Part 10

Egyszer találkozott szinházi ember is, a kinek szemet szurt ez az ősi anomália. Titkon érző szinésznői szivek már régóta óhajtva sejtették; végre eljött. Egy szinház-vezető, a kinek a jó izlése, stilus- és harmóniaérzéke épp oly ismeretes volt, mint hajlandósága a fényüzésre.

Az utóbbi gyakran ragadta nyilvánvaló tulságokba. Hogy a történelmi darab egyik másodrangu szereplőjének háromszáz forintos antik órát vásároltatott – mintha az egész nézőtér meg tudná becsülni, hogy a nádor rokokó-órán nézi az időt, – ez bizonyára sok volt a gondosságból. De ugyanaz a harmónia-érzék, mely egykor talán fölösleges butorvásárlásokba vitte bele, rávezette arra is, hogy megtegye az első kisérletet a legszükségesebb szinházi reformra.

Észrevette, hogy a szinház, melynek vezetését átvette, sok szinésznőjét érdemen felül dijazza. Leszállitotta ezeknek a fizetését, de viszont felmentette őket egy nagy gondtól. Ugy intézkedett, hogy ezentul nem kell nekik maguknak fizetniök a szinpadi ruhájukat. Ruhapénzt állapitott meg számukra, s törvénnyé tette, hogy szinpadi öltözékeiket ebből az átalányból a szinház fizesse. Ha több ruhára van szükségük, mint a mennyinek az ára a ruhapénzükből kitelik, a többletet a szinház fizeti; ha kevesebb, a mi a ruhapénzükből megmarad, az az övék. Persze, a szabónak a szinház diktál, nem ők.

Ez még csak reformocska volt, de egyszersmind az első lépés a felé a helyénvaló rendszer felé, hogy a szinpadi ruhákat, mind valamennyit, maga a szinház fizesse, s fölmentse a szinészeket, de kivált a szinésznőket attól a tehertől, hogy – akár hiuságból, akár kényszerüségből – örökletesen eladósodjanak, a minél hatásosabb megjelenés okából. A ki a szinházi viszonyokat ismeri, tudja, hogy ez a reform a szinpadi grófkisasszonyokra nézve még kivánatosabb volna, mint a mamáikra nézve. Mert eddig jóformán csak a szabóiknak kerestek.

Nem pusztán szinházi ügy ez. Az a rendszer, mely megmenti a szinésznőt az eladósodás szükségszerüségétől, exisztencziájának szilárdabb alapot ad, tisztes megélhetését biztositja, anyagilag is, erkölcsileg is emeli a szinészet egész státusát. És ez a státus már egy egész kis osztálya a társadalomnak.

Azonkivül ez a rendszer talán mérsékelné valamelyest a szinpadon divatos, már-már kómikus fényüzést. A szinház is respektálja azt, a mi a tömegre hat, s a mi az egész világot vonzza, de a szinház még sem olyan hiu, mint a szegény szinpadi grófkisasszony.

Hanem a reformocska nem nőhette ki magát reformmá. A szinházvezetőt – és leghelyesebb intézkedéseit is – megbuktatták azok, a kiknek az apró érdekeit kimélte; s a dolgot ma is elülről lehet kezdeni. Nincs az a helyes ujitás, a melyet tizszer ne kellene megpróbálni addig, a mig az egész világ átlátja, hogy igenis, szükség volt rá.

SZENTIMENTÁLIS SÉTA.

Szeretlek, én kedves városom, világ-szállója minden baktériumoknak, Cosmopolis-sza ragadós nyavalyáknak, méltó versenytársa hires Odesszának!

Mit bánom én, hogy tulajdonkép csak egy dologról volnál nevezetes: arról, hogy ősi, örök találkozó helye vagy a világrontó három-egy nagyhatalmasságnak, a Füstnek, a Pornak és a Szennynek! Mit bánom én, hogy neved a pokol legfeketébb betüivel van nyomtatva az összes statisztikai kimutatásokban, hogy baczillusaid a legvirgonczabb, legszebb példányok minden baczillusok között, hogy miazmáid mammuth-miazmák, valóságos Akhillesek és Agamemnonok a miazmák rendjében! Mit bánom én, hogy szerelemmel ragaszkodni hozzád egy az istenkisértéssel! Azért mégis szeretlek.

A manzanilla-fának árnyékában leskelődik legszivesebben a Halál. Hanem, ugy mondják, a legédesebb álmokat is ott álmodja az ember.

*

Szeretlek és nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak, mert egy kissé az enyém is vagy, s mert panorámád felejthetetlen előttem, mint felejthetetlen lehetett a danaoknak Trója. Nemcsak azért szeretlek, mert ligeted satnya, hektikus fáival, fésületlen utjaival és czéda, szüzességét vesztett levegőjével kedvesebb nekem, mint Cintra vidéke, mert stilustalan épületeid körvonalai előttem egy csodaszép mese szerteszórt betüi, s mert az iparcsarnok, ez a monumentális izléstelenség, ez a szegény gigerli az épitmények között, mint egy tündéri dekoráczió fehér foltja jelenik meg ellustult elmémben. Nem, nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak.

Szeretlek, mert olyan vagy, a milyen. Azt mondják, hogy szép vagy. Nem tudom. Nekem csak fiatal vagy. De imádom a fiatalságodat.

*

Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt s maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő, mely az ördögé: fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.

Fiatalos rajtad minden. Fiatalok épületeid, melyeket az uj idők ekletikus, zagyva, mindennel megalkudó izlése vagy izléstelensége kreált. Fiatal, zsenge művészeted, mely tapogatózó és nagyhangu, merész és gyámolatlan, hellén velleitásokkal teli és eredményeiben amerikai. Fiatal a vagyonod, mely szeret az utczán hánykolódni, s még olyan friss, mint az ujonnan vert aranypénz. Fiatal egész életed, mely most van java fejlődésében, s jövőjében kiszámithatatlan; fiatal a benned ágaskodó őrült mulató kedv, fiatal a nagyzolásod és elbizakodottságod; fiatalok a büneid, melyek csak az ifjuság lármás könnyelmüségei, s mentek a régi világvárosok szennyétől; és fiatalok végre az erényeid is, melyeket még nem ölt el a vén nagyvárosok rideg önzése.

Fiatal vagy, és mert fiatal: a legérdekesebb minden nagyváros között.

Szépséged változó. Vannak jó és rossz napjaid. De éppen azért megunhatatlan vagy, mindig más és más, mindig uj és meglepetésekkel teli. Az öreg nagyvárosok, a hol sok a tradiczió, a hol az életrendet egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem érdekelnek engemet ugy, mint te. Ezek az öreg nagyvárosok ma olyanok, mint harmincz esztendővel ezelőtt; harmincz év mulva ismét csak olyanok lesznek, a minők ma. Azoknál ennyi idő már semmit sem határoz. Te, te a Rejtelmesség vagy.

Azok, a kik ma itt a te körutaidon, avenue-iden hetvenkednek, ragyognak és tüntetnek, harmincz évvel ezelőtt még sehol sem léteztek, vagy a mi ugyanannyit jelent, lenn voltak egy alakuló világ forrongó mélyében. A kik itt harmincz évvel ezelőtt uralkodtak, azok vagy elvesztek, vagy most kezdik ujra, alulról. Vajjon a jelenleg diadalmaskodó elemek mivé lesznek harmincz év mulva? Dinasztiákká erősödnek-e vagy visszasülyednek a proletáriátus óczeánjába? Mely részben? Mért? Másokra bizom a feleletet. Én megelégszem a kérdéssel. S tán épp azért érdekel ez is, mert már a holnapod is rejtelem.

Szép, nagy kamasz leány, vajjon micsoda asszony lesz belőled?! Fogalmam sincsen róla. De légy akármivé: most, a kritikus éveidben mondhatatlanul tetszel nekem, mint maga Julia, a kiből nem tudom, mi lett volna, ha véletlenül férjhez talál menni Montecchi urhoz.

Im, fogadd hő vallomásomat. Szeretlek. Szeretem hejehuja kedvedet, cabotine-hiuságodat, gyerekes kaczérságod, mely annyit gondol a jöttment széptevők jóvéleményével, szeretem asszonyos büneidet, kaczér ravaszkodásaid, melyek nem menttek némi szédelgéstől, szeretem még szemfényvesztésre dolgozó, olcsó pompádat is…

És déli verőn, ha a Napfény – az áprilisi Napfény, mely tartózkodó, mint szüz leányok szerelme – ha a Napfény kegyesen megjelen, bevilágitani rossz kedvem feneketlen mélységeibe: nem tudok lemondani a vasárnapi örömről, melyet csak a czéltalan barangolás, a melegen való sütkérezés, s a látni éhes szem szabad legeltetése szerez meg naiv, czigánykedélyeknek. Nem tudom megállani, hogy a faképnél ne hagyjam állitólag okosabb dolgaimat s meg ne induljak: gyönyörködni ifjuságodnak szépségeiben.

Ilyenkor a véletlenre bizom magam. Megyek, a merre az utczai élet szeszélyei vezetnek. Átkószálom az előttem bandukolók világát s lépten-nyomon azon veszem észre magam, hogy teli vagyok felfedezésekkel. Mert soha sem indulhatok utnak a nélkül, hogy ne bukkanjak egy előttem eddig ismeretlen ujdonatuj, Potemkin-városrészre.

Ó, szép, fiatal városom, mintha igazán parancsszóra nőnél!

Megbámulom az ujabb és legujabb dekorácziókat, aztán megyek tovább, s egyszerre csak benne vagyok az ember-áradatban, mely elvisz magával a déli sétálók korzójára, a hol ebben a félórában találkozni fogok „egész Budapest“-tel.

A kép itt ismerős; bizonyára édes-keveset változott azóta, hogy utoljára láttam. De ide sem jöhetek a nélkül, hogy azt, a mi e képet megeleveniti, másnak ne lássam, mint a multkor. A panoráma a régi, hanem az „ember-anyag“, az olyan gyorsasággal változik, akár a sárgalázas vidékeken a helytartóságok személyzete. Egy kissé exotikus módra őrlöd az ekzisztencziákat, szép, ifju városom!

Az ember-anyag friss, de hasonló a néhaihoz. Az alakok, melyek előttem elvonulnak, ujak, de olyanok, mint voltak elődeik. Rémes sebességgel fejlődöl, kedves városom; életednek szinezete is elég csinosan változó. Csak egy dolog tünik fel előttem a te világodban állandónak; s ez figuráidnak a karaktere. Tegnap, ma és holnap, mindig tele vagy erőlködőkkel és parvenükkel: mert te az erőködök és parvenük városa vagy, kedves kis Chicagóm!

*

Koronkint, a mikor nincs okosabb dolgom, elkezdem számlálni őket – az ismerősebbeket – besorozván mindeniket illető osztályába, az _A_. kategóriába vagy a _B_.-be. Az _A_. osztály ma még kanterben győzi meg a másikat, de már a _B_. is szépen izmosodik. És alig akad ismertebb figura, a kit jó lélekkel nem sorozhatok se ide, se oda.

Mindenki keres ezek közül valamit; még jó, ha csak keresi s nem vadássza. Keresi mindenütt, itt is, az utczán is, a mikor azt játssza, hogy sétál. S a ki már nem vadászik többé, az csak azért jő, hogy mutogassa, a mit megtalált, elért, zsákmányul ejtett. Még ez is keres valamit: az önök tapsait.

Elszontyolodom. Ez a tarka, lármás, amerikánus élet alapjában véve mégis szomoru, mint az _Orfeusz_ bacchanaliája.

Hisz ezek az emberek még sétálni se tudnak csak azért, hogy sétáljanak! Ezeknek még a mulató hely is csatamező! Ezeknek nincsen semmijök, csak egy rögeszméjök; s e kivül minden mellékes nekik, még a Napfény is!

De hát érdemes végig küzdölődni, lökdösődni egy egész fiatalságot, érdemes vad hajszában és szünet nélkül való fáradságokban tölteni el mindazt, a mi az életből szóra méltó, érdemes azt, a mi vigasztalására adatott a halandónak, telegráf-bureau-nak tekinteni, a hová csak azért kukkansz be, mert ügyeid visznek oda, érdemes futni, nyargalni, verejtékezni, százszor földhöz vágódni és százszor feltápászkodni, harczolni, lesben állni s embert enni, csak azért, hogy vénségedre igazi perzsa szőnyegen hencseregjél és kripta-szélességü ágyban pihentesd elsilányodott tagjaidat, hogy akkorára, a mikor a gyomrod már csak egy rossz zacskó, önmagadnál öregebb cognak-ot igyál, hogy exotikus virágokkal teli kerted legyen akkor, a mikor már csak mankón sétálsz benne, a mikor a virágok illatát nem érzed többé, a mikor lehelletedtől a rózsa szirma fonnyad?!…

És aztán, másik oldalt, ez a hiuság, ez a szegényes hiuság!

Mindössze ennyi az, a mit elértetek, hogy most már pályázhattok a kerités mögött bámészkodók tapsaira?! A jó, a melyet mutogattok, csak arra jó, hogy mutogatni lehet?!

Szegény emberek, ha az utazástokból nincs egyéb hasznotok csak az, hogy beszélhettek róla, bizony jobb lett volna otthon maradnotok!

*

De hát, igazán, urak már nincsenek a világon?! Végre látok egyet.

Egy hosszu, öreg, fráter, furcsa ruházatban, mely kedélyesen csufolja a különböző régi divatokat. A haja őszbe csavarodott, szakálla, mely hű maradt valami régi kaczérsághoz, fehér, csak a járásán látszik, hogy még emberebb, mint vallja éveinek száma. Alig van sár az utczán és mégis sárosabb, mint poros. A mi érthető, mert az öreg, sétálása közben nem néz az orra elé, a szemközt jövőkre, hanem fölfelé, a magasba. Talán a házak tetejére, talán az égre. Vajjon mit keres ott? Alkalmatos padlás-szobát? Vagy tán az Olympust?

A ki nem ismeri, nem igen ügyel rá; ki látná meg a hiuság vásárán ezt az ó-világi alakot?! A ki valamelyest ismeri, rendesen mosolyog rajta egyet. És meglehet, magában, kissé koldusnak tartja a kevély öreget. Nem minden alap nélkül. Mert hisz ismeretes róla, hogy érezni tudó lelkek valamely szép babonából, gondoskodtak a jólétéről, olyanformán, mint hajdan a hollók táplálták Illés prófétát.

Az öreg azonban nem érzi magát koldusnak, hanem királynak. És azt hiszem, az ábrándjában van egy szemernyi igazság.

Én is nagy urnak látom ezt az alvajárót. Az egyetlen nagy urnak, a kit itt látok az utczán.

Mert végre is az az öreg egy hosszu életen át soha sem keresett, soha sem akart és soha sem kért semmit. Ha szeretett és gyülölt, puszta hajlandóságok szerint cselekedte, érdekből nem barátkozott és a prédáért nem ment birokra senkivel. Igaz ember volt és okos ember is volt, mert csak szappanbuborékokban gyönyörködött és szép álmok közt töltötte az egész életét.

Szeretnék köszönni neki, ámbár nem ismerem, mint a hogy a kegyeletes lelkek köszöntik délvidéken a födetlen koporsókban vitt halottakat, kiket életben nem láttak soha.

(1892.)

BÁLOZÁS.

Vizkereszttől hamvazóig sorra járom a bálokat, nem aludva át semmiféle tánczos éjszakát, még az olyat sem, mikor csak a bölcsészek mulatnak. A leányok, akiknek oldalán az első keringőket jártam, rég elhagyták pártájukat, ki a menyasszonyi fátyolért, ki a szemfedőért; nem tánczolnak többé csillárok alatt, czigánymuzsikára, hanem a lámpák enyhe fénye mellett, gyermek-bálban, kezdetleges zenére, – vagy holdvilágos éjben, zárda-romok omladékain, Szent Katarina körül, mennyei harmoniára. A szép asszonyok pedig, akiknek négyes közben első együgyüségeimet dadogtam el („áldott legyen a nap, a hónap, év!…“), nem mutatkoznak többé a redouteban, meghallgatni az ifjabb nemzedék ősrégi balgaságait… hanem ha úgy véletlenül találkozunk, vitatkoznak velem, kegyesen elfelejtve egykori botorságaimat. Vagy hogyha mégis megjelennek a csarnokban, mely a női öltözőhez vezet, s melyet talán a sóhajok pitvarának kellene mondani: gyöngéd, karcsú, lenge lényeket kisérnek, akik hozzájuk nem a lengeségükben hasonlatosak s akik vonásról-vonásra, ízről-ízre olyanok, mint egykor ők voltak, de azért mégsem ők… oh, nem ők! A hajdani hatalmasok, akik a parketten kormányoztak, most már valahol a vidéken csendőröknek kiáltják a vezénylő szót: „Urak jobbra!“; helyökbe új emberek léptek. A szó szoros értelmében új emberek; tavaly, harmad éve még nem igen vevődtek emberszámba. Mintha csak tegnap lett volna, mikor egyiküknek-másikuknak fölfedtem egyet-mást a mi végzetű igék titkaiból. És látom az arczukról, hogy édes-keveset tudnak polimétisz Odüsszeüsz-ről, és hogy átkozottul keveset törődnek a nevezett polimétisz Odüsszeüszszel; már csak Kirke iránt érdeklődnek, a tapasztalatlanok! Uj, idegen népség mindenütt; s az ismeretlen arczok némaságából kiolvasom, hogy: „Mit keressz itt, nem illesz már közénk!“

S azért mindegyre járom a báljaikat. Nem keresek sem mulatságot, sem izgalmat, sem feleséget, sem hozományt, – mégis beállitok mindig, önkéntelen. Amint hogy újra fölkeresünk ismert tájékokat czél nélkül, s újra elolvasunk ismert könyveket ok nélkül, egyedül avégből, hogy mesterségesen idézzünk vissza valamicskét régi benyomásainkból. Tudjuk, hogy a tájékot, a könyvet nem fogjuk többé oly kedvesnek találni, amilyennek régente tetszett, – nem mintha megváltoztak volna, de mert meggyöngült a szemünk, – és mégis föl-fölkeressük egy-egy passage-ért, melynek rejteke őrzi valamelyik parányi, magunkkal nem hordott emlékünket. És aztán, van bennünk egy megvénült ördög, aki szeret moralizálni a másik rovására, a magunkéhoz hasonló esetekben. Szívesebben firtatjuk az ismerős hibákat, mint amelyek idegenek tőlünk. És mivel kevesen voltak kifogástalanok a mulatságban, sokan vagyunk, akik érdeklődünk ama balgaságok iránt, amelyeket mulatság közben szoktak elkövetni. Hátha még képesek vagyunk hinni, hogy utódaink túltesznek rajtunk a hibákban! Pedig, úgy gondolom, a mai legényekhez képest a régebbi mulatók valóságos rokokó-urak voltak. Ezt a tapasztalatot hozza haza az ember minden ujabb farsangról, amelyet végigrobotolt, miközben régi impressziókat keresgél.

*

Saint-Simon, a nagy pletyka, (vagy: „a pletyka nagy ember“, ha így jobban tetszik), azt írja Conti herczegről, hogy az inasa és a vargája előtt is pose-olt, mert még nekik is tetszeni akart. Csekélységemmel szemben, ugyanezt a malicziát engedte meg magának egyik Pyladesem, (csak a jó barátok tudnak efféle édességeket mondani), kifejezve vélekedését, hogy talán a redoute szolgáinak akarok feltünni, mikor pénzen vett belépő jegygyel állítok be egyik bálba a másik után. Kifejtette, hogy viseletemet többnek tartja közönséges különczködésnél (meg kellett értenem: a „hóbort“ szócskát hallgatta el), ajánlotta, hogy fékezzem magamban a feltünés viszketegét, s megmagyarázta, hogy embereknek, akik nem találtak fel csalhatatlan hatású pasztillákat a köhögés ellen, akik nem költekezhetnek amerikai örökségek számlájára, épp olyan kevéssé illik báli jegyekre költekezni, mint ahogy nem illik diurnistának fiákkeren járni. (A példázat, úgy látszik, homályos czélzást foglal magában arra a kis parazita állatra, amely természettudósok megfigyelése szerint _köhögni_ erőlködik.) Mikor csak jó vidékiek követnek el hasonló esztelenségeket! Mikor a legjobb körökhöz tartozó urak sem fizetnek! Mert hisz az ember vagy bálrendező, vagy ismerőse valamelyik bálrendezőnek, s ehhez képest tudja, hogy mi az a „csere-viszony“? A csere-viszony tudniillik az a valami, amely megengedi, hogy jól nevelt fiatal urak végig mulassák a farsangot egy hitvány maravédi fizetsége nélkül.

Az ember nem is hinné, mi által emlékezteti felebarátait az elmés, nemes Don Quijotera! Bizony, nem sejtettem volna, hogy ezért is meg fognak szólni. De, ha így van, – kik fizetik akkor a vigasság költségeit? Kik töltik meg a jótékony egyesületek alamizsnára éhes pénztárát? Kik kötelezik le apró ajándékokkal a házi gazdát, aki szíves vendégszeretettel tárja fel termeit? Ki honorálja azt a tekintélyes zeneigazgató urat, aki oly előkelő, mint egy diplomata, de aki pénzkérdésekben olyan kicsinyes, mint egy – czigány? Ki küldi a _billet doux_-kat a gáztársulatnak? Ki öltözteti a porticusban díszelkedő papagály urat, akinek derült színekben ékes egyenruhája oly kedves tápot ád a mulatók aesthetikai érzékének? Talán az, aki a völgyek liliomait ruházza? Kik adják meg a mulatság árát?

Úgy látszik: a hölgyek, minthogy csak ők és a főherczegek „világítanak“. (Tudvalevőleg ennek a francziás szólamnak mély jelentősége van.) A „legjobb körökhöz tartozó“ fiatal urak a hölgyek költségén mulatnak, akik – szerencsére – szintén a legjobb körökhöz tartoznak. Ami különben nagyon méltányos: fösvény papák és kiállhatatlan férjek wertheimjából teszik. Aztán meg úgy sem érzik meg; minthogy a toalettért ki kell adniok annyit, a mennyibe egy népiskola kerül, fel sem veszik ezt a csekélységet. És ha áldozhatnak a keztyüjökért, melyet holnap elhajítanak, miért ne fizethetnének a tánczosukért, a kiről álmodni fognak éjszakákon át?

*

Ismertem egy európai hirű tanárt, a ki minden második előadását ezzel a bevezetéssel kezdte: „A szóban forgó nemben _háromféle_ osztályt kell megkülönböztetnünk: _a_-t, _b_-t, és _c_-t; ezeken kivül azonban meg kell különböztetnünk többféle, egyéb osztályokat is“. Ezzel a pontos, s egyszersmind kifogástalan felosztással mutattam be a mi báli fiatalságunkat egy derék idegennek, a ki Konstantinápolyból Párisba utazóban negyvennyolcz órát töltött nálunk, s elhatározta, hogy négyszáznyolczvan lapos könyvet ír a _Rezgő csárdás_ _országáról_. (Följegyzem neki a czímet, valahogy el ne felejtse.)

– A mi Céladon-jaink három osztályba sorozhatók. Első osztály: a kik nem tánczolnak, második: a kik csak tánczolnak; harmadik: a kik tánczolnak is, nem is. De vannak másfélék is.

Megértette. Ő is hallgatta valaha a kitünő Franck-ot.

– Nézze, előttünk egy tipus. Látja azt az urat, a ki ott az oszlophoz támaszkodik? Ne féltse, nem fogja fejét a mellére ejteni, a gallér szilárdan, egyenesen tartja a nyakát. Ez nem tánczol soha; ha megpróbálkoznék, elvinné az ördög, mint az „Ünneprontók“-at. Csak a hiusága hozta el ide. Tudja, hogy a „nagyvilági emberek, a kik sokáig éltek oly atmosphaerában, hol az elegáns szenvedélyek megszokottak, valamely különös, melancholiát kifejező pillantással tudnak nézni a lányokra és sajátságos, megzavaró módon tudnak elejteni egy jelentéktelen bókot“, – meg van győződve, hogy rendelkezik ezzel az adománynyal, – s kétségtelennek tartja, hogy a modor, melyet mutogatni jött, jól áll neki. Nem felejti el, hogy az előkelőségnek az a máza, a mely viharos mult maradványának tünik fel (s a melyet Flaubert említ), hatással van a naivabb lányokra s azokra a nőkre, a kik elégedetlenek a környezetükkel. Nem tervel ugyan hódításokat: túl van rajta; hanem egy-egy nedves tekintet kellemesen fogja csiklandozni a hiúságát. Különben: kezelő tiszt egyik miniszteriumban.

Odább egy pár, a mely „nagy port ver föl“, a másik tipusra irányozza figyelmünket. Emez már annyi buzgalommal, oly lelkiismeretesen tánczol, mint azok a hadnagyok, a kiket az ezredes parancsa rendelt a bálba, hogy a kapitány-kisasszonyok ülve ne maradjanak. Tánczol szünet nélkül, mint a hogy pihenést nem ismerve dolgozik a bankjában reggeltől estig. Nem téveszti szem elől, hogy Ádámnak az mondatott: „Verejtékkel keresd meg a kenyeredet és a feleséged hozományát“! Nem tudjuk tisztán kivenni: a bácskai csárdást járja-e, vagy szent Vitus tánczát? Különben a kettő között csak halvány árnyalatkülönbségek vannak. Mozog minden íze ama kétféle forgásrendszer szerint, a melynek törvénye szerint mozognak a bolygók, a maguk tengelye, meg a nap körül. Nem lehet nossz néven venni, hogy e nagy munka fáradalmai közben, mintegy kárpótlásul, apró indiscretiókat enged meg magának tánczosnőjével szemben, hisz annyira „szemtől szemben“ vannak! Az ember csakugyan nem gondolná, hogy mindez az oltárnál fog végződni.

Tovább megyünk, s együtt találjuk azt az osztályt, mely tánczol is, nem is, folyton változó, de mindig erős phalanxban. Ezek olyan urak, a kik készek mindenféle tumultusban részt venni, s lesik a jó alkalmat, mikor lehet _boucan_-t csapni. Mindegyik azért jött ide, a miért a kávéházba, meg az utczára, hogy megütközzék a vakmerővel, a ki nem akarja elismerni, hogy széles e világon a legszebb, legérdemesebb hölgy Dulcinea, s a legbátrabb, legkifogástalanabb férfiú ő, a kitünő hidalgó! Megtorolni jött a sérelmeket, melyeket csak ezután követnek el rajta. Hiába, a vér, a jó vér! Két-három campagne után lesz vagy tíz „lovagiassági“ nyilatkozata, a mi testvérek közt is megér – egy nemesi levelet.

*

Egy nálunk kevéssé ismert franczia iró (Henri Second) irja valahol: „A nőknek a szerelem próza, a melynek van egy kis verses bevezetése; mindenki tudja, hogy a bevezetésnek, ha jó akar lenni, rövidnek kell lennie… és mégis, hányan vannak, akik még e rövid bevezetéseket sem olvassák el, hanem azonnal nézik a tartalomjegyzéket“. _A_ nőknek?… úgy tetszik, a határozott névelő kissé szemérmetlen, s maga a mondás is csak annyira állhat meg, a mennyire mind az a jó és rossz, a mit „a nőkről“ mondtak, s a miket La Rochefoucauld-tól az utolsó anthologia készítőig valaha maximába foglaltak. Mindamellett (a redouteban meggyőződhetünk), a felfogás, melyet ez a paradox kifejez, mind nagyobb és nagyobb hódításokat tesz ama világfiak közt, a kiknek életét, koruknál vagy életmódjuknál fogva csakis a paradoxok szabályozzák. Ugy kell lennie, hogy a báltermet a „legjobban nevelt“ urak közül akárhányan nem tekintik egyébnek, mint előkészitő iskolának, melyben tapogatózni lehet, hol mutatkozik a legtöbb hajlandóság a szerelem prózájának az olvasására? És különös, a szerelem prózájának ezek a tolakodó colporteurjei a legtöbb kitartással ép a lányokat kisértgetik.