Part 11

Akadtak vállalkozó szellemek, a kik sportot kerestek a mulatságban, úgy viselkedni lányokkal, a kikkel a bálteremben kötöttek ismeretséget, a hogy a régi idők vivőrjei bánhattak az ancien régime idején nem tulságosan érzékeny szobalányokkal bejelentés közben, egyik teremből a másikba menet. A dolog gyönyörűnek tetszett; felkapták, mint egyszer a vörös nyakkendőket. A társalgás hangja azelőtt sem volt éppen rokoko a báli termekben. A „jól nevelt“ urak közt régóta hódít már az angol modor, a melyet olyan formán alkalmaztak, a hogy a műkedvelő szakácsok az angol sütés-módot, a mi alatt nálunk mást kell érteni, mint Angliában, a hol bizony a ramsteak-et nem eszik meg nyersen. Régóta ideáljuk volt Renée Mauperin, a ficzkó modorú leány, a kinek beszéde szabad, viselkedése pedig folytonos arczulütése szent Illendőségnek. Hanem csak a legújabb nemzedék kiváltsága lett, hogy a társalgás fesztelenségét oly magas fokra emelje, a mely magaslatot másutt csak a cancan-tánczosok szokták érinteni. Milyen kedves merészség a hangban, mily őseredetiség a mot-ban! Kaszárnyai élczek, kaszárnyai fegyelem nélkül. Szabadság, szerelem! e kettő kell nekik.

Találni urakat, a kik eldicsekednek a sikereikkel: mot-kkal, melyeket a kisasszony Gustave Drozban olvashatott, meg apró kitüntetésekkel, a melyek példáira ráakadhat Louvet de Couvray-ben, a ki kiváncsi rájuk. Lám, a merészség! Holnap már légyottot kér, a Lauzun!

Valóban, csak a merészség dolga? Nincs ebben némi _gyávaság_? A mimosa pudica védheti magát, összehuzódhatik, de csak mig meg nem tépik szirmait. Pedig megtépik és büntetlenül, veszélytelen.

S aztán, ugyanazok, a kik gyerek-módra szétzúzzák játékszereiket, hogy megnézzék, mi rejtőzik belül, – a kik megzavarják, befertőzik a szűzies képzelmeket, – később, nem sokára ugyanebben a bálteremben, – könnyű, nem éppen dicső sikereik helyén fognak nőt választani, nem tartva attól, hogy olyanra is találhatnak, a ki már vétkezett gondolatban. Vajjon hány lesz közülök, aki filozóf módra fogja sorsát elfogadni, azt tartva, a mit az érzéki örömök költője:

Que m’importe que tu sois sage!?…

*

Ezek az apró Renée Mauperin-ek angolos külsejük alatt nem mindannyian hordoznak olyan egyenes, hajlíthatatlan, minden kisértéstől ment szívet, mint az a regénybeli Renée, aki bátran, lelkének veszélye nélkül daczolhatott a konvencziókkal! Milyen sok köztük az üvegházi virág, melynek megárthat az első fagyos, hervasztó szél! Óvjátok őket.

S elnézem egyiket-másikat, a mint ismerős, halvány orczáikat karmin-szinűre festi a könnyű mámor, a meg nem szokott táncz és talán a meg nem szokott szavak. Ujonnan jöttek, a kiket (távolabb) magasról néző vagy magasra látó szépségek méregetnek, kutató, vesékig ható tekintettel, úgy, a hogy csak asszonyok tudnak nézni… Mintha ez a bálterem óriás szalon volna, a hol össze nem férő rastaquouère-ek kerültek össze. A spanyol tábornokné, a kinek férje soha sem járt Hispániában, méltatlankodik, hogy maga előtt látja a laplatai consul leányait, a kiknek az anyja soh’sem jött át a tengeren, e szép Európába…

De ime, itt ez a tejképű leány: ez a redoute virága. Nappal az utczán észre sem veszik; fakó arczocskája eltünik a többi közt… Ha otthon leljük, részvét fog el, a mint megpillantjuk már is petyhüdő arczát, a kezecskéjén kidagadó ereket, puha, beteges mozdulatait. A hangja fénytelen, rekedtes, a szeme bágyadt… oh, azok az idegek! El fogják veszíteni. Hanem itt nem ismerünk rá. Mintha fejéből az utolsó csepp vér is a szivére szaladt volna, nekiéledett arcza fehérebb, mint entrée-ja, mely fehérebb a hónál. A szemében izzó parázs; mozgása rugalmas, akár a gépé. És tánczol fáradhatatlanul, mint a Hoffmann automatája. Aczélból van a lába, mint a hogy a szive fából. Reggel még haldoklott, s most éjfélkor, itt a gázfénynél, ezerszeres életet él, – ragyogva, – virágozva, mint az a geránium, a mely éjjel terjeszti illatát. Ave, geranium noctu olens!

(1887.)

BÖJTI PRÉDIKÁCZIÓ.

– _Nőknek, a kik már nem járnak templomba._ –

Legyünk őszinték, ez a szó: „hamvazó“, ma már semmit se jelent.

Nem szakítottunk ugyan végkép a fensőbb hatalmakkal. Az ember mégse tudhatja, mi történhetik oda át. Hátha mégis…?! A gyakorlatiasság emberének le kellett számolnia ezzel a nehezen képzelhető esettel is. Hogy a legvégső pillanatban meglepetésnek ne legyünk kitéve, az utolsó egérutat, mely talán az üdvösség forrásánál végződik, nem adtuk fel, noha bizony a fő-bemenet felé, a hol a kulcsos kétkedőnek kell őrt állnia, nem igen igyekszünk. A török sorsjegyektől már nem sokat várunk, de azért megtartjuk őket: sok helyet ugy se foglalnak el. Azonképen Kempis Tamást se dobtuk ki a könyvtárunkból: elfér ott. S ezt a megalkuvást a „hátha mégis“-sel ugy hivjuk, hogy: „vallásszabadság“.

De az, ami odaát történhetik, olyan bizonytalan, olyan légies, olyan pókháló-szövetszerű, hogy valami nagyon nem erőltetjük meg magunkat érte. Olyanformán vagyunk az égi hatalmakkal, mint a boliviai köztársasággal. Ezzel a kitünő respublikával rendkivül barátságos viszonyban élünk, a mely jó viszonyt adandó alkalommal ünnepiesen kinyilatkoztatni is készek vagyunk; de az ilyen ünnepi alkalmakon kivül nem sokat gondolunk Boliviára. Egy kicsit messze van Bolivia.

Azt tartjuk, elég szép tőlünk, hogy ama másik hatalmasság értékeit akkor kezdjük tanulmányozni, mikor immáron rá kell fanyalodnunk a nagy utazásra; de hogy a futó időből, a mely készpénz, minden háromszázhatvanötödik napot ennek a szigorú hatalmasságnak szentelünk, az már tán sok is volna. Hiszen ha majd csakugyan le kell számolnunk vele, futni fogja a végtelenségből. A vigasság napjai ugyis olyan kurták, mért vegyünk el belőlük akár csak egyet is arra, hogy flagelláljuk magunkat?

Mindegy, ezt az egy napot még csak feláldoznók a lehetségesnek, ugyis sok napunk telik el lehetetlen dolgokkal. De negyvenet?! Mert a hamvazónak csak ugy van értelme, ha bevezetés. Ha negyven uj hamvazó következik utána, megszakítás nélkül. Egy napot kieszközölne tőlünk a szánom-bánomnak az oldalfájás is, ehhez nem kell semmi földfeletti instigatió. Negyvenre azonban a földfelettiek is hiába buzdítanak.

S bizony kegyes lelkek, valjuk be, a hamvazó nekünk csak pihenő nap.

A „Don Caesar de Bazan“ czímű franczia darabban látunk egy elkallódott, kopott nemes-embert, a ki, mialatt a feje fölött ítélkeznek, nagyban mulat a börtönében. Iszik és danol a czimboráival. Egyszerre dobpergés hallatszik. Ez a dobpergés az ő halálítélete. A dal elhallgat, a pohár félúton marad, s a Don Caesar arcza kissé fakóra válik. De azért a don nem ijed meg az ő árnyékától, attól az árnyéktól, a ki ő egy óra mulva lesz. „Második vers!“ – kiáltja, s ujra cseng a pohár, ujra szól a dal.

Oh, kegyes lelkek, ez a pillanatnyi dobpergés a mi hamvazónk. Farsangolunk előtte és farsangolunk utána.

Mi nékünk a hamvazó csak az a pihenő nap, a melyen megcsinálhatjuk a tervét a jövendő napok mulatságainak. Az a szünet, mikor friss erőt gyüjtünk a második farsangra. Ezen a második farsangon ugyan a souper-csárdás rövidebb egy félórával, mint a nagy farsangon, s nincsenek álarczos bálok, csak komolyabb jelmez-estélyek, de oh Kempis Tamás, te ezen a második farsangon is érintetlenül heversz könyvtárunk legeslegalsó polczán, báli czipők alatt, melyeken még ott van a multkori mulatság pora.

Kegyes dámák, a kik eddig is a szegényekért mulattatok, ezután is a szegényekért fogtok tánczolni, nem vetem a szemetekre, hogy így van és nincs máskép. Annál kevésbbé, mert elmult és jövő mulatástok puszta jótékonyság. De kérdem, ha már csak egy a piheno napunk, miért ne adnók ezt a napot egészen a bőjti mulatságok programmjának? Nem volna-e jó, ennek a napnak egy pár óráját arra használnunk, hogy nyilván megvalljuk bocsánandó vétkeinket? Csak a bocsánandókat. A nagyokról úgy se tudunk tenni. „Naturam si furca…“ biz az „redibit“. De a bocsánandókat, nyilvános penitenczia segítségével, le lehet vetkeznünk. Gyónjatok meg!

Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket, ti tisztes asszonyok, a kik, hogy megismerjétek a mulatságok ama legszemtelenebbikét, melyet álarczos bálnak neveznek, nem rösteltek közébe keveredni azok seregének, a kiket az udvarias japáni „mosolyárus lányok“-nak nevez. Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket ti jóravaló polgárasszonyok, a kik a körbeli estélyek után elkiséritek tunya férjeiteket a semmi örömet nem nyujtó kávéházba, csupán azért, mert ez a hely nem a ti számotokra való, s ezért uj, ismeretlen és kivánatos. Gyónjátok meg, kedves hajadonok, hogy arczképeiteket, mely báli ruhátokban ábrázol, puszta hivságosságból ki engeditek rakni az optikus üzletek kirakataiba, a nyilvánosság alakjai közé, hogy a sétáló idegen összetéveszszen benneteket azokkal a hölgyekkel, a kiknek a képeit ezer számra sokszorosítják, öregek és serdületlenek gyönyörüségére. Gyónjátok meg!

Mert rendeltetéstek az, hogy illuziókat adjatok a szegény küzködő férfinemnek és bizony vékeztek, mikor ennek a rendeltetésnek ellene dolgoztok. Bocsánandó a bűnötök, de bűn, ha nem adtok egyéb illuziót, mint a mennyit az illuzion-ruha igérget. Gyónjátok meg!

(1890.)

TAVASZ.

Ki megremegteted az alvó leányokat s taplót dugsz fiatal költők fülébe, bolondos tündér, királynők királynője: lármás örömmel üdvözlöm jöttödet, édes, édes tavasz!

Mondják, hogy nem te vagy még az, a ki amott jön délről, Faëton szekerén s oly hatalmas ibolya-illatot áraszt maga körül, hogy még az ügyvédi kamarák sem zárkózhatnak el e mindeneket átható parfüm elől. Nem te vagy, hanem a Sosius-od, hegyes fogu nénéd, a ki a te ruhádat hordja, hogy felültesse a medvéket s megrontsa a kirándulókat. Mily tévedés! Ezek az Adhémarok nem ismerik meg lábacskáidat s lábacskáid nyomát! De bizony te vagy, s ha még ott rejtőzöl a várpalota mögött, ugy ez azért van, hogy még egyszer szemlét tarthass napsugár toaletteden, mint bálba lépő leányok, a kik mielőtt bepáváskodnának a nagy terembe, egy perczre visszavonulnak az öltözőszobába. Te vagy, nincs benne kétség. Messziről is elárul a parfüm-öd, mint Zikka grófnőt, a kémkedő asszonyt, a kinek a nyomát az illatszeréről fedezik fel.

Tulajdonképpen nem volna szabad, hogy tegezzelek. Per „ön“ kellene hozzád szólanom, mint a hogy Heltai Jenő beszél szeretetreméltó, csinos kis muzsáihoz. Mert hisz nem vagy az enyim; nem vagy senkié, abból az egyszerü okból, mert mindenkié vagy. Mosolyodat egyformán osztod szét bölcsészek és háziurak, képviselők és számtisztek, gigerlik és tűzoltók között… Ó, mennyire nincsen igazad!

De hisz én csak ugy tegezlek, mint a vidéki küldöttség a vasutról leszálló nagyságot. A tuláradó öröm, az elragadtatás szólal meg ebben a neveletlenségben. Mily boldogság is, hogy itt vagy valahára!

Tehát; ugy-e – ó mondd! beszélj! – a napsugár nemcsak legenda?! A langyos szellő nem csupán romantika?! S a levegő, az édes levegő, nemcsak a harminczas évek költőinek hazug meséje?! Ugy-e a valóság nem pusztán: gázból, szivarfüstből és porseprő kocsikból áll?! Ugy-e, van egy világ, tul ezeken a szobáknak nevezett skatulya-fiókokon, melyekben megáporodott a füst, van egy világ, távol minden kintornától, mely a legujabb operettet játssza, távol a gyárkéményektől, a pálinkás boltoktól, s távol minden országgyülési beszédtől?!

Az emberek még nem igen hisznek ebben a világban. Azokon a pontokon, a hol a természethez jutányosabb áron kivánkozók nemsokára verekedni fognak az asztalokért, a hol a jövő hónapban katonabandák fognak folyton-folyvást riadózni: ma még két-három fehérrel leboritott asztal s egy álmos pinczér lesik a virágfakadást. Annál jobb a dolguk a hivőknek; hiába, a hivőké a mennyek országa. Egy vig kompánia megszállja az Eötvös-villát, megeszik-iszik mindent, a mi a környéken egy puskalövésnyire kapható, s lármájával, melyről nem tudni: operett-áriák koszoruja-e, vagy pedig vig indiánusok csatakiáltásai, birtokába veszi az egész Svábhegyet. Juhhéja, juhé! Övék az egész világ, legalább egyelőre, mert ilyen urak aligha lesznek többé az idén.

Ezeket a most oly békés pontokat nemsokára el fogja lepni egy barbár invázió, a mely mintha csak enni rohanna ki a nagyvárosból. A szinházak szép lassan kiürülnek s a kettős szereposztásokat már felére olvadt közönség előtt fogják produkálni. A többiek sietnek lemondani a circensesről s menekülni a természet ölébe, a melyet az igazi budapesti ember teritett asztal és sörös-kancsó nélkül nem tud elképzelni. Szegény kettős szereposztás! Itt a másik veszedelme is: a lóversenyek. A liget gyepére uj, még le nem leplezett jockey-k, uj paripák és uj fehér czilinderek vonulnak be: s a Tavasz itt lesz hivatalosan is, nemcsak a valóságban.

A hivatalos tavasz, meg kell vallanunk, nem igérkezik olyan fényesnek, mint a másik, az igazi. Az emberek kezdik elveszteni a kedvüket ettől a legujabb mulatságtól, a melybe néhány évvel ezelőtt annyira belehabarodtak. Mi teszi ezt? Egy kis dezilluzió? Az ember végre kiábrándul még a jockey-kből is? Vagy pedig az, hogy immár nincsenek olyan érdekes lovak, mint régente? Hja, a nagy lovak csakugyan épp ugy megfogyatkoztak, mint a nagy zsenik. A lovak közt is jobban elterjedt a czivilizáczió: a ló-műveltség átlagával sokkal többen rendelkeznek, mint annakelőtte, de talán éppen azért a kiváló egyének, az érdekes individuumok, a nagy triumfálók ritkasággá váltak közöttük is.

A nivellálódás törvénye alul ők sem vonhatták ki magukat. Hová lett a régi lódicsőség?! Ime, ismét több van egy legendával.

Borzasztó dolog az, hogy minden dicsőségnek végre is egy legendába kell fulnia. A tudósok azt mondják, hogy nemsokára a tavasz is csak legenda lesz: mitigált tél a legjobb esetben. Hisz ez a mostani is csak árnyéka a hajdani tavaszoknak. S potomság, hogy elkövetkezik az idő, mikor a májust dicsőitő összes verseket kazánok mellett fogják irni. Brr!…

Ó, langyos szellő, édes ibolya-illat, mondd, hogy: nem igaz!

(1894.)

A PREMIÉRE-EK KÖZÖNSÉGE.

Egy-egy meglepő itélet, a váratlanul kitörő méltatlankodás, a mely hirtelen, ellenséges indulattal, majdnem dühvel támadja meg az egyik vagy másik sokáig kényeztetett szerzőt, koronkint ráirányozza a figyelmet az első előadások közönségére. Ez az önnálló gondolkozásu, szinte fejes közönség, a melyet bátran testületnek lehetne nevezni, (annyira összetartó, egyetértő és változatlan) csak abban különbözik az egyéniségektől, hogy örökre kiismerhetetlen. Úgy látszik, lehet akármilyen finom gyülekezet, a gyülekezet mindig _nép_ marad, legalább logikájában és indulataiban, mindig hasonló a _Coriolan_ népéhez, mely kiszámithatatlanul öleli magához és ejti el kegyeltjeit.

Akármilyen különböző elemekből áll is, itélete csak a legritkább esetekben ágazik kétfelé. Egy az itélete, mint egységes a személyzete. Igazán „személyzetéről“ lehet beszélni, mert bár a szinházi előadások közönsége természet szerint ingatag, hullámzó: a premièr-ek hallgatósága nálunk is, mint Párisban, Bécsben, Szent-Pétervártt s egyes olasz városokban, ujdonságról ujdonságra ugyanegy, akárcsak valamely nagy bank személyzete, melyből egyesek el-elhullanak, de melynek törzskara évekig változatlan marad.

És ez a permanens gyülekezet egészében is, egyes csoportjaiban is nagyon érdekes. Akárhányszor érdekesebb a viselkedése, mint maga az előadott darab, vagy az előadás, melyet megbírálnak. Illik tehát egyszer vele is foglalkozni; a szó mindig az övé, legyen egyszer szó róla is.

*

Az még könnyen érthető, hogy a première-ek hallgatósága szinte változatlan a maga egészében. Először is: kétszázra-háromszázra tehető azoknak a száma, a kik a szinház iránt annyira érdeklődnek, hogy ismerni akarják az új darabokat még a kritika előtt, mikor még a hírlapok ismertetése el nem vette az ujság zamatját: ezek még könnyen elférnek a nézőtéren. Következnek azok, a kiknek ott kell lenniök minden première-en, a mint hogy ott kell lenniök minden lófuttatáson, mert ez hozzá tartozik a nagyobb kényelemhez, a jobb módhoz. Helyet találnak közöttük mindazok a literátus emberek is, a kik azért igyekeznek már az első előadásra, hogy frissiben örvendhessenek ismerősük sikerének vagy bukásának. Végre, ott van a bérlet intézménye; a még megmaradó helyeket elfoglalják azok a látogatók, a kik sűrű megjelenésükért megkivánnak annyi előnyt, hogy tanui lehessenek minden szinházi eseménynek. Egyesek meg éppen meg is szokják egymást, sokszor csak a találkozó kedvéért nem maradnak el, s utoljára mulatságot találnak egymás között is. Mindezek körülbelül épp annyian vannak, hogy együtt megtöltik a szinház nézőterét; de tartanak is rá, hogy helyeiket a premièr-ek alkalmával mások el ne foglalhassák. Azért a legnagyobb ritkaság, ha a première-ekre idegen elemek is behatolnak; nem is keresnek olyankor helyet, tudják, hogy a fáradozásuk legtöbbször hiábavaló volna. Maga a szinház is rajta van, hogy a première-ek közönsége állandó maradjon. Szereti, hogy megismerheti azt a közönséget, mely a többit küldi, vagy elriasztja; így, hogy ismeri, számol vele és számít rá. (Néha persze rosszul számit.) Ekképp minden csak arra munkál, hogy a première-közönség minél változatlanabb legyen.

De az már nevezetesebb, hogy az ily módon összetartó gyülekezet itéleteiben is egyetértő. Mert hát ezek az örökös première-látogatók nagyon különböző emberek, a legtöbb tekintetben. Különböznek társadalmi állásukra, módjukra, szokásaikra és gondolkozásukra nézve. Vannak köztük arisztokraták, pénzemberek, írók és művészek, a kik közül sokan arisztokratikus hajlamúak, de csak kevesen pénzemberek, bohémek és nyárspolgárok, hölgyek a társadalomnak minden osztályából, miniszterek és diákok, érsekek és kereskedősegédek. Vannak köztük olyanok, a kik csak a színpadon látnak úri világot, és olyanok, a kik csak a színházban találkoznak másféle néppel, mint kékvérűvel. Egyikük lelkesedik a művészetért, a másik a művésznőkért, a harmadik pedig csak a művésznők toalettjeiért. És mégis, ezek a rengetegül különböző emberek a fődolgokban csaknem kivétel nélkül egyféleképp itélnek, akárhányszor egyhangulag, s a mi legcsodálatosabb: a legtöbbször igazságosan.

Az ifjabb Dumas egyszer éles igazságokat mondott a publikumról, mely pedig őt mindig kényeztette. Többek közt úgy nyilatkozott, hogy a közönség itélőképessége, melyet különben maga is mindig találónak, igazságosnak ismert el, nem gyökerezik sem igazi müveltségben, sem finomabb izlésben. „E hatalmasok közt“ – úgymond, azokról szólván, kik a drámai ujdonságok sorsa fölött döntenek, – „sok van, a ki soha életében nem olvasott el sem egy könyvet, sem egy színdarabot, s még több, a kinek fogalma sincs róla, ki írta ezt vagy azt a szini remeket. Itélnek, és ez itélet ellen nincs felebbezés, a velük született izlés s némi könnyen szerzett tapasztalás szerint. Nálunk az egész csak gyakorlat dolga. Úgy itélik meg a drámát vagy a vigjátékot, a hogy a fürdőszolga itéli meg a viz melegét, beledugván a kezét; a hogy valamely bank szolgája számít meg ezer frankot aranyban, bizonyos súlynyi aranydarabokat dobálván egyik kezéből a másikba.“

Az ötlet elmés, van benne némi igazság is. De talán nem az egész igazság. Becsüljük meg a bankszolga ügyességét; mekkora praxisra van szüsége, míg odáig viszi, hogy a pénzt eképpen tudja megszámlálni! A première-ek közönségéről szólva, szintén csak nagy tapasztalatról s hosszú gyakorlatról lehet szó. A művészi dolgokban való sok tapasztalat pedig, ha elfogultság nélkül mérlegeljük, kitesz jókora darab műveltséget.

Az a sokféle ember, a kikből a premièrek közönsége alakul, hétről-hétre ugyanazokat a darabokat látja, itélete tehát egyforma tapasztalatokból formálódik. Ez maga is megmagyarázza, hogy a különböző osztályokhoz tartozó itélő-birák miért jutnak oly gyakran egyforma megállapodásra. Végre is, egy volt a szinházi iskolájuk. De különben is, ebben a gyülekezetben mindenki igazodik a másikhoz. Észrevétlenül is befolyást gyakorolnak egymásra, nyiltan is kapaczitálják a nyakasabbakat, mindenki tekintettel van a szomszédjára. A kereskedősegéd véleménye mind gyakrabban és gyakrabban találkozik az érsekével s végre kifejlődött a première-közönség közizlése.

*

Két-három perczczel hét óra előtt, a „földszint“ már együtt van. A páholyok is népesednek. Köszöngetések, mosolygások, kézszorítások. És azonnal megindul az eszmecsere az új darabról, pedig a függöny még fel se gördült.

Mindenki tud valamit: a kulissza mögül kiszivárgott hireket, a lapok előleges reklámjait. „A szinészek nem biznak a darab sikerében, tehát nagyon mulatságos estére van kilátás“. – „A reklám sokat igér, tehát bukásra készülnek“. – A première-közönség kissé szkeptikus.

A ki legkevesebbet tud, a szinlapról okoskodik előre. Van gyakorlott fej, mely a szereposztásból megjósolja a darab meséjét.

Tanakodás, a meteorologia és a naptár segítségével. Megállapítják, hogy még nagyon meleg van, a szerzőnek aligha lesz szerencséje. A dátum elárulja, hogy az izazgatóság nem sokat vár a darabtól: korán adatta elő, nem évad-közepén.

Szemle a többiek fölött. Mindenki ismeri a másikat, legalább látásból.

– Ugy látszik X-ék még Tátrafüreden vannak. Meg találnak ott fázni.

– A vörös Blanka megjött! De hova lett a négyes czúgja? Igaz, kidőlt belőle az egyik rudas. A szegény Y.! Hallotta, hogy meghalt?

– Olvastam a lapokból. Kár érte. Nézze csak, Z. kritikus nagyon vidám. Úgy látszik, a darab menthetetlenül elbukott.

A kritikusok általános figyelem tárgyai. Ezek már ott voltak a főpróbán: tájékozódtak a darab értékéről. Bizony, a sikerről nem. Mert az kiszámíthatatlan. A legközelebbi környezet előre hallja tőlük a témát, a mesét, meg hogy kinek van hálás szerepe.

A távolabb levők aztán malicziózus megjegyzéseket tesznek egymás közt.

– Q. kritikus már itt van. Nézze csak, ott beszéli az ellenkezőjét annak, a mit holnap fog irni.

A páholyok is telnek. Általános felfogás szerint, ez a közönség leghálátlanabb része. Az az elem, melyre a szinház és az iró a legkevesebbet épithet, a melyre legkevésbbé lehet hatni a költészet és a szinházi mesterség egyesült erejével is. „A páholyközönség“ – panaszkodott valamikor egy eléggé elkényeztetett drámaíró – „azt hiszi, hogy az élvezet, melyet a szinházban lel, neki _dukál_. Nem érdeklődik az író iránt (hacsak a darab szerzője az ő világához nem tartozik, a mi nálunk gyakrabban megesik, mint Francziaországban), nem kivánja éppen a bukást, de teljesen közönbös rá nézve, sikert arat-e a darab, vagy sem? Néha meg-megszólal valaki közülök: „Igazán csinos“, mintha ezt mondaná: „Esni fog“, s meg vannak róla győződve, hogy már ezzel is túlságosan lekötelezték a szegény firkászt. Későn érkeznek, a lehető legnagyobb lármát csapják, hátat fordítanak a nézőtérnek, vagy ha véletlenül oda tekintenek, nem törődnek egyébbel, mint a szinésznők toalettjeivel. Minduntalan fecsegnek, nem hallgatnak meg egy jó mondást sem, s elmennek még az utolsó felvonás közepén, hogy hamar hozzáférhessenek a kocsijaikhoz. Száz közül kilenczven egy cseppet sem értett az egészből; s ha véletlenül megcsapja valami a fülöket, az bizonyára valamelyes apró vétség a nagyvilági szokások ellen, a minőket a szalónokban járatlan szerző gyakran elkövettet személyeivel. Észre veszik, hogy a szereplők megadják egymásnak czímeiket, a mi nem világbeli szokás, vagy hogy a színpadi szolga „nem ezüst tálczán hozta be az ötödik felvonásbeli levelet“.