Part 15
Ne magyarázzunk ki mindent a korszellemmel, hanem szivlelje meg a tanár ezeket a gyakori jelenségeket, a melyek egy kis belátással és egy kis munkával kiirthatók, s a melyek, ha mindenki nemcsak félig-meddig, vagy nem fonákul, hanem ugy teljesitené kötelességét, a hogy kell, a hogy helyes: egyáltalán nem fordulnának elő. Szivlelje meg a jó tanár, hogy ebben a tekintetben nem lehet eléggé figyelmes, s szivlelje meg valamennyi, hogy tanitása milyen következésekkel járhat. Meglehet, nem csupán a korszellem az oka, hogy a szóbanforgó jelenségek ma gyakoriabbak; része lehet ebben annak is, hogy mig ma a tanárok egy része csak órákat tartó pedáns hivatalnok, régebben több volt az olyan tanár, a ki nem akarta tulszárnyalni a nagy tudósokat, de büszke volt rá, hogy emberséges ember.
ROSE POMPON.
Mikor Rose Pompon fölszállt az égbe (s a nagyobbik kaput nyitották ki neki, mert szépen meggyónt, megáldozott) – ott, hol soha se hang, se nesz: nagy sugdolódzás támadt az árnyékok között. Mint két hullámfal, amelyek közé egy tengeri szörnyeteg ir széles barázdát, ugy huzódott szét árnyéka körül, s ugy csapott össze mögötte az idvezült nők szent serege. És Génuai szent Katalin nem állotta meg, hogy századok óta először, meg ne szólaljon fennen:
– Hát már idefenn is panamáznak?!
A megjegyzés éle kétségen kivül a türelmes Szent Péter ellen irányult. Génuai szent Katalin alázatos lévén alant, a földi téreken, jogot szerzett rá, hogy mint mennyei ara, fenszóval beszélhessen jegyese országában.
– Azért háltam töviseken – szólt a megdicsőült szüzek koszorujához – azért bőjtöltem és sanyargattam magam, patyolat-testemet azért tettem ki a vörös hangyák marásának, hogy idefenn együtt legyek ezzel a személylyel?!…
Szavának szinte földi csengése volt, s ott, hol a sóhajtás már indulatszó, mindenek megrezegtek a kifakadásra.
De Szent Ágoston, aki hireket várva a földről, ott járt-kelt körülöttük, csöndesen ellent mondott:
– Hagyd el, Katalin, nem értesz te ahhoz!
– Meglehet – szólt büszkén Genua patronája. – De azt tudom, hogy ez az árnyék rossz életet élt!
– Rossz életet élt – visszhangozták sóhajtva a szent hajadonok.
– Az élete rossz volt, de ő maga nem – felelt Szent Ágoston. – S mivel odalenn még tiszta öntudatnak sem örvendhetett, nagyon megérdemli, hogy teljes kárpótlást találjon az örök békességben.
– Hát a tisztitó tűz mire való? – sóhajtott egy glória nélkül való hajadon, akinek némely földiek közönbössége nyitotta meg a mennyek kapuját. – Vagy talán az, aki makula nélkül maradt, nem különbözik érdemben ama másféle jó lelkektől, kik odalenn árkon-bokron át, jobbra-balra dobálták féketőiket?!…
– Bizony rosszul beszélsz – vitatta a szent – s nincs igazad, ha érdemed még most is elégedetlenné tesz egy kevéssé… Lemondásod nem volt oly szertelen s amit nem ismertél meg, kevesebbet ér még, mint gondolod… Sajnos, járatosabb vagyok nálad a földi dolgokban: mea culpa, mea maxima culpa! De éppen azért, tudom, hogy mit beszélek.
A glória nélkül való hajadonok közül néhányan figyelni kezdtek; bármennyire megtisztultak is a föld porától még nem vetkőzték le minden emlékét annak, hogy valaha egy porhüvelyt czipeltek magukkal.
De a nagy kazuista ismét Katalinhoz fordult s nem törődve a glóriátlanokkal, a vértanuhoz intézte a szót.
– Nem vagy igazságos Péter iránt, amint hogy akik a földi életet nem ismerték meg a maga teljességében, a hetedik dicsőség-körben is szigoruan, tehát hibásan itélnek. Péter jobban ismeri nálad az Irgalom szándékait s egy cseppet sem bóbiskolt, midőn ezt a szegény árnyékot körünkbe bocsátotta. Mit tudsz te a szegényről? Csak a vétkeit. Az irgalom látja őt magát. Ne hidd, hogy ez a lélek, akitől oly ijedten huzódtatok félre, csak kegyelmet kapott. Bizonyára keservesen megbánta vétkeit (egy kicsit későn, de hol volnék például én, ha nem ér többet: későn, mint: soha?!), meg is vezekelt értök (talán egy kissé akaratán kivül, de oh mily sokan köszönhetjük megtérésünket egy kis oldalnyilalásnak!) – mégis más hozta őt ide, ilyen hamarosan. Nem a szánom-bánom, nem a vezeklése, hanem az, hogy: alapjában soha se volt rossz. Csunya életet élt, de nem vétett csak önmagának s hogy végiglen ne vétsen senkinek, meg tudta tagadni még a hiuságát is. Pedig minden vétke csak hivalkodásból eredt, ostoba, gyerekes hivalkodásból. Szerette a czifraságokat, a rongyot, a szines köveket, a muzsikaszót és a kivilágitást, szerette, hogy butaságokat suttogjanak a fülébe, hogy ficsurok, katonák és utczaseprők nyavalyogjanak utána, szerette, hogy „ringe–ringe–rájá“-t játszanak körülötte, s igy kiáltsanak felé: „Üdvöz légy, Rose Pompon! Üdvöz légy, világszép hetaera!“… Mondom, ostoba és gyerekes volt a hivalkodása, értelem nélkül való, mint a vadembereké akik orrukban egy rézkarikával hetykélkednek az őserdők imádságot parancsoló, sejtelmes csöndjében. De te nem tudsz a vademberekről, ó Katalin, mert nem hallasz hireket a földről, mint én, a tudnivágyó és szent, a te egyszerűséged, szent és boldogsággal teli, Katalin. Kár, hogy egyszerűségedben hivalkodó vagy, mert hiú vagy erényedre, Katalin, s mennyivel ártatlanabb a tiednél az a gyerekes hivalkodás, mely e szegény árnyékot bünre vitte! Ő rongyaira, gyerekjátékokra volt büszke, te gőgös vagy értékes, ragyogó erényeidre. Ő együgyü volt, de te kevély vagy! S ha még magad is ily hibában találódol, miért itéled el ama szánandó balgaságot?! Mert ez a balgaság bünös életre vitte szegényt? Lásd, ez a bünös élet nem egészen olyan, mint aminőnek véled. A jámborok azt képzelik, hogy csupa mámorral teli; a tapasztaltak tudják, hogy több a terhe, mint az öröme. Bizony mondom neked, nem talált benne annyi gyönyörűséget, mint e szüzek gondolják. A bünös élet sem adhat több örömet, mint amennyi bármely asszonynak adatott; a hetaera nem örvend többnek, mint egy szerelmes asszony. Nem a mámora több, csak az undora. Ez a szegény árnyék is sokat elengedett volna abból, amiért oly igen lenézitek. De elviselte a kurtizán-mizériákat, el a szégyent, a bünt, mindent, ostoba hivalkodásból. Mert a hivalkodás, ez az értelem nélkül való vétek, képessé tesz mindenre, ha egyszer hatalmába ejtett. És mégis, látod, akitől oly undorral fordulsz el, végezetül még a hiuságát is meg tudta tagadni, hogy ne vétsen azoknak, akiknek csak szégyenét köszönhette. Ha nem volt szép az élete, szép volt a halála.
Igy beszélt Szent Ágoston, mert Szent Ágoston szeretett értekezni. Már senki se hallgatta, mert ez az értekezők sorsa.
*
Bocsánat ezért a kis misztériumért – (vagy ha ugy tetszik: misztifikáczióért) – a melyben profán gondolatokat tulajdonitok a legendák tisztes alakjainak. Távol van tőlem minden impietás. De, gondoljunk bár az égiekre, mindig a földön maradunk. Heine beszéli, hogy a mikor Grönland lakóit dán misszionáriusok keresztény hitre akarták tériteni, a grönlandiak megkérdezték: vannak-e a keresztény mennyországban fókák? – s mikor a téritők megvallották, hogy odafenn nincs fóka, a derék éjszakiak kijelentették, hogy a keresztény vallás nekik nem konveniál, mert ők fóka nélkül nem egzisztálhatnak. Mindnyájan olyanformán vagyunk, mint ezek a grönlandiak: ha a természetfölöttiekről, vagy a morál nagy kérdéseiről beszélünk, a fókáinktól nem tudunk szabadulni.
Ugyancsak Heine, leghiresebb versei egyikében megemlékezik egy Rose Pompon-ról is, mint riválisáról annak a Pomare királynőnek, aki ugy tánczolt a Mabilleban, mint a hogy Herodiás leánya tánczolhatott a keresztelő fejéért… A _Pomare_ románcza 1848 és 1851 között keletkezett: ami Rose Pompon-unk csillaga ugyanakkor tünt fel. Azt kell hinnünk, hogy Heine csakugyan ő rá gondolt, s nem ugy véletlenül „költötte“ ezt a nevet.
Bármint legyen, abban a halhatatlanságban, amelyet Heine adott Rose Pompon-nak, kevés a köszönet. A költő ugyanis, Pomare nagyobb dicsőségére, nem nagyon szépeket mond róla. Különben a Rose Pompon hire későbbi keletű. Az államcsiny után kezdett nagyobb szerepet játszani; s virágkora a második császárság első éveire esik. Előbb Céleste Mogador, majd maga a „Badinguette“ volt a riválisa; a hagyományok szerint sokkal elegánsabb jelenség és sokkal jobb lélek volt, mint a versenytársai…
A mit élete utolsó korszakáról tudunk, az majdnem meginditó. Vénségére bele bomlott valami Alfonz urba; feleségül ment hozzá, s ez a gavallér elemelte az egész vagyonát. Azután hiába próbált akármit; beköszöntött hozzá a balszerencse. (Mert mindegyiknek ez a vége; Lola Montez egy király kedvese volt, mégis nyomoruságban kellett meghalnia.) Egy szép nap kidobták a lakásából, s mikor télviz-időn betegen támolygott az utczán, az utczagyerekek részeg banyának nézték és megdobálták. A megtérés mindig ilyenformán szokott kezdődni; világos, hogy egy kolostorban talált menedéket. Olyan szelid volt a beszéde!… az apáczák elnézték neki, hogy fölszedte az apró széndarabokat, s utolsó napjaiban is szépitgette velök a szemöldökét. Utóbb már csak az ájtatosságnak élt. A halála előtt való nap fölkelt ágyából, s elégette a leveleit; senkit se akart kompromittálni.
S aztán megint elköltözött egy „utolsó mohikán“. Mert, ki ne venné észre, a mi időnknek egyik érdekes sajátsága, hogy nincsenek többé hires hetaerák. Az Aspasiák, Lais-ok, Phrynék, az alexandriai Thaîs-ok stb. befejezték világtörténelmi szereplésöket. Mert a Cléo de Mérode-ok s a Liane de Pougy-k se fényüzés, se ragyogás dolgában nyomába se léphetnek elődeiknek: a Lola Montez-eknek és Rose Pompon-oknak. Ezek nem a szépség királynői, csak olyan köztársasági népszerüségek. A második császársággal megbukott a szépség dinasztiája is. Hogy mért? Mert nincsenek többé esztelen Maecenás-ok. A költőkirályok, milliomos festők, s pompában élő hetaerák eltünnek a Maecenásoknak nevezett utolsó bölényekkel; az Ariostóknak Estei Hippolitokra volt szükségük, Pinturicchio és Lionardó de Vinci csak VI. Sándor és Borgia Caesar udvarában nőhettek nagyra s a Phrynéknek a zsarnokság őrült luxusa kellett. S nem lehet tagadni, hogy a romlottságnak ezekben a korszakaiban a szépség bizonyos piedesztálon állott; ma, a józanság korában, a szépség rövidáru, s a pogány szerelem nem nagy eszetlenség, csak apró infámia.
KILENCZ KRAJCZÁR.
Egy csavargó megölt egy koldusasszonyt a kilencz krajczárjáért. A hajléktalanok menedékhelyén akarta tölteni az éjszakát; hat krajczár kellett neki. Az asszonynak csak kilencz krajczárja volt. Ha véletlenül tizenkettő van, talán megegyeznek; jut is, marad is. De csak kilencz volt s az asszony, a ki szintén az emlitett El Doradóba vágyakozott, ragaszkodott a tulajdonához. A férfi erősebb volt.
Ez a rémséges eset, a melyhez képest a legsötétebb skót balladák vidám lovag-regék, az embert legelőször a Zola frázisára emlékezteti. Ime, a Bête Humaine! Micsoda vadállati önzés, a mely kilencz krajczárnak megfelelő földi javakért halálra késel egy másik embert, a ki nem is az elnyomók közül való, hanem a nyomoruság egy másik osztályosa!
De a legszennyesebb, a legmenthetetlenebb, legbaromibb bünnek is van egy burkolt része, a melyet a frazeológia kényelem-keresői az érem tulsó oldalának szoktak nevezni. A kinek szivében az Irgalom száraz kórója véletlen kivirágzik, az irtózat önkéntelen felkiáltása után, nem nyomhatja el magában a szörnyüködést: „Micsoda nyomoruság!“ A lelkiismeretnek is van egy 92-ik paragrafusa.
Micsoda nyomoruság! A mely a hajléktalanok menedékházának nyolcz óráig tartó, átkozottul mérsékelt kényelmét olyan nagy jónak tartja, a miért érdemes ölni, rabolni, elvenni életét annak, a ki velünk egy sorban, a mi lánczunkhoz kötve vándorol e földi téreken, a szélben, a fagyban, a vigasztalan éjben! Elvenni életét a czimboránknak, szembeszállni a Nemezissel, odaadni a holnapot, a holnaputánt, egy egész életet, mindent, a mi ezután következik! Egy fütött nagyteremért, a hol százan melegednek, nem éppen olyan ágyban, a minőben Augustus aludt, de türhető vaczokban s abban a reménységben, hogy: holnap reggel ingyen kapják a levest!
A hajléktalanok menedékháza semmiesetre se állja ki a versenyt a nagyuri kaszinóval. Neszfogó szőnyegek, gobelinek és japán paravent-ok nincsenek benne; nincs villámos világitása, s vendégei nem kapnak Inclan- és Morales-szivarokat. Mégis milyen Arkádiának tünik föl az éhező és fázó vadállatok előtt! A fedél, a meleg, reggel tápláló leves; még meg is mosdatják az embert!
Nagyon vegyes társaság találkozik ott; vegyesebb, mint egy irodalmi társaságban. A társadalom összes hajótöröttjei; elkracholt exisztencziák, hajdan kaczér pepitanadrágok s a valódi, a törzsökös, az igazi nyomor, a mely evégre született!
S a szegény éhes sakálok ugy vágyakoznak belé, mint a hogy egy gazdag parvenü vágyakozik a Jockey-klubba!
A gazdag parvenü-k valahogy csak belenyugosznak, ha az ő palotájukat bérlő társaság nem akczeptálja őket; de könnyü nekik! Marad némelyes vigasztalásuk. Az éhes sakálok nem nyugosznak bele, ha El Doradójuk zárva marad előttük. Látnivaló, hogy inkább készek mindenre a világon.
De hát miért kasztokat csinálni a szenvedők és nyomorultak között? Miért sorompókat állitani a szigorubb és szennyesebb nyomoruság elé, mikor csak a nyomoruságban van az igazi egyenlőség? Szóval, miért ez a hat krajczár belépődij a hajléktalanoknál?
Szó sincs róla, ez a hat krajczár nem arra való, hogy a jótékony intézmény költségeit legalább némi részben fedezze. A hat krajczár belépő dijat csak _elvből_ követelik. Ennek az entrée-nak morális czélzata van, javitani akarja az elzüllötteket s a jótétemény fejében valami csekély munkát követel tőlük; hogy keressenek valamit, nem annyira a jótékony intézetnek, mint inkább maguknak.
Egy koldusasszonynak, a kinek kilencz krajczár volt a vagyona, meg kellett halnia azért, mert ez az elv erkölcsöt akart javitani.
De hát megérdemel-e egyetlen egy életet is, a mit ez az elv az elzüllöttek erkölcsén javitott? Aligha. Mily ábránd, megjavitani akarni a legsötétebb, a legexotikusabb nyomoruságot!
A nyomoruságot nem lehet javitani. Kettő közül egy; vagy elzárkózunk előle (ha tudunk), vagy segitségére sietünk, de – föltételek nélkül. Nem lehet alkudozni ebben a kérdésben még a morállal se. Ha ugy véljük, hogy az irgalmassággal magunknak tartozunk (s ez az egyetlen helyes álláspont) gyakoroljuk az irgalmasságot fentartás, entrée és hat krajczár nélkül.
A MAHARADZSÁK.
I.
Elül jött a _szindia_, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles, brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok drágakőtől.
Hamilton elé érve, a szindia zsebére ütött és igy szólt:
– A lajbim zsebéből el tudnám látni London összes szegényeit.
Hamilton szalutált.
A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb birodalommal.
Hamilton elé érve, a dzsépuri maharadzsa igy szólt:
– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az apja.
Hamilton szalutált.
A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős bibornoknak néztük volna őt.
De Hamilton elé érve, az idari maharadzsa igy szólt:
– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül csatáztam a brit birodalomért.
Hamilton ismét szalutált.
És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák. Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén, teljesen elangolosodtak.
A kucs-bihari maharadzsa bemutatkozván, igy szólt:
– Remélem, kikerekitjük százezer esztendőre.
Az elangolosodott fiatal maharadzsák csak annyit mondtak:
– Szervusz.
Hamilton fáradhatatlanul szalutált.
Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült, rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.
És Ras Makonnen igy szólt:
– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!
Hamilton szalutált; utóljára, de nem utolsó rangu figyelemmel.
Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:
– Meg kell etetni őket.
A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem, szájnak ingere. A napistentől származó maharadzsák kinyalták tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott. Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál helyettesitse.
Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.
Hogy még se unatkozzanak, Hamilton kiadta a rendeletet:
– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött matróz szórakoztassa.
A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők zajosan megéljenezték.
Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet és igy szólt:
– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam, hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“ zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok marsát adták elő, Ras Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a „Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!
A lordmayor térdre rogyott és igy mentegetőzött:
– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy „Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt; ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus alatt játsszék valami értelmes dolgot.
– Az más – szólt Hamilton s visszatért vendégeihez.
Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.
… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, s a koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták. Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek pompája.
II.
Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.
– Nézzük meg Londont inkognitóban – inditványozta egyikök.
Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre készen, vastag bugyellárist vett magához.
Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa és hü czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.
– Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a kucs-bihari maharadzsa.
– Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! – Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok, hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára, meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a gondtul a fejem.
– Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. – A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.
– Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa – hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit akarok.
– Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.
– Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek. A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma még kevesen értik. Igyekezzünk minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá változtatják.
– Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és még jó, hogyha rizskása.
– Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a szindia. – Ez egyszerü, de biztos.
Igy búsultak és bánatukban elhatározták, hogy fizetés nélkül távoznak.
De a pinczér utánuk szaladt.
– Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal, mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer évig fogja számukra fentartani a trónt.
III.
Ezalatt Hamilton magához hivatta titkárát, és azt kérdezte tőle:
– Elkészitette a számadást?
– El, sir.
– Nos hát, mennyibe került ez a czéczó?
– Kerek harminczezer fontba, Sir, vagy hogy szokásom ellenére osztrák pénzben beszéljek: háromszázötvenezer forintba; a krajczárokat nem tudom könyv nélkül.