Part 8

Ha az istálló-tulajdonosok ugy értenének a lovakhoz, mint ahogy ő ért, nem volnának többé versenyek. Bátran elintézhetnének mindent előre, a papiroson. Mert ő tudja mindig s hihetetlen biztonsággal, hogy a gyepen mi fog történni. Az emlékezése és a tájékozottsága legendás. Tisztán emlékszik minden jelesebb lónak minden futására; pontosan tudja minden konkurensnek a pedigreejét; számon tartja, melyik ló mikor volt kint utoljára, s az utolsó alkalommal milyen formában volt; tisztában van vele, hogy a sípolok közül melyikben lehet bizni 1600, s melyikben csak 1200 méterre; ugy ismeri a jockey-ket, hogy essait irhatna róluk; s figyelemmel kiséri az összes bulletineket, melyekből kisüti, hogy melyik istállóban mennyire haladt a training. Ráér; egyébre nincs gondja. Játszik s legtöbbször megüti a nyerőt. Egész suite-je van, amely lesi, hogy melyik számra rak; vannak, akik babonából rátekintenek, mikor a lovak megindulnak. Alig van verseny, a mely után be nem kasszál egy kis polgári nyereséget; soha se többet, mint a mennyit a szobalánya lassan elcsen tőle. Mikor nagy meglepetés van, neki mindig vannak nyerő ticketjei. Mindenki ismeri s mindenki irigyli. Szegény asszony!

_2. A szerencsés tipelő._

Látják önök azt a rosszul táplált, lehetetlenül öltözött ifju embert, aki augusztusban czilinderben és saccoban, októberben pedig szalmakalapban és fehér nadrágban, egy székre állva lesi, előbb aggodalmas, majd szorongó s végre megnyult arczczal az izgató, a szép finish-eket? Ez a fiatal ember a legszerencsésebb tipelő, a ki nálunk találkozik. Természetesen ujságiró, a mi Robert Miltonunk. Ő az, a ki holnap fogja irni lapjában, hogy „tipjeink egytől-egyig beváltak. A ki az általunk ajánlott lovakra tett, szép osztalékot vihetett haza.“ Az a ló, mely most diadalmasan dugja előre az orrát, ott, a birói páholy előtt, ugyanaz, a melyet ő melegen ajánlott a ma reggeli lapban összes olvasóinak, mint „holt bizonyosságot“. Az ő jelöltje fogja megnyerni a következő versenyt is, meg a többieket végig. Miért szorong tehát oly rettentően a finish alatt, ha igy látogatja a szerencse? Miért borul el az ábrázatja a győzelem pillanatában? Miért oly halovány, mikor a nyerő számokat felhuzzák? S miért van, hogy minél több tip-je vált be, annál komorabb?

Mert ő mindig más lóra rak. Arra, amelyikről igazán hiszi, hogy megnyeri a versenyt. Ha az ember kifecsegi a tip-jét a nagy publikumnak, hogy lehessen akkor osztalékot kapni?

_3. A monakói ember._

Nem nyerni akar, csak a diurnumát óhajtja megkeresni. Óvatosan, félénken, kicsibe játszik, mint Monte Carloban szokás, a hol ügygyel-bajjal, fáradsággal, mindig megkereshet az ember naponkint egy louis-t, hogy ha a játékszenvedély el nem ragadja.

A valószinüségre utazik. Előbb egészen kis tétet tesz, majd nagyobbakat, s még többet, hogy ha már többször veszített. Mert ha már többször veszített, mindig növekszik a valószinüség, hogy a következőben meg fogja ütni. S hogy a valószinüségnek a nyomára jőjjön, nem sajnálja a járás-kelést és a lótás-futást. Ott van a paddoknál, mikor a lovakat sétáltatják; s mikor az ércztáblán a lovak számait kiperczegtetik, már rohan a gyep felé, hogy meggyőződjék róla, hogy ezt és azt a lovat melyik jockey lovagolja. Majd a bookmaker-nél terem, tájékozódni, hogy az outsidereknek minők a chance-ai, s hogy a favorit győzelme esetén milyen nyereségre van kilátás. Futó tekintetet vet a galoppozásra, s a nagy totalizatőrhöz siet, hogy lássa, hogy az ötven forintos tétek közül hányat tettek az ő jelöltjére. Aztán átszalad a harminczkrajczáros helyre, mert ott a favoritra többet lehet kapni. A nap rátüz a gyepre; emberünk izzad, mint egy teljesen „kilovagolt“ paripa; s futva, nyögve, sóhajtozva, verejtékezve keresi a kenyerét.

A versenynap végén öt forint pluszban van. Ekkora munkával és fáradsággal megkereshetett volna otthon tiz forintot.

_4. A kis angol leány._

Délelőtt órákat adott Kohn Bernát Árpádnál. Délután meg kell látogatnia a beteg nagynénjét s kimegy a lóversenytérre.

Egyedül ödöng a sokaság között; senkit se ismer, és senki se ismeri. Nem vált egy szót se egy teremtett lélekkel se; magánosabban van, mintha sziklaparton ülne. Ez az igazi magány – mondotta Lord Byron – járni elhagyatva emberár között.

Egyik kezében a programmját és az irónját, másik kezében egy idomtalan napernyőt tartva, mint a kinek soha semmi dolga, mélységes unalommal kóborol előre-hátra. Néha udvariatlan monakoiak oldalba is lökik.

De koronkint eltünik a nagy tribün tájékáról. Lesétál a mázsáló felé, s meghúzódik valamelyik fánál. Egyszerre fölrezzen. Egy jockey áll előtte, dressben, a ki halkan néhány szót vált vele. Aztán elválnak: a lány visszafordul s elsétál a totalizatőrhöz.

Mindig veszit. Egyre veszit. De a tipet ő mondotta: és oh, a mig a tipekről beszélt, mily édesen mosolygott rá! A kis angol lány, aki elvesziti a heti keresményét, tele van boldogsággal.

_5. Ők ketten._

Mert soha sincsenek többen. A hány saison, annyi szerelmes pár. Minden meetingen látni egy szerelmet, többet soha. A szerelmes ember a kiveszőben levő állatfajok egyike; ritkább, mint a bölény s ritkább, mint a spleen-es kenguru.

A kisebbik _ő_ okvetetlenül ragyogó teremtés. Koronkint hites neje egy Monsieur Zéró-nak, máskor csak kedvese valamelyik leviharzott nagyságnak. A leviharzott nagyság, a maga idejében, a földközi tenger környékének első Don Juanja volt. Bejárta ötször a világot, s körül vadászta a földtekét. Lőtt oroszlánt, tigrist, vaddisznót és zebrát; lőtt szelidszemü őzet, s lőtt házi nyulat; lőtt mindent, ami lőhető. De immár elrobogott fölötte az idő. S ő tiszteli a multat, de ugy van vele, mint Lessing. A multból kevesebb több volna.

A nagyobbik _ő_ az a bizonyos huszonnyolcz éves, szépen sütött bajszu, korrektül öltözött, beszédes szemü, komoly fiatal úr, a kit tizévről-tizévre mindig más és más játszik a franczia darabokban. Okvetetlenül Györgynek hivják. Nem, nem ő kötötte meg a frankfurti békét; de huszonnyolc éves, _bien mis_, s meglátszik rajta, hogy korán kel.

Többnyire mintha nem is látnák egymást. A nagyobbik _ő_ neki támaszkodik a korlátnak, s a közönséget nézi. Az ember azt hinné, csupán a szinésznők érdeklik. De néha eltéved a pillantása, s ilyenkor tekintete ugy villan össze egy forró szemsugárral, ahogyan két arany-penge csap össze.

A kisebbik _őt_, a pompás teremtést, mintha csak a hamis startok érdekelnék. A sok szines dress nyugtalanul csillog-villog a messzeségben; nem csuda, ha néha elszórakozik a figyelő szeme…

A nagy rumli alatt, mikor a lecsillapult Bayard valamelyik bookmaker-rel alkuszik, a kisebbik _ő_ neki bátorodik. Egy pillanatra fölkeresi a szép czilinderü gavallért, s megszólitja, francziául vagy angolul:

– Proponent az, a melyik mindig elszalad?

Aztán halkabban:

– Végtelenül szeretlek. Te édes, édes!

Mindegy, ha meghallják, ha megértik is. Azok, akik itt körülöttük állnak, nem az ő világukból valók. A dryadok ölelkeznek, s nem törődnek vele, ha egy zerge bambán tekint rájok.

Aztán szétmennek. S mintha a nyugtalankodó „mezőny“ végképp lebilincselné figyelmöket.

Az örök Györgynek világ végeztéig ez a legkomolyabb szerelme. Ez az a neki való élő lény, a kire érzékei a legtovább fognak emlékezni. Ő bizonyára nagyon bosszankodnék, ha a világban publique-ké válnék a viszonyuk: ez ártana karriérjének, s komolysága hirének. De mindig bosszantani fogja kissé, hogy az a latifundiumos hölgy, akit majdan feleségül fog venni, koránt sincs ilyen szépen kibélelve.

Hogy mire gondol a kisebbik _ő_, mialatt a starter hiába iparkodik a lovakat elinditani? Ki tudja azt? Talán azt gondolja:

– Ez az az ember, akivel el lehetne élni egy halászbárkában, rongyosan.

Talán azt:

– Ha azok közül való volnék, akiket elvesznek: ez öt sor gyémánt collier-t tenne a nyakamra.

Holnap még szeretni fogják egymást: ősszel már alighanem szétválasztja őket az élet-ár, a dolgok rendje. De két év mulva, mikor véletlenül ujra látják egymást, Baden-Badenben, vagy Trouville-ban, örömmel fognak visszaemlékezni rövid regényükre.

Most: egyszerüen nem tudnak a jövő és a következő évről, nem tudnak a holnapról, egyes-egyedül erről a pillanatról. Tekintetük, mely unatkoza járja be a viztorony tájékát, koronkint, alattomban, egymásra tapad, s mikor felhangzik a „start“-ot jelentő harangszó, letesznek minden óvatosságról. Mindenki a távolba tekint, csak ők néznek egymás szemébe. „Dandár, Dandár!“ – rivalg a tömeg, de mit nekik Dandár, s a többi mind! Dandár canterben győz, de ők még semmit se tudnak a fehér dressz könnyü győzelméről. Elvesztettek Trivial-on száz vagy kétszáz forintot, de mit nekik száz vagy kétszáz forint! Mikor övék a mennyek országa!

_6. Még egy szerelmes._

A hetedik versenyszám alatt mindig félannyian vannak, mint mikor a harmadik futás kezdődik. Ez természetes. Sokan későn jönnek, sokan korábban megunják a dicsőséget. De van, akit soha se látsz, csak a második és a harmadik szám között.

Ilyenkor azonban okvetetlenül találkoznod kell vele. Mert le s fel sétál a birói páholy előtt, s mindig valami feltünő alakkal.

Ez nem azért jött, hogy játszszék, nem azért jött, hogy lásson, hanem azért, hogy lássák.

Szüksége van erre, mert ez az ur _alibit_ keres. Tüntet a jelenlétével, hogy N. N. ur mindenfelől azt hallja holnap:

– X. Y. kinn volt tegnap a versenyen.

Néha N. N. ur, aki nem mulasztja el se az első, se a hetedik számot, maga is konstatálja:

– Lám, lám, X. Y. itt van.

Pedig hát X. Y. alig várja, hogy odább állhasson, s egy negyed óra mulva már N. N.-né asszonynál lesz.

Ebből az következnék, hogy X. Y. ur a játékban szerencsétlen.

Dehogy! Mivel csak komédiából játszik, mindig eltalálja a harmadik versenyszám nyertesét, s mikor eltünik, magával viszi azt a pénzt, amelyet N. N. ur fog elveszteni.

_7. A szegény ördög._

Mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz az esőköpönyeg van rajta, s mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz a balvégzet üldözi.

Órákig másolt, mig megkereste azt az öt forintot, melyet a falánk Bál isten oltárára tesz. Vért izzadt, mig kiokoskodta a „papirformát“, amelyet a következő futam halomra fog dönteni. S ő az első, a ki a totalizatőr felé rohan, nehogy „lecsengessék“. Pedig az a ló, amelyikre ő tesz, megátkozott minden lovak között. A hová ő rakja a pénzét, ott nem nő fü többet.

Ha a verseny „halott-bizonyosság“: a ló állva marad. Ha „outsider“-re tesz: a favorit sétálva veri meg összes versenytársait. Ha a jockeyra játszik, ez lefordul a lóról. Ha a Rothschild lovát rakta meg, Rothschildot is üldözni kezdi a balszerencse.

Néha kihozza magával azt a beteges, ólomszinü arczu, szegény asszonyt is, a kinek oly sokat kell nélkülöznie e balszerencse miatt. Azt is ki kell fizetnie valamivel, a mint hogy az ördögnek is kell koronkint egy-egy gyertyát gyujtani.

Ilyenkor, reményeikben megcsalódva, egy sáros, sárga komfortáblin döczögnek haza. A komfortáblis ló busan lógatja a fejét, s azt gondolja magában:

– Ó mennyire nem szeretnék ez a szegény asszony lenni!

_8. A fő-turf-róka._

A fő-turf-róka negyvenegy éves koráig hentes vagy szappanos volt, s inkább érdeklődött a sertések, mint a lovak iránt.

Negyvenegy éves korában végre isteni ihlet szállotta meg. Miként Sámuelt, meglátogatta az Ur lelke; s egyszerre fölismerte magában a felsőbb hivatást.

Azóta tud mindent, a mi tudománynak nevezhető. Ismeri az idősebb lovak multját s a kétévesek leszármazását, tudja, melyik mikor futott „helyezetlenül“, tudja a titkos istálló-tipeket, s hogy az egyik jockey hány fonttal „jobb“, mint a másik meg a többiek.

Ez a sok tudomány nem maradt gyümölcstelen. Része volt a jelen idők legnagyobb „placz“-osztalékaiban, s ha nagy meglepetés történik rendesen őt találjuk a kifizető pénztár előtt. Mindig nyer; a legrosszabb saison-ban is zsebre tesz négy-ötszáz forintot.

De minden fénynek van egy kis árnyéka. Azóta az üzlete kevesebbet hoz évenkint kétezer forinttal.

_9. A tömeg._

Se szalón, se utcza, se korcsma, se kávéház, se nyilvános, se zárt helyiség nem ad biztosságot a lovak ellen. Okos emberek, a kik normális időkben cseremiz nyelvészettel foglalkoznak, pikkoló feketéket osztogatnak, regényeket irnak avagy a hazaszeretetet ápolják a romlásnak indult, hajdan erős ifjuságban, májusban, augusztusban és októberben lovakkal ébrednek és lovakkal szunnyadnak. Ló a gyönyörüségük, akár akad idejök a versenyeken szemtől-szembe nézni a versenyfutó paripákat, akár csak az ujságból vagy szóbeszédben gazdag emberektől értesültek a nap lóeseményéről.

Totalizálnak az emberek künn a gyepen és benn az aszfalton. Mágnás és boltoslegény, gazdag és szegény, asszony és gyerek, milliomos és napidijas totalizatőrön játszik. Buza és kukoricza-ring nincsen, hanem van helyette helyrejátszó konzorczium. Az „adok-veszek“ meghalt a börzén és megszületett a turfon.

Ott van az igazi, a telivér sportsman, a ki nyitott fiákeren ront ki a versenytérre, a ki a jobblábát húzza maga után és a balvállát tolja maga elé, a ki az _a_-t _á_-nak és az _r_-et _rrr_-nek mondja. Vele együtt sietnek a totalizatőrhöz miniszteri tanácsosok, a kik délelőtt szamárnak jelentik ki a napidijas másolót s délután tőle kérnek csalhatatlan tip-eket. Olyanok, a kik rendszerint a fogukhoz verik a garast s csak azután adják ki, a turfon azonban szórják a bankót, mintha gombamódra teremne. Asszonyok, a kik feltünő ruházatban járnak, de itt sokkal kevésbbé hangosan beszélgetnek, mint máskor szoktak és mamák, a kik magukkal viszik a tolószekeret s a kistribün háta mögött – de csak walkoverek idején – a legdrágább és legédesebb itallal táplálják csemetéiket. Játszanak olyanok, a kik soha se láttak versenylovat, a kik csak a dressz szine, a jockey ábrázata, avagy a numerus szerint rakják fel a pénzöket, meg olyanok, a kik főkönyvet, strazzát, pénztárkönyvet vezetnek a lovak futásairól, a kik kettős könyvvitel alapján dolgoznak és könyv nélkül tudják minden ló korát, családi állapotját, valamint kilogrammok szerint kimért erejét.

Mindezek az urak és hölgyek, mikor megváltották drága pénzen élvezeti jegyöket, a melyet ticketnek nevez a sportvilág, összesereglenek a tribünökön s gyönyörködnek a lovak őrült száguldásában. És milyen ezerfajta módon tudják nézni a versenyt! Csendesen a legkevesebbje nézi. Öreg játékos már, a ki nem orditja izgatottan a lova nevét, mikor egy csomóban, szédületes sebességgel, vad hajszával közelednek a versenyző paripák. De a lónevek kiabálása a legkisebb élvezet, a melyet a játékos drága pénzéért megkövetelhet. A legtöbb szakszerü előadásokat tart a tribünön, oktatja szomszédját, magyarázgatja az esélyeket, s ha véletlenül egymaga szorult idegenek közé, ugy tesz, mint a szinpadi intrikus: monologizál.

Többnyire ilyenformán:

– Az a fekete dresszes, kék sapkával, az az enyém! Hogy ficzánkol, hogy ugrál a nemes állat! Hja, a tüzes vér! Ámbár talán jobb volna, ha nem ficzánkolna olyan nagyon, hanem nyugodtan állna a helyén, mint az a másik. Az olyan, mintha le volna czövekelve. Start! Bravó! Nagyon simán, szépen ment; az én lovam kitünő helyet kapott, belül van. Ni, hogy repül! Mint a szélvész, mint a villám. Hogy elmarad a többi mellőle! Most már vagy tiz hosszal vezet. Ámbár mégis jobb volna, ha ez a ló nem vezetne olyan nagyon. Hiszen már teljesen kipumpolódott! Mindig mondtam, hogy ezt a jockeyt nem szeretem. Rossz a taktikája. Mindjárt nekiereszti a lovát, őrületes pacet csinál, s akkor az a ló nyer, a melyik győzi tüdővel. Az a szélesvállu jockey már egészen máskép csinálja. Az várakozásra dolgozik. Mindig hátul marad, mint Ausztria-Magyarország külügyi politikája. Kiméli a ló erejét a finischre. Most is megcselekszi. Már felnyomul. Most már harmadik, már második. Az enyém ostoroz. Meg van verve! Hogy visszaesett egyszerre! Nem megmondtam, hogy az én lovam utolsó lesz?!

S igaza van. A legtöbb játékosnak a lova utolsó. A jóisten tudja, hogy ki nyer. Talán senki, csak a totalizatőr, a mely minden körülmények közt megkapja a maga perczentjeit.

De azért játszott mindenki. S hadd játszszanak, mert talán a lovaknak nem is volna kedvök a versenyen szaladgálni, ha nem tudnák, hogy sok ezer ember pénzt rakott a lábukra.

(1891 és 1897.)

NEMZETÜNK BARÁTJA.

I.

Ráspoly Károly, a Minerva-Társaság második alelnöke, leült iróasztalához és ezt a levelet irta egyik vidéki barátjának:

Kedves barátom, rendkivül sajnálom, de nem szavazhatok rád. És kérlek, az idén ne is jelöltesd magad; okvetetlenül megbuknál. Hogy ne kételkedjél szándékaim tisztaságában és barátságomban, megmagyarázom: miért lehetetlen a dolog.

A Minerva-Társaságnak négyféle tagjai vannak:

1. Irók. Ezeket azok közül választjuk, a kik megválasztatásukig a leghevesebben szidják a Minerva-Társaságot. Az ember, ha bekerül, nem szidja többé a Társaságot, hanem nyugodt felsőbbséggel kritizálja a künrekedteket és azokat is, a kik benn vannak, ha véletlenül nincsenek jelen. De a meddig az ember be nem került, addig ne lustálkodjék. A ki be akar jutni: legyen résen, mert vétkes mulasztást követ el, ha a Társaságot legalább egyszer-kétszer, de akkor aztán jól, alaposan oldalba nem döfi. Mi, a kik benn vagyunk, a legszebb éveinket azzal töltöttük el, hogy vicczeket faragtunk a Társaságra. Elmésségünk legjavát pazaroltuk rá. Némelyik asszonyt közönynyel kell meghóditani; másokra ellenben az hat, ha az udvarló egy ideig ellenséges indulatot szinlel. Az irodalmi társaságok ez utóbbi asszonyokra hasonlitanak. S én igazat adok nekik. Az ellenségeskedés mindig nagyobb figyelem, mint a langyos barátság. Szóval igy van rendén. A ki kiabál, az létezik, mint Descartes helyesen mondta.

2. Grófok. Néha egy-egy grófnak eszébe jut, hogy valamint a Ferencz József-kabát komolyságát kellemesen enyhiti a gomblyukba tüzött piros szegfü, azonképpen az államférfiui tekintélyt, a nélkül, hogy fenségétől megfosztaná, szerencsésen óvja a tulságos komorságtól az a dekoráczió, a melyet az irás-művészet ád. Ha az ember igen is sokat foglalkozott a sójövedékkel és egyéb prózai dolgokkal: gyüjtse össze beszédeit egy vastag kötetbe, s e kötet, melyet senki se fog elolvasni, a beszédeket szónoklatokká, a prózát pedig szépprózává varázsolja. A grófi jelölteket természetesen örömmel választjuk meg. Először, mert kellemesebb grófokkal társalogni, mint tanárokkal és ujságirókkal, a kik egymás müveit kölcsönösen nem olvassák és ebben tökéletesen igazuk van. Másodszor, mert a grófok a legkedvesebb tagtársaink. Ők tudniillik a megválasztatásuk után azonnal hátat forditanak a Társaságnak, nem alkalmatlankodnak semmiben és soha se ereszkednek le közénk, csak olyankor, ha ujabb grófi jelöltekre kell szavazni.

3. Halottak. Vannak ugyanis a Társaságnak telhetelen tagjai, a kik nem érik be azzal, hogy süket füllel hallgatva a fiataloknak „Helyet! Helyet!“ követelő kiáltását, kilenczven esztendőn át zárják el a többiek utját, s kiszoritják a Társaságból a tehetségesebb és agilisebb erőket, – hanem még holtuk után is tagjai kivánnak maradni a Társaságnak. Ezt a czélt oly módon akarják elérni, hogy megfestetik az arczképüket, rábizzák egy rokonra, s a tag halála után a rokon az arczképet a Társaságnak ajándékozza. Alapszabályaink értelmében ilyenkor szavazni kell; méltó-e az elhunyt arra a kitüntetésre, hogy az arczképe ott lógjon annak a teremnek a falán, a melyben a Társaság ülésezik, más szóval: érdemes-e rá, hogy megválasszuk a Társaság tagjává másodszor is, akkor, a mikor már nem kiabál? Némelyik halott persze megjárja. Akárhány, a ki évtizedeken át garázdálkodott a Társaságban, a halála után kicseppen székéből, mert akkor, a mikor már nem tud harapni, nem kapja meg a szavazatok többségét. Én például a legnagyobb kéjjel szavazom le azokat a halottakat, a kik életükben sokszor megboszantottak, vagy valaha ellenem szavaztak. De a legtöbb halott még is bekerül, mert az általános hangulat rendesen kedvező rájok nézve; végre is a halottak még a grófoknál is kevesebb vizet zavarnak s csak a legritkább esetben alkalmatlanok.

4. Külföldiek. Ezeket azok közül a nem magyar honosok közül választjuk, a kik a magyar irodalom ismertetése körül érdemeket szereztek. Hogy a külföldi jelölt bekerül, az mindig halott bizonyosság, mert itt kevesebb az eszkimó, mint a fóka: sajnos, még most is csak igen kevesen szereznek érdemeket a magyar irodalom ismertetése körül.

Te nem vagy külföldi, nem vagy gróf és életben vagy. Jelentékenyen emelné chance-aidat, ha nem volnál életben, de egyelőre csak mint eleven iró kerülhetnél szóba; már pedig elevennek nem vagy eléggé eleven. Szinte észrevehetetlen vagy: tudtommal legalább soha, egyetlen egyszer se döfted oldalba a társaságot.

Mit akarsz? Két helyünk van; az egyiket gróffal töltjük be, a másikat pedig Viadornak kell adni, mert már a legrémesebb dolgokat irja rólunk. Vagy nem tudnád, hogy kicsoda Viador? Az a fiatal, de máris nagytekintélyü kritikus, a ki csak legközelebb is azt irta rólam, hogy munkáimnak minden sorából kiri, nem kiri: kiröfög az erkölcstelen lélek. Beláthatod, hogy ezt az embert nem lehet kinn hagyni.

Hanem tudod mit? Kárpótlásul megválasztjuk külföldi tagnak az emberséges J. H. Sherry-Brandyt, a ki a novelláidat angolra forditotta. Neki nem árt, neked pedig dicsőségedre válik, hogy a forditódat megkoszoruzzuk.

Te, csakugyan létezik egy olyan ember, a kit J. H. Sherry-Brandynek hivnak? Nagyon szükében vagyunk ugyan a külföldi jelölteknek, de még se szeretném, ha olyan valakit választanánk be, a kiről utólag kiderül, hogy soha se exisztált.

Én nem tudok róla egyebet, mint hogy a novelláidat angolra forditotta; ezt is csak a leveledből tudom. Jól forditotta-e? Rejtély. Azt hiszem, előtted is, mert te se tudsz angolul. Mindegy. Szép tőle, hogy ismerteti nemzetünket.

Ha tudsz valamit róla, ird meg. Egyszer már megjártuk. Megválasztottuk külföldi tagnak Tom Smith-et, a ki New-Yorkban egy kötetet adott ki, mely magyar irók, köztük több tagtársunk verseinek és elbeszéléseinek angol forditását tartalmazta. Nemsokára kiderült, hogy Tom Smith New-York leghiresebb betörője. A new-yorki rendőrség kérdezte meg tőlünk, igaz-e, hogy ez a csibész tagja, a mi tisztes társaságunknak? És nem lehetett letagadni. Kisült, hogy voltaképen Schmiednek hivták, Budapestről került ki Amerikába, s előbb hirlapiró akart lenni odakünn, a zuglapoknak irogatott is, de később egy merész kanyarodással áttért a betörői pályára.

A fődolog pedig az, hogy: J. H. Sherry-Brandy egyáltalán létezik-e? De egy iczi-piczi erkölcsi bizonyitvány se ártana.

Üdvözöl

_Ráspoly_.

II.

Kevéssel azután, hogy a Minerva-Társaság J. H. Sherry-Brandyt megválasztotta külföldi tagjává, két egyforma szövegü távirat érkezett Budapestre. Az egyik a Minerva-Társaság ügyvezető igazgatójának szólt, a másik Budapest főpolgármesterének; és igy hangzott:

Baráti szivvel üdvözöljük a lovagias magyar nemzetet. Háromszoros hurráh!

_Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy._

Budapest főpolgármestere talán még most is töri a fejét, hogy kik lehetnek ezek a barátságos gentleman-ek? De a Minerva-Társaság igazgatóját az utolsó név kellőképpen tájékoztatta, s azért fölöslegesnek tartotta, hogy a gyöngédségnek erre a felbuzdulására sürgöny- vagy levélbeli válaszszal reagáljon. A Társaság in optima forma értesitette J. H. Sherry-Brandy urat a választásról; ezek után mi közünk a derék idegenhez?

J. H. Sherry-Brandyt azonban nem csüggesztette el a magyar indolenczia.

Egy délelőtt Ráspoly Károlynak, a ki éppen öltözködött, azt jelentette a legénye, hogy a szalonban egy idegen ur várakozik. Az idegen ur ábrázatra és öltözetre szakasztott mása volt az arczképeiről világszerte ismeretes Jäger tanárnak. Mikor Ráspoly kiment hozzá, fölemelkedett székéről s röviden igy szólt:

– Itt vagyok.

J. H. Sherry-Brandy volt.

Néhány szót tudott németül; nem sokat, de neki elég volt az a néhány szó is. Valahogyan eldiskuráltak. Ráspoly éhes volt, s minthogy az idő mult, de a vendég csak nem akart eltávozni, meghivta ebédre.

J. H. Sherry-Brandy-nek nagyon izlett a magyar koszt s a mi folyadék volt az asztalon, azt utolsó cseppig megitta.

– Ha úgy fordit, mint a hogy eszik és iszik, meg lehetünk elégedve a választásunkkal, – gondolta Ráspoly.