Part 7

Az országos határozat hozzáteszi: »A birálatnak résztvevői lesznek még ezeken kivül országos és nemzeti tollvivő atyánkfiai és – – itélőmester atyánkfiai is; önként értetődvén, hogy ez utóbbiaknak birálata az általuk viendő, az országos tollvivőknek pedig az általuk ezuttal vitető jegyzőkönyvre nézve nem terjed ki.«

B. Wesselényi Miklós a naplókönyv szerkesztőségére 17, a naplóbirálatra pedig 7 szavazatot kapott; – őt azonban a szabadelvüek megállapodása szerint egyik bizottságba se kellett beválasztani s ezért a rá esett szavazatok nem előzetes megállapodás eredményei.

Két tekintélyes nyomda volt akkor Kolozsvárott. Egyik a lyczeumé, másik a református kollégiumé. Gróf Degenfeld Ottó értekezett ezekkel s már julius 9-én jelenté az országgyülésnek, hogy a ref. kollégium az országgyülési jegyzőkönyv, a lyczeum pedig a napló nyomtatását oly módon vállalta el, hogy ezeket ők szabadon áruba bocsáthassák, és pedig 10 ivenkénti előfizetéssel ivenként 2 ezüst krajczárért: azok pedig, kik előre nem fizetnek, a könyvárusi árt fizették. De ha a papiros ára időközben felszökkennék, az előfizetési dij is fölemelhető legyen.

Az országgyülés e jelentést helyeselte, a Napló nyomatása tehát ekként véglegesen elhatároztatott.

A Napló szerkesztésére és birálatára kiküldött bizottságok szorgalmasan dolgoztak annyira, hogy szeptember 15-ig már 40 ivrét nagyságu iv teljesen lenyomtatva kijött a sajtó alól. Ez ivek a május 28-tól augusztus 6-ikig tartott első tizenkilencz országos ülés jegyzőkönyvét s az ez ülésekben tartott nyilvános beszédeket tartalmazták. Az utolsó iv báró Jósika Sámuel későbbi erdélyi alkanczellár beszédjének egyik félben szakadt pontjával végződik.

Több iv azonban nem következett s e beszéd többi része ily alakban sohase látott napvilágot. Mert a bécsi udvar s az erdélyi gubernium időközben a Napló kiadásának meggátlását elhatározták.

Az országos ülések ugyanis rendesen folytak szeptember 13-ikáig. De az ellenzéki áramlat oly erős, a nemzeti közvélemény felriadása oly élénk, a reformok iránti vágy oly hatalmas volt, hogy se a királyi biztos, se a gubernium nem hitték, hogy az országgyülés a királyi előterjesztéseket nyugodtan és simán megszavazza s hogy a kormány vezetésének magát engedelmesen alávesse. Gondoskodtak tehát erőszakos rendszabályokról, melyek közt a Napló betiltása s az országgyülési nyomtatványoknak czenzura alá vétele leendett a legelső.

Az országgyülés a sérelmeket és javaslatokat közvetlenül ő felsége elé akarta terjeszteni s erre küldöttséget választott, melynek Bécsbe kellett mennie. A küldöttség tagjai, számszerint 12-en, szeptember 1-én megválasztattak, a felirat az országgyülés által szeptember 9-én, a küldöttségnek adott utasitások 11-én elkészittettek s ekként a küldöttségnek szeptember közepén legkésőbb bécsi utjára kellett elindulni. Ez okból a szeptember 13-iki országos ülésben inditvány tétetett, hogy »mivel az ő felségéhez küldendő követség tárgyával az országgyülésen elővehető tárgyak oly szoros összefüggésben vannak, hogy a küldöttség e tisztbeni eljárása előtt sikeresen semmibe beleereszkedni nem lehetne:« ennélfogva az ülések függesztessenek fel a bécsi követség hazajöveteléig. Ez inditvány elfogadtatott s ekként az országgyülés elnapoltatott tényleg október 31-ig.

A követek és királyi hivatalosak nagy része már a következő napon, szeptember 14-én elhagyta Kolozsvárt s hazautazott. Kolozsvárt kevesen maradtak, de b. Wesselényi Miklós talán véletlenül épen ott maradt.

Szeptember 15-én a gubernium 10.243. szám alatt az összes erdélyi nyomdákhoz egy körrendeletet bocsátott, melyben közli, hogy a kir. biztos ő herczegsége ő felsége rendelése következtében szeptember 15-én arra szólitotta fel a királyi kormányt (guberniumot), hogy az országgyülési jegyzőkönyveken kivül semmi munka a kiszabott könyvvizsgálat nélkül (czenzura) ki ne nyomattassék, sőt az országgyülési jegyzőkönyvek kivonatai se nyomattassanak ki megelőző felsőbb helybenhagyás nélkül.

E kormányszéki rendelet már a következő napon, szeptember 16-án kézbesittetett ugy a ref. kollégiumi, mint a lyczeumi nyomda igazgatóságának. Ez utóbbi nyomda igazgatósága ezenkivül 10.242. szám alatt még egy külön guberniumi rendeletet is kapott, mely által egy ő felségének augusztus 13-án kelt állitólagos kézi levele (Handbillét) s a kir. biztos ő herczegségének rendelése folytán az országgyülési napló eddigi nyomtatása eltiltatik, az országos napló hivatalos iratnak nem tekintetik s annak czenzura nélkül való folytatása meg nem engedtetik.

Hihetetlen, minő felháborodást idéztek e rendeletek elő Kolozsvár politikai s kivált ellenzéki köreiben. Azok közt, kik akkor Kolozsvárt voltak, én gróf Mikes Jánostól, Zeyk Károlytól, báró Kemény Istvántól és a még most is élő Boér Antaltól hallottam e napok történetét elbeszélni. Mikes gróf azt beszélte, hogy báró Wesselényi Miklóst indulatosabbnak s lelkesebbnek, mint ekkor, soha nem látta. Futott az országgyülés elnökéhez hidvégi gróf Nemes Ádámhoz, hogy tőle felvilágositást nyerjen. A kaszinóban haragja egész teljességével mennydörgött e gyalázatos összeesküvés ellen, mint ő nevezte. Itt heves összeszólalkozása volt gróf Récsei Ádám generálissal, kiről természetesen még akkor senki sem sejtheté, hogy tizennégy év mulva 1848-ban a bécsi kamarilla által három napra Magyarország miniszterelnökévé fog kineveztetni. Majd maga köré szállására gyüjté barátait és elvtársait, hogy a legközelebbi teendők felett velük tanácskozzék.

A kormány eljárása csakugyan botrányos volt a hihetetlenségig.

Mert hiszen ha a Naplót csakugyan nem akarta czenzura nélkül sajtó alá engedni: hát akkor miért egyezett bele szó nélkül az országgyülés juniusi határozatainak meghozásába?

Ha pedig e határozatok alkotmányosan hozva, alkotmányos megerősitést is nyertek s valósággal foganatba is mentek: akkor minő jogon sértheti ezeket meg a a kormány egyoldalulag és önkényesen?

És miként felelhet azért, hogy ő felsége önkényuralmilag Handbillét-tel intézkedjék ily törvényhozási és kormányzati kérdésben?

És ha ő felsége Handbillétje már augusztus 13-án kibocsáttatott: miért nem hozták ezt azonnal az országgyülés tudomására? Miért várták meg a pátensek kibocsátására az országgyülés elnapolását s a követeknek és kir. hivatalosoknak Kolozsvárról eltávozását?

És végre miként engedhette meg a kormány, hogy a királyi biztos, kinek csak veto joga volt, de más nem, kormányzati intézkedéseket tehessen?

Mindebből látható, hogy b. Wesselényi haragjának hazafias kitörései egészen indokoltak valának.

Megjegyzem, hogy a királyi biztos Estei Ferdinánd Károly főherczeg, lovassági tábornok s Galiczia polgári és katonai főkormányzója volt, ki az országgyülési dolgokkal épen nem sokat törődött s kit a kormány ez alkotmányszegő szerepre tudatosan használt fel.

Báró Wesselényinek a barátaival való első megállapodása az volt, hogy a naplónyomatást és kiadást vezető országgyülési bizottság a lyczeumi nyomda igazgatóságát hivatalosan kérdezze meg: vajjon ez a Napló kinyomatására nézve megtartja-e az országgyüléssel kötött szerződését és a kormányszéki rendelet daczára is nyomatja-e tovább a Naplót?

E hivatalos felszólitás szeptember 18-án érkezett a nyomdaigazgatósághoz.

A nyomda igazgatója, tisztelendő Bonda Benedek szerzetes volt s ez tulajdon kezeirásával azt felelte az országgyülési bizottságnak, hogy a »felséges királyi gubernium parancsolatja erejénél fogva a szokott czenzura nélkül további rendelésig nem nyomtattathatja a naplókönyvet«.

S valósággal nem is nyomtatta.

Igy maradt félben ez a Napló. Igy készült egy csonka könyv.

A példánynak, mely könyvtáramban van, hiányzik czimlapja, mely soha ki nem nyomatott. Kezdődik tehát a 3-ik oldalon s végződik a 162-iken, mint emlitém, báró Jósika Sámuel beszédének egy félbeszakitott mondatával.

E könyv ritka, mert a nyomtatott ivek példányait a gubernium kéz alatt összeszedette s megsemmisitette.

Néhány magánkönyvtárból s az országos közkönyvtárakból azonban nem hiányzik.

B. Wesselényi Miklós személyesen is felkereste Bonda Benedek lelkészt s egész ékesszólásával törekedett őt a nyomtatás folytatására rábirni. Törekvése eredménytelen volt.

Ekkor egy szokatlan elhatározást érlelt meg magában. S ez abból állott, hogy körlevelet és felhivást intézzen az országgyülés összes tagjaihoz, melyben őket az ügy állásáról s az eltávoztuk után történtekről kimeritően értesiti, hazafikötelességük rendithetlen teljesitésére buzditja, a választott követeket pedig felhivja, hogy tartsanak törvényhatósági közgyüléseket, az esetet közöljék küldőikkel s szerezzenek maguk számára utasitást.

Hosszu és érdekes körlevelében az ügy természetét s a honfiak feladatát egy helyütt ekként adja elő:

»A Napló betiltása keseritő lépése az önkénynek, nem annyira azért, hogy ez által annak további megjelenését kettévágva lenni gondolnám, sőt meg vagyok győződve, hogy mihelyt az ország rendei itt ujra megjelennek, ki fogják vivni ezen ügyet, melynek sorsától függ az ország rendei határozhatási joga, irományai sérthetlensége s a lelkeket csigázó czenzurának el- vagy el nem ösmerése; melytől függ az, hogy lehet-e az ország rendei tulajdonáról tudtok és hitök nélkül az uralkodásnak szabadon rendelkezni? Lehet-e az ő nevökben és részökre kötött kontraktust megsemmisiteni? és végre az: hogy a királyi biztos mint kormányzó léphet-e fel s létezhet-e? és hogy ezen országot ediktumok s pátentálisok által lehet-e igazgatni?«

Keserü buzditását lángoló szavakban igy folytatja:

»Ezen egész polgári alkotmányunk sorsát magában foglaló életkérdéseknél lesz bizonyosan az ország rendeinek arra elegendő lelki erejük s törvényes jussaik melletti hivségük, hogy azokat a világ gunyjára s a maradék égető átkát érdemlőleg nem fogják kicsikartatni engedni kezeikből, azon kezeikből, melyekre ezen szent kincsek bizva vannak. Ha pedig nem lenne erkölcsi erőnk, ha mindezen jussokat a Napló-val az önkény örvényéből (hová azokat gonosz tanácsosok sodorni akarják) kiragadni igen gyengék, igen gyávák lennénk: ugy mentsük meg hazánkat magunktól s egy oly országgyüléstől, melynek bűnre tért kezei már csak a szolgaság s rabság levele megpecsétlésére lehetnének képesek; bujkáljunk hazánkfiai méltó vádja előtt s rejtsük magunkat polgári alkotmányunk romjai legmélyebb üregébe keseregni és sirni, de a mely könnyek gyávaságunk szennyét lemosni nem fogják.«

E levél szeptember 20-án kelt, az országgyülési diktaturára adatott s báró Wesselényi aláirásával 350 példányban az összes rendekhez, királyi hivatalosakhoz és követekhez elküldetett. A Bécsbe indult küldöttség tagjaihoz maga báró Wesselényi saját költségén küldött ember által juttatta. És pedig gróf Bethlen János kezeihez, ki Wesselényinek benső barátja s később az üldöztetés éveiben is rendületlen hive volt. Én e levél egy példányát épen nála, akkor már idősb gróf Bethlen Jánosnál láttam 1869-ben.

A kormányt nem riasztotta meg e mozgalom, sőt daczosabb és önkényesebb rendszabályokra inditotta.

A bécsi udvari és kormánykörök már ekkor s kivált a küldöttség pozsonyi és bécsi időzése alatt foglalkoztak az országgyülés feloszlatásának eszméjével. Egyelőre annyit határoztak azonban, hogy az országgyülés elnökségében kell változtatást tenni s hidvégi gróf Nemes Ádám helyébe erélyesebb férfiut ültetni. Ez meg is történt, a mennyiben a szeptemberi választás eredményéhez képest az országgyülés szünetelése alatt felsőszilvási Nopcsa Elek ő felsége által országgyülési elnökké erősittetett.

Az országgyülés október 31-én kezdé meg ujra tanácskozásait. Nopcsa Elek a november 11-iki ülésen foglalta el először az elnöki széket. Bizonyára nem véletlenül történt, hogy báró Wesselényi épen Nopcsa elnöklete alatt támasztá a Napló kérdésében azt a vihart, mely sokszoros párbajkisérletek után elvégre egy felette komoly párbajt idézett elő. A vihar november 13-án tört ki.

Október 31-től november 13 ig már hat országos ülés tartatott előzőleg. A Napló kérdése felette komoly és sürgős volt, de miután már szeptemberben köztudomásu volt, hogy az elnök Nopcsa lesz: báró Wesselényi meg akarta várni azt az időt, mig Nopcsa foglalja el az elnöki széket.

A Wesselényi-család haragja a Nopcsák ellen nem uj keletü volt. Wesselényi apjának, idősb báró Wesselényi Miklósnak épen egy Nopcsa ellen elkövetett nagyobb hatalmaskodás miatt kellett ötven év előtt sulyos államfogságot szenvednie. A Nopcsák mintegy század óta az udvari párthoz tartoztak, mig a Wesselényiekben élénken élt ősüknek a nagy nádornak emlékezete s ők mindig a nemzeti párt élén állottak. Most pedig az országgyülési körökben épen el volt terjedve hogy a Napló erőszakos betiltásában Nopcsa Eleknek is volt tanácskozó része s hogy a tervezett reakczionárus rendszabályok foganatositásához ő is eszközül van kiszemelve.

November 13-án Nopcsa elnöki hozzájárulásával tárgyalás alá vétetett a Napló kérdése.

B. Wesselényi Miklós mennydörgő beszéddel kezdi meg a vitát, melyben erős szavakba foglalt sulyos vádakkal rohanja meg a kormányt, előadja a kérdés történetét és fontosságát, felolvassa az országgyülés tagjaihoz szeptember 20-án irt körlevelét, nehéz szemrehányással illeti az »uralkodást« s végül inditványozza:

»Tegyük azon férfias elszántságu határozatunkat, hogy a Napló okvetlenül nyomtattassék.«

»Ezen elhatározásunk végrehajtása kétségen kivül kötelessége egyfelől azoknak (naplószerkesztő-, biráló- és nyomtató-bizottságok), kiknek eddig is a Napló nyomtatásának eszközlése kötelességükké volt téve; – másfelől elnöki kötelesség az.«

Most már választott és megerősitett statuum praeses van, ennek kell kötelességévé tenni s felszólitani arra, minek lelkébe is a kötelesség betüivel kell beirva lenni: miszerint kötelességének tartsa, hogy az ország rendei határozatának végrehajtását eszközölje.

Felette ügyes volt ez inditvány. Nyilvánvaló volt, hogy az országgyülés többsége a Napló nyomtatását akarja. Az inditvány elfogadása tehát oly helyzetbe hozta Nopcsa Eleket, hogy ez vagy kénytelen lesz saját és az udvar akarata ellenére a Naplót tovább is nyomatni, vagy kénytelen lesz az országgyülés többségének ellene szegülni.

A második szónok báró Jósika Miklós, a később méltán ünnepelt költő s nagy regényiró volt. Legszebb beszéde az, melyet e kérdésben tartott. Vádjai és kifejezései talán még sulyosabbak, mint Wesselényiéi. Pártolja ennek inditványát.

Széplaki P. Horváth Dániel főstrázsamester, kir. hivatalos megkisérti a kormány eljárásának védelmezését. Ezt lezugják, beszédétől kénytelen elállani.

Kozma Dénes zarándmegyei, Tunyogi József közép-szolnokmegyei követek, gr. Dégenfeld Ottó főispán, Szász Károly vizaknai követ egybehangzólag Wesselényi inditványát pártolják.

Ez után az ülésterem minden oldaláról zajos felkiáltások tömegesen törnek elő. Némelyek az elnöki enuncziácziót, mások a vita folytatását követelik. Nopcsa Elek elnök kijelenti, hogy ő a szónokok és a gyülés megegyezését abban látja, hogy a Napló kinyomatás akadályának elháritása rá, mint elnökre bizassék, ez értelemben kivánja az elnöki határozatot kimondani.

Gróf Teleky Domokos küküllőmegyei követ kijelenti, hogy ő csak az esetben s azon reményben áll el most a szótól, hogy az elnök valósággal és azonnal elháritja a nyomatás akadályait.

Erre ujabb viharos felkiáltások követték a vita folytatását, mire az elnök a folytonos zajban a határozatot az előző kijelentés értelmében kimondja s az ülést nyomban feloszlatván, elnöki székét elhagyja.

Ezután oly jelenet következett, melyet csak az elnök iránti lázas bizalmatlanság tesz felfoghatóvá.

Igaz, hogy az elnök eljárása nem volt helyes. Először azért nem, mert a rendek a vita folytatását követelték, az elnök pedig a vitát bezárta s az ülést feloszlatta. De másodszor s főleg azért nem, mert Wesselényi inditványa az volt, hogy egyrészről a napló-bizottságok, másrészről az elnök utasittassanak a nyomtatás folytatására. Az elnöki kijelentés tehát az inditvány valódi értelmének kiforgatását jelentette.

A mint Nopcsa leszállt az elnöki székről, a követek és kir. hivatalosak mind felugráltak helyeikről s össze-vissza zavarogva és tolongva roppant zajjal kiabáltak s kárhoztatták az elnököt és követelték, hogy ujra foglalja el elnöki székét. Báró Wesselényi odarohant Nopcsa közelébe s az egész zajt tuldörgő hangon elkiáltá: »protestálok az elnök erőszakoskodása ellen«. Meghallja e szavakat Nopcsa, elhalványodik, haragba jő, megáll s egy pillanatig gondolkodik: mitévő legyen.

Azután vissza iparkodik jutni az elnöki szék felé, hogy azt ujból elfoglalja. E közben annyit mond Wesselényinek: »e szavakért jelt kérek a báró ur ellen«. Rögtön lehuzza pecsétgyürüjét ujjáról, hogy azt a közügyigazgatónak átadja. A közügyigazgató Hilibi Gál László volt, ki a zaj, zavar és tolongás e pillanatában még az asztal végén ült az elnöki székkel szemközt.

Különös jogi intézmény volt a régi magyar jogban a széksértés vétsége s az erre kiszabott nyelvváltsági büntetés. A ki törvényes gyülekezet köztanácskozásai alatt megsértett valakit szóval, jellel vagy ténylegesen: az követte el a széksértést, az ellen nyomban joga volt a sértettnek kereset alá vételt, mint mondani szokták, »akcziót« kérni; a gyülés nyomban elrendelheté a széksértési keresetet, ez esetben a jelenvolt közvádló nyomban előterjesztette a vádat, a gyülés azonnal meghozta az itéletet s az itélet haladéktalanul a gyülés szine előtt végrehajtatott. Az elmarasztalt fél azonban az azonnali végrehajtást nemesi pecsétnyomó gyürüjének zálogul letevése által elhalaszthatta. Közvádlónak pedig minden törvényes gyülésben kellett lenni. Szedriákon és megyei gyüléseken ott volt a tiszti ügyész, az országgyülésen ott volt a királyi ügyek igazgatója, vagy ennek helyettese. A koronaügyészi teendőket ily esetben természetesen a kir. ügyek igazgatója teljesité.

Az erdélyországi eljárás is lényegesen az volt, a mi a magyarországi. Mások voltak részben az elnevezések. A széksértést Erdélyben széktörés-nek, a Causarum regalium direktort Causarum publicarum direktornak, az »actio« kérést »jelkérés«-nek nevezték s a jelkéréshez megkivántató volt, hogy a sértett fél nemesi pecsétnyomó gyürüjét adja át a koronaügyésznek arra való bizonyságul, hogy ő sértés miatt a sértő ellen »jelt kér«, azaz széktörési keresetet követel. Ősrégi jogszokás maradványa volt ez. Már Szent István századában a Corpus Juris a biróság elé való idézést e névvel jelzi: sigillum mittere, azaz »pecsétet küldeni a bevádlotthoz«. Az eljárás ezen több mint nyolczszáz éves módja Erdélyben 1848-ig a széktörési perekben valósággal fennállott.

Nos hát Nopcsa Elek lehuzta ujjáról pecsétnyomó gyürüjét, hogy Wesselényi ellen »jelt kérjen«.

A közelállók közt ez ujabb izgalmat és megbotránykozást keltett. Nopcsa fülébe zajosan kiabálták, hogy a gyülés fel van oszlatva, jelt kérni tehát nem lehet már. Valaki odakiáltá: »hiába tátogat a Nopcsa-madár, ma nem kap hust«. A Nopcsák nemesi czimerében egy keselyü griffmadár van kilógó piros nyelvvel, erre czélzott az a közbekiáltás.

A jelkérés csakugyan nem is történt meg s az országgyülés tagjai lassankint a nagy zürzavarban elhagyták a termet s elszéledtek.

Ezután három napon át nem tartatott országos ülés.

E három napot Nopcsa és a gubernium és a kir. biztos folytonos tanácskozásban töltötték a fölött: mi legyen a teendő. A Napló kérdésében a többség nyilván kormányellenes volt. Az országgyülés feloszlatására meghatalmazás nem volt kéznél. Bécs messze volt s az időben se vasut, se távirat nem létezett, tehát az udvar nézetét kitudni 12–14 napba került. Másrészről Nopcsa se akarta, hogy az ő magas elnöki állása egyetlen napi elnökösködéssel megsemmisittessék. Elhatározták tehát, hogy a kérdésben engedni fognak s az elnök oly nyilatkozatot fog tenni, melyben a többség teljesen megnyugodhatik.

Igy is történt.

A november 17-iki ülésben az elnök kijelenté: »Bátor vagyok a t. rendek szine előtt tisztán kinyilatkoztatni, hogy a tanácskozások törvényes szabadságát megszoritani bizonyosan nem kivánom s nem is fogom soha kivánni, mely kinyilatkoztatásom mellett a november 13-iki enuncziácziómat is merőben visszaveszem. Ez által a tanácskozások abba az állásba esvén vissza, melyben voltak az enuncziáczió megtétele előtt, kérem a t. rendeket, méltóztassanak tovább folytatni«.

E visszavonulás s ezzel a Wesselényinek és barátainak adott elégtétel tökéletes volt. Sőt politikailag az elnöktől s a kormánytól többet kivánni lehetetlennek látszott. Az ellenzék azonban diadalát tökéletesen ki akarta zsákmányolni s azért azt az álláspontot foglalta el, hogy az elnök november 13-iki kijelentése nemcsak azért helytelen és semmis, mert az elnök azt visszavonta, hanem főleg azért, mert a rendek azt törvénytelennek tartják.

Az e fölött kifejlett hosszu vitát vázolni nem akarom. Az eredmény az lőn, hogy az ellenzék felfogása óriási többséggel érvényre emelkedett s Szász Károly javaslata szerint országos határozatként jegyzőkönyvbe iktattatott.

De győzött az ellenzék legalább az országgyülésen a Napló nyomatása kérdésében is még a november 17-iki ülésen s többé a mostanihoz hasonló izgalmas alakban e kérdés az országgyülés feloszlatásaig föl nem merült. A bekövetkezett párbajkérdéseknek alapját azonban báró Wesselényi Miklós e napi beszéde vetette meg.

Az elnök nyilatkozata után azonnal szót kért Wesselényi s pár bevezető szó után ezeket mondá:

»Most, midőn nem ülés eloszolt állapotában, hanem ülés derekán vagyunk, ezennel ismétlem e szavakat, miszerint én az elnök november 13-án elkövetett erőszakossága ellen protestálok. Most ülésben lévén, ezennel felszólitom az elnököt, ha tetszik, méltóztassék reám jelt kérni vagy adni; most teheti, most ülésben van, most ezen cselekedet nem fogja nevetségessé tenni… Ha ő excja nem fog jelt adni most ülés közepette, most, midőn épen azon szavakat mondtam, melyekre jónak, szükségesnek itélte akkor ülés eloszlatása után jelt adni, ugy azt vélem, megfordult a koczka s… én kérek reája jelt, de korántsem elnöktől, hanem a józan észtől, a logikától. Ezeknek szent törvényszéke elé idézem, legyenek itt a rendek s bizonyosan lesznek is itélőbirák s legyen a józan közvélemény: itéljék meg annak tettét, ki ugyanazért, miért ülésen kivül jelt akart adni, most a szeszszió közepette jelt nem ád s ugyanazon ok fordulván elő, nem teszi akkor, midőn hatalmában lehet azt, a mit akkor, midőn nem volt hatalmában, tenni akart.«

E beszédben kétségtelenül sulyos támadás van. Nem a benne előforduló szavak és gondolatok miatt, hanem a pillanatnyi helyzet miatt, melyben mondatott. Ugyanis Nopcsa épen e pillanatban ismerte be teljes nyiltsággal november 13-iki tévedését s adott igazat az ellenzéknek, miből szorosan következik, hogy bármit mondott Wesselényi az elnöki eljárásról: ezért jelt kérni most már se ok, se szükség, se jogczim fenn nem forog. Ha tehát Wesselényi mégis jelkérést provokál: ez nem egyéb, mint az elnöknek ujabb meghátrálásra való kényszeritése. S valóban Wesselényi ezt akarta. S ezt el is érte, mert az elnök e kihivásra hallgatni volt kénytelen.

De hát mindez tisztán politikai dolog s nincs a becsületbeli dolgokra oly nagyitóüveg, melyen át e szavakban személyes sértést s párbajra való komoly okot lehetne fölfedezni.

Nopcsáék azonban másként gondolkodtak.

Ülés után az elnöknél összejöttek: testvérje László, báró Jósika Sámuel s többen megbeszélni, hogy mit lehetne vagy mit kellene Wesselényi ellen Nopcsa Eleknek tenni.

Abban mindnyájan egyetértettek, hogy az elnök párbajra Wesselényit ki nem hivhatja, mert ezt elnöki tiszte meg nem engedi. Különben is Nopcsa Elek már hatvanadik életévében volt (1775-ben márczius 14 én született) s noha korához képest elég erős, de a java korában, élte delén levő s óriás erejü és bátorságu Wesselényihez képest mégis gyenge. De a jelenvoltak többsége abban megegyezett, hogy öcscsének, Lászlónak joga van Wesselényit kihivni.