Part 14

– Gondolja csak át ezeknek az operetteknek a tartalmát. Mindaz, a mi tiszteletreméltót csak ismer, kifigurázva bennök. Helena nevetségessé teszi a királyságot Agamemnonban és a hülye Menelausban, a papságot az alávaló Calchas-ban, a hadsereget a „türhetetlen“ Achillesben, a _Nagyherczegnő_ a nemzetiségi eszmét a gerolsteini államszervezetben, az arisztokrácziát Pál herczegben, a kit pofonokkal nevelnek előkelővé. Helena maga, a királyi felség, csak egy kis „cascadeuse“, _Orpheus_-ban az Olympus lakói kankan-t járnak. Nevetséges ezekben az operettekben minden, a mit az emberek évszázadokon át respektáltak: az államfő hatalma, a vallás, minden felsőbbség, – nevetséges a hitvesi hüség (Orpheus), a férj joga (Helena), – nevetséges a mitológia, Homér, sőt a Szépség is! A Szépség, melynek a nevetséges Homér az Iliász harmadik énekében oly gyönyörü monumentumot emelt, abban a pár sorban, a hol a trójai öregek Helena láttára bevallják, hogy: ezért az arczért érdemes végig szenvedni a háborunak minden nyomorát.

(Közbe akartam szólni, hogy talán Halévy is jó véleménnyel van a Iliászról, – de a fejemre zuhogó szóárt nem tudtam feltartóztatni.)

– Ne felejtse el, hogy a közönségnek épp a legkönnyebben befolyásolható része az, a mely a szöveget minden részletében megfigyeli: a nép és a gyermekek. Azok gondolkoznak, kérődznek legtovább a hallott szövegen, a kik a blague-ot legkevésbbé tudják ellenőrizni. Azok következtetnek belőle legtöbbet, a kikre nézve a legveszedelmesebb. Sem az alsóbb rendü néző, sem a gyermek nem megy haza a szinházból tanulságok nélkül. Ezekből az operettekből szép tanulságot szerezhet, ha látja, hogy olyan személyek, a kiket az iskolában respektálni tanult, a szinpadon csak ostoba vagy aljas szerepet játszanak. Ugyancsak erősbödni fog benne a felsőbbség iránti tisztelet! Láthatta, mily eredményekre vezetett Francziaországban az operette leczkéje: a derék nép belátta, hogy a rend nevetséges, s most már Boulanger kell nekik!

Várta, hogy én is mondjak valamit; belém akart kötni.

– De hisz a felsőbbséget kritizálták mindenféle módon, és minden időben, fogja ön mondani. Igaz, megirtak róla mindent, a mi csak képzelhető, a kritikáktól kezdve a rágalomig; gonosznak, jogtalannak, nem bánom: rettenetesnek festették, de mindez csak gyerekség. Nevetségesnek az operett: _Helena_ et consortes mondották először. Azok csak gyülölséget szitottak, az operett megvetést keltett iránta. S a nevetség biztosabban öl, mint a gyülölet. Most, most csak Boulanger kell nekik; bizony mondom, ha Offenbach még vagy tiz olyan remeket ir, mint _Helena_, Louise Michelt és az anarchiát követelnék.

Nem állhattam meg: közbe kellett szólnom.

– Ön Louise Michelhez téved – Szép Helénától!

– Hagyjon már egyszer engem is szóhoz jutni; hisz fogalma sincs róla, mit akarok mondani!

Az ijedtségtől elállt a szavam. Hát mindez csak bevezetés volt!

De rövidebben végezte, mint előre gondoltam.

– Mindez, a mit mondtam, még hagyján. Offenbachnak, Halévynek, ennek a szépséges _Helená_-nak legnagyobb büne az, hogy utánzókat kreáltak, a kik különben csizmát foltoztak volna. A mai operett, szellem és zene nélkül, folytatja a rombolás müvét, és már nemcsak a felsőbbség, hanem az alap, a társadalom alapja ellen. Ezek az elcsapott kántorok és hangjegymásolók, a kik a mai operetteket kalapálják össze, nem mervén nevetni a felsőbbséget (a théma nem uj és nem is csábitó), nevetik azokat az eddig respektált elveket, melyek mindekkoráig a társadalmi egyensulyt fentartották. Megvetést csepegtetnek a népbe és a gyermekekbe, suttyomban, lopva, de nem kevésbbé biztosan, minden oly szent hit és elv iránt, a mi az embereket összetartja: nevetségessé teszik az Erkölcsöt. Nem a sikamlósságukban van ezeknek a pseudo-operetteknek a veszedelmessége, a mint oly gyakran panaszolják, hanem a tiszteletlenségükben, abban a silány kaczajban, melylyel a legkomolyabbat emlegetni merik. Megengedem, hogy soha operettben nem hangoztattak olyan elméleteket, mint a minőket mindenki olvas komoly könyvekben, vagy a minőket mindannyian megnézünk öt felvonásos drámákban. De bármily czélzatuak is ezek a könyvek, vagy ezek a drámai müvek, komolyan tárgyalják a komolyat és nem teszik megvetés tárgyává a szent ideákat mint az operett, hasonlóan ahhoz a hindu bölcsészhez, a ki minden nagy metafizikai kérdés hallatára, s az összes emberi nyomoruság hallatára csak: nevetett. A mi engem illet, mélységesen utálom ezt a nevető bölcsészetet, a melyet ezer és ezer szinházban minden este föltálalnak három felvonásban, tánczczal, örömére a kocsisoknak. És ez a bölcsészet soha sem születik meg _Szép Helena_ nélkül. – Különben megvallom, hogy ma este igen jól mulattam.

És fütyölni kezdte _Helená_-ból:

– Oh, ez csak álom! Ez csak álom!

(1887.)

SYLVANA.

Én még láttam néha. Érett teli, barna szépség volt; olyan arczczal, a melyet a szobrászok örömének lehetne nevezni, és olyan idomokkal, a minőkről a nagyon fiatal legénykék, meg a vétkes öregek szoktak álmodozni. A profilját, azt többet dicsérgették; valóban csak antik kaméákon lehet látni olyan vonásokat, mint az övéi voltak. De arcza szépségénél sokkal inkább szemet szurt alakjának a pompája, formáinak bő tökéletessége.

Valóságos huszár volt az asszonyok közt; olyan feltünő alak, a kit észre kellett venni száz asszony között is, a kiknél mindnél asszonyabbnak látszott. A mint a Bois de Boulogneban a gyémántjait szellőztette, s kis, könnyű kocsijában meghurczoltatta szép, lomha testét, hasonlóan egy pihenő Dianához, a ki most csupa kényelem, de a kiről leolvashatni, hogy a lustálkodás óráin kivül aczélos mozdulatai vannak: ugy tünt fel, mint egy gyönyörü nőnemü masina, mely mintha csak arra volna teremtve, hogy valóságra váltsa a szertelen kivánságok ábrándképeit. Szép volt, s minden szépséggel teljes, akár a svájczi kártyákon a Nyár. És sokkal több lélek nem is sugárzott le az arczáról, mint erről az emlitett szép képről, mely a polgári életben, ha nem csalódom, arra van hivatva, hogy a tök felsők s a tök királyok veszedelme legyen.

Akkoriban nem volt semmiféle szinháznál; a párisiak meg tudtak lenni az ő művészete nélkül. Úgy mondták, ez a müvészet soha sem emelkedett felül bizonyos, szerénynek nem mondható középszerüségen. Amint hogy őt nem is valamely isteni szózat küldhette a szinfalak világába, hanem inkább az a bölcs belátás, hogy a szépség is jobban észre vevődik gázvilágnál, mint a véka alatt. Az ő szépségét hamar észre vették: volt része tapsban, ünneplésben is. Ha a játéka nem is szántotta az eget: a toalettjei, meg a gyémántjai hatottak, mint hatnak egyéb szinházi látnivalók. Persze, az effélével hamar be lehet telni.

De a pihenő Diana, aki pedig nem szorult rá, hogy néhány száz frankért havonkint Theramenes elbeszélését hallgassa, visszasirt a szinfalak közé. Talán megszokta a tapsot meg a szinpadi bokrétákat, talán a hervadás idején még inkább szomjazta az ünnepeltetést, mint annak előtte; elég az hozzá, minden követ megmozgatott, hogy szinpadot találjon a maga impozáns középszerüségének. Természetesen, be is telt a vágya; tehetséget még nem lehet pénzen vásárolni, de szinpadot igen. És Sylvanának volt pénze rá, hogy megvehesse a legnagyobb szerepeket, a melyek, mint ismeretes, egyszersmind a leghatásosabbak.

Végre a nagy sugó azt mondta: „Csitt!“ A mulató Páris ismert figurái közül egyszerre csak eltünt a Sylvana hatalmas alakja; valami gyerekbetegség ölte meg szegényt. Valószinü, hogy mint jó keresztény halt meg; gavallérjaitól, a kik közül többen fölvitték származásukat egész a keresztes háborukig, alkalmasint megtanulta, hogy a vallásosság uri és igen illedelmes dolog. És, ki tudja, ez a megtestesült számitás, akinek az élettörténete abból állott, hogy felváltotta önmagát minden elképzelhető értékre: ékszerekre, pénzre és toalett-czikkekre, ez a józanság, mely sohase érezhetett szenvedelmeket és csalódásokat, ez az asszonnyá vált gyomor, meglehet, élete utolsó órájában egész komolyan imádkozott érte, hogy odaát ne osztakozzék a szegény ördögök sorsában, hanem lehető kényelmes páholyból nézze a páriák vezeklését.

Gyermek, férj, szerető, barát aligha ritt utánna, legfeljebb a bankárja. És hamarosan el is felejtették, mint egyéb horizontale-okat szokás. Mintha bizony nem lett volna legpompásabb virága annak a különös flórának!… De aztán megjelent egy könyv, mely még egyszer felfrissitette az emlékezetét.

Lapozgassuk egy kicsit ezt a könyvet.

Ez a könyv egy katalógus, mely Sylvana értéktárgyainak a leirását tartalmazza. Mert bármilyen kitartással igyekezett is a szép és értékes tárgyak muzeumává tenni a lakását, ennek a muzeumnak végre is szét kellett kallódnia; ha egész életében nem is volt egyéb gondolata, csak az, mint a hollónak: kaparni, a drágaságait bizony nem vihette el magával. S ezek a drágaságok végre is dobra kerültek a Hotel-Drouotban.

Ebben a palotában mindennap árvereznek, de ott sem mindennap látni hasonló gyüjteményt. Volt a Sylvana hagyatékában minden, mint a jó boltban. Épületes dolog kissé keresztül futni rajta, mi az, a mit a katalogus hirdetett.

Mindenekelőtt persze az ékszerekről szól az érdekes könyv. Volt a hagyatékban gyémánt- és gyöngynyakék tuczatszámra, gyémánt- és gyöngy-melltü, mégegyszer annyi. Aztán egy sereg gyürü, láncz és karperecz. Továbbá órák, médaillon-ok és egyéb csecsebecsék, mind aranyból, drágakövekkel kirakva. Majd egy tenger értékes semmiség, egy kis ékszeres bolt, melynek a leltára legfeljebb a zálogházasokat érdekelhetné. De nevezetes ebben a fejezetben: husz arany bonbonnier és rokoko-stilben készült puderes-skatulya, a czigaretta-szelenczék és hasonlók, melyek rég elköltözött nagyurak és nagyuri nők arczképeivel vannak diszitve s elárulják, hogy valaha családi-ereklyék lehettek.

Második fejezet. A másfélszáz aranytárgy után az ezüstnemü következik sorra. Mindenféle szerviszek, mindenféle stilusban, az összes Lajosok korszakainak különböző izlésére vallva. Szerviszek teának, kávénak, csokoládénak, gyümölcsnek, csemegének, több tuczat ezüst evőeszköz és egy kristály-szervisz, ezüst diszitésekkel; serlegek, carafe-ok, kannák és toute la lyre. Aztán a mosdó asztal kincsei… de ebben a fejezetben a legnevezetesebb az, hogy az ezüstökre rá vannak czizelálva Sylvana udvarlóinak a családi czimerei.

Uj dal. Ismét szerviszek, itt már porczellánból. Minden szervisz hatvan darabból. Sèvres drágaságai, porczellán-szobrok, japán vázák és fali tányérok. Harmincznégy festmény; egy tuczat legyező akvarellekkel. Bronzok, gyertyatartók, kandeláberek. Következnek a butorok. Ezek rózsa- és mahagóni fából valók; minden darab egy-egy müremek. A katalógus többet mond róluk, mint a mennyit a müvészettörténet fog mondani urnőjükről. Kincsek szőnyegekben, csipkékben, függönyökben. Végre a ruhák. A leltár összeállitója szerint a müvésznőnek kétszáz velenczei csipkével diszitett inge, háromszázötven himzett batiszt kendője, ötszáz pár selyem harisnyája és juponja volt. A ruhatár százötven bársony és selyem öltönyből s husz köpenyből áll. Ágynemüekben sem volt szegény. Hatvan himzett lepedője és száz párnája kerül árverésre.

A katalógus nem teszi hozzá, de valószinü, hogy az utóbbiakon már a saját családi czimere látható. Egy égő sziv, ezzel a körirással: A kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.

*

Sylvana az elvek embere volt: a személyek kérdésével nem igen törődött. Valószinüleg jobban kedvelte az igazhitüeket, de nem vetette meg a szaraczéneket sem. Mégis valamelyesképpen ő is disztingvált az emberek között, a szerint, hogy mily mértékben becsülték meg az ő jelmondatát, s volt egy ember, a kit külön hely illet meg a Sylvana életrajzában.

Ez az ember a jónevü Bourbon családból származott. Kellemes, nyájas öreg ur volt, aki borzadt a családjára nézve oly kedvezőtlen politikától s egész életén át inkább csak a derüs szemlélődésre szoritkozott. Változatosság okáért, s hogy nevét ő is arany betükkel vésse be Klió márványlapjára, megirta öt kötetben egy ősének többé-kevésbé szerencsés hadi müveleteit, s ezérte nem a titkárját választották be az akadémiába, hanem őt magát. A kiváló történetiró különben értékük szerint becsülte az örökségéül jutott szép dolgokat, a porczellánt meg tudta különböztetni a bronztól s nagy amatőr hirében állott. Egy nagy amatőrnek persze értenie kell a szinpad ékességeihez is. Szóval igen kitünő öreg ur volt, a kinek, majd elfelejtettem legjelesebb tulajdonságát, nevezetesen azt, hogy övé volt Francziaország legnagyobb vagyona.

Ennek az urnak a családi czimere a lehető legsürübben szerepel a Sylvana kis ereklyegyüjteményében. A kiváló történetiró családjában a bőkezüség már hagyomány, s ugy hiszem, őse volt az a nemes ur is, akiről Tallemant des Réaux beszél. Az emlitett nemes ur egy éjszaka véletlenül egy udvarias utonállóval találkozott, de legnagyobb sajnálatára nem volt birtokában se az órájának, se egy hitvány maravédinek. Ellenben másnap magához rendelte az utonálló urat és bőségesen kárpótolta, nehogy ez elmondhassa, hogy a mikor hozzá folyamodott, sajnos, hiába fáradt. Ez a kis románcz, melyben az utonálló urias bizalma különösen tetszetős, kellőképpen jellemzi az egész családot egészen a kiváló történetiróig.

A fölötte kitünő öreg ur bizonyára igen szeretetreméltó ember volt, de hát: „a kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.“ S Sylvána megbecsülte még a mosdó eszközöket is, ha ezek czizelált ezüsttel voltak diszitve s nem szükölködtek családi czimer nélkül. Viszont, a kiváló öreg ur ősi, bebalzsamozott hirneve megkivánta, hogy pártfogói hajlandóságait ne holmi kóbor virágárus lányokkal, hanem kiváltképpen a müvészeteket képviselő szép asszonyokkal szemben érvényesitse, s Sylvana abban az egy dologban csakugyan hasonlitott Arnould Zsófiához, hogy szive tárva volt az efféle hajlandóságok előtt.

Egy pillanatra ugy tetszik, mintha a szegény embereknek helyeselniök kellene az efféle megalkuvásokat. Végre is, ez az első kisérlete a progressziv adó behozatalának. Az óriási tőke, mely pártharczok, vallás-változtatások, birtok-elkobzások s országos alkuk révén verődött, halmozódott össze, az állampénztár megkerülésével ugyan, de megint csak visszakerül a nép közé, melynek a verejtékéből keletkezett. Csakhogy – ó, iróniája a sorsnak! – az arany uj, de ismét csak szennyes medret ás magának. A tékozló, erőtlen kezekből szerte hullott vagyon olyan elemeket istápol, melyek maguk sem életre valók.

A munka gyümölcse visszaszáll a nép közé, de olyanoknak örökébe jut, a kiknek a jóléte már bünben fogantatott. S valószinüleg, ehhez képest, a szegény emberek egy cseppet sem örülnek ennek a kisérletnek, mely a progressziv adót ilyen módon akarja valósággá tenni.

*

Már régóta távoznak a kecses rokoko-istenségek. Sylvana körülbelül az utolsó Lais volt, a kinek a puderes haju Ámor akvarellekkel diszitett legyezőket és velenczei csipkéket nyilazott össze. A kellemes öreg urak, akiknek nincs egyéb dolguk, mint megirni öt kötetben az ük-nagybátyjuk hadi müveleteit, egyre kevesbednek s amennyiben tovább virulnak, olyan zsugoriakká válnak, akár csak a legközönségesebb szaraczén. Ámor… Ámorra nem lehet ráismerni többé. Ámor konvertál, alkuszik és garasoskodik.

Egygyel több a legenda, melynek, immár vége mindörökre. Ó szegény, kecses, puderes haju istenségek! Ó, kellemes maniére-ek! Ó, kedves kultusza a szép dolgoknak!

Szó sincs róla, éjjelente sok kis polgárasszony áll a mosóteknő mellett, s még többen egész nap futnak, fáradnak, vagy hurczolják fel s alá köhőgős gyermekeiket, hogy becsületben és egészségre neveljék fel őket. Szó sincs róla, a tisztességes leányok, a kiknek a szeme megromlott, mig a Sylvana csipkéit készitették, szintén emberek. Szó sincs róla, sok nyomoruságon lehetne segiteni, ha nem volna olyan szép szenvedély a szép dolgokat összegyüjteni. És mégis kár, ó Sylvana, hogy nem maradsz meg hirmondónak ebből az elmult világból, hogy nem maradsz meg örökkön, mint egy szép szobra a modern Vénusznak!… A jövő emberei nem fogják elhinni, hogy a mult milyen ostoba volt, nem fogják elhinni, hogy volt egy idő, a mikor minden kitelt az emberi önzéstől.

(1892.)

DIÁKHALÁL.

A legelső szép tavaszi napon két kis diák kiment az erdőbe, hogy – meghaljanak. Az egyik revolvert vett elő, lelőtte a másikat, aztán megölte magamagát. Azért szövetkeztek a halálra, hogy erőt meritsenek egymás jelenlétéből, s az utolsó perczben el ne menjen a bátorságuk. Egy kissé nehezökre esett az élettől megválni, de meg kellett halniok, mert féltek a vizsgálattól. Abban az esztendőben ők kezdték meg a sort. Ez a sor évről-évre ugyanakkora. Mire az iskolai értesitők széthordják a világba a tanár urak ad hoc készült elmefuttatásait: Magyarországon huszonöt-harmincz kis diák dobja el magától az életet, azért, mert félt a vizsgálattól, vagy mert megbukott a vizsgálaton.

Milyen oktalanság! Vagy ha ugy tetszik: micsoda idegesség! Hogy meneküljenek a sokkal csekélyebb rossztól, mindjárt a legnagyobb rossz: a nihil karjaiba vetik magukat! Mi történhetett volna velök? Megbuktak volna; egy évvel későbben jutnak a kenyéradó pályára; dorgatóriumban vagy még keményebb megfenyitésben részesülnek; szomoruságot okoznak szüleiknek; mesterségre adják őket; katona-iskolába kerülnek vagy más helyre, a hol ugyancsak meg kell szenvedniök korábbi mulasztásaikért. De hát micsoda mindez az ultima ratio-hoz képest! Milyen csekély ellentálló képesség! Milyen sötét oktalanság!

Vannak, a kiket a statisztika mindennel megvigasztal. Ezek a következőképpen okoskodnak: Ha Magyarországon évről-évre elveti magától az életet huszonöt-harmincz diák, s ez a jelenség minden esztendőben, csaknem azokat a számokat mutatva, ismétlődik: akkor ennek igy kell történnie, akkor ebbe bele kell törődni. Sebaj. Hadd hulljon a férgese! A gyönge hull el, a csekély ellentálló képességü, a leghanyagabb, a tanulásra nem való elem, a salak, mely ugy se volt életrevaló. Nincs az a szükséges intézmény, a melynek ne volna ilyen csekély ezrelék áldozata. A villamos több emberéletet tapos el. Pedig a villamosra nincs olyan nagy szükség, mint az iskolára. Az iskolának sokkal, de sokkal több áldozatot is meg lehetne bocsátani. S ezekért az áldozatokért nem nagy kár; az életben épp oly hasznavehetetleneknek bizonyultak volna, a milyen élhetetlenek voltak az iskolában.

Ezzel az okoskodással, mely törvénynek állitja a jelenséget s hitágazattá teszi a statisztikát, mindent be lehet bizonyitani; azt is, hogy minden, a mi történik, jól történik, jobban már nem is történhetnék. És ez nem igaz. Ha igaz volna: akkor értelmét veszitené minden emberi erőfeszités s nem maradna okosabb tennivaló, mint enni-inni, már a kinek van mit, aludni és várni, mig egy nagy földrengés vagy más kataklizma végez a világgal. Szerencsére senki se hiszi ezt s a kik a statisztikát megfellebbezhetetlen törvénynek állitják, ezt csak jóravaló restségből teszik. Mindenesetre kényelmesebb egyszerüen megnyugodni, mint a baj gyökeréig ásni s küzdeni a rosszal, a hogyan tudunk.

Pedig hát senki se bizonyithatja be, hogy ha Magyarországon esztendőről-esztendőre huszonöt-harmincz öngyilkosság történik az iskolákban, ennek igy kell történnie, s hogy ebbe bele kell törődni. Mindenekelőtt nem szabad kicsinyelni a dolgot. Gondolkozzunk az „elveszett anyag“-ról akármiképpen, kétségtelen, hogy minden kis diák élete: érték, s minden emberélet hasznos lehet valamire. Ha ez a „salak“ az iskolában nem tudott érvényesülni, mert nem volt odavaló, ebből nem következik, hogy később, az életben se érvényesült volna. A villamossal való hasonlat se találó. Ha a vigyázatlanságból történő emberhalálokat nem tudjuk meggátolni: ez a kikerülhetelen végzet, az elemi csapás. A diákhalált semmi ilyen végzetes nem előzi meg. Ezek a szerencsétlen gyermekek semmiért, ok nélkül halnak meg; csak azért, mert ferde a gondolkozásuk. Nem tudni, nem is valószinü, hogy ez a ferde gondolkozás szintén afféle végzetszerü valami volna, a mit már ugy hoztak magukkal a világra. Ellenkezőleg, a dolog természetéből azt következtethetjük, hogy ferde gondolkozásuk szerzett valami, s azt az oktalanságot, mely az öngyilkosságba üzi őket, csak beléjök nevelték.

Sokan – s ez a megjegyzés bizonnyal figyelemreméltó – arra utalnak, hogy nagy igazságtalanság a szóbanforgó esetekért pusztán a nevelés mai rendszerét s a szegény tanárokat okolni, a kiknek sokkal több bajuk és gondjuk van, semhogy még erről is ők tehetnének. Végre is nem foglalkozhatnak minden egyes növendékükkel annyit, hogy lelkükre olyan befolyást gyakorolhatnának, mely ezeket az eseteket kizárná. Az illetők figyelmeztetnek arra, hogy azelőtt nem igen fordultak elő hasonló esetek, s erre támaszkodva azt vitatják, hogy a baj oka: tisztára a korszellem. Az általánosan megromlott, léha világnézet, a rettenetesen elterjedt idegesség, a kötelesség-érzet eltompulása, az ideálok elhanyagolása, s főképpen az elpetyhüdt szervezetek fátuma: a csekély ellentálló képesség, melyet a szerencsétlen gyermek a szüleitől örököl.

Ebben a megjegyzésben van igazság, de a következtetés téves. Igaz, hogy a „korszellem“ kedvez ennek a bajnak és sokkal nagyobb számban produkálja az alkalmas médiumokat, mint a régi jó világ egészségesebb szelleme. De először is a korszellem s az ennek megfelelő csekély ellentálló képesség ezt a jelenséget magában még nem magyarázza meg; a léha világnézet, az ideáloktól való eltávolodás s az élvezet kultuszainkább azt hozná magával, hogy a degenerált egyén jobban ragaszkodik az élethez s ennek materialisztikus örömeihez, mint az ideáloknak és a kötelességeknek élő, erősebb legény. A baj terjedését a korszellem csak megkönnyiti, de magát a bajt más idézi elő, mint a hogy a rossz ivóviz terjeszti a járványt, de magát a tifuszt egy baczillus okozza. S aztán, ha a korszellem csakugyan melegágya ennek a bajnak, ebből nem az következik, hogy a régi jó világról sóhajtozva s jobb erkölcsöket prédikálva a pusztában, tegyük össze szépen a kezünket. Ellenkezőleg, az következik, hogy számolni kell a kedvezőtlen konjunkturákkal, a mi ellen egyelőre semmit se tehetünk s annál fokozottabb erővel kell küzdeni a baj ellen. A kiknek ezen a téren feladataik vannak, kettőzött buzgalommal teljesitsék a kötelességüket.

S a baj alapokát igenis az iskolai nevelés mai rendszerében, vagy inkább: ezek végrehajtóinak, a tanároknak egy tévedésében, vagy legalább is figyelmetlenségében találni meg. Világos, hogy nem a tanárok összeségéről, még csak nem is többségéről van szó, csak egyesekről, a kik annál inkább felelősek. Mert a hiba onnan ered, hogy az ilyen tanár megtéveszti a gyermek gondolkozását s olyan ideákat csepegtet növendékei lelkébe, a melyek az iskolai rend czéljaira talán alkalmasak, de megzavarják az életről való fogalmaikat. Az ilyen tanár maga is tévedésben él, s ha oktalanul tulságos, az igazán komoly dolgokhoz mérve aránytalan fontosságot tulajdonit az általa propagált szerény ismereteknek s ezek életreszóló jelentőségének, továbbá, ha még nagyobb, szinte nevetségesen tulzott fontosságot tulajdonit a pedanteria apró, praktikus vagy impraktikus, szerencsés vagy szerencsétlen szabályainak: a tévedése menthető, mert hiszen ez a mesterség, az ismeretek és a regulák kicsinyességeivel való állandó foglalkozás könnyen egyoldaluvá s félszegen gondolkodóvá teszi a nem éppen erősfejü embert. De milyen kártékonnyá válhatik ez a menthető tévedés! S mennyire kitünik itt a jó tanár értéke!