenformán J. H. Sherry-Brandy nyolcz és fél évet töltött Magyarországon, mint vendég. Időközben megtanult egy kicsit magyarul; leforditott mindent, a mi leforditható; megevett vagy tizezer kakast; s megivott annyi bort, a mennyi vizben kifejezve körülbelül a sebes Kőrösnek felelne meg. Végre valami érthetetlen raptus érte utól s visszautazott Angliába.

III.

Egy darabig hallgatott a krónika J. H. Sherry-Brandy-ről. De nemrégiben ez az ujdonság járta be a magyar lapokat:

„Nemzetünk derék barátja, J. H. Sherry-Brandy pihenést nem ismerve fáradozik, hogy a nyugaton szimpátiát keltsen a magyarok iránt. Legutóbb Babingtonban tartott felolvasást a magyar társaséletről. A kétezer lakost számláló virágzó város közönségének szine-java megjelent a felolvasáson; jelen voltak: Pembroke, Douglas, stb. A felolvasásnak óriási sikere volt. A jelenvoltak egyhangulag elhatározták, hogy haladéktalanul üdvözlik a magyar nemzetet, s fölkérték Babington polgármesterét, hogy a következő egyhangulag elfogadott határozatot juttassa a magyar nemzet tudomására: – Mi, Nagy-Britannia és Irország egyesült királyság szabad polgárai, legmelegebb üdvözletünket küldjük a magyar nemzetnek a kultura terén tett örvendetes előrehaladásáért. Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.“

Ez az ujdonság reményt nyujt rá, hogy legközelebb viszontlátjuk nemzetünk barátját, a derék Sherry-Brandy-t.

Csekély fantáziával is elképzelhető, milyen lelkesen magyarázza a babingtoni nagyvendéglőben Pembroke és Douglas barátjainak:

– Magyarországnak nincsen párja! Svájczban is olcsón él az ember, de Magyarországon a pénz teljesen fölösleges. Nem nagyon praktikus nép, de csupa nemes büszkeség. Szólj a magyarnak egy szót: azonnal odaadja az ingét. És boldog, hogy odaadhatja.

SZÉLMALOMHARCZOK.

Egy lipótvárosi fiatal ember hirtelen meghal.

A közelebb állók elkezdenek suttogni, s nemsokára mindenfelé beszélik, hogy a fiatal ember maga végezte ki magát. Minthogy pedig annak, a ki maga emelt kezet magára, nincsen joga csöndes és tisztes temetésre: az ujságok neki esnek az érdekes anyagnak, föltárják az eset részleteit, s megindul a zavaros, bőven ömlő árja annak a moralizálásnak, melynek minden más moralizálással szemben megvan az a hasonlithatatlan előnye, hogy potom áron, négy vagy öt osztrák értékü krajczáron megszerezhető.

Előjönnek a politikai, társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmu filozófusok, s tartanak ilyen prédikácziókat:

– Oh, léha társadalom! Oh, fonák becsület-fogalmak! Oh, érthetetlen előitélet, szennyfoltja XIX. századunknak! Oh, kártya-becsület! Ime, ez az ember a ti halottatok! Ez az ember annak a barbár konvencziónak esett áldozatul, hogy a kártya-adósságot huszonnégy óra alatt meg kell fizetni. Milyen nonsens! Az, aki a szabóját nem fizeti ki, gavallér marad, az pedig, aki a kártyatartozását nem tudja leróni, csak a halálban találhat menedéket. Hol itt az igazság? Van abban ráczió, hogy a szabókontóval dicsekedni is lehet, azt a tartozást ellenben, melyet a biró mint turpis causán alapulót, nem itél meg, vagy ki kell fizetni huszonnégy óra alatt, vagy meg kell válni ettől a szép élettől?! Megválni az élés ragyogó élvezetétől ilyen ósdi előitélet miatt! Hát egyáltalában lehet arra ok, hogy az ember önként megváljék az élés ragyogó élvezetétől?! Nem, senki se válik meg ettől önként; ezek a látszólagos öngyilkosságok valósággal közönséges gyilkolások, s a gyilkos: ez a léha társadalom, ezek a fonák-becsület-fogalmak, ez az érthetetlen előitélet! Népnevelés, jőjjön el a Te országod s világositsd fel az embereket, hogy az élet ragyogó élvezetétől megválni ilyen hóbortok miatt nem érdemes! Világositsd fel őket, hogy kártyázni igen nagy ostobaság – mert ez a pénzforgalomnak legimproduktivebb módja – s magyarázd meg nekik, hogy ha már az ember elkövetett egy igen nagy ostobaságot, nem következés, hogy elkövesse a másikat is. Oh, léha társadalom!…

Ezek a derék bonczok, akik ilyes prédikácziókat tartanak, tévednek egyben-másban, s ami fontosabb, elfelejtkeznek néhány apróságról.

Tévednek például abban, hogy lehet olyan gavallér is, aki a szabójának nem fizet. Gavallér-ember mindent megfizet, a mivel tartozik. Hogy azonban, az időre nézve, mely alatt az ilynemü tartozásokat meg kell fizetni, az általános felfogás türelmesebb, mint másnemü adósságokat illetőleg: annak alapos okai vannak. Az első és legfontosabb az, hogy azok, akiknél az ilynemü követelések lenni szoktak, rendszerint, mondhatni, az esetek tulnyomó számában, nemcsak az áruval, hanem a hitellel magával is üzérkednek, s csak azért nyujtják a hitelt, hogy az adós, aki többnyire könnyelmü fiatal ember, esztelenül éljen vele, mert hisz ez az üzlet, ha későn hajtja is a hasznot, de busás hasznot hajt. Az ilyen üzletek kötésével természetszerüleg együtt jár az is, hogy a kötelezettség teljesitése csak hosszabb idő multán történik. De türelmesebb a fizetés idejére nézve a közfelfogás az ilynemü adósságokkal szemben azért is, mert a hitelező mindig megtalálhatja a birót, aki egyszeriben megitéli s be is hajtatja a követelést. Amint hogy be is hajtják a gavallérokon, a kamatokkal és perköltségekkel egyetemben.

A kártya-„adósság“-ot a biró nem itéli meg. És mert itt annak a másik embernek a bizakodása csak társának a személyére támaszkodhatik: már ennélfogva is természetes, hogy azt a személyt, az időre nézve, a közfelfogás erősebben kötelezi. És ez az első, amire ama bizonyos társadalom-reformálók nem forditanak kellő figyelmet.

De másodszor tökéletesen elfelejtik azt, hogy a kártya-„adósság“ nem adósság. Több mint adósság: hiány, deficzit, csőd. Mert kártyában nincsen hitel. Olyan bolond ember, a ki a készpénzét koczkáztassa amaz igéret ellenében, hogy az illető majd megfizet, ha majd pénze lesz (pláne olyan játékban, a hol neki is a bőrére mehet a dolog), olyan bolond ember nem létezik. A természetes, minden játékos által elfogadott konvenczió az (és ennek hallgatag mindenki aláveti magát, mert különben nem játszanának vele, mihelyt a pénze elfogyott), a konvenczió tehát az, hogy pénz nélkül valaki csak abban az esetben játszhatik, ha az a pénz, a mit koczkáztat, _nincsen nála, de megvan otthon_. Azt tehát, a kinek tényleg _nincsen meg otthon_, s a ki ezért 24 óra multán nem tud helyt állani, az nem: „adós marad“, hanem: _félrevezette a másikat_. És ennek a tudata az, a mit ósdi és fonák felfogásu emberek, a gunyosan gavalléroknak nevezett emberek, nem tudnak tulélni.

Megjegyzendő, hogy ezt a bizonyos 24 órát, sehol, semmiféle körben, nem értelmezik betü szerint; és arra nem is igen volt eset, hogy valaki kénytelen lett volna magát megölni azért, mert csak 36 vagy 48 óra multán lett volna képes fizetni. Mert az illetőnek meg lehet otthon a kellő fedezete (például földbirtokban) s bizony van rá eset, hogy a vagyonát 24 óra alatt nem tudja pénzzé tenni. A modus vivendi ezért a kerek világon mindenütt az, hogy a vesztes bizonyos rövid határidő alatt még mindig rendezheti a dolgát. Persze a határidő nem huzódhatik sokáig, mert jogos, hogy a másik ugy számithasson erre a pénzre, mintha a kártya-asztalon előtte lett volna. Jogos, mert különben egyenlőtlen chance-okkal játszottak, s ő többet koczkáztatott, mint emez. A miről szintén megfelejtkeznek ennek a kárhozatos előitéleteknek az ostorozói.

De van még egy dolog, a mire teljességgel nem gondolnak. És ez az, hogy az ilyen kártya-tragédiák egy jelentékeny részét nem érnők meg, ha nem avatkoznék a dologba egy olyan felfogás, a mely teljesen ellenkezik ama bizonyos „előitélet“-tel. Ezt a felfogást megvilágitja egy példa.

Az apa self-made-man volt. A szegénységből küzdötte fel magát, s kitartó szorgalommal, sok üzleti szellemmel, meg némi szerencsével nagy vagyont szerzett. Derék ember volt, a ki szerette a fiát, s a kinek nem volt más óhajtása, mint hogy a fia épp ugy vezesse a házat (a melyre büszke volt), mint ahogy ő vezette. Elvégezte róla, hogy: majd kereskedni fog. Nagy gonddal neveltette a fiut; tehette, volt hozzá módja. Elküldte idegen országokba, lásson világot, gyarapitsa üzleti ismereteit. Mikor azonban a fiu hazatért, az apa meglepetve és csalódottan tapasztalta, hogy a fiu nem kereskedik. A neveltetés, a melyben részesült, a másféle környezet, a melyben egy idő óta élt, a könyvek, az idegen ideáloknak hódoló társaság, melybe hajlamai vonzották, olyanná tették a fiut, hogy az apa nem ismert tulajdon vérére.

Különbözö ideáloknak éltek, különböző felfogásoknak hódoltak, világról, osztályokról, emberekről a lehető legellentétesebben gondolkoztak; egy nyelven beszéltek, de nem értették egymást. A fiu, a ki megszerezte magának amaz osztályok élvezeteit, a melyek nem kereskednek, magáévá tette ennek az osztálynak az élet-felfogását is. Rendszeres munkája, mely kedvére lett volna, mely hajlandóságaival megegyezett volna, nem akadt; neki adta magát a mulatságnak. Játszott is. Nem többet, mint a dologtalanok közül akárki, de sokkal több kalamitással, mint más. Az apa egy párszor fizetett helyette; nem szivesen, de megtette. Történt, hogy a fiu egyszer a rendesnél is nagyobb malheur-rel játszott; mikor az asztaltól fölkelt, ezrekkel többet „hozott“, mint a mennyi rendelkezésére állott. Nem volt választása: apjához kellett fordulnia. Az öreg ur elrémült, mikor megtudta, hogy a fiu milyen nagy summát kártyázott el egy pár óra alatt. Módjában volt ugyan százszor akkora összeget is kifizetni, de remegve gondolt rá, mi lesz ennek az életmódnak a vége. Vitájoknak önkéntelenül tanujává lett a család egyik tagja, a kinek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy a dolgot kevesebb áldozattal is „ki lehet egyenliteni“. Az öreg urnak, a ki ugy gondolkozott, mint a lembergi bőrkereskedő (a ki, ha ő orosz czár volna, még gazdagabb volna, mint az orosz czár, mert ő egy kicsit kereskedne is), az öreg urnak tehát megtetszett az eszme. A fiu azonban, a ki nem kereskedett, fölháborodott erre a gondolatra, s kijelentette, hogy ha a család egyezkedni próbál, ő megöli magát. Amazok ugy okoskodtak, hogy: „a ki mondja, nem teszi meg“ s fölkeresték ajánlatukkal a hitelezőt. Mikor ezt a fiu megtudta, végrehajtotta a fenyegetését, csak azért, hogy legalább a halálos ágyán rákényszerithesse a családját az egész tartozás megfizetésére. Ugy élt és ugy halt meg, mint azok szoktak, a kiknek világnézetét az élvezeteikkel együtt magáévá tette. Ha a maga ura lett volna, ha az a vagyon, a mely rá várakozott, rendelkezésére állott volna, bizonyára ugy fizet, hogy a malheurjét senki se olvassa le az arczáról. És ha egész vagyonával kell fizetnie: bizonyára az se birja rá, hogy az életet eldobja magától. Mert aki igy tud meghalni, a mikor kell, az élni is tud, a mikor élni, nélkülözni és türni kötelesség. Ha tévedett, abban tévedett, hogy a fatális pillanatokban számitott azokra, a kikre nem lehetett számitania. De e tévedésért meg is büntette magát. S ha meghalt, nem azért halt meg, mert az az „előitélet“ rettenetes, hanem, mert azok, a kiktől (az ő fogalmai szerint) jó vagy balsorsa függött, a kritikus helyzetben nem gondolkoztak vele egyetértően. Nem az „előitélet“, hanem az ezzel ellentétes felfogás fordult ellene.

S az ilyen esetek nem is a legnagyobb ritkaságok, Azok a családi tragédiák, melyeket a családtagok különböző gondolkozásmódjai idéznek elő, kezdenek mindennaposakká válni.

A kártyázás gyülöletes; de azokért a katasztrófákért, melyeket egy családban a régi- és uj-világ eszméinek összeütközése idéz elő, nem lehet a „fonák becsületfogalmakat“ okolni. Legalább ugyanennyi joggal lehet okolni az ellenkező fogalmakat is.

De azért voltak, vannak és mindig lesznek Don Quijoték, a kik a szélmalomra mutatva, igy kiáltanak fel: „Látod, Sancho Pansa, azt az óriást? Ennek az óriásnak Előitélet a neve. Én ezt az óriást le fogom teperni!“

(1892.)

SELYEM ÉS RONGY.

Valaki, például egy Tolsztojhoz hasonlatos gondolkodó, aki odáig megy a következetességben, hogy maga foltozza meg a czipőit, azt mondhatná egy böjti prédikáczióban:

– Micsoda ostobaság annyit költekeznünk az öltözködésünkre s micsoda hiuság annyit cziczomáznunk magunkat! Szükségeink között a ruházkodás szüksége a legutolsók egyike; a természet, mely étvágyat, kivánságokat s szervezetünkhöz mérten több, kevesebb igényt mért ki nekünk, e tekintetben rótta ránk a legkevesebb gondot. Egy jó bunda sokat ér, s a kényelmes ruha, a melyet meg sem érzünk, nem utolsó dolog; de ha ruházatunk megvéd a hidegtől, a mozgásban nem akadályoz, a legkevésbé sem bántja a tisztaság iránt való természetes érzékünket, szóval, ha nem okoz semminémü alkalmatlanságot: ez kielégithet édes mindnyájunkat, mert a többi már csak gyerekes fényüzés. S mit látunk? Azt, hogy az egész világ többet akar; hogy e tekintetben mindenki pazarol, módjához képest, sőt erején felül. Inkább koplalunk, de cziczomázzuk magunkat, nők, férfiak, gyermekek, fiatal és öreg, urféle és cseléd. Nagy városokban, ezer, tizezer számra vannak, a kik egész életükön át rosszul táplálkoznak, csakhogy módjukon felül ruházkodhassanak; a fiatal ember vacsora nélkül fekszik le, a leány eladja magát, csakhogy ugy öltözködhessék, mint a czimborája. A hetaera fehérnemüre költi el a gyalázata bérét; herczegasszonyok csődbe kerülnek, mert minduntalan uj ruha kell nekik, szebb, mint a többieknek. Államférfiakat látsz: azt hinnéd, hogy a státus sorsán törik a fejüket, pedig azon gondolkoznak, hogy milyen formáju nyakkendőket rendeljenek az ingkereskedőtől. És látsz egész családokat, örökös baj, örökös nyüglődés között, mert sehogyse tudják kiteremteni azt, a mivel a szabónak tartoznak. Mily ostobaság! A ki fiákerezik és pezsgőzik, legalább mulat a pénzéért; ezeket, a verejtékükért, mindössze az a tudat kárpótolja, hogy: valóban, ruházatukat nem éri kifogás; sovány öröm, méltó ahhoz a kicsinyes hiusághoz, melynek osztályrésze. Mert van-e kicsinyesebb valami ennél a hiuságnál? Mintha a drága szövetü ruha, mintha a bármily remekül szabott öltözék csak egy jottával is szebbé, kellemesebbé tenne valakit! Egy tizenhat éves szép leány olcsó kartonruhácskájában is magára von minden szemet, s a kikent-kifent vén asszonyt nem teszi fiatalossá a hatszáz forintos öltözék sem. Ő arra számit, hogy azt gondolják róla:. „Micsoda remek ruha van azon az asszonyon! Ki lehet az az elegáns asszony?“ S te azt gondolod: „Hát nem kár az a ruha erre a vén dunnaludra?!… Látszik, hogy nem maga keresi a pénzt; ha magának kellene keresnie, nem pocsékolná igy!“ Az a ruha a kilenczven kilónyi hustömegen bántja a harmonia iránt való érzékedet; az a benyomásod, hogy itt valami sértés esett a jogrenden, ő azonban boldog, azt hiszi, hogy szebb, mint reggel kilenczkor volt. Micsoda ostobaság!

És micsoda bün! Azzal a pénzzel, a melyet a czivilizált világ ezekre a czifra rongyokra pazarol, fel lehetne száritani milliók és milliók könnyét, meg lehetne gyógyitani százezer és százezer sinylődőt, ki lehetne irtani a földről az éhhalált; kenyeret, enyhületet, pihenést lehetne adni a szűkölködők és verejtékezők roppant sokaságának. Mert a föld nagy, nem követel szakadatlan munkát és mégis terem eleget; az élelemből, a jó levegőből és pihenésből jutna minden eleven lénynek. Hogy mégis annyi az éhező, hogy olyan nehezen lehet megküzdeni a pestisekkel, hogy oly sokan görnyednek emberietlen munkában, az egyedül onnan van, hogy nekünk, a minoritásban lévő erősebbeknek, túlontul nagyok az igényeink, és e nagy igényeknek megfelelő kényelmeket csak az ő nyomoruságaik árán szerezhetjük meg. Kik oktalanul pazaroljátok hitvány czifraságokra a feleslegest, gondoljátok meg, hogy a mi nektek kell, (pedig hát meglehetnétek nélküle!), azt a szegényektől, a rokkantaktól, a betegektől, az árva nyomorultaktól, s olyanoktól veszitek el, a kik húsz-harmincz évvel rövidebb ideig élnek, csak azért, hogy az erőseknek semmise hiányozzék.

*

S mit szólna egy ilyen prédikátor a szinpadi czifrálkodásról?

Olyanformán nyilatkoznék, hogy a magánzó páválkodás még valamelyest érthető, – mert az asszonyi hiuság határtalan, s általában az emberi ostobaság véges elmével meg nem mérhető, – de a szinpadon szokásos fényüzésnek még csak magyarázata sincs. Mert végre is az emberek közdolgaikban józanabbak szoktak lenni, mint magánügyeikben.

És ime. Mennyi drága anyagot, mennyi emberi munkát temetnek el a szinházak azokban a szinpadi czifraságokban, a melyeket diszleteknek és kosztümöknek szokás nevezni! Mennyi érték hever azokban a porfészkekben, a melyeket a szinházak magazinul használnak! Némelyik tárgy ötvenszer tett szolgálatot, némelyik háromszor, s voltaképpen egyik sem szolgált komolyabb czélt. Száz meg száz kéz dolgozott rajta, csak azért, hogy egy párszor a szinházi lámpások előtt fényeskedjék. Nem ruházták a szükölködőt, nem melegitették a fázó szegényt, nem takarták az emberi meztelenséget és nyomoruságot. Ezek a selymek egy párszor csillogtak; suhogásuk szatirákat suttogott a bölcselkedő fülébe, punktum. Mennyi pénz rongyolódik el bennük, mennyi jobb sorsra érdemes anyag válik bennük foszlánynyá!

Mintha bizony a szinpadi illúzió-keltéshez elkerülhetetlenül szükséges volna ez az esztelen luxus! Boldogabb időben a Rosciusok és Garrick-ek az efféle pazarlás és minden hókusz-pókusz nélkül is nagy hatásokat tudtak elérni; épp ugy, talán még jobban megrázták a lelkeket, mint a mai idők szinészei. S mintha bizony ennek a pazarlásnak tökéletes illúzió volna az eredménye! Akármilyen pompát produkál is a szinház, tudom jól, egy pillanatra sem felejtem el, hogy a Macbeth fején lévő korona nincs aranyból. Nem mindegy-e nekem, ha ugyan korona formája van, hogy papirból van-e, vagy sárgarézből? S vajjon Cordélia nem hat-e meg, ha nincs drága öltözetben? Mialatt apját élesztgeti, arra gondolok-e, hogy fehér ruhájának a szövete nem kerülhet-e többe méterenkint hatvan krajczárnál, s hogy egy királyleány ennél nagyobb luxussal élt a régesrég multban is?

Persze, igy csak a bölcselkedők beszélnek, s a szinházigazgatók nem bolondok, hogy a bölcselkedőkre hallgassanak. Nekik csak egy a gondjuk: hogy érdekeljék a közönséget, s tudják, hogy ezek a külsőségek igenis nagy hatással vannak a tömegre. Tudják, hogy X. Y. asszonynak egy remekbe készült toiletteje több asszonyt vonz a szinházba, mint Shakespere minden drágakövei. Tudják, hogy az egyre idegesebb, fáradtabb és fásultabb közönség hova-tovább csak a szórakozást, tehát mindenekfelett a látványosságot keresi a szinházban; tudják, hogy közülük az kasszálja be a legtöbb eredményt, a ki a luxus dolgában a legtovább viszi. Tudják végre, hogy a szinésznőt mindig könnyü ebbe a tánczba belevinni, mert hisz nem igazi szinésznő az, a ki meg nem ragadja a hatásnak minden eszközét. S azért ősidőktől fogva pártolták azt az esztétikai irányt, mely megkivánja, hogy a szinésznő toilettek dolgában minél nagyobb fényüzést fejtsen ki. Pártolják ezt az irányt, csak költekezni nem szerettek rája.

Ez a lelki kettősség, mely a szinházigazgatóknál meglehetősen örökletes, természetesen azzal a történeti eredménynyel jár, hogy mai napság a szinpadon a nec plus ultra fényüzés karöltve jár ama nyomorusággal, mely mintha még Thespis kordéjából maradt volna örökül a szinészet szegényeire. Mig a fiatal, szép, ünnepelt és jól dotált szinésznő, a ki a mai sikerért zálogba tenné a tulvilági üdvösségét, olyan toiletteket vásárol hitelbe, hogy a kevésbbé tehetős grófnők is irigykedve nézik: idősebb társnője, a már másodrangba degradált szinésznő szegényes öltözetben szegyenkezik a szinpadon, olyan öltözetben, mely mintha rína, panaszkodnék. A grófkisasszony hatszáz forintos ruhát vesz magára; olyan szép, hogy majd elrepül. A mamáján, az öreg grófnén pedig egy firhangból készült ruha van; az ember sir, hogyha ránéz.

*

Nincs a világon szinház, a hol ezt az anomáliát meg ne találnók. Az uralkodó princzipium mindenütt az, hogy a kosztümöt még csak kinyögi a szinház, de a modern ruhát állitsa ki a szinésznő a fizetéséből, s ha van neki ilyen: a ruhapénzéből. Az is, a kinek tizezer forint a fizetése, az is, a kinek se égen, se földön nincsen többje ezerkétszáz forintnál. S ha az utóbbi csak duennákat adna! De nem, épp annyiszor személyesit grófnőt, herczegnőt, mint amaz. Ám öltözködjék, a hogy tud, s a miből tud. S öltözködik szegény, hogy nézni is fáj.