Part 16

– Nem is olyan sok – jegyezte meg Hamilton. – A festett indiai égen csillagokat szimuláló izzólámpák igen izlésesek voltak.

– Nagyon örülök, Sir, hogy szerencsés voltam megelégedését kivivni.

– Remélem, nem kell figyelmeztetnem, hogy ezt a kis költséget vesse ki adóban India egész területére.

– Már megtörtént, Sir. Ime az előirányzat. India ezt a háromszázötvenezer forintot egy év alatt fogja megfizetni. Tekintettel az egyre növekvő éhinségre, úgy számitom, hogy ennek következtében India területén a jelen évben tizezerrel több ember fog éhhalállal mulni ki, mint a mult esztendőben. Sajnos, hogy ismét csökkeni fog az adófizetők létszáma…

– Sebaj. Anglia elég gazdag és hatalmas, hogy oda se nézzen tizezer adófizetőnek.

– A fő az, hogy Ő Felsége, VII. Edvárd király, kiért hő imánk száll az égbe, meg legyen elégedve.

– S beteg urunkra igen jó hatást fog tenni, hogy az ünnepség ily szépen sikerült. Mondhatom, a festett indiai égen csillagokat szimuláló izzólámpák határozottan csinosak voltak.

JUBILEUM.

_(Történik: egy háziur családi szentélyében.)_

_Háziur_ (arcza verejtékével keresi kenyerét): Egy kupon, meg egy kupon, az csak két kupon. Sajnos, nem három.

_Inas_ (jő): Nagyságos ur, egy gyászruhás asszony van odakünn.

_Háziur_ (gyanakodva): Urias öltözetü?

_Inas_: Nem, kérem, nem látszik kéregetőnek. Egy cseppet se elegáns. Inkább rongyosnak mondhatnám.

_Háziur_: (nyugodtabban): Akkor hát lakó, aki házbért fizetni jött. Bocsásd be. (Inas el.) A mai világban az ember nem lehet elég bizalmatlan. Nem szeretem a jól öltözött embereket. Nyájasak, barátságosak, de végül: megszipolyozzák az embert:

_Gyászruhás nő_ (megjelenik a háttérben): Kérem, én vagyok az. A századik. (Látván a háziur álmélkodó arczát): A századik özvegye.

_Háziur_ (tartózkodóan): Kérem, ha én rébuszokat akarok fejtegetni, kimegyek a mücsarnokba, s megnézem a modern müvészek festményeit. Sziveskedjék világosabban szólni.

_Gyászruhás nő_: Cipőm nem kopott el oly hamar, mint uraságod emlékezete. A házat is el tetszett felejteni?

_Háziur_ (begombolkozva): Minő házat?

_Gyászruhás nő_: A házat, melyet a köruton méltóztatott épittetni… Mikor az alapkövet letették, nagyságod szent fogadalmat tett, hogy gondoskodni fog azokról, akik az épitkezésnél szerencsétlenül járnak…

_Háziur_: Mit akar velem? Nem látja, hogy beteg vagyok?! Negyvenfokos lázam van, s ön pénzt kér tőlem?

_Gyászruhás nő_: Azt tetszett igérni, hogy a századik, aki az épitkezésnél szerencsétlenül jár, kap egy kis kárpótlást, vagy fájdalomdijat.

_Háziur_: Nos, ugy látom, ön kitünően érzi magát. Szebb, mint valaha… Fogadja bókjaimat.

_Gyászruhás nő_: Én igen… De a szegény férjem! (Sirva fakad.) Tegnap meghalt a kórházban.

_Háziur_ (gyöngéd, vigasztaló hangon): Ön még fiatal! Minden ujjára kap egy férjet!… S a mai világban a férjek olyan haszontalanok!… Igazán nem kár értük!

_Gyászruhás nő_: Hisz ha csak magam volnék, nagyságos ur! De van egy kis fiam, szegényke…

_Háziur_ (szeretettel): Meg fog nőni! A legvéznább fiuk is megnőnek.

_Gyászruhás nő_: Csak már látnám!

_Háziur_: S végre is ön erős, egészséges! Szegény, de egészséges! Én pedig oly beteg vagyok! Nem képzeli, mennyire oda vagyok! Lássa, most is negyvenfokos lázam van. A legujabb politikai események végképpen levertek a lábamról. A papirok csak ugy bukfenczeznek lefelé, s én ugy köhögök! Hallgassa csak ezt a száraz köhögést! (Köhög.)

_Gyászruhás nő_: Szegény ember!

_Háziur_: Aztán gondolja meg édesem, hogy a férje fel fog támadni! Ha már a feltámadásban sem hiszünk többé, akkor vége mindennek! Dobjuk el magunktól a hitet, nem bánom, de mondja, mi marad akkor számunkra?!… Mi marad, kérdem?

_Gyászruhás nő_: Igen, ő fel fog támadni, de addig is…

_Háziur_: S hogy őszinte legyek, kedves férje a századik tót volt, aki balul járt… Mondja, mit mondanának a többi tótok, a kik szintén meghaltak és ingyen? Lássa, lelkem, épülő házamnak épitő állványa már negyedszer dőlt össze; Árvamegyének két vagy három helysége maradt ott, egy jajszó, egy krajczár követelés nélkül! Ilyenek a kötelesség áldozatai! S én nem sajnálom könnyüiemt értük! (Kivesz szeméből egy könycseppet; földhöz vágja, a könycsepp elpattan.)

_Gyászruhás nő_: Istenem, mérsékelje magát, még rosszul lesz!

_Háziur_: Miért tüntessem ki éppen önt, mikor ők is érdemessé tették magukat a hálámra? Méltán neheztelnének érte. Annak a vakszerencsének, hogy férje éppen a századik volt, ön bizonyára nem akarja hasznát venni!… Amint én ismerem önt, ön nem akar hasznot huzni ebből a puszta véletlenből!

_Gyászruhás nő_: Igen, de…

_Háziur_: Semmi de… Férjünknek a véréből táplálkozni! Fuj, ez nem méltó önhöz!

_Gyászruhás nő_: De a gyermekem…

_Háziur_: Tanitsa őt munkára. Higyje el, csak a becsületes munka boldogit. Ora et labora. Tanitsa őt meg erre s mindenha áldani fog a tanácsomért.

_Gyászruhás nő_: Mégis, ha nem csalódom, ön megigérte!…

_Háziur_: Egy könnyelmü pillanatban!… Mit gondol, mit takaritottam meg az olcsó épitkezéssel? Semmit, ugyszólván semmit. Ha önnek fájdalomdijat adok, jóformán egy krajczár se marad belőle. S ön ilyen csekélységet nem is fog elfogadni!

_Gyászruhás nő_: Ha nem volnék kénytelen vele…

_Háziur_: Nem, semmiesetre. Valljuk meg őszintén, az alamizsna megalázó s ön nem fogja megalázni magát semmi kincsért!

_Gyászruhás nő_: Nem, ragaszkodnám hozzá…

_Háziur_: Ne tegye azt. Lássa, én se ragaszkodom az igéretemhez. Visszavonom.

_Gyászruhás nő_: De…

_Háziur_: Remélem nem akar ingerelni? Negyvenkét fokos lázam van s ha erre a sok szerencsétlenségre gondolok, oly rosszul érzem magam! Nézze, szédülök… Vizet!… Vizet!…

_Gyászruhás nő_: (Magához tériti): Már jobban van?

_Háziur_: Nem… érzem, hogy belehalok. Ha meggondolom, mennyi szerencsétlenség, mennyi vér, az én házam, az én olcsó, rossz házam miatt! Nem, ezt sohase fogom kiheverni!… (Sirógörcsöt kap s fuldoklik.)

_Gyászruhás nő_: Vigasztalódjék!… Bátorodjék. Még nincs elveszve minden.

_Háziur_: Igen. A ház még megmaradt

_Gyászruhás nő_: Ön meg van indulva!… Szive megszólalt!… E szerint remélhetek!…

_Háziur_: Szivem megszakad a részvéttől, de lehetetlen. Hüdés ért, képtelen vagyok a tárczámhoz nyulni. Érzem, hogy halál fia vagyok, mihelyt megmoccanok…

_Gyászruhás nő_: Nagyságos ur! Férjemet agyonzuzta az összedőlt állvány s egyik kis fiamat halálra tiporta a villámos vasut, amelynek ön egyik főrészvényese!…

_Háziur_: Még ez is! Nem, ne folytassa, mert mindjárt megreped a szivem!… Lássa, ilyenek ezek a kocsivezetők! A járókelők felingerlik őket, izgatottan rájuk rohannak: „Térj ki!“ s aztán zsupsz, fizessen a szegény részvényes!…

_Gyászruhás nő_: Olyan szép kis fiu volt!…

_Háziur_: Ne is mondja!… Siratni fogom, amig csak élek! Ugy se élek soká!… Érzem, hogy végórám közelg!… Kérem, tegyen vizes borogatást a fejemre!… Huh, szegény Tamás fázik!… Bolond, megőrülök!…

_Gyászruhás nő_: (ápolja, mig a paroxismus elmulik): Hála Isten, ő a földé ujra!

_Háziur_ (hálásan): Hadd szoritsam meg a kezét! (Megszoritja.)

_Gyászruhás nő_: Ugy-e, nem fogja elhagyni a kis fiamat?

_Háziur_: A másikat? Lássa, erről valami jut az eszembe. (Gyöngéden.) De nem, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik.

_Gyászruhás nő_: Szent Isten! Mit akart mondani?

_Háziur_: (végtelen gyöngédséggel): Higyje el, kinos erről még csak beszélni is! De mégis… tudja… hisz én nem akartam erről szólani… de ha netalán… Isten ne engedje… a gondviselés ugy kivánná, s a másik kis fiát is eltiporná a villámos vasut, jöjjön el ujra… s akkor… akkor… nem mondom, hogy igérek valamit, de mindenesetre beszélni fogok a barátaimmal!…

_Gyászruhás nő_: Jézus Mária!

_Háziur_: Ha ugyan még élek akkor!… Mert érzem, hogy már nem soká viszem!… És most Isten áldja meg jó asszony! Menjen, menjen, nagyon is megviselte az idegeimet!

_Gyászruhás nő_: (sirva menni készül.)

_Háziur_: Tudja, mit mond Monte Christó? Várni és remélni! Ha, Isten ne engedje, szerencsétlenség érné, gondoljon rám! Ajtóm mindig tárva lesz ön előtt!

GEORGES.

Kevéssel a párisi nagy bazárégés után, mely nyilván sokáig emlékezetes fog maradni, Georgesnek igen sajátságos napja volt. Reggel, hét óra tájban, felöltötte az ünneplő ruháját, elsétált a belügyminiszteriumba s megállapitotta, hogy gyalog járni Párisban igen különös és igen élvezetes dolog. A minisztérium előtt kissé tétovázott; végre is bátorságot meritett a zsebében levő irásból, s megkérdezte a portást, merre lehet bejutni a tanács-terembe. A portás, a ki, mint minden pinczér és kapus, kiváló emberismerő, azonnal észrevette, hogy a „mentők“ egyikével van dolga; nem mozdult, de egy méltóságos szemhunyoritással tudtára adta Georgesnak, hogy hol tapogatózzék. A kocsis bement, de mint kocsis, többé nem jöve ki.

Odabent ugyanis az történt, hogy Georges kocsist, Jean-Baptiste Georges-ot, a nép fiát, felavatták a becsület-rend lovagjává. A belügyminiszter, gyönyörü beszédet mondott az egybegyülteknek; s egyebek közt lelkesedéssel emlitette, hogy Francziaországot nem érheti olyan gyász, a melynek ne volna egy-egy vigasztaló, lélekemelő momentuma. Aztán felolvasta a jutalmazottak névsorát, azoknak a nevét, a kiket a prefektura arany és ezüst medáliára, vagy legalább is „mention honorable“-ra tartott érdemesnek. Végül átadta Georges kocsisnak a becsületrend szalagját, s megcsókolta a derék embert mind a két orczáján. Majd értésére adta az ünneplő közönségnek, hogy Georges kocsis, valamint Troch istálló-szolga, a kit, éktelen szerencséjére, a kezelő hivatalban összetévesztettek Georges-szal, egy-egy trafikot kaptak, érdemük jutalmául.

A miniszter lelkesedése átragadt az egész közönségre, s boldog volt, a ki Georges-ot homlokon csókolhatta. A mentők között volt néhány kisasszony is, de a miniszter és a polgármester illendőség-érzetből, megmaradtak Georges-nál, s példájokat követték az összes egybegyültek. Georges ugy találta, hogy egy miniszter csókja távolról se olyan élvezetes, mint azoké a lányoké, a kik a Boulevard Rochechouart-on szaladgálnak, de nem ért rá erről a témáról gondolkozni, mert egy rövid félóra alatt mintegy ötszázan csókolták össze-vissza, nők és férfiak, aggok és serdültek.

Délután Georges és társai közül vagy harminczan, a _Figaro_ vendégei voltak. A _Figaro_ találta ki, hogy a mentőket jutalom és ünneplés illeti; ezt a sikeres ötletet meg kellett köszönniök. A _Figaro_ nagyon szivesen fogadta a derék embereket, s a Rue Drouot összes pezsgős palaczkjait megnyittatta tiszteletükre. A mentők soha se voltak ilyen nagy urak; senki se kérte számon tőlük, mi az ördögöt mentettek _ott_ közel háromszázan?! Ellenkezőleg azt kérdezték tőlük, miért jöttek csak harminczan? – „Ej, jó uraim – felelt az egyik mentő – nem igen ismerjük egymást. Csak véletlenül voltunk ott…“

A história nem tud többet. De nagyon valószinü, hogy Georges és harmincz kemény vitéz a _Figaro_ estélye után nem siettek haza. Alighanem betértek egy barátságos csapszékbe, a hol számos poharat üritettek egymás jólétére. S mivel a legderekabb embereknek is vannak hébe-hóba gyenge pillanataik, százat tehetünk egy ellen, hogy Georges (Jean Baptiste) és Troch (Sebastien), Francziaország legujabb trafikosai, másnap egy kis fejfájással ébredtek.

*

A _Figaro_ egyik kancsal tudósitója ugy vette észre, hogy Georges (Jean Baptiste), a becsületrend lovagja, kissé ijedt arczczal állotta ki ezt a lélekemelő szertartást. Mintha nem értené, hogy mi történik vele. Mikor a miniszter pofon csókolta, gyanakodva nézett körül a teremben; s a bizalmatlansága csak növekedett, mikor látta, hogy a miniszter után tizenkét komoly ábrázatu és láthatóan előkelő hivatalnok következik. De az alkalmazkodás minden élő lény alap-tulajdonsága s a derék Georges nem lázadozott. Megadta magát sorsának s nemsokára ugy volt a csókolózással, mint a _Háromcsőrü kacsa_ polgármestere a lovaglással: nem tudta abbahagyni. Még az utczán is folyvást csókoltatta magát; egy óra alatt belétörődött, hogy szájról-szájra adják.

Orczáján mindazáltal megkövesült a hüledezés. Annak az ijedtségnek a kifejezése, hogy „Mit akarnak ezek?!“ S főképpen: „Mit akarnak velem?!“ Igy nézhetett Vandára Fritz, a közlegény, mikor értésére adták, hogy a gerolsteini nagyherczegnő bolondul érte, s ugyanezzel a félig rémült, félig bamba arczczal bámulhatott maga elé Aladin, midőn kinyilt előtte a kincses barlang, s a szellemek szolgálatra készen ugrottak eléje:

– Mit parancsol Nagyságod?

Mert egyet gondolhattak mind a hárman: Fritz, Aladin, s a becsületrend kocsisa. Valami ilyenformát:

– Az bizonyos, hogy fene gyerek vagyok. De mi az ördögöt tehettem, a mivel igy meghóditottam a magasban lakókat?!

*

A Paul Bourget hősei egy-egy ábrándos séta vagy tiz sornyi levél megirása után nyolczvan usque száz lapot szoktak elmélkedni; minden nyúlfarknyi cselekvés annyira kimeriti őket, hogy utána égető szükségét érzik az elmélkedésnek. S elképzelem, hogy Claude Larcher, ha véletlenül ama vicomte-ok között volt, akik a katasztrófa idejében botjaikkal vertek maguknak utat a regényhősnők rémült tömegében, Claude Larcher azután még vagy két hétig rendkivül érdekes dolgokról elmélkedett. Teringettét, ez már cselekvés volt! Az ilyen tiz perczek után lehet egy-két lapnyit moralizálni!…

Georges (Jean Baptiste) ellenben aligha elmélkedett sokat a katasztrófán. S ha egyáltalán elmélkedett valamin, bizonyára a trafik, az uj vállalkozás, járt a fejében. Mert Georges az egészséges emberek közé tartozott; ha nem az, bizony soha se érdemli ki egy miniszter csókját. És világos, hogy a veszedelem pillanatában se okoskodott. Nem vetett számot az eshetőségekkel: egyik oldalon a tüzhalállal, másfelől a becsületrenddel, a belügyminiszter és a lelkesült tömeg csókjaival, a trafikkal s mindazzal, a mi e földön jó és kellemes. A perspektiva nem volt biztató, és Georges, ha egy kissé okoskodik, megelégszik a néző szerepével, hogy majdan unokáinak hatalmas gaszkonádokat füllenthesen erről a nevezetes napról. De Georges nem volt okos; Georges cselekedett. Nem heroizmusból, hanem ösztönből, a szokás hatalmánál fogva. A szegény emberek, a kicsinyek és alacsony sorsban lévők, annyira hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy a hol valami elvégezni való van, azt nekik kell elvégezniök, hogy Georges nem tehetett máskép. S talán meg is esett a szive a szerencsétleneken. Mert mért ne legyen szive a kocsisnak? A vicomte-ok ezt az egyet soha se vitatták el a negyedik rendtől.

Vajjon megnyilatkozik-e valaha Claude Larcher, vagy a szalónok egy más lélekbúvár-moralistája annak a szörnyü tiz percznek a „benyomásai“-ról? Ha igen, vallomásaik bizonyára érdekesebbek lesznek a Barthou miniszter ékesszólásánál. Nem tudni, minő szerep jut Georgesnak ezekben a várható vallomásokban; valószinü, hogy Claude Larcher a legjobb esetben sem fogja ugy méltányolni, mint a hogy Barthou miniszter tette. Mert hogy tiz vagy husz emberrel több vagy kevesebb pusztul-e el abban a nérói szinjátékban, az a dekadens bölcselőnek már mindegy. De micsoda szürke khaos ez az egész dekadens bölcselet s mennyivel inkább megérdemli Georges (Jean-Baptiste) a trafikját, mint Claude Larcher, a mi csodálatunkat! Az a hölgy, a kinek a Jean Goujon-utczai katasztrófáig mindenki csak ilyen hangon hizelgett: „Ah, quel mot prononcez-vous, marquise, et quel dommage!…“, s a kit a _Cruelle enigme_ vagy a _Mensonges_ valamelyik érdekes alakja menekülés közben leütött a botjával, bizonyára olyanformán fog gondolkozni, mint Barthou miniszter: minden okoskodás csak álom, koronkint szép, legtöbbször rossz álom, mig a cselekvés: élet.

A SZERENCSE-MALACZ.

_I. A klubban._

(Délután két óra. A „Szerencse-malacz“ première-je után való nap. Füst.)

_Egy haragos úr hangja_: No, uraim, megnéztem tegnap a „Szerencse-malacz“ czimü franczia bohózat első előadását… hát ez, kérem, mégse járja; ez egyszerüen gyalázat!

_Egy játékos_ (csekély érdeklődéssel:) Ugyan?

_A haragos úr_: Igenis, egyszerüen gyalázat, hogy ennek a darabnak ez előadásait megengedték! Én már sok disznóságot láttam, uraim; azt mondhatnám, hogy: disznóságok közepett őszültem meg, de a „Szerencsemalacz“-nál alávalóbb, szemtelenebb, czudarabb, menthetetlenebb, hitványabb trágárságot se nem láttam, se nem hallottam, még csak nem is olvastam!

_Egy második játékos_ (figyelni kezd): Csakugyan?

_A haragos ur_: Ez, uraim, nem „Szerencsemalacz“, hanem szerencse-disznó, szerencse-sertés, szerencsemangalicza, szerencse-yorkshire-i, szerencse-vadkan! Van benne többek közt egy jelenet, a mikor a szerencse-malaczot kezébe adják egy öreg kisasszonynak: hát, kérem, ennél a jelenetnél galádabb pocsékságot emberi fantázia nem tud kieszelni! Zsandárokat láttam elpirulni a jelenet láttára, s a szinházi tüzoltó kijelentette, hogy tegnap kénytelen volt állomáshelyét elhagyni, mert a szégyentől arcza lángba borult.

_Egy fiatal ur_ (kételkedve): Ezt már sok darabról hallottam, s mikor aztán elmentem a darabot megnézni, ugy jártam, mint azokkal a leragasztott szélü könyvekkel, a melyekkel élelmes németek csapják be a kiváncsi diákokat.

_Egy másik kételkedő_: Az a szinházi tüzoltó tulságosan szemérmes egyén lehet.

_A haragos ur_: Hát én erre azt mondom önöknek, uraim, hogy közhuszárok, a kik egész életüket az istállóban töltik, ennek a darabnak a láttára a fejöket csóválnák! Mit mondok? Az állatkerti majmok felháborodnának, ha ilyen aljas látványosságokkal traktálnák őket!

_Egy után-gondolkozó_: A páviánok közül is csak az urak gyönyörködnének benne. Szó sincs róla, uraim, Akárki barátunknak igaza van: a „Szerencse-malacz“ olyan darab, hogy ha egyszer a majmoknak is szinházuk lesz, ezt a darabot mint az első klasszikus művet, mely az ő ízlésöknek megfelelt, a majom-szinészek elő fogják ásni.

_A kételkedők egyike_ (a kinek ez a vélemény imponált): De hisz akkor ez nem közönséges ocsmányság lehet!?…

_A haragos ur_: És én azt kérdem: hol van a rendőrség, mely ezt a darabot elő engedi adatni, holott a közerkölcsiség ily sulyos megsértését, mondhatnám: arczulütését a legszigorubban kellene megtorolnia? Hol azok a tényezők, a melyeknek a szinház tisztességére őrködnie kellene? Hol a törvényhozás, melynek gondoskodnia kellene róla, hogy az efféle galádságok elől a szinpad örökre el legyen zárva?

_A már emlitett fiatal ur_: Akkor hát ezt a darabot meg kell nézni!

_A haragos ur_: Ha meg akarja nézni, siessen, mert nem hiszem, nem hihetem, hogy a darab előadását be ne tiltsák. Ha az emberekben megmaradt a szemérem egy utolsó szikrája, a betiltás nem maradhat el.

_A fiatal ur_ (a klubszolgához): János, van még jegy a „Szerencse-malacz“ mai előadására?

_János_: Még van egy pár.

_Első játékos_: Hozzon nekem is kettőt.

_A kételkedő_ (a kit az előadott érvek teljesen megingattak): Nekem is egyet.

_Második játékos_: Nekem kettőt.

_János_: Annyi már nincsen. Hanem szolgálhatok az „Orleansi szüz“ előadására… Ebből még van huszonnégy.

_Második játékos_: Menjen a pokolba!

_János_: Volna még kettő a „Szerencse-malacz“-ra is, de ezt Akárki ur már lefoglalta.

_Második játékos_ (a haragos urhoz): Hogyan? Hisz ön már látta!…

_A haragos ur_ (kissé megzavarodva): Igen, de a felháborodás, a melylyel a première-ről nyilatkoztam, felköltötte a kiváncsiságát… izé… szóval, meg kellett igérnem, hogy szerzek két jegyet…

_Második játékos_: Ej, önt már nem érdekli a dolog… megnézheti, másodszor, később is… holnap vagy holnapután… de engem nagyon kiváncsivá tett… s hátha csakugyan betiltják a darabot?!

_A haragos ur_: Sajnálom, de éppen azért nem mondhatok le a jegyeimről. Hanem küldjön el a szinházhoz. Ott talán még kap.

_Az után-gondolkozó_: Mit képzel? Ilyen disznóságra! Már délelőtt elfogyott minden jegy. Csak hordároktól kapni, persze ázsióval.

_Második játékos_: Ez is csak velem történhetik meg! Egyszer akarok szinházba menni, s akkor se kapok jegyet.

_János_: Ha talán tetszik az „Orleansi szüz“-höz…

_Második játékos_: János, ha el nem takarodik az oleansi szüzzel!… (János nem várja meg a mondat befejezését.)

_A haragos ur_ (már egy másik csoportnál): Mondom, uraim, hogy a „Szerencse-malacz“ gyalázatosabb, mint Casanova! Az embernek arczába szökik a vér… Ennek a jámbor, birkatürelmü budapesti közönségnek mindent le kell nyelnie, amit az üzleti élelmesség bead nekik… Másutt meglincselnék az igazgatót, aki ilyen dologgal mer előállani, de a jó budapesti közönség csak tür, tür, tür… s bárányszelidséggel szenvedi el, hogy a legképzelhetetlenebb ocsmányságokat vágják a fejéhez… (Végképpen elreked. A füst elnyeli az egész csoportozatot.)

_II. A szinháznál._

(Ugyanakkor.)

_Igazgató_: Ez már aztán kassza-raport! Még csak egy karzati jegy se maradt meg. Hát a lapok? Mit irnak?

_Titkár_: Mind jól irnak, csak Ludas Mátyás malicziózus.

_Igazgató_: Mit ir?

_Titkár_: Hogy a darab nem is annyira malacz, csak: szerencse. A „Szerencse-malacz“ szerinte nem is olyan disznó… azt irja: látott ő már különb dolgokat is.

_Igazgató_ (felháborodva): A „Szerencse-malacz“ neki nem elég disznó? Na, hát ez arczátlanság! Az ember megtesz minden lehetőt, nem kimél költséget, fáradságot… (Kitörve.) De hát mit akar még ez az ember?

_Titkár_: Sohase törődjön vele. Nincs az az égi szent, aki ezt az embert ki tudná elégiteni. A fődolog az, hogy a többiek jól irnak.

_Igazgató_ (reménykedve): Haraggal? Felháborodva?

_Titkár_: Egyhanguan követelik a darab betiltását.

_Igazgató_ (kezét dörzsölve): E szerint ön bizonyosnak tartja a száz előadást?

_Titkár_: Mérget veszek rá.

_Igazgató_: Mit ir Taglósy? Neki olyan erélyes, meggyőző stilusa van… gorombáskodni ma csak ez az egy ember tud az egész sajtóban.

_Titkár_: Azt irja, hogy a „Szerencse-malacz“-ot csak egy gorilla irhatta. Sok jó megjegyzés van a czikkében, de csak egyre emlékszem. Azt ajánlja, hogy a felvonásközökben gyujtsunk meg néhány kapuczinus-füstölőt, hogy legalább a felvonások elején tisztább legyen a levegő. Szól aztán a párisi kloákáról, stb.

_Igazgató_: Ez már sablonos egy kicsit.

_Titkár_: Mond jobbakat is. Igen… most jut eszembe. Azt mondja, hogy a ki a „Szerencse-malacz“ után nem vesz gőzfürdőt, azon egy hétig meg fog érezni, hogy hol járt…

_Igazgató_: Mindig mondtam, hogy neki van a legtöbb érzéke a finomságok iránt. Rám nem tesz megjegyzést?

_Titkár_: De igen. Azt irja, hogy a főváros vállalkozója nem tud annyi szemetet elhordatni, mint a mennyit ön hozott be az országba.

_Igazgató_ (némi elégtétellel): Ez igaz.

_Titkár_: S hogy ezt a sok szemetet ön mind be fogja váltani aranyra.

_Igazgató_: Hallgassa meg imáját a kegyes ég!… Igaz, benne van a kritikában az, hogy az emberek verekednek a jegyekért?

_Titkár_: Még nincs.

_Igazgató_: Akkor irjon erről pár sornyi jelentést a lapoknak. Hogy két hordár összeverekedett a pénztárnál s hogy az egyiket a mentők vitték haza. Az ilyet jó minél gyakrabban hirdetni. Hisz tudja, hogy a közönségnek, ha könnyü szerrel juthat hozzá, nem kell semmi, még a disznóság se!…

_III. A második előadáson._

(Este háromnegyed kilenczkor. Zsufolt ház. A középső felvonás vége felé. A nézőtéren kaczagástól fáradt hölgyek és urak. A szinpadon a szerencse-malaczot kezébe adják az öreg kisasszonynak.)

_A haragos ur neje_ (az első erkélyen): – Hihihihi!

_A haragos ur_ (sugva): Ne nevess olyan feltünően! Mit gondolnak rólad az emberek?

_Az asszony_ (ugyanugy): Hát persze, hogy gyalázatos dolog az effélét előadni, de azért nevetés nélkül mégsem állja meg az ember.

_A férj_ (mint fentebb): Mulatni mulathatsz, csak ne mutasd, hogy mulatsz.

_Az asszony_ (a fogai közé szoritja a zsebkendőjét): Hi… hihi… hihihi… hi…

_A férj_ (gépiesen morog): Gyalázat… czudarság… alávalóság… hogy az ilyet nem tiltják be!… (A szinpadon az öreg kisasszony nem tud mit csinálni a szerencse-malaczczal.) Botrány, botrány!… (Önkéntelenül): Hahaha!

_Az asszony_ (siet megragadni az alkalmat): Hihihi!

_A férj_ (magához térve): Ne nevess!

_Az asszony_: Látod, te se állhattad meg, te is elkaczagtad magad.

_A férj_: Az más. (Még halkabban): Ne beszélj olyan hangosan! Mit gondolnak az emberek?