Part 7

„Brrr, millen idő, millen idő!…“ A mint hazulról jövet végig szántjuk az utczát, a ruhánk csupa lucsok, s mire ismét a honi révbe érünk, a sár megfagyott rajtunk, s a talaj lábunk alatt jeges-tengerré vált. Az önfentartás ösztönénél fogva óvatosan tipegünk előre, s irigyeljük a tiz éves lábakat, melyek vakmerő vidámsággal siklanak át a kerékvágás jégfodrain s az apró gleccserekké vált hó-halmokon. Az országutak sarkain vadul kergetőző, impertinens Szél ifiurak teleszórják szemünket a háztetők havával, s a tűhegyü, kemény dara felcsipi arczunkon a bőrt. Szemben pedig a vén Akvilon fújja ránk jeges lehelletét. A hideg átjárja minden csontunkat, minen csigolyánkat; kezünk dermedten keresi a zsebeinkben képzelt takarék-meleget; s a ránk támadó vad fuvalomtól alig tudunk előre haladni. Végre otthon vagyunk. A szél dühösen csapja be mögöttünk a nehéz kapuajtót; fölmenekülünk a lépcsőn, s azt reméljük, hogy odafenn majd csak elzárkózunk előle. De üldözőnktől otthonunkban sincsen maradásunk. Ahogy benyitunk a szobánkba, már felüti a fejét, mint a balett elűzhetetlen zöld ördöge, végig fütyül a kályháinkon s kikergeti belőle az utolsó meleget. Majd össze-vissza rázza az ablakokat, fölemelgeti szőnyegeinket, s vad konczertet visz végbe kürtő-birodalmában.

Egymagában álló szomszédtalan házunk olyan, mint egy mondai vár: csak a szélkakas csikorgása hiányzik, s azt képzelhetnők, hogy mese-országban vagyunk. Dideregve huzódunk meg keményen ostromlott, pislákoló tüzü, félig már tehetetlen kályhánk mellett, s kábultan, lemondással türjük a Duna felől ránk szabadult szellemek kegyetlen dáridóját. Ó, az a borzasztó szél! Kellemetlen süvöltő danája kizavarja tűzhelyünk mellől a nyugalmat, kitartó tombolása fáradtsággal és szorongással tölt el, megszállja érzésünket, lelkünket, s az ember alig tud gondolkozni miatta.

Egyszerre megértjük az északi irókat.

Igen, ez az az idő, mikor a lélek valami mondhatatlan, névtelen, mély elégedetlenséggel telik meg, ez az az idő, melyben a rossz érzések fogannak s mely megtermékenyiti a sötét gondolatok csiráit. Ott, a hol ez a szél heteken át dühöng, csak szomorú, megszállottsággal teli és őrültségekre hajlandó lelkek formálódhatnak; ez a rettenetes szél dajkálja azt a hangulatot, mely bűnbe viszi az elkeseredett, fantaszta asszonyokat, mely rossz gondolatokat ébreszt a tékozló fiúban, mely álmataggá és halovánnyá teszi a serdülő leányt. Ez a szél a sátán egyik ügyvivője; ez a szél találtatta ki az első uzsorát, az első szivtelenséget, az első házasságtörést.

S ez a szél keltette fel először azt a gondolatot, hogy: „Ó mily jó meghalni!“

Szegény északiak! Legyenek megbocsátva összes büneitek! Megértjük minden szomoruságtokat, rossz kedveteket, s a konok vágyódást, a melylyel egy őrültségben akarjátok elfelejteni ezt az egész komor, hideg, szél-süvöltéssel teli, borzasztó világot.

Mi pedig örvendezzünk, hogy csak dilettáns módjára ismerhetjük meg a magasban lakozók örök hangulatát.

Végre is, ránk, szerencsésebb égalj lakóira, évente csak vagy tiz ilyen napot mértek a kegyelmes istenek. Ezt a tiz napot még csak ki lehet állani valahogy.

Igaz, hogy ezt a tiz napot aztán nincsen mód kikerülni, ha meg nem szökhetünk előle a szép boldogabb délre, a Riviéra áldott földére, vagy Livadiába, hol a tavasz örök. Ezt a tiz napot egyszerüen el kell szenvednünk; nem óv meg tőle a czivilizácziónak semmi ravaszkodása, a fényüző élet semmi kényelme. Ez a tiz nap megtalál bennünket a városban is, az egymást védő, jól kibélelt kőfalak között; s mi, a munkások százezrei, a kiknek a tavasz nem hozza meg a villegiatura örömeit, a kik csak hirből, hallomásból, távoli emlékekből tudjuk, hogy mi a levegő, s mily édes hallgatni az erdő beszélgetését, mi, a kik azt képzeljük magunkról, hogy nekünk, mint a portugállnak, mindegy: május avagy deczember hó, mi, akik egész éven át azt se tudjuk, hogy mi a természet, ezen a tiz kellemetlen napon ujra megtanuljuk, hogy: a természet, igenis, létezik.

Az örömeit, azt eldobhatjuk magunktól: de a kegyetlenkedését ki kell állanunk.

S bizony, a természet Karácsony és ujév táján rendesen rosszul bánik velünk. Ha fehér karácsonyért epekedünk, többnyire betelik a kivánságunk: fehérnek elég fehér a karácsonyunk, de még hidegebb, még szelesebb mint fehér.

Karácsony hetében Budapesten mindig igen ritka a betörés. A betörők is megülik a nagy ünnepet; leteszik szerszámjaikat, s merry Christmast ünnepelnek családjaik körében. Bizonyára megérdemlik ezt a kis nyugalmat; mert évközben derekas munkát végeznek s rászolgálnak egy kis pihenésre. Az ünnepen aztán egyesületük hangversenynyel egybekötött mükedvelő előadást is tart valahol; sajnos, a jelenlevők névsorát a rendőrségnek nem igen sikerül megszereznie.

De, mint jól szervezett egyesülethez illik, a szeretet ünnepén ők is vidáman kaszinóznak ismeretlen helyiségeikben. A legrettenetesebb időben ők se fázódhatnak kinn a szabadban a szokott munka mellett; éjnek éjszakáján gémberedő ujjakkal nem lehet a boltok zárát felfesziteni. Idejöket tehát kénytelenek a családiasságnak szentelni, s a munka óráiban kulcsok zörgése, vésők koppanása helyett fölcsendül a dal: „Du hast mich nie geliebt!“

(1896.)

A GEROLSTEINI HERCZEG NAPLÓJA.

I.

14. III. 9.

Nevelőm, Mentorovicz báró javaslatára, naplót fogok vezetni. Ő bebizonyitá nekem ez intézmény szükségességét. Tényeimet bizonynyal fel fogja jegyezni a világtörténet, de megfoszthatom-e az utókort lelkem fejlődésének történetétől? E czélból a legkényelmesebb az volna, ha sztenográfok és ujságirók által örökittetném meg mindazt, a mi elmémben felrajzik. Persze e nép nem bocsájtható környezetembe. Igy nem marad más hátra, minthogy személyesen jegyezzem fel benyomásaimat, s mindama kisebb jelentőségü tényeimet, melyek felsorolása életrajzom teljességéhez feltétlenül szükségessé váland.

E napló formájára nézve megjegyzem, hogy mellőzöm a szokásos jelzést. Nem az a fontos, hogy mely napon történik a följegyzés, hanem az, hogy e napon hány éves, hány hónapos és hány napos vagyok. Ebből „14. III. 9.“ vagyis tizennégyéves, háromhónapos, kilencznapos koromban – az életrajziró ugyis tudni fogja, hogy mely napon irtam a bevezető passzust, mert hisz a góthai almanach mindenkinek elmondja születésem napját.

II.

14. III. 10.

Tegnap nevelőmmel a szinházban voltunk. Előadásra „A szerelmi bájital“ volt kitüzve, de nevelőm ugy mondá, hogy nekem erre még nincs szükségem s üzen az igazgatónak, hogy azon jeles darabot adják, melyben egy derék nemes megmenti a király életét. Az igazgató kétségbeesetten jelentette, hogy a jeles darab most nincs raktáron, erre nevelőm a „Lumpáczius“ czimü mulattató szinmü előadását kivánta.

A darab a helyeslés érzelmeivel töltött el. Valóban igen kielégitőnek találom, hogy vannak szegény szabók és csizmadiák, a kik a legrosszabb sorban élnek s mégis folyton vigadnak csak azért, hogy a magasranguakat mulattassák.

Midőn kijöttünk, az igazgató ismét megjelent, de tányér nélkül. „Köszönöm, igen szép volt“ – mondám neki, s megvallom, igen jól esett, hogy a szegény embernek örömet okozhattam. A portásnak is megköszöntem, hogy oly sokáig állott a kapuban a kedvemért, de nevelőm kijelentette, hogy ez a köszönetnyilvánitás már fölösleges volt.

Pedig én a szinészeknek is meg akartam köszönni, hogy annyit fáradoztak értünk, valamint szerettem volna megköszönni a lámpagyujtóknak is, hogy kedvemért az utczát kivilágitották.

Már az ágyban voltam, mikor eszembe jutott egy nagy megfeledkezésem. Elfelejtettem ugyanis megköszönni a napnak, hogy feljött a kedvemért. „Sebaj! – szólt nevelőm – azért fel fog kelni holnap is, és ez a fő“ – amiben persze megnyugodtam.

III.

14. III. 11.

Ma történelmet tanultunk. A legujabb korról volt szó s nevelőm egy érdekes esetet mondott el, mely mély benyomást tett rám.

Volt egyszer egy katona, ugymond nevelőm, s ez a katona igen jól lovagolt. Olyan jól lovagolt, hogy magának a herczegnek is feltünt. Magához hivatta a katonát, megdicsérte és igy szólt:

– Jutalmul, mert olyan szépen lovagoltál, megengedem, hogy ezentul a herczeg lovasának nevezhesd magad.

Történt azonban, hogy a katona igen sok adósságot csinált, olyan sok adósságot, hogy soha se tudta volna kifizetni. Gentleman lévén, belátta, hogy adósságait csak egy gazdag lány pénzével fizethetné ki, a kit cserében feleségül venne. Csakhamar talált is ilyet, s a leány, a kit igen jól neveltek, éppen nem idegenkedett a katonától. Soha se kellvén pénzt keresnie, a pénzt nem becsülte semmire, ellenben leányos sejtelemmel megérezte, hogy egy jó lovassal a szerelemben is messze lehet menni.

Minden jó lett volna tehát, de volt a leánynak egy vén hárpia-anyja, aki tudni se akart a házasságról, azon a czimen, hogy a katona nagy adósság-csináló, Mit volt mit tenni? A katona elpanaszolta baját a herczegnek.

– Csak az a baj? – szólt vidáman a herczeg. – No majd segitünk rajtad!

Kiadta a parancsot, hogy bált kell rendezni, s hogy erre a bálra a leányt is fölvezessék. A bálon aztán karonfogta kedves katonáját, odavezette a hárpiához és igy szólt:

– Köszönöm, asszonyom. Igen szép öntől, hogy az én legjobb lovasomhoz adja feleségül a leányát!

Erre persze nem lehetett nemet felelni. A herczeg mondta! És olyan lakodalmat tartottak, hogy Henczidától Bonczidáig stb.

– Igy tesz egy bölcs herczeg – fejezte be nevelőm – kétszer is fejedelmileg jutalmaz, anélkül, hogy egy krajczárjába kerülne.

– Csak egyet nem értek, – szóltam. – Természetesnek találom, hogy a hárpia engedelmeskedett, mert másképpen nem tehetett, és igy kellett egy közönséges pénzes-zsáknak! De azt mégis szeretném tudni, hogy mit szólt a hárpia, mikor veje elköltötte előbb a hozományt, azután a család egész vagyonát, hogy ismét adósságokat csinálhasson, mig végül mind a hármukat kitették az utczára?!

– A hárpia örült – felelt a nevelőm. – hogy volt egyszer egy veje, a ki ugy lovagolt, mint senki.

IV.

14. III. 12.

Nevelőm ma örömmel értesitett, hogy boldogult nagyatyámnak szobrot fognak állitani. Egyszersmind közölte velem, hogy egész Gerolstein örömmel adakozik e czélra, mert megboldogult nagyatyám nagyhatalmu ember volt, mindamellett soha se bántott senkit.

– Én is hálás kegyelettel örülök – szóltam – s összes zsebpénzemet (nevezetesen kétszázharmincz tallér 40 fillért) felajánlanám erre a szent czélra, ha más szükségleteim nem volnának.

– Mit képzel! – kiáltott fel nevelőm megbotránkozva. – Ebben az esetben azt mondhatná a világ, hogy boldogult nagyatyjának a család s nem az ország állittatta a szobrot!

– Nemde? – mondám. – Gondoltam erre, de azért vigasztalan vagyok, hogy nem áldozhatom e szent célra minden pénzemet. Az, hogy némi áldozatomba került volna, kétszeresen becsessé teszi vala ajándékomat.

– Ön már megtette a magáét, mikor ilyen nagyatyát adott Gerolsteinnak! De nem bánom… hogy kegyeletből az ön neve is ott szerepeljen a listán, adjon egy vagy két tallért.

– Nem fogják azt mondani, hogy szennyesen fösvény vagyok?

– Egy herczeg sohase lehet szennyesen fösvény; egy herczeg csak bölcs és takarékos lehet. Más szabályok irányitják az alattvalókat, és ismét mások a herczegeket. Igy például: az alattvaló értéke attól függ, mennyire tud engedelmeskedni: a herczeg értéke pedig, hogy: mennyire tud parancsolni. Azt az alattvalót, a ki nem tud engedelmeskedni, be kell börtönözni, s az a herczeg, a ki nem tud parancsolni, rosszabb az alattvalónál. Hasonlóképpen az alattvaló értéke attól függ, hogy mennyit tud áldozni a köz czéljaira, a herczeg értéke pedig, hogy mennyire tudja konzerválni javait. Érti?

Koromhoz képest eléggé megértettem, de tartalmas szavai sok reflexiót ébresztettek bennem. Ez elmélkedések során lassankint megfeledkeztem a két tallérról, a mit őszintén sajnálok.

V.

14. III. 13.

– Mily kár, hogy nem élünk a lovagkorban! – mondtam ma nevelőmnek.

– Már mért volna kár? – kérdezte meglepetve.

– Sajnálom a lovagi tornákat, a bajvivásokat lóháton, a pályabért, mit szép nők keze nyujt és a többi!

– Ön megfelejtkezik róla, hogy azok a lovagok néha otthagyták a fogukat.

– Erről csakugyan megfelejtkeztem. Igaza van, a mi korunknak is meg van a maga előnye.

– Nem is beszélve arról, hogy ha ön lovagi tornán óhajt vitézkedni, csak szólnia kell. – Minden megvan hozzá: helyiség, paripák, fegyverek, kosztümök… s a papa örülni fog, hogy egyszer végre az egész világnak megmutathatja a családi klenódiumokat.

– De hátha legyőznek a tornán?

– Azt maga meg nem éri! Grog báró utasitásul kapja, hogy neki kell legyőzetnie magát, s akkor maga csinálhat akármit. Grog bárónak el fog törni a lándzsája!

– És ha megijedek? Ha elszaladok?

– Akkor utána szaladnak önnek, lefogják, s mielőtt ön magához tér, Grog báró már legyőzeti magát.

– De egy ilyen torna sok költségbe kerül.

– Majd megfizetik a plutokraták. A plutokraták semmi pénzt nem sajnálnak azért, hogy közelről lássák a herczegeket. Ön ugyse magának akar vitézkedni, hanem minél nagyobb közönség előtt. Nos, majd jól megfizettetjük a páholyokat és a karzatot. A mig plutokratákat lát a herczeg, addig ne féljen.

– Még meg fogom gondolni a dolgot.

AZ UJKOR ALKIMISTÁI.

Lóversenyek idején a szerkesztőségek gyakran kapnak ilyen vagy ehhez hasonló tartalmu, mérges leveleket:

„Tisztelt Szerkesztő Ur!

Quosque tandem abutere Catilina patientia nostra?! Meddig fog még visszaélni a közönség türelmével Steerforth ur, ez a mélakórban szenvedő jockey, aki idült szeszmérgezés következtében oly sulyos idegbajba esett, hogy immár csak a ló hátán tud álomba szenderülni?! Még mindnyájunknak élénk emlékezetében van a Kalakaua-Cimborasso botrány, meg az _Árvalány_-nyal üzött sajnos visszaélés s ez az epileptikus alva-lovagló, a hazai lótenyésztés ügyének végtelen kárára, tegnap ismét oly hallatlan botrányt idézett elő, hogy csak nagynehezen sikerült illő bünhödésétől: a meglyncheléstől ép bőrrel szabadulnia. Menekülését egyes-egyedül annak köszönheti, hogy sokkal jobban tud futni, mint a lovaglása alatt versenyző paripák, mert különben a méltán felingerült sportsman-ek és sporting lady-k skalpját okvetetlenül megszerezték volna a turf-botrányok örök emlékéül. Hogy ez nem történt meg, annyival sajnálatosabb, mert ez a Steerforth névre hallgató pálinka-rezervoár, akit Ausztráliából illetéktelen sintérkedésért kergettek ki s aki most a közönség zsebére álmodja a delirium tremens lázálmait: fájdalom, _Bismarck_ jó hirét örökre ellovagolta, ámbátor eddig ez a nemes állat minden nervozitástól ment, korrekt, hüséges futásaival a legteljesebb közbizalmat érdemelte ki.

A szomoru eset következőképp történt. A 3000 koronával dotált 2600 méteres Viztorony-handicap-et Bismarcknak kellett volna megnyernie. Ez holt bizonyosság volt, amit azonnal kimutatunk. _Bismarck_ tizenkét ellenfele közül csak _Yvette_, _Higany-labdacs_ és _Kente-fente Nánika_ jöhettek számitásba. De mig nevetséges volt arra még gondolni is, hogy _Yvette_, akit a laikusok előtt multkori győzelme ajánlott, mint _Bibornok_-ivadék, 2600 méteren győzelmes lehessen, másrészt _Higany-labdacs_, akit Bismarck 9½ kilo, majd 10 kilo tehertöbblettel canterben vert meg, _Higany-labdacs_ Bismarcknál most csak 3¼ kilogrammal vitt kevesebbet. Maradt volna még _Kente-fente Nánika_. Igen ám, csakhogy, mint Szerajevo és Lomnicz óta tudjuk, _Kente-fente Nánika_ most nincs abban a helyzetben, hogy bármit is adhasson Bismarcknak s a Viztorony-handicap-ben 3 kilogrammot volt kénytelen czedálni neki. _Anarkista_ nem fut s _Vanda_ még most sem heverte ki azokat a strapácziákat, a melyeknek Krakóban volt alávetve. _Nosza csak előre, kedvesem_ a szezon első napja óta oly tartós indiszpoziczióban szenved, hogy _Kisbiró_, ez a gebe, a multkor egyszerüen megszaladt tőle. _Toréador_, izombénulása óta, nem a régi többé s rég elmultak az agg _Czupász_ aranjuezi szép napjai is. Ezzel végeztünk volna, mert csak agykérlobból frissiben felépült egyének vonhatták kombináczióikba _Ne nyulj hozzám_-ot, _Diadal_-t, _Little Girl_-t és _Kanonok_-ot, amelyek az eladó klasszisba tartoznak s amelyek, _Gonfaloniere_-et véve mértékül, már előre meg voltak verve.

És csakugyan, akik helyesen kombinálva, tudták, hogy a versenyt Bismarcknak kell megnyernie, örömmel látták, mily jó helyen fekszik Bismarck a versenyben _Vanda_ és _Kente-fente Nánika_ között. Az utóbbi előtt Yvette vezette a társaságot, jókedvüen mutogatva patáit az egész mezőnek, mig Bismarck nyugodtan várta a harangjelzést, hogy az egész vert csapatot a faképnél hagyja. Mögötte a többiek egy csomóban; a hátvédet _Dalos_ és _Nosza csak előre kedvesem_ képezték. A fordulónál Kanonok javitott helyzetén s üzőbe vette Kente-fente Nánikát, mely semmi ellentállást sem tudott kifejteni. Csakhamar eljátszotta kis játékait _Yvette_ is s egyszerre visszaesett, mig _Higany-labdacs_. _Ne nyulj hozzám_ és _Anarkista_ előre vetették magukat. Csöngetéskor készen volt _Vanda_ is s bár _Higany-labdacs_ és _Kanonok_ kétségbeesett erőfeszitéseket tettek, hogy a dijat Bismarcktól elvegyék, minden szakértő látta, hogy a győzelem Bismarcknak már a zsebében van. Ekkor azonban Bismarck lovasán, Steerforth uron, erőt vett a delirium tremens, letargiába sülyedt s elmerülve kóros álmába, hagyta, hogy Bismarck kiejtse tenyeréből a tányéron hozott győzelmet. A kedvező alkalmat megragadva, Plunkett _Ne nyulj hozzám_ szügyébe vágta sarkantyuját, _Kanonok_ megnyult s _Higany-labdacs_, mintha puskából lőtték volna ki, nekiesett, hogy emezeket elfogja. Rövid derékfutás után _Ne nyulj hozzám_ egy félhosszal első, _Higany-labdacs_ előtt, melynek fejhosszal sikerült megvernie a teljesen kipumpolt _Kanonok_-ot. Negyedik _Anarkista_, _Vanda_ és _Yvette_ előtt, melyek után a győzelem elajándékozója következett. _Diadal_ és _Nosza csak előre kedvesem_ utolsók.

Ehhez a felháboritó esethez nem kell kommentár. Az előadottak után csak azt vagyunk bátrak megkérdezni a lovaregylettől, mikor szándékozik Steerforth jockey elmebeli állapotának megvizsgálására az elmekórtan egyetemi tanárait felkérni, s ha netalán ez nem volna szándékában, nem tartaná-e czélszerünek, ha _Bismarck_ további lovaglására tulajdonosa mindjárt Gyömbér Jánost, az amerikai hétalvót szerződtetné?!

Tisztelettel kérjük a Szerkesztő urat, jelen sorainkat az igazság érdekében minél hamarabb közzé tenni.“

*

A hasonló szövegü felszólamlások alatt többnyire ilyen egyszerü nevek állanak: Rosenzweig Edömér, Kovács Levente, Aranyváry Mór, Suba János. Néha ezzel a közelebbi meghatározással: „VII. gymn. oszt. tan.“ De a fiatalság mégis inkább csak a gyönge praxis mellett marad. Akik nem sajnálják a fáradságot, papirra tenni az ily rémes Justiz-mordokat, egy, még csak ezután szerkesztendő Turf-Pitaval számára, nagyobbára: komoly kereskedősegédek, idősebb városi napidijasok s az életbiztositási ügy emeritált bajnokai.

Nem tünik-e fel a legelső pillanatra: micsoda kápráztató tudás lakozik ezekben az egyszerü emberekben?! Micsoda szakértelem nyilatkozik meg ezekben a sujtó kritikákban?! Valóban, ha a tudomány rendszeres ismereteket jelent, micsoda kábitó tudomány az, amelylyel ezek az ismeretlen nevü levelezők kiválnak embertársaik közül! Ezek a turf-szakértők ismerik az összes „szereplő“ lovak geneologiáját, históriáját, érdemkönyvét, tehetségeit és egészségi állapotát. Könyv nélkül meg tudják mondani, hogy _Berzencze_ hányadik helyre futott utolsó versenyében, s az esztendőket _Kincsem_, _Fenék_ és _Buzgó_ éveinek nevezik. Pontosan, fél fontokra kiszámitják, hogy egyik ló mennyivel „ér többet“ a másiknál; kitünően vannak informálva, melyik köhög és melyiknek szokott vérezni az orra; s bizonyára akad köztük, aki ekként számitja ki magában a fia születése napját: „Az nap történt, mikor _Czimbora_ megverte _Agamemnon_-t a Nyilt handicapben, tehát: 1882. szeptember 5-én“.

Naivság volna azt képzelni, hogy az ily rengeteg tudás csak ugy a levegőből ragad rá az emberre. Ezek az egyszerü emberek szorgalmasan forgatják a Turflexikonokat, müveltségüket folyvást gyarapitják szakszerü olvasmányokkal, fáradhatatlanul buvárkodnak az antik sport-irodalomban, s egy nap ötvenszer is megnézik a verseny-naptárukat. A budapesti nagyobb kávéházakban megvannak az összes angol, berlini és bécsi sportujságok, a turftudósok mindennap órákat töltenek ezeknek az átböngészésével. És ez csak a kisebb fáradozásuk. De mennyit izzadnak, rohanvást a tribünről a nyergelőbe, meg vissza, mily türelmesen nézik végig a ló-világ élitejének összes toporzékolásait, hogyan lelkesülnek ama matadorok futásán, amelyeket nemsokára gebéknek fognak nevezni, milyen izgalmakat élnek át amiatt, hogy az egyik ló szőre fényes, a másikon pedig, ah, a másikon, aggasztóan sok a fölösleges hus!

Ha volna a földön igazság, akkor ezeknek az egyszerü embereknek, fáradozásaik és izgalmaik kárpótlásául, össze kellene nyerniök a totalizatőrnél megforduló összes százasokat, vagy legalább is uri módon kellene megélniök vagy müveltségükből és zseniális kombináczióikból. De – ó iróniája a sorsnak! – összes tudományuk nem elégséges megakadályozni, hogy „a leghitványabb gebék“ minduntalan „keresztet ne huzzanak“ legelmésebb számitásaikon s hiába minden tudomány, statisztika, logika, tapasztalat és kombináczió: a lovak a legaljasabb perfidiával hol elül jönnek be, mikor hátul kellene kullogniok, hol pedig „sehol sincsenek“, mikor a legféktelenebb közbizalommal állnak ki a starthoz. És az egyszerü emberek egyszerüen elvesztik összekuporgatott garasaikat.

*

Igenis, nyerniök kellene, ha volna igazság a földön. Az orvos, a jogász, a nemzetgazda, a filologus, ha annyi ismeretet szerez össze, mint ők, szépen értékesiti a maga tudását, csak épen az ő tudásuknak nincs egyéb eredménye, mint egy légió értéktelen ticket, amelyekből legfeljebb spanyolfalat lehet csinálni. Ha azt a temérdek fáradságot, azt a kitartó érdeklődést, melyet kedves foglalatosságukra pazarolnak, más, háládatosabb valamire forditanák, tizszer annyit keresnének vele, mint amennyit igy, ha nagyon szerencsések. De ezek az emberek, akik olyan zseniális számitók, ezt a legvilágosabb dolgot nem tudják kiszámitani.

És, hasonlóan az alkimistákhoz, akik koruk egész tudásának birtokában, soha sem szünő lázzal törték magukat, örökkön reménykedve, hogy egy szép nap majd sikerülni fog aranyat csinálniok, ezek a sötét hivatalszobákban vagy fodrász-atelier-k magányában ábrándozó tudósok, egyre folytatják s kezdik ujra meg ujra csalhatatlan számitásaikat, melyeket ujra meg ujra megsemmisit egy kis semmiség. A számitásaik, ó, azok mindig kitünőek: s mindig találnak egy-egy iszákos jockeyt is, akinek a bűne kimentse, hogy a számitás csak számitás maradt. Ezek az egyszerü emberek mindent kombináczióba vesznek a világon, csak azt az egy dolgot nem, hogy aranyat egyszerüen – nem lehet csinálni.

(1895.)

LÓVERSENY-ALAKOK.

_1. A tudós nő._

Soha se volt szerencséje semmiben. Leány korában összes társasága egy kellemetlen öreg nagynéni volt. Szépnek soha se lehetett mondani, s mikor a bálokat járta, folyton petrezselymet árult. Akkor még nem udvaroltak a gazdagságnak jobban, mint a szépségnek. Minthogy volt egy kis pénze, férjhez ment nagy nehezen; hanem a tönkrement báró, aki nőül vette, a nász-éjszakát már a házon kivül virrasztotta át. A mézes hetei csak dépit amoureux-kből állottak; s három hónapos házasság után a férje megbolondult, anélkül, hogy őt anyává tette volna. Aztán megizlelte az ideális szerelmet s egy zsugorinak lett a barátnője. Rajongott a művészetekért, de be kellett látnia, hogy a hangja hamis, s hogy a gordonkások csapodár természetüek. Lelkesedett a hasznos ügyekért, ügybuzgó egyleti taggá lett, s beleszeretett a szegényekbe. S csak annyit ért el vele, hogy _alakká_ vált; a koldusai becsapták és kinevették. A házasságok, a melyeket közvetitett, rosszul sültek el; a macskái nem türhették és folyton karmolták. Utoljára is a játékra adta magát. S vagy tizenöt esztendeje, ob Schön, ob Regen, künn van a nagy tribünön, tanulmányozza a lovakat és a sportkönyveket, hogy egy-egy szerencsés versenynapon megnyerjen annyi pénzt, a mennyit a háza minden órában hoz.