Part 13

A szépségversenyek természetesen nagyban emelték a magyar hölgyek szépségének a hirét, noha ebben a tekintetben eddig is jó firma volt Magyarország: Triesztben, Hamburgban, Konstantinápolyban. A szépségversengések hire elhatolt a meszi nagy világba. Külföldi lapok kiadták a szépek arczképeit, leforditották a róluk irt magyar szöveget, kissé elferditve s félremagyarázva, ugy, hogy a francziáknak reklámkép tünt fel, a mi a magyar eredetiben csak naivság volt. S szerződési ajánlatok is érkeztek az Alhambráktól meg az Alcazaroktól, a min mi persze nagyon megbotránkoztunk, szidván a Jules Lermina-kat, a kik kissé tájékozatlanságból, de talán még inkább skepsisből: veszett nevét költötték ártatlan asszonyoknak. Mert időközben elfelejtettük, hogy az operett-kuplék anyagát mi magunk szolgáltattuk a világnak.

*

Mig a provincziák mulatói a saját formáik tökéletességében gyönyörködtek, a metropolis lakói a mások formáinak tökéletlenségében kerestek szórakozást. Egy budapesti szinházban sátort ütöttek a liliputiak, s nevezetes fogyatkozásukkal sikerült nagy népséget csőditeniök abba a mulató-helyiségbe, a hová addig a jelentéktelenebb fogyatkozásokat nézni nem igen járt ember. A bódé, mely predesztinálva volt rá, hogy a leghamarább kerüljön bele a „leégett szinházak“ listájába,[1] esténkint akkora közönséget fogadott magába, mintha nem is szinház lett volna, hanem valami zöldbe indult lóvasuti kocsi. A közönség két-három estén át nem tudott betelni annak a nagy halmaz nyomorékságnak a látásával, melyet a szükmarku természet rossz kedvében teremtett rakásra.

Ez a nagy méltánylás, melyre a liliputiak művészete talált, egy másik, régi, renaissance-kori lelkesedésre emlékeztetett. Volt idő, mikor megzápult emberek seregesen zarándokoltak a szép látásáért a capitoliumi Juliához, az ó-kori mumiához.

*

De van egy olyan nyári mulatság is, a mely most a legkevésbbé se divatos, s mégis, meglehet, örökké tartó. Vitéz László urra, máskép: Paprika Jánosra nagyon ráfér a reklám.

Olyan elhagyottak, olyan elhagyottak a szinházai, hogy már nem is lehetnek elhagyottabbak. „Véges üres az erszénye“, s bódéi olyan siralmas, düledező állapotba jutottak, akár csak a Cadet Rousselle három háza.

A Champs Elysées-n van vagy harmincz _Guignol_; vasárnap délutánokon alig lehet közelükbe férni; hétköznap sem játszanak a szélnek. A ligetben a magyar Guignolnak nincs többje három-négy bódénál: ezeket sem látogatja a liliputi közönség. Hiába, manapság a liliputiak maguk is aktoroknak csaptak fel, nemcsak a husz éves, az „igazi“ liliputiak, hanem az ideiglenes liliputiak is, a gyermekek. Csakugyan nincsenek többé gyermekek, nemsokára már pápaszemmel jönnek a világra.

Vagy a mieink czivilizáltabbak volnának talán, mint a franczia apróságok? S azért nem méltányolják Vitéz Lászlót, mert fölötte állóknak érzik magukat? A hogy vesszük. Talán czivilizáltabbak, s talán neveletlenebbek. Idejekorán kiesik kegyükből Vitéz László barátunk, mert tulságos korán hozzászoktatjuk őket olyan élvezetekhez, melyek későbbi koréi…

S végre Vitéz László hanyatlását az is megmagyarázhatja, hogy ujabban nagy konkurencziát csinálnak neki a bábszinházak, a melyek mutatványai pedig nem érnek fel Guignol előadásaival. A bábszinházak előre irt sablon szerint dolgoznak; a rögtönzés, a komédiázás ősi, kezdetleges formája egyes-egyedül Vitéz László kiváltsága maradt. Pedig csak ebben a formában nyilatkozhatik szabadon a nép humora, az a vastag, kolbász-humor, melyben a vásári tömeg gondolkozása valamelyesképpen mégis csak mutatkozik, s mely épp azért, mert egyszerü és nem mesterkélt, a leginkább megfelelhet a gyermekek eszejárásának. A mihez köze van e komédiának, mely nemcsak szemre való: Vitéz László nemcsak ágál, sipitozik is, – mellesleg mondva, olyan czérna hangon, hogy igazán nem várná az ember ilyen hősi nevü urtól.

*

Ki ne ismerné Vitéz Lászlót? Gyerek-ökölnyi, ferde fejét, ránczos, hamis, örökké vigyorgó pofáját, mely fintoraival és gyorsan mozgó szemeivel olyan, mint maga a megelevenült Hunczfutság? Maskarába bujtatott, vézna kajla testét, mely nem sokkal nagyobb, mint egy jókora uborka, – sunyi, féloldalra huzott görbe derekát, mely ugy lapul meg, mintha tulajdonosa mindig cselt vetne vagy lesben állana, – jobb vállának szaladó, esetlen karjait, melyek szüntelen ütésre készen rángatóznak, – szapora, tipegő lépteit, sipitó hangját, s ormótlan kalapácsát. Jő, tánczol előre-hátra, felesel magához hasonló konstáblerekkel, lakájokkal, marquis-kkal, parasztokkal, aztán agyonkalapácsolja az egész népet, majd kiköt az ördöggel is, magához hasonló vidám ördöggel, a ki lefüleli, egy utolsót püffent rajta, s mikor a szegény Vitéz László már kiöltötte a nyelvét, jeléül, hogy kifogyott belőle a szusz, beledugja egy koporsóba. De mikor az ördög távozik dolgára, a vitéz felüti fejével a koporsó fedelét, kibuvik belőle s ujra kezdi garázdálkodásait. Agyonkalapácsolja később az ördögöt is, közbe-közbe egy pár szegény házi nyulat, végül magát a halált is, s aztán mindent beletemet a koporsójába: ördögöt, konstáblert, halált és házi nyulat, mindezt annyi vidámsággal s akkora megvetésével minden logikának, mely egyformán kielégitheti a legnaivabb kedélyeket, s azokat a raffinált, művészi temperamentumokat, a kik egykor Francziaországban az Összefüggéstelenség-et tették legfőbb művészi elvükké.

Vitéz László nemcsak mulatságos legény, hanem olyan is, a kinek zagyva mókáiból tanulhatunk egyet-mást.

Például: megtanulunk becsülni (bármily messze essék is a dolog Vitéz Lászlótól): egy-egy drámai konvencziót, a szindarabnak olyan elemeit, melyek ellen az ujabb iskola irtó háborut inditott. Ime egy.

Nézzünk végig a gyér számu hallgatókon: a fiucskákon, a kiket a vitéznek minden ujabb csinyje és gaztette diadalmas tapsokra ragad, a félénk kis leányokon, a kik ijedten szorongatják a babájukat, mikor a garázda legény valami veszedelemben forog. Reszketnek érte, résztvesznek minden bajában, örülnek minden sikerének.

Alapjában, ez ugyanaz a drámai érdeklődés, melylyel a szinházi néző Antigone, vagy Phaedra sorsán csügg.

Egészen bizonyos, hogy Vitéz László ilyes érdeklődésre nem a karakterével tesz szert, nem is a szavainak költői szépségeivel. (Nem is menne sokra a karakterével, meg a költői vénájával; hallgatói ugy sem méltányolnák e fajta jelességeit.)

Az sem valószinü, hogy megjelenése bájával bilincseli le a naiv sziveket.

Honnan hát az érdeklődés ez iránt az erőszakos ficzkó iránt? Mért örül a közönsége egy szivvel, lélekkel, mikor leüti a halált, meg a konstáblert?

Ha csak onnan nem, hogy (bódé előtt vagy szinházban) alapföltétele minden drámai természetü részvételnek: a szövetkezés a hőssel (jóban, rosszban, mindenkorra), – a néző hallgatólagos beismerése, hogy midőn a szinpad elé ül, bizonyos közösséget vállal egy valakivel, a kinek cselekvéseit szemlélni fogja, mert maga a részvétel – ebben a (bármennyire) látszólagos életben – teszi a szinházi emócziónak, az ott szerzendő élvezetnek legnagyobb részét. Mindjárt eleve egy konvenczióval kell kezdenünk minden komédiának az élvezetét, még a Vitéz Lászlóét is.

Ez ugyan elemi igazság, de nem árt néha rekapitulálnunk az elemi igazságokat. Különben pedig a tulfinomultságot ne Vitéz Lászlónál keressük.

(1887.)

BUDAPEST VILÁGVÁROS.

Szilvai Tódor professzor, a kit „Liliomfi“ tett ismeretessé, egy rá nézve nem éppen szép napon ezt a levelet irta a „Krajczáros Ujság“-nak:

Tisztelt Szerkesztőség! Tegnap, Péter-Pál ünnepén, ezer forinttal, egy unokahuggal, négy bőrös ládával, egy szobaleánnyal és tizenkét kalapskatulyával beállitottam hazánk fő- és székvárosába.

Az unokahugom, a ki egyszersmind gyámleányom, már tizenhat éves s még most se látta a legünnepeltebb magyar bonvivant szinészt az ő égszinkék nyakkendőjében. E miatt sok keserü szemrehányást kellett hallanom: az utazást nem halaszthattam tovább.

Ujságolvasó és óvatos ember vagyok; képzelhetik, hogy nem indultam meg a székvárosnak csak ugy bolondjában. Ellenkezőleg; jó előre elküldöttem folyamodásomat egy előkelő fogadó igazgatóságához, két szoba és a járulékok kegyes engedélyezése iránt.

Folyamodásomhoz mellékeltem:

a) hugom erkölcsi bizonyitványát, b) kolostori bizonyitványait, melyben a magaviseletből csupa egyesek foglaltatnak, c) keresztleveleinket, d) nemesi levelemet, a leszármazási táblával, s a megkivántató hét ős kimutatásával, e) e kimutatást igazoló összes irataimat, f) egy kitöltetlen váltóblankettát a magam és két kezes aláirásával, s végre g) egy biztositó okiratot, melyben magamat a házi szabályok pontos megtartására kötelezem, egyebekben pedig alávetem magamat a hotel-igazgatóság minden rendelkezésének.

Igy tiszta lelkiismerettel szállottunk ki a fiakkerből, s nyugodtan vonultunk be a hotel udvarára. Háznépemet leültettem a bőrös ládákra, magam pedig a hotel-igazgató után kérdezősködtem, hogy megtudjam, vajjon folyamodásomat kedvező értelemben intézték-e el?

Szigoru tekintetü ur fogadott, a ki bevezetett az irószobájába.

– Uram, – szólt, – föltéve a szemüvegét – abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy reményeket nyujthatok önnek. Voltak ugyan egynémely aggodalmaink, de ön bizonyára el fogja oszlatni ezeket az aggodalmakat. Igy mindenekelőtt a nemességi kimutatás nincs egészen rendben. Hat őst elfogadunk, de a hetedik ős nem tiszta munka. Ha azonban ön becsületszavával is jót áll a hetedik ősért, ezuttal elnézzük a hiányt.

Siettem eleget tenni a kivánságának s kijelentettem, hogy hetedik ősöm épp oly kifogástalan gentleman volt, mint a többi. A szigoru ur helybenhagyólag intett s azután igy folytatta:

– Hanem ez mellékes. A fő-dolog az, hogy ön elfelejtette beterjeszteni az esketési bizonyitványát.

– De kérem – vetettem ellen, – a kint ülő hölgy nem a feleségem, hanem unokahugom!

A szigoru úr levetette szemüvegét, egyet hunyoritott, s ráütve a hasamra, igy szólt:

– Mindjárt gondoltuk, vén imposztor!

– Kérem, – tiltakoztam – én komolyan beszélek.

– Ez esetben, uram – szólt s arcza ismét ünnepélyessé vált – ragaszkodnunk kell a köteles orvosi bizonyitványhoz.

Eleinte nem értettem, de aztán megmagyarázta. Minden hotel támasza, talpköve, ugymond, a tiszta erkölcs, mely ha leomlik, Róma megdől és rabigába görnyed.

Átmentünk a szomszédban lakó öreg orvoshoz, a ki kiállitotta a bizonyitványt, hogy hugom felől Róma bátran fennállhat. Aztán diadallal tértünk vissza a hotelbe, a hol a szobaleányunk, az egyik ládán ülve, szemlesütve várakozott ránk.

– Uram, – szólt a szigoru ur – beható vizsgálat után arról szereztünk meggyőződést, hogy ön feslett életet él a szobaleányával. Figyelmeztetem, hogy ezt mi nem türhetjük…

– De kérem, – bátorkodtam ellent mondani – meglehet, hogy e leánynak a multja nem kifogástalan, de ez a hotelt aligha érdekli. Különben…

– Elég, uram.

A szigoru ur nagyurias kézmozdulattal véget vetett a kihallgatásnak, a portás jelentősen sipolt fiakker után, fölszedelőzködtünk s egy percz mulva ismét az utczán voltunk.

– Hallja, kis öreg, – biztatott a fiákkeres nyájas mosolygással – látom, hogy kutya van a kertben. De, ha akarja, elvezetem én magukat olyan fogadóba, a melyik éppen maguknak való.

Köszönettel fogadtam a barátságos ajánlatot s megindultunk. A kioszk látása azonban fölkeltette a hugom szivében szunnyadó gerjedelmeket, s székvárosunk e kies pontján megállitottuk a kocsit. Hugom kijelentette, hogy ő éhes s egyelőre nem óhajt tovább menni.

A szobaleányt óvatosságból kint hagytam, magunk pedig beléptünk az ózondus kis parkba. Hugom egy égszinkék nyakkendőt vélt látni, s boldognak vallotta magát.

Korán örültünk. Alig foglaltunk helyet, egy pinczér jelent meg az asztalunknál, a ki megszemlélvén hugom lábbelijét, nemtetszésének ilyen szókkal adott kifejezést:

– Ha a dáma azt hiszi, hogy ide a hölgyek gombos czipőkben járnak, a dáma csalódik.

– Hát miféle czipőkben járjanak ide? – kérdeztem meglepetten.

– Szót se többet, uram – szólt a pinczér tompán és hidegen, mint a regények angol lordjai szoktak szólani. – Szót se többet. Felszólitom, hogy ne csináljon botrányt, hanem távozzék, ha nem akarja, hogy a rendőrség segélyét vegyük igénybe.

Ijedten kotródtunk ki s visszatelepedtünk a kocsinkba. Lelkére kötöttem fiákkeresünknek, hogy szerény helyre vigyen, a régi patriarkális hotelek valamelyikébe.

_A fehér Griff_-be vitt, a hol diák koromban kosztoltam. Itt már csaknem befogadtak bennünket, de egy kis könnyelmüség mindent elrontott. Hugom elég meggondolatlan volt figyelmeztetni a Lohndienert, hogy vigyázzon a legkisebb bőröndre, s a vendéglős, a ki ezt észrevette, utánunk sietett.

– Sajnálom, uram – törte szét reményeim bimbaját – de a kaczérkodást e házban nem türhetjük. Már az előbb tanuja voltam, hogy a kisasszony több izben bekacsintott az étterembe, de ezt még elnéztem. Azt azonban, hogy a tulajdon embereimmel sugjon-bugjon, a legjobb akarattal sem nézhetem el. Kérem, kiméljék meg a házamat.

Megkiméltük a házát, s kezdtem rezignálni. A pakkunkat visszaküldtük a vasuthoz, magunk pedig megindultunk egy sörház felé.

Eleinte szerencsénk volt, s a levesünket békében fogyaszthattuk el. A sörházban egy lélek sem volt rajtunk kivül. De mialatt a marhahusra vártunk, négy katonatiszt lépett a terembe. Ijedten tekintettünk rájok, és balsejtelmünk nem csalt.

A pinczér marhahus helyett egy levéllel tért vissza, mely a következőkép hangzott:

„Ez a helyiség nem alkalmas az önféle hölgyecskék czéljaira. Itt fölösleges minden kacsintgatás. Elégedjék meg a vén szamárral, s álljon odább botrány nélkül. A vendéglős.“

Fizettünk és mentünk. Okulva az eseten, elkértem hugomtól a zsebkendőjét, s bekötöttem vele a szemét. Azt reméltem, hogy igy majd csak sikerül valahol megebédelnünk.

A szobaleány nélkül számitottam. Amint nagy elővigyázattal, jobbra-balra nézegetve, vezeti a hugomat, egyszerre egy rendőr elállja az utját, s a nevét meg a könyvecskéjét kérdi.

Kiderült hogy a szerencsétlen lánynak jobb lett volna nem születnie, mint hogy esti kilencz óra előtt az utczára lépjen. Megkisérlettem védelmére kelni, de a rendőr igy tromfolt le:

– Szégyelje magát az ur, hogy öreg ember létére ilyen csunya mesterséget folytat. Most az egyszer hordják el magukat.

Az utóbbi kegyet annak köszönhettem, hogy egy kis barátságos ajándékkal megerősitettem kedvezőtlen véleményében. Tovább állottunk s hogy jövőben a hasonló jeleneteket elkerülhessük, bekötöttem a szobalány szemét is.

Aztán magam vezettem mind a kettőjüket.

Hugom farkas-étvágyról kezdett panaszkodni. Megállottam velök egy matróna előtt, aki cseresznyével kereskedett.

Itt jártam meg legjobban. A matróna rámutatott a kezemben tartott tizforintosra s igy rivalt rám:

– Ha az ur igaz uton jutott a vagyonához, váltassa fel másutt. Engem nem csap be senki.

Le kellett mondanunk a cseresznyéről is.

Nem beszélem el összes kalandjainkat. Esti féltizkor holtra fáradva, étlen-szomjan érkeztünk meg a Hajléktalanok menhelye elé. De itt sem leltünk bebocsáttatást. A felügyelő megvizsgálta ruhám szövetét, s kijelentette, hogy az intézetbe csak oly egyének tehetik be a lábukat, a kik gavalléroktól levetett, kifogástalan angol ruhákban jelentkeznek.

Hogy mégis fedél alatt tölthessük az éjszakát, s hogy étlen-szomjan el ne vesszünk, csalárdsághoz kellett folyamodnunk. Felültünk a tizenegykor induló hajóra s utra keltünk Mohács felé. A csel sikerült; a hajón komoly utasoknak néztek bennünket.

Reggel kilenczkor megérkeztünk Mohácsra.

Ezek után a következőket kérdem:

1. Mit csináljak én itt Mohácson reggel kilencz órakor?

2. Miképpen, mily pártfogók révén lehetne kieszközölni, hogy a mohácsi koszt után a székvárosi kosztot is megizlelhessük?

3. Minő biztositékokat kell nyujtanom a czélból, hogy Mohácsról visszatérőben a székvárosban legalább egy éjre meghálhassunk?

4. Mely hatósághoz folyamodjak annak kegyes engedélyezése végett, hogy hugom a világváros területén szemét állandóan nyitva tarthassa?

Szives távirati válaszukat kérve, maradtam Mohácson, junius 30-án.

Kész szolgájuk: _Szilvai Tódor._

A „Krajczáros Ujság“ felelete igy hangzott:

Szilvai Tódor, Mohács. Sorsjegyét nem húzták ki.

AZ ARÉNÁBAN.

Feküdni a fűben órákig, – nézni felhők imbolygását, – gondolattalanul, szellő-átjárta, üres fővel bámulni bele a nyugalmas, a béke-adó kékségbe – ó, mily boldogság!… Ellenben júliusban is itt maradni, ábrándozni az őserdőkről, és csinálni tovább a czivilizácziót – ó, mi szomorú!

Szó sincs róla, ilyenkor kissé soványak a czivilizátor örömei. A hatóság azt panaszolja ugyan, hogy a fővárosi ember ilyenkor nagy mulatságot talál a vizpazarlásában, de végre is, egész nap nem lubiczkolhat a vezeték drága nedűjében, csak azért, hogy sikeresebben bosszanthassa azt a tiszteletreméltó hivatalt, a melylyel egy egész város kötekedik. Előbb-utóbb ráun az ember minden élvezetre, még a vízpazarlásra is.

És aztán kevés a válogatás.

Az igénytelenek, a kik nem szeretik ugyan a port a városon belül, de szivesen beveszik odakünn, választhatnak a Stefánia-út élénksége, meg a Gólya csöndje között; a bátraknak, a kalandos szelleműeknek, kiket nem rettent az úti fáradalom, ott a zugliget; a distinguáltak, a kiknek versenyre képes a fehér mellényük, benézhetnek a kioszkba; a vadászatkedvelők kiköthetnek a Szunyog-szigeten; az epikureusok, a kik a természetet nem tudják sör és kugli nélkül elképzelni, kirándulhatnak a Gellért magasabb régióiba… de annak a tömegnek, a mely kicseppen valamennyi ilyen kategóriából, nem marad egyéb nyári öröme, mint a színkör, polgárias költészetével, s nem épen polgárias kényelmével.

Volt idő, a mikor a színkörbe csak olyan ember kukkantott be, a ki már éppenséggel nem tudott hová lenni. Esztendők hosszú során át volt ott akárhányszor: jó társulat, jó műsor, elevenség a színpadon, sőt közönség is a kulisszák mögött; hanem a nézőtéren, ott ugyan nem volt sokadalom sokáig. És évről-évre hatalmasabb ellenségévé lett ennek a szegény bódénak: a szerencsétlen multja. Egész sorát lehetett megnevezni azoknak az igazgatóknak, a kiket éppen csak az buktatott meg, hogy az aréna olyan szerencsétlen hírben állott, mint valami középkori ó-torony, vagy a meredékek szélén álló „szeretők keresztje“, a hol rövid idő során százan és százan törték ki a nyakukat. Hogyan és mikor keveredett a színkör efféle szomorú hírbe? – ki emlékeznék rá? Annyi bizonyos, hogy sok, sok éven át az egész itthon nyaraló Budapest szemében csak az a gyászos emlékü hely volt, a hol minduntalan új, de mindannyiszor kétségbeesett színészek küzködnek a fátummal, hiába. A legújabb világváros igazi közönsége nem is kérdezte: lehet-e ott vigan tölteni az estét? – tájékára se ment, mint a hogy jómódú ismerősök kikerülik a szegény özvegy asszonyokat, kiket már látniok is kellemetlen. A népszinházi habitué, a ki sóvárog az operett után, meg volt győződve, hogy ha az arénába tévedne, a nézőtért üresen találná; tehát: a mikor már nem tudott meglenni színház nélkül, kirándult Új-Pestre. Hiába, az ember társas-állat; seregestül jár és seregestül költözik odább. Mit keresne a színkörben az eltévedt útas? Hisz ez a bódé elátkozott kastély hírében áll!

Azaz hogy csak állott. Mert egy szép napon (miért? hogyan? – nem tudni) beállott a kedvező fordulat. Egy este azok a vállalkozó szellemek, a kik a forróság elől bemenekültek a színkörbe, hogy legalább lássák a szellős toaletteket, ha már maguk nem járhatnak kellőleg könnyeden, meglepetéssel tapasztalták, hogy a nézőtér tele van emberrel. Nem kitömött bábukkal, hanem valóságos emberekkel. Mindnyájan, a kik ott voltak, láttára a többieknek, olyan álmélkodással tekintgettek körül, mint az arab rege Hassan-ja, a ki a varázsló palotájába férkőzve, száz és száz Hassant pillant meg maga körül. „Nini, ott is egy Hassan! Amott is egy!“ – szólalt meg bennük a csodálkozás, a hogy ráismertek kávéházi szomszédaikra. „Hát nem csak én vagyok itt, hanem ezek is! Milyen különös!“ Ha véletlenül Hongkongban találkoznak, nem örülhettek volna jobban egymásnak. És azóta a babonának vége.

*

Egy ismerősöm, a kinek a paradoxonait gyakran idézem, _Szép Helena_ előadása alatt mellettem ült az arénában. Egy darabig nem ügyeltünk egymásra; egyszerre azonban (míg a színpadon a két Ajax bukfenczezett) hozzám fordult:

– Híszi-e: ez az operett engem álmodozóvá tesz?! Kevés operettel vagyok így, de ez az egy igazán megzavar. Hóbortos ötletek morózus gondolatokkal váltakozva kóvályognak a fejemben.

Előadás után számon kértem: magyarázza ki magát.

Ilyenformán felelt:

– Ránk nézve, a kik akkor voltunk fiatalok, vagy fölserdülő legények, midőn _Szép Helena_ világra szóló sikereit aratta, – ez az operette egy darab emlékezés. Hisz ön tudhatja, volt a világon egyszer egy Szép Helena-korszak. Első benyomásaink között okvetetlenül ott találjuk egyik-másik románczát. Mindnyájan átéltünk egy időt, mikor a világ legtöbbet emlegetett embere Offenbach volt. Akárhányan vagyunk, a kik nem _Télémaque_-ból tanultunk francziául, hanem a divatos operettek kupléiból, s akkortájt e helyett: „Calypso ne pouvait se consoler du départ d’Ulysse“… ilyen fordítási gyakorlataink voltak:

Au mont Ida trois déesses Se quérellaient dans un bois…

A Bossuet beszédei helyett a _Kékszakállú herczeg_ dalát tanultuk meg szó szerint:

Je suis Barbe-Bleue! O gué! O gué! O gué! Jamais veuf ne fűt plus gai! O gué! O gué! O gué!

Abban az időben, mikor benyomásaink a legfrissebbek, Offenbaché voltunk. Talán mert így volt a divat, talán mert így kivánta lelki szükségletünk. S mivel akkor rajongtunk érte, mindenkorra más szemmel fogjuk nézni ezt a kicsapongó, pazar szellemet, mint az a hideg nemzedék, mely csak az imént nőtt fel, vagy az az érzéketlen népség, mely gyermekeinkből fog majd felcseperedni. A mi engem illet, örökre lelkesedni fogok _Helená_-ért. Mindig el fog andalítani ez a finom, vidám muzsika, s öreg napjaimban is meg fog kaczagtatni ez a hóbortos szöveg, ez a senkit, semmit se respektáló óriási blague, a melyben két tiszteletlen, gúnyos, éles elme fittyet hány a világon mindennek, a mit valaha ember szentnek tartott. Én már javíthatatlan vagyok.

De – így keletkeznek a morózus gondolataim – teljes tudatában vagyok annak, hogy rám férne a javítás, a mint ráfért volna arra a korra is, mely a _Helenát_ termette. Bizony nyegle, kicsapongó, hazug, aranyfüstös egy korszak volt – mily kár, hogy elmúlt! Mert vidámabb volt, mint a miénk. Óh, Szent Nemzetgazdaság!

És emberem éktelen káromkodást hallatott.

– Azóta nem is termett több operette. _Orpheus_-on, a _Gerolsteini nagyherczegnő_-n és _Helená_-n kivül egy sem érdemli meg az operette szép nevét. Offenbach óta egy operette-szerző sem produkált egyebet, mint karmesteri csilingeléseket vagy értéktelen, üres, halva született operákat, melyek csak a jockey-k és a lakájok zenei érzékét csiklandozhatják; Meilhac és Halévy óta egy libretto-iró sem ütött össze egyebet, mint idomtalanságot és hígvelejüséget. Mennyi a szellem ebben a _Helená_-ban! Mily örömöt lelhet (még a görög műveltségen táplálkozott lettré is) a pogány világnézet, az Ananke, az olympiai játékok stb. finom paródiáiban! Látni való, hogy ezek a libretto-készítők az Institut-be igyekeztek, mig a maiak csak a tébolyházak felé gravitálnak. Milyen génie ez a Halévy! Fulladt volna meg a bölcsőjében!

(Rá se néztem. Hozzá szoktatott már az efféle fordulatokhoz.)

– Mert a Halévy szelleme, egyesülve az Offenbach genialitásával, több kárt okozott a világnak, mint utánzóik összes lelki nyomorusága.

(Ejha! – szóltam. De nem hallgatott rám. Megeredt a szava, valamint a patak.)

– Ötven év óta semmi sem okozott nagyobb kárt a közerkölcsiségnek, mint az operettek eme chef-d’oeuvre-jei. Ugy mosolyog, mintha locus communist mondtam volna. Máskép gondolom a dolgot.

(Dehogy mosolyogtam!)